Orosz-ukrán háború

Az immár 12 hónapja tartó ukrajnai háborúról/különleges katonai műveletről rengeteg elemzés látott napvilágot, melyek közül jó néhány mítoszokat is épített köré. Ezektől és a rengeteg dezinformációtól nem könnyű megítélni, hogy pontosan mi miért történik és főleg, hogy mire számíthatunk. A cikksorozat előző részében a háború okait és a felelősség kérdését jártam körül, ebben a részben pedig két kérdésre kísérlek meg részleges választ adni: Hogyan lehetséges, hogy még mindig tart a háború?, illetve Ki nyerheti meg a konfliktust?

Akik orosz szemüvegen át nézik az eseményeket, sokszor utalnak rá, hogy az orosz a világ 2. legerősebb hadserege és az ebben a rangsorban a katonai művelet kezdetén 22. ukránoknak esélyük sincs ellenük. A konfliktus alakulását kezdetben akár tudatos orosz stratégiának látták, majd mostanra egy Nyugat vs. Oroszország konfliktussá terebélyesedő proxy háborúként értelmezik, de számukra a kimenetel, vagyis az oroszok győzelme nem lehet kérdéses. És valóban, a konfliktus kezdetén tényleg úgy tűnt, hogy néhány nap, maximum 1-2 hét alatt ledarálja az orosz haderő Ukrajnát, aztán kiderült, hogy erről szó sincs.

Akik az ukrán oldallal szimpatizálnak, azok hajlamosak az ukránok hősiességével magyarázni a háború mai állását, ahol a Nyugat anyagi és katonai segítsége csak a jogos önvédelem legitim támogatása. Ebben az olvasatban ez Dávid és Góliát küzdelme, ahol végül az előbbi győz majd és a világ rendje ezzel helyreáll. Az orosz agresszor bűnhődni fog, Putyin megbukik és a ruszkiknak hatalmas jóvátételt kell fizetniük az ukrán nép felé. Ha ránézünk a hadi helyzetre, az elmúlt hónapokban valóban azt láthatjuk, hogy a hazájukat védő ukránok bátran dacolnak a haditechnikai számbeli fölényben lévő támadókkal és időnként sikerrel szorítják vissza azokat.

Azonban, amikor a két hadsereget összehasonlítják, több gyakori tévedés is el szokott hangozni. Egyrészt az orosz sereg minden vonatkozásban sokszoros számbeli fölényben lenne az ukránnal szemben, ha a teljes orosz hadsereg támadna, de nem ez a helyzet. (Oroszországnak kb. 2 millió kiképzett, harcra kész katonája volt a háború kezdetén, ebből viszont csak kb. 850 ezren szolgáltak ténylegesen is a seregben. Ukrajna a konfliktus megindulásakor kicsivel kevesebb, mint 200 ezer aktív, besorozott katonával és maximum kb. 1 millió fős mozgósítható tartalékkal kezdte a harcokat.) Február 24-én egy kb. 180-200 ezer fős támadó erő állt szemben egy hasonló nagyságú, védelemre berendezkedett ukrán erővel szemben és az azóta küldött utánpótlásokkal is csak a vesztességeket igyekeztek pótolni az oroszok, a számuk tehát inkább csökkent, mint nőtt volna a szeptemberi részleges mozgósításig, miközben az ukránok teljes körű mozgósítást hajtva végre, azóta 1 millió fő körüli létszámot tartanak fegyverben. Az ukránok tehát hónapok óta számbeli fölényben vannak a harctéren, rácáfolva ezzel az „annyian vannak, mint az oroszok” mondásra. Ugyanakkor az oroszoknak számszerűen több fegyverük van a fronton – hisz eleve sokkal nagyobb volt az arzenáljuk.

Részben erre reflektálva orosz részről időnként elhangzott még az ősszel is a „még el sem kezdtük” szlogen, de a teljes orosz sereg bevetéséhez széleskörű társadalmi támogatásra lenne szükség, ami jól láthatóan nincs meg. (Ha Oroszországot támadás érné, kb. 42 millió embert tudnának maximálisan besorozni, ami majdnem annyi, mint Ukrajna teljes lakossága a háború előtt, de egy oroszok által indított invázióhoz ennek csak a töredékére számíthat Putyin, maximum a fent említett kb. 2 millió főre.) Másfelől az orosz vezetésnek gondolnia kell Oroszország védelmére is egy esetleges támadással szemben, így, bár sok katonát kivontak a katonai körzetekből, nem engedhetik meg maguknak, hogy a szó szoros értelmében a teljes hadsereget Ukrajna ellen küldjék.

Ennek megfelelően az orosz offenzíva hamar elakadt és a harcok azóta sem az orosz elit szája íze szerint alakulnak. Épp ezért az első hónapok kudarcait és hihetetlen orosz vesztességeit látva, az orosz vezetés előbb egy bújtatott mozgósításba kezdett, pénzért próbálva visszacsábítani a seregbe a kiképzett oroszokat – és elítélt fegyenceket, külföldi zsoldosokat, meg a megszállt területeken kényszersorozott férfiakat is az arcvonalba dobtak –, ez azonban nem hozta meg a várt eredményt, sőt.

Mivel zsoldosnak nem jelentkeztek elegen – ez is a kellő társadalmi támogatottság hiányának egy megnyilvánulása – és a frontok elkezdtek összeomlani az ukrán ellentámadásoktól, Putyin részleges mozgósításra kényszerült szeptember 21-én. Ennek a lépésnek azonban súlyos politikai költségei vannak magára Putyinra nézve is. Ráadásul a részleges mozgósítással ugyan 300-500 ezer embert végül besoroztak a seregbe, ezzel párhuzamosan azonban Oroszország több (potenciális) katonát vesztett az intézkedéssel, mint előtte 8 hónap ukrajnai háborúskodással, ugyanis 400-850 ezer orosz menekült külföldre néhány hét alatt, akik már nem lesznek besorozhatók. Ez a szám pedig a háború kezdete óta elvándorolt kb. 350 ezer fővel együtt már igen komoly érvágás még egy ilyen népes birodalomnak is.

A másik gyakori, orosz szempontú tévedés, az orosz sereg kifogyhatatlan készleteinek a mítosza. Igaznak tűnt ugyan a tavaly tavaszi becslés, hogy ha például minden tüzérségi lőszerét ellőné az orosz sereg, akkor 20-23 hónapig napi 1 millió lövést tudnának leadni. Brutális szám. Azonban jelenleg komoly gondot okoz nekik a temérdek lőszer – és persze üzemanyag, alkatrész és ellátmány – frontra juttatása. Ráadásul az ukrán tüzérség sikeresen pusztítja is ezeket a készleteket, így lassan nyilvánvalóvá kezd válni azok végessége.

Hatalmas az orosz hadi arzenál, de a logisztikája gyenge lábakon áll, sebezhető és ezt az ukránok ki is használják a háború elejétől kezdve. Másrészt a vesztességeket látva talán nem túlzás Rácz András, biztonságpolitikai szakértő kijelentése, hogy ha ebben az ütemben vesztik el eszközeiket az oroszok, 2023 év végére kifogynak több fegyvernem esetében is a haditechnikából – pl. elfogyhatnak a tankok.

Ehhez szorosan kapcsolódik a modernizált orosz sereg világszínvonalú felszerelésének mítosza is. Mint minden nagy létszámú tömeghadsereg a világon, az orosz is főként elavult, 20. századi technológiára épül, ami mellett ilyen-olyan arányban jelen vannak modernebb eszközök is. Ennek egyik oka, hogy hadsereget modernizálni drága, a másik, hogy korlátozottak a gyártási kapacitások, amitől igen időigényes a folyamat, a harmadik a korrupció, amire még visszatérek. A gyártás ráadásul ki van téve a globális ellátási láncból adódó sérülékenységeknek is. A mostani szankciók miatt fellépő mikrochip hiány miatt az oroszok precíziós rakétákat már csak igen korlátozott számban képesek készíteni, de a Krím, 2014-es elcsatolásakor életbe léptetett akkori szankciók is elégségesek voltak ahhoz, hogy Oroszország ne tudja kellő mértékben modernizálni sem a szárazföldi, sem a légierejét, és ma képtelen, mondjuk az ósdi T-72-es tanknál modernebb eszközt gyártani saját erőből, azt is csak igen korlátozott számban. Bár az oroszok nyár óta 24 órás termelésre állították át a fegyvergyáraikat, közel sem képesek pótolni az eszközvesztességeket. (Természetesen ez nem jelenti a teljes orosz gazdaság hadigazdaságra való átállítását. A hadiállapot bevezetésével még komoly további gyártási potenciálok válnának elérhetővé, miközben egyúttal az ország gazdaságát hosszabb távon csődbe is vinnék vele.) A haditechnikai szankciók tehát jól működnek, amitől ráadásul mi egyáltalán nem szenvedünk.

Próbálnak persze az oroszok hozzájutni a modern chipekhez csempészet útján is, de így jóval kevesebbet és jóval drágábban tudnak csak beszerezni, mint a hivatalos csatornákon. Az energiaexportjukkal meg pont fordított a helyzet, az olajat és a gázt is próbálják a szankciókat kijátszva értékesíteni csempészek bevonásával, de azt meg csak jóval a piaci ár alatt tudják adni és szintén csak jóval kisebb mennyiségben, mint a hivatalos kereskedők révén, ez pedig lassan fojtogatja az orosz gazdaságot.

A modernizációt aláásta továbbá a híresen magas orosz korrupció is, ahogy arra fentebb utaltam, ami miatt sok-sok rubel milliárdból nem Armatákat, Kindzsalokat, Kalibr-eket, SU-57-esket, T 90-eseket, meg T-14-eseket vettek, hanem luxusjachtokat, fényűző ingatlanokat és ki tudja még mi mindent, amik egy háborúban semmit sem érnek. Természetesen Ukrajna is egy híresen korrupt ország, de szerencséjükre az orosz korrupció mértéke nagyobb az ukránnál, ezen pedig Zelenszkij elnök 2023 elején még inkább igyekszik változtatni, a széleskörű személycserék legalábbis erre utalnak.

Orosz oldalon a korrupció miatt eltűnt például másfél millió egyenruha, és részben ezzel is magyarázható, hogy valahogy sosem jutott pénz a lekonzervált, tartalékban lévő haditechnika karbantartására. Drónokból pár hónap alatt kifogytak, a technikai vesztességeiket alig tudják pótolni és intelligens rakétákból is igencsak leapadtak a készleteik, de még a sima lőszerek egy részéből is rosszul állnak a hírek szerint, ezért szégyenszemre Irántól és Észak-Koreától kénytelenek bevásárolni mindabból, amit egyáltalán nem, vagy csak igen sokára tudnának legyártani saját erőből.

A modernizálás másik útja, hogy a meglévő, 20. századi fegyverrendszereket tuningolják fel. Tették ezt az oroszok is, de a meglévő fegyvereik alapvető sérülékenységeit és korlátait így sem tudták kiküszöbölni. Másfelől hiába van papíron az oroszoknak tízezernél is több tankja, ezek jó része nincs bevethető, de akár működőképes állapotban sem – ami egyébként minden hadseregre igaz a világon – ráadásul ezek nagy része súlyosan elavult. Valójában becslések szerint kb. 2800 működő tankja lehetett Oroszországnak a háború előtt, aminek legalább a 60%-át (!) tavaly novemberre már elvesztették a fronton. Vagy kilőtték őket az ukránok, vagy hátrahagyták a visszavonuló orosz katonák és ma már az ukránokat erősítik.

Mindezeken felül az orosz sereg szervezeti felépítése is elavult. Elődjét, a szovjet tömeghadsereget a Nyugat és főként az USA elleni 3. világháborúra hozták létre és leginkább a nukleáris arzenálra, a létszámfölényre, illetve a tüzérség elsöprő erejére építettek. Mára azonban a hatalmas, mozgósítható katonatömeg eltűnt, részben a Szovjetunió felbomlása és a szövetségi rendszer elvesztése, részben a katonai pálya kevéssé vonzó volta miatt. (Ebben a háborúban pedig úgy tűnik, meg is semmisül az egykori szovjet blokk fegyverarzenálja, amivel a 3. világháborút kellett volna megvívniuk.)

Eközben korszerűtlen, sokszor nem kellően rugalmas az orosz hadvezetés sem. Számos parancsnok a régi, szovjet iskolában képződött, nem frissítette a tudását, sőt, sokan közülük súlyos alkoholisták, adott esetben valakinek a valakijei, ezért töltik be posztjukat, nem a katonai alkalmasság alapján, így a szovjet dogmáktól való eltérést hiába is várnánk többségüktől. A katonai művelet élén váltogatott parancsnokok egyre-másra vallanak kudarcot – nem független attól sem, hogy a politika folyamatosan beleszól a háború alakításába, megfelelő eszközöket viszont nem ad a kitűzött célok eléréséhez.

Ráadásul a hatalmas vesztességek különösen sújtják orosz részről a tiszti állományt, ennek következtében már hónapokkal ezelőtt tiszthiány alakult ki, amit egyhamar biztosan nem tudnak orvosolni, hisz sok éves képzést néhány hónap alatt nem lehet lefolytatni. Ez az oka annak is, hogy a szeptemberben sorozottak nem kis részének emlékeztető képzését Fehéroroszországba volt kénytelen kiszervezni a Putyini vezetés – hisz kiképzőtiszteknek is híján vannak.

Ezen felül az oroszok az iszonyatos vesztességek, az elmaradó zsold, az akadozó ellátmány, a hadvezetési hibák és a háború nem kellő megindokoltsága, céltalansága miatt sokkal motiválatlanabbak az ukránoknál. Ez pedig rengeteget levon a harcértékükből. Így, mikor a legyőzhetetlen orosz sereg mítoszát építgetjük, azt azért tegyük hozzá, hogy Ukrajnában nem az orosz hadsereg, csupán annak egy része harcol, java részt elavult fegyverekkel, elavult harcászati elvek szerint, sokszor gyenge kvalitású parancsnokok alatt és motiválatlanul, ellátási nehézségektől sújtva.

Hogy érzékeljük az orosz vesztességek mértékét, érdemes lehet megemlíteni, hogy jelenleg már nem az az orosz sereg harcol Ukrajnában, ami februárban megindította a támadást. Azért nem, mert az inváziós sereg mára megsemmisült! A bevetett haditechnika szinte teljes egészében odalett és a katonák is meghaltak, vagy megsebesültek – utóbbiak egy része persze azóta visszatérhetett a frontra. Ezzel pedig a bevethető és valóban harcképes egységek és felszerelések jó része elpusztult a harcokban. Ma jóval gyengébben képzett katonák váltják az elesetteket, vagy sebesülteket és egyre ósdibb és rosszabb állapotú fegyvereket küldenek harcba az oroszok. Előbb a „roncstelepekről” helyezik ismét aktív állományba a nem ritkán 60 éves (!) felszerelést, aztán hamarosan a múzeumaikat is kiüríthetik, hogy legyen mivel harcolni az ukránok ellen, ha továbbra is ilyen ütemben veszítik el az eszközeiket. És itt nem túloztam! Másfelől a kétségbeesésüket jelzi, hogy az eddig tartalékolt, kisebb számú, csúcskategóriás eszközeik jó részét is a frontokra küldik a 2023-as tavaszi offenzívára készülve, vagyis azt a tartalékot, amivel egy esetleges NATO támadást kellene tudniuk visszaverni.

Oroszország ezzel a háborúval nemhogy a nagyhatalmi státuszát nem tudta ismét megszilárdítani, de egy bő évtizedre biztosította azt, hogy ne legyen képes katonailag veszélyeztetni egyetlen erősebb szomszédját sem. Minimum ennyi időre lesz ugyanis szüksége már most, hogy legalább nagyobb részben visszaépítse az elvesztett katonai kapacitásait – és a háború még nem ért véget.

Összegezve tehát az orosz hadsereg a hírénél sokkal gyengébb és méretben kisebb, elavult, főként 20. századi haderő, aminek az egyre inkább modernizált, 21. századi ukrán sereggel szemben egyedül a bevetett haditechnika darabszámában van fölénye, de sem létszámban, sem kiképzettségben, sem hadvezetésben, sem hírszerzésben, sem technikai színvonalban nem múlja felül azt. Mindezek következtében itt egy szimmetrikus háborúról beszélhetünk, ami sajnos általában sok évig eltart. Ráadásul akkorák az orosz sereg vesztességei, hogy annak pótlására fegyverzet tekintetében elégtelenek a tartalékai és a gyártási kapacitása sincs meg hozzá.

Velük szemben egy 2014 óta folyamatos háborúban edződött, mostanra megkeményedett, nem kis részben több nyugati kiképzésben is részesült és nagyon motivált ukrán sereg áll, akiknek nincs vesztenivalójuk, hisz legyőzetésük esetén Ukrajna megszűnne. Sőt, egyre több modern, nyugati fegyverrel vannak felszerelve, részben olyan parancsnokok irányítása alatt, akik jól képzettek a 21. századi kevert és gerilla hadviselésben is, ráadásul a nyugati hírszerzési adatok ismeretében folyamatosan nyomon követhetik az oroszok minden csapatmozgását, akik így nem igen tudnak meglepetést okozni nekik. És ha mindez nem lenne elég, a nyugati stratégák még szorosan együtt is működnek az ukrán kollégáikkal, annyira, hogy a sikeres, ’22 ősz eleji ukrán ellentámadást az amerikaiak tervezték meg mesterséges intelligencia támogatásával.

Az ukránok a háború első napjaiban helyesen mérték föl, hogy nyílt ütközetben kevésbé van esélyük az oroszokkal szemben, de az utánpótlási vonalakat támadva elérhetik, hogy az orosz ágyúkból ideiglenesen kifogyjon a lőszer, a harckocsikból az üzemanyag, stb.. Ezzel a taktikával pedig lassan, de biztosan el is kezdték felőrölni az oroszokat, akiknek láthatóan nincsenek hatásos válaszaik sem erre a taktikára, sem a nyugati fegyverek egy részére, amik messze felülmúlják az orosz megfelelőiket.

A Javelin tankelhárító rendszer zsenialitása például abban áll, hogy egy 250 ezer dolláros rakétával egy alig kiképzett katona pillanatok alatt ócskavasat tud csinálni egy 4,5 millió dollárba kerülő T-90-es orosz csúcskategóriás tankból, vagy egy ósdibb 1,5 millió dollárba kerülő T-72-es tankból és persze megöli a hónapokon át, drágán kiképzett személyzetet is. Hasonló a helyzet a Stinger légvédelmi rakéta és a helikopterek összecsapásánál is. De a 3,5 millió dolláros HIMARS rakétarendszer 150 ezer dolláros rakétái is dollárban kifejezve a saját költségükhöz képest sokszoros pusztítást végeznek az orosz lőszerraktárak felrobbantásakor, de a parancsnoki állások megsemmisítésekor is, a kiképzési időt és költségeket alapul véve. Egyedül az olcsó, iráni drónok és az ukránoknak juttatott drága légvédelmi rakéták esetében fordított a helyzet.

Ezeket a számokat pedig azért hasznos látni, mert a hosszabb, modern háborúk, mindig anyagháborúk, a háborúhoz meg, mint tudjuk, 3 dolog kell: pénz, pénz és pénz. Így, ha az egyik fél a másik fél egyre több pénzét „égeti el”, míg az ő költségei mérsékeltebbek maradnak, a végén megnyerheti a háborút. Itt érdemes kitérni rá, hogy, ha erre a konfliktusra úgy tekintünk, mint a Nyugat és Oroszország háborújára – ahogy az orosz propaganda szereti láttatni a különleges katonai műveletet –, úgy egy 40.000 milliárd dollár össz-GDP-t termelő blokk áll szemben egy 4.000 milliárd dolláros birodalommal. Oroszországnak tehát esélye sincs a győzelemre, amíg nem változnak a körülmények.

Természetesen az ukrán vesztességek is hatalmasak. Ahogy a támadó orosz sereg is megsemmisült, úgy a konfliktus kezdetén védekező ukrán erők jó része is elesett, vagy megsérült és szintén nagyok a technikai vesztességeik is. Az ukránok azonban, mint fentebb írtam, teljes mozgósítást rendeltek el már az invázió kezdetén, eleve több volt a harcedzett tartalékosuk, mert a 2014-es konfliktus óta folyamatosan forgatták a behívottakat a fronton, a frissen sorozott katonáikat pedig nem a frontra küldték meghalni – mint olykor az oroszok –, hanem nyugati országokba, főleg a britekhez kiképzésre és ezt a gyakorlatot máig folytatják. Összességében elmondható, hogy Ukrajna sokkal jobban megbecsüli a katonáit és jobban is bánik velük, mint Oroszország, amihez a Nyugat minden segítséget meg is ad, ugyanakkor további személyi tartalékai már csak igen korlátozottan vannak, amit a kényszersorozások újabban felreppenő híre is jelez.

Másfelől ukrán részről a saját hősiességük szerepének hangsúlyozása a sikereikben (és olykor nem létező hősök kreálása, pl. Kijev szelleme) kissé túlzás, mivel a Nyugat katonai, pénzügyi, hírszerzési és stratégia tervezési támogatása nélkül nem lennének képesek kitartani az oroszokkal szemben, hiába hősiesek. Éppen ez adja Ukrajna fő sérülékenységét a konfliktusban, amit Putyin is felismert. Ha a Nyugat apránként kihátrál az ukránok mögül, az oroszok még most is győzhetnek. A harcok elhúzódásával és főként annak gazdasági hatásaival egyre többen érzik magukon a gazdasági világháború következményeit úgy is, hogy nem Ukrajnában élnek, ez pedig el is kezdte csökkenteni az ukránokat támogató politikák népszerűségét. Az ukrán infrastruktúra támadása részben szintén ezt a célt szolgálhatja: minél több erőművet rongálnak meg, annál több euróba és dollárba kerül a nyugati adófizetőknek, hogy legalább részben működőképes állapotban tartsák Ukrajnát. Ugyanis nemcsak a katonai segítségnyújtás, de az ukrán államcsőd elkerülése is elég költséges vállalkozás. Ugyanakkor ez az ár töredéke annak, mint ha nyugati katonáknak, esetleg nyugati országok területén kellene háborút viselniük Oroszországgal szemben. Ez a logika áll igen nagy részben a további támogatás fenntartása mögött.

Kijelenthetjük, hogy Nyugaton a háború támogatottságának a csökkenés, hasonlóan az Oroszországon belüli elégedetlenség növekedéséