Az utóbbi években divatos kifejezés lett a közbeszédben a populizmus. Politikusokra, pártokra, intézkedésekre és kijelentésekre is szokás lett ráaggatni ezt a jelzőt. Másrészt, a médiát figyelve akár úgy is tűnhet, hogy itt főleg az úgynevezett „jobb oldal” sajátos vonásáról van szó, amit magukat balosnak valló emberek szeretnek címkeként ráragasztani politikai ellenfeleikre. De vajon tisztában vagyunk-e vele, hogy mit is jelent pontosan?

A magam részéről nagyon komoly dolognak tartom a populizmus terjedését, mint tendenciát, mert ha visszatekintünk a történelmi példákra, jól látszik, hogy a demokrácia válságának ez az egyik legbiztosabb jele. Maga a fogalom talán az ókori Athénban jelent meg először, legalábbis ennél korábbi említést nem találtam a tanulmányaim során. Akkor is – és ma is – annak az összetett jelenségnek a leírására használták, amikor egy közszereplő jól csengő dolgokat mond, vagy tesz annak érdekében, hogy a népszerűségét növelje.

„Ennél mi sem lehet nagyszerűbb egy demokráciában?” – gondolhatnánk, hisz, ha a nép uralkodik és a nép tudja, hogy neki mi a jó, akkor azok az emberek, akik ezt a közös jót képviselik, csakis a nép hasznára válhatnak a tevékenységükkel. Az előző mondat magában példa a populizmusra. De mi vele a gond?

Az első probléma, hogy a társadalom rengeteg tagból áll, akik mind mást akarnak, ezek az érdekek sokszor akár egészen ellentétesek is lehetnek, így a „nép nem tudja, hogy mi a jó neki”, mivel a nép nem egy személy, hanem egy közösség, legfeljebb a többségi akaratot lehet meghatározni úgy-ahogy, például népszavazással. Vagyis a populista mindig leegyszerűsítő módon szemlél egy összetett jelenséget – vagy így láttatja azt – és ennek megfelelően túl szimpla válaszokat is ad a felmerülő kérdésekre.

A következő gond magának a képviseleti demokráciának a szerkezetéből adódik: az kerül hatalomra, aki a legnépszerűbb és ha túl sok olyasmit tesz, ami nem népszerű, elveszíti a kormányzás jogát. Ami egyrészt remek, hisz így a társadalom ellenében kormányzó vezetők kontroll alatt vannak – lásd többek közt Gyurcsány Ferenc példáját –, másrészt viszont számos olyan kérdés van, ahol a rövidtávú és a hosszútávú céljaink ütköznek és aki hosszabb távú megoldásokat keres, az olyan dolgokat kénytelen mondani és tenni, amik rövidtávon népszerűtlenek – ilyen mondjuk a klímaváltozás kezelése. Merthogy a „nép” a rövidtávú jót ösztönösen a hosszútávú jó elé helyezi, így aki hosszú távban gondolkodik, az a maga jelenében általában nem arat nagy tetszést a felvetéseivel.

Harmadrészt a populista megközelítésben a megoldásokat és a problémákat is jellemzően egy-egy személyhez, vagy csoporthoz kötik: „Szavazz rám és én majd rendet csinálok!”, vagy „Azok a gonosz fickók az okai mindennek, csak őket kell megbüntetni és a dolgok maguktól megoldódnak, ha már ezek a kerékkötők az ármánykodásukkal nem gáncsolják el a megoldásokat.”. Más szóval ezt nevezik demagógiának és ettől a vonástól válik igazán antidemokratikussá a populizmus, mivel az előbbi mondatok mögött megbújó logika a polgároktól minden esetben távolítja a megoldásokat. Azt sugallja, hogy „add át a kontrollt” és „add át a felelősséget”, „nem a te dolgod”, „nem a te gondod”, miközben a demokráciának éppen az a lényege, hogy a nép és nem egy jóságos vezető az, aki irányít és döntéseket hoz. Ez pedig csak akkor működik, ha az emberek vállalják a rájuk eső felelősséget is. Egy demokratikus jogállamban, kis túlzással, nincs olyan jelenség, ami ne tartozna mindenkire, ami ne mindenki ügye lenne.

