’22. március végén írtam egy bejegyzést az akkor 1 hónapja tartó ukrán-orosz háborúról és a kiber- és gazdasági frontokon 3. világháborúvá szélesedő válságról. Ebben a három részes cikksorozatban arra vállalkozom, hogy az azóta történtek fényében a konfliktusról és a lehetséges jövőbeli kifutásairól egy tágabb áttekintést adjak, kitérve a magyar szempontokra is.

Okok és felelősök

A mindannyiunk életére kiható háború értelmezésében itthon igen hangsúlyos szerepet kap az okok és a felelősök keresése. Kik azok, akik miatt zuhan a forint, elszállnak az energiaárak és elszáll az infláció? Kik miatt lehetnek energia ellátási problémák idén – de főleg jövő – télen Európa-szerte és kik azok, akik miatt éhínség fenyeget a Harmadik Világ több pontján?

A közbeszédben ma 2 domináns narratíva szilárdult meg:

1.) A szovjet birodalmat feltámasztani vágyó Putyin imperialista, területszerző háborút indított Ukrajna ellen, hogy beolvassza az országot részben, vagy egészben Oroszországba. A konfliktusra készülve fél év alatt tudatosan elkezdte drágítani az energiahordozók árát, amik a háború kitörésével csak még inkább kilőttek. Ráadásul Putyin nem csak az olajat és a gázt, de a gabonaféléket is fegyverként használja, így próbálva rákényszeríteni akaratát a világ más országaira. A mindannyiunkra veszélyes orosz rezsim megállítása most mindent felülíró nemzetbiztonsági kérdés, így Oroszországot nagyon helyesen szankcionálta a Nyugat, aminek sajnálatos mellékhatásai voltak az energiaárak további emelkedése, az elszálló infláció és az energetikában az ellátás-biztonsági nehézségek.

2.) Az orosz nemzeti érdekekre és nemzetbiztonságra fittyet hányó NATO a rendszerváltás óta veszélyesen közel terjeszkedett Oroszország határaihoz és Putyin csak az ukrán csatlakozást akarta kivédeni ezzel a megelőző csapással. Ráadásul az Ukrajnában élő, nagyszámú orosz ajkú testvérüket is megsegítik így a nacionalista ukránokkal szemben. A háború oka ebben a megközelítésben a felelőtlen, tudatosan provokatív, imperialista amerikai külpolitika, Putyin is ennek az áldozata. Közben a felelőtlen szankciós politikával egyre inkább függő helyzetbe hozzák Európát is az USA-val szemben. Amíg Oroszországot alig érintik ezek az intézkedések, az EU saját maga számára gazdasági válságot teremt, Európa lábon/tüdőn lőtte önmagát. A szankciók nem működnek, hisz nem voltak képesek megállítani a vérontást.

Elsősorban politikai meggyőződéstől függ, hogy ki melyik nézetet fogadja el és látszólag áthidalhatatlan értelmezésbeli szakadékok vannak a két nézőpont közt. És itt a szakadék nem csupán arról szól, hogy kinek van igaza, ki érti jól a valóságot, de már arról is, hogy egyáltalán mi a valóság. Korunk nyugati társadalmainak politikai megosztottságára pedig egyre inkább ez a jellemző. Míg a 19. és 20. század nagy részében a politikai vita főleg arról szólt, hogy ki értelmezi jobban a valóságot és ki ad rá jobb választ, ma egyre inkább az a kérdés, hogy mi a valóság.

Ez az oka annak, hogy sokszor nincs és nem is képzelhető el érdemi párbeszéd a különféle oldalak hívei közt. Mondhatnám, hogy pszichotikusak a közállapotaink. Hisz aki pszichózisban van, másként értelmezi a valóságot, mint a körülötte élők, és ennek az értelmezésnek megfelelően cselekszik, ami belülről logikus és érthető, kívülről azonban őrültségnek tűnik.

A magyar közgondolkodásra lefordítva, ha, mondjuk attól rettegek, hogy migránsok verik szét a kultúránkat, kiszorítanak az állásainkból, az otthonainkból és végül a Kárpárt-medencéből is, azzal, hogy velünk ellentétben teleszülik azt – ráadásul még meg is vernek, ki is rabolnak, meg is erőszakolnak és akár meg is ölhetnek –, akkor érthető válasz erre a kerítés, a határőrség megerősítése, a vészhelyzet fenntartása, a szigorú fellépés a bevándorlókkal szemben és az idegengyűlölet erősödése, mint az állam és a társadalom egészséges önvédelmi mechanizmusa.

Ezzel szemben, ha nincstelen, szervezetlen, kétségbeesett embereket látok, akik az életük kockáztatása árán menekülnek a nyomor és/vagy a háború elől, akkor humanitárius kötelességemnek érezhetem a segítségnyújtást, a befogadást, a segélyezést és az olyan közjavak megosztását, mint a szociális védőháló, az oktatás és az egészségügy. Bármelyik megközelítést is vallom a magaménak, a „másik oldal” cselekedeteit érthetetlennek, értelmetlennek, károsnak, bűnösnek és bolondnak fogom látni, ahogy őket magukat is, arctalan, homogén masszaként. De hogy jön ez a háború okaihoz és felelőseihez?

Úgy, hogy, ha a fent említett első megközelítést tartom reálisnak, akkor az ukránok felfegyverzését, és segélyezését, valamint az Oroszország elleni szankciókat tarthatom helyesnek, míg, ha a második nézőpontot vélem a valóságnak, akkor a háború mielőbbi, bármi áron való lezárásában, egy gyors orosz győzelemben reménykedhetek, amit csak szükségtelenül lassítanak az ukrajnai fegyverszállítmányok és a szankciók. „Miközben ez nem a mi háborúnk, mi is szenvedünk tőle, amíg tart.”

Egymás nézőpontja ugyanúgy, mint a bevándorlós példában, itt is érthetetlen, felelőtlen, bűnös, vagy akár őrült. Meglátásom szerint azonban a háború kapcsán lehet érdemben tolmácsolni a két tábor közt. Van ugyanis néhány, alapvetően közös eleme a két értelmezésnek. Mindkettő imperialistákról beszél, csak az első esetben Oroszország, a második esetben az USA az imperialista. Mindkét álláspont hivatkozik a nemzeti érdekre, de míg az első Ukrajna nemzeti érdekét, addig a második az orosz nemzeti érdeket és áttételesen a saját nemzeti érdekünket látja megsértve. Végül mindkét nézőpontban felmerül a nacionalizmus, mint a probléma része, csak az elsőben az orosz nacionalisták azok, akik erőszakosan tiporják az ukrán érdeket, addig a másodikban épp fordítva, az ukrán nacionalisták sértették meg súlyosan az orosz kisebbség jogait – más kisebbségek, többek közt a Kárpátaljai magyar kisebbség jogaival együtt.

Ha kellő távolságból figyeljük ezeket az értelmezéseket, feltűnhet, hogy itt többnyire nem egymást kizáró, hanem valójában egymást kiegészítő szempontokkal találkozunk. Az ukrán-orosz háború hátterében 4 birodalom összeütközése zajlik. Az USA, az EU, Oroszország és Kína mind imperialisták, de amíg az USA-nak, az EU-nak és Kínának elég a térségben gazdasági és kulturális befolyás révén terjeszkedniük, addig Oroszország ezekben a dimenziókban folyamatosan alulmarad, és most fegyverrel próbálja kikényszeríteni az akaratát – hasonlóra „fanyalodott” az USA is a Közel-Keleten az elmúlt évtizedekben, vagy korábban Vietnamban. És ahogy az EU fokozatosan és egyre nagyobb mértékben alárendelt helyzetbe kerül az USA-val szemben, úgy Oroszország még ennél is inkább vazallusává válik Kínának.

A NATO terjeszkedés nem az orosz nemzeti-, hanem az orosz birodalmi érdeket sértette meg, ahogy sértette Oroszország amerikanizációja is, ami a szankciók és főként a vállalati szankciók révén most ideiglenesen visszább szorult. Az Ukrajna létét fenyegető háború nyilvánvalóan sérti az ukrán nemzeti érdeket, de persze szimpatizálhatunk az agresszorral és mondhatjuk, hogy az orosz birodalmi érdek az ukrán nemzeti érdeknél előrébb való. (Ebben az esetben azért nem baj, ha eszünkbe idézzük Trianont, vagy ’56-ot, ahol szintén birodalmak érdeke ütközött nemzeti érdekekkel, csak ott épp a mi sérelmünkre.)

Végül igaz az is, hogy Ukrajna nem volt a nemzetiségi jogok bajnoka és ma sem az – gondoljunk például a Kárpátaljai magyarok életét is megkeserítő néhány éves nyelvtörvényre, ami ellen még a magyar parlamenti ellenzék is egységesen kiállt. És ettől ugyanúgy igaz, hogy az oroszok által elfoglalt területeken az ukránok nemzetiségi jogait semmibe veszik. Konkrétan tagadják, hogy létezne ukrán nép, így annak kultúrája, önkormányzatisága, iskolái és kulturális élete sem lehet. Hogy az igazukat kikényszerítsék, milliókat deportálnak Oroszország kietlen zugaiba, hígítva ezzel az etnikai összetételt – ami megint csak ismerős lehet a magyar történelemből, Trianon és a második Trianon után a szomszédaink is előszeretettel deportálták, vagy száműzték a frissen polgáraikká lett magyarokat és a saját etnikumukhoz tartozókat költöztették a helyükre, így románosítva, szlovákosítva, stb. azokat a részeket.

A háború okai közt mindenképp kitüntetett szerepben van tehát az imperializmus, ami láthatóan nem valami idejétmúlt, 20. századi ostobaság, hanem – sajnos – nagyon is egy velünk élő politikai realitás. Ok a nacionalizmus és a liberalizmus is, hisz, ha a nemzetek szinte önként hajtanának fejet a birodalmak érdekei előtt, az orosz befolyásolási igény nem váltott volna ki ellenállást Ukrajnából még 2013-ban, az nem torkollott volna háborúba és most nem lennének harcok a szomszédunkban. Végül ok az is, hogy a NATO nem fogadta tagjai közé a csatlakozni vágyó Ukrajnát 2014 előtt, mikor Putyin Oroszországa még gyengébb volt, mert az oroszok nyíltan sohasem mertek volna megtámadni egy NATO tagországot – és ez ma is így van. Végül ok az orosz energiafüggést erősítő EU-s energiapolitika is, ami lehetővé tette, hogy az eladott gázból, olajból és nukleáris fűtőelemekből Putyin és köre elég pénzt keressen a hatalmon maradáshoz és a hadsereg részleges modernizációjához. Mint a közel-keleti olajmonarchiák esetében, az oroszok esetében is igaz, hogy a világpiacon kelendő fosszilis energiahordozóikból befolyó bevételek lehetővé teszik, hogy ne reformálják meg ezeknek az országoknak az egyébként versenyképtelen gazdasági szerkezetét, ezen keresztül a társadalmát és a politikai rendszerét, hanem fenntartsák a diktatúrát/autokráciát.