Jól érzékelhető ez, mikor meglátunk az utcán egy hajléktalant és legtöbbünkben megmozdul valami rossz érzés, pedig nem ismerjük, nem mi juttattuk ilyen helyzetbe és általában nem tudunk érdemben segíteni sem a szerencsétlenül járt embertársnak. Csak azt tapasztaljuk meg ösztönösen, hogy ő is ennek a társadalomnak, ennek az emberiségnek a része, amihez mi magunk is tartozunk és valami nagyon nem lehet rendben, ha vannak olyan személyek, akik ennyire kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek.

Végül a populizmus mindig akkor kap szárnyra, mikor az addigi, fősodorba tartozó politikusok nem vesznek tudomást égető problémákról, sőt tabusítják őket – lásd a cigánykérdést –, így pedig kezelhetetlenné teszik azokat. Ugyanennek az éremnek a másik oldala, amikor bizonyos elképzeléseket megkérdőjelezhetetlenül, axióma-szerűen használnak – mondjuk azt a felvetést, hogy a folyamatos növekedésre épített gazdasági modell eredendően jó, sőt ez az egyedüli jó út –, ám amikor egy válság megmutatja, hogy ez nem igaz, akkor az addigi kánont támogatók egyszerre hiteltelenné válnak.

Vagyis a populizmus terjedését minden esetben egy olyan, önkritikátlan időszak előzi meg, ami válságba torkollik, majd erre a válságra az addigi „mérsékelt politikusok” nem tudnak érdemi választ adni, ehelyett sokszor maguk is populista látásmódra váltanak, majd elbuknak, vagy alapvetően fordulnak szembe egykori értékeikkel. Orbán Viktor jó példa az utóbbi, túlélő típusra, aki elárulja korábbi önmagát, hogy hatalomra juthasson és ott is maradhasson, a mai magyar „baloldal” pedig az első esetet példázza szemléletesen.

Hogy egy most divatos témával illusztráljam: a menekült- és migrációs válságot a hazai „jobb oldal” képviselői kis túlzással úgy szokták láttatni, mintha minden Európába érkező terrorista volna, amire a „balos” válasz az, hogy „mindannyian szerencsétlen, ártatlan, jóravaló, segítségre szoruló emberek”. Csakhogy mindenféle rosszindulattól és anti-humánus törekvéstől mentesen is, ha reálisan nézzük a képet, a bevándorlók közt épp úgy vannak otthonukat vesztett háborús menekültek, mint gazdasági bevándorlók, akadnak a soraikban szép számmal tisztességesek, de bűnözők, sőt, terroristák is, vannak tanult kevesek és képzetlen tömegek, és mindannyian hozzák magukkal a saját kulturális szabályaikat, hagyományaikat, amik olykor komoly feszültséget jelentenek az őshonos európaiakkal való együttélés során. Sőt, még ez is csak egy igen leegyszerűsítő vázlat róluk, de a „baloldalon” minderről szinte tilos beszélni, „nehogy összemossák az emberek a tisztességtelen és a tisztességes menekülteket és migránsokat”, ezért inkább eltagadják a nekik nem tetsző tényeket. A „jobb oldalon” pedig azért tabu az ilyen differenciált látásmód, mert hátha még együttérzést váltana ki többekből az ide érkezők helyzete és akkor jaj a támogatottságnak! Nagy részben emiatt a gondolkodásmód miatt nem történt sok előrelépés a roma emancipáció ügyében sem az elmúlt évtizedekben, ezért kerültek kiszolgáltatott helyzetbe a devizahitelesek a válság során, ezért nem volt és nincs a mai napig megnyugtatóan rendezve a rendszerváltásból hátramaradt igazságtétel, ahogy az azóta eltelt években is olyan sok minden következmények nélkül maradhatott, stb.. De sok egyéb mellett meggyőződésem, hogy ez nehezíti az olyan történelmi traumák feldolgozását is, mint Trianon, vagy a Holokauszt.

A populizmusra ugyanis sohasem lehet populizmus a válasz!  Ahogy tabusítás és önkritikátlanság sem. Hadd hozzak ide a maiak helyett egy történelmi példát! A jelen korhoz sok szempontból igen hasonló volt a helyzet a ’20-as évek Európájában. Az első világháború traumáját a hatalmon lévők igyekeztek minél gyorsabban elfeledtetni, mindenkitől kimondatlanul is elvárták, hogy „lépjenek rajta túl”. A háborút lezáró békeszerződés-rendszer működésképtelenségéről beszélni tabu volt, akárcsak a hatalmas, társadalmakon belüli vagyoni feszültségről – a témát kommunista propagandának címkézték. Az etnikumok emancipációja szintén nem merülhetett föl érdemben, sőt, a gazdasági berendezkedés is érinthetetlen „szent tehén” volt. Azután jött a ’29-es tőzsdekrach, a hatalmas recesszió a munkanélküliséggel és a társadalmon belüli feszültségek kiéleződésével, az elit viszont makacsul ragaszkodott addigi megközelítésmódjához és ahelyett, hogy a szemléletüket reformálták volna meg, a bevett megoldásokat igyekeztek tovább erőltetni – ami erősen hajaz a mostani görög válságra és annak kezelésére. Végül ez a szűklátókörűség vezetett a szélsőséges szervezetek térnyeréséhez, a demokráciák bukásához és Mussolini, Hitler és sok további diktátor hatalomra jutásához – ahogy nemrég választást nyert a görög Sziriza, vagy az USA-ban Trump. Mert ők kimondták azt, amit az addigi elit szerint nem illett és tettek olyan lépéseket, amiket a megelőző gyakorlat nem engedett meg. Ugyanakkor mindezt a már tárgyalt leegyszerűsítő, rövid távú gondolkodás mentén, a polgárokat távolítva a megoldásoktól és a „mérsékelt politikusokhoz” hasonlóan, mindenfajta önkritika nélkül.

A populizmus térnyerése meggyőződésem szerint akkor állítható meg, illetve akkor szorítható vissza, ha vesszük a fáradtságot és a bátorságot ahhoz, hogy a problémákat azok teljes valójában szemléljük és részletes, mélyre ható, demokratikus válaszokat adunk rájuk. Nem csak a politikusok, nem csak a vezetőink, de mindannyian! Nincs például két Magyarország. Nincs egy baloldali és egy jobboldali magyar társadalom, épp ezért eleve hibás az az elképzelés, ami a másként gondolkodókat ellenségnek tekinti és mindenkit, aki „jobbra is, balra is beszél” árulónak, köpönyegforgatónak címkéz, aki „lepaktál az ellenséggel”. Erre a megosztottságra az a válasz, ha megtanuljuk meghallani egymást. Aztán megtanuljuk meghallgatni egymást. Aztán elkezdünk érdemben beszélgetni mindenféle, a közösség életét érintő kérdésekről.

Mert nincsenek jobbos és balos témák sem, csupán bizonyos politikusok szeretnék így kisajátítani maguknak egyiket-másikat. „Balosként” is kell beszélni a 21. századi népvándorlásról, mert rövid-, közép- és hosszútávon is érinti Európát és benne hazánkat is. De jó volna, ha erről a túlnépesedés és a klímaváltozás felől közelítve, tágabban szemlélve is tudnánk szólni, nem csak azon a szinten, hogy kell-e a kerítés.

Ahogy kell tudni beszélni az óriási tőkekoncentrációról és vagyoni különbségekről is, amit kormány oldalon Soros György, az ellenzék felől nézve pedig Mészáros Lőrinc testesít meg. Mert lehet kedvességnek látni, mikor Soros iskolatejet adott a magyar gyerekeknek, lehet jónak tartani, ha Mészáros munkát ad tömegeknek – az most másik kérdés, hogy milyen körülmények közt és az is, hogy hogyan jutott a vagyonához és azokhoz a cégekhez, ahol ezeket a munkákat adja – , de a probléma ott van, hogy miért is kell ilyen nagy vagyonú emberek jóindulatától függenie sokaknak? Lehetnek ők bármilyen nagyszerűek, vagy aljasok, a lényeg a tendencia, ami keveseket nagy vagyonhoz juttat, sokakat pedig nagy szegénységbe taszít. A jelenség mögött a jelenlegi gazdasági berendezkedés áll, növekedésfüggésestül, globalizációstul, multistól, stb.

És ugyanígy, jobb oldalon is kell tudni beszélni a civilek szükségességéről, a jelenlegi súlyos demokráciadeficitről, a mindent központosító hatalmi törekvések válságáról és az uniós milliárdokból felhizlalt klientúráról, vagyis a legalizált korrupcióról. Civilek nélkül ugyanis nincs demokrácia – mellesleg mindannyian civilek vagyunk, legfeljebb nem szerveződünk –, mert ha a társadalom nagy része nem vállal szerepet a törvénykezés, a település/megye/ország vezetés munkájában, akkor nem a nép kormányoz, csupán egy szűk elit. A különféle jogi fékek és ellensúlyok rendszere csak ezután jön, ehhez képest másodlagos jelentőségű! Nem dolga ugyanis a „nép helyett okosnak lenni” és a népet megvédeni saját nemtörődömségétől/felelőtlenségétől/szűklátókörűségétől/tanulatlanságától.

A központosított oktatás, akár lehetne jó is, de ahogy ma mennek a dolgok, azzal szemben kis túlzással gyakorlatilag a teljes pedagógusi kar kiáll szakmai kifogások miatt, pártállástól függetlenül. És hasonló a helyzet az egészségüggyel is. Jó volna végre elkezdeni az érdemi, szakmai és társadalmi(!) párbeszédet e két témában, ahelyett, hogy különféle szakmai és kormányzati szervezetek egymásnak üzengetnek, hogy ki, hol és milyen feltételek mellett hajlandó asztalhoz ülni. És ahelyett, hogy a kormányoldal szinte hurráoptimista módon beszél sokszor nem is létező sikerekről és vesz semmibe az eredményekre rossz fényt vető mértékadó nemzetközi felmérési eredményeket, az ellenzék pedig csak azt ismételgeti, hogy rendbe kell tenni a két ágazatot, de arról már alig szólnak, hogy hogyan, társadalmi egyeztetésig meg aztán végképp nem jutnak el. És, hogy ne csak a levegőbe beszéljek, a magam részéről itt és itt szedtem össze, hogy mit látnék jó és követendő iránynak e két kérdésben. Azt azonban egy percig nem állítom, hogy igazam van mindenben és az összes törekvés úgy jó, ahogy összeszedtem! Érdemes lenne vitatkozni róla! Hisz az érdemi vita a populizmus egyik fő ellenszere, ezért is örülök a Közös Ország Mozgalom kezdeményezésének, hogy több körzetben vitára hívják a ’18-as választás képviselőjelöltjeit. Érdemes rászánni az időt és akár csak neten keresztül is végighallgatni néhány ilyen vitát!

Végül fontos kérdésnek tartom, hogy miért tudnak egyáltalán ilyen széles körben terjedni a populista elképzelések. Ez, azt hiszem, az oktatási rendszer és a képviseleti demokrácia „csődje”. Az ugyanis nem a semmiből jön, hogy leegyszerűsítő, rövidtávú, önkritikátlan módon gondolkodunk közéleti témákról, melyek kapcsán a felelősséget és a kontrollt is távolítjuk magunktól, sőt, olykor egyenesen „illetlenségnek” minősítjük egyes problémák felvetését és mindezt nagy tömegben tesszük, számos kérdés kapcsán. Ehhez már eleve az kell, hogy ne tudjunk rendszerben gondolkodni, hogy ne legyenek megfelelő ismereteink ezekről a témákról, de akár magának a rendszernek a működéséről sem. Legyenek viszont feldolgozatlan közösségi traumáink és/vagy mítoszaink, amik meghatározzák a viszonyulást és a gondolkodási keretet is adott kérdésekről, stb. Vagyis a ma sokat hangoztatott polgárosodás megakadt, vagy akár a visszájára is fordult, mivel a polgári szemléletet a társadalom jelentős része nem tudta magáévá tenni. Ebben nem tudta hatékonyan segíteni őket az oktatási rendszer és a társadalmi-, politikai berendezkedés. Ezért beszélek feljebb csődről e két vonatkozásban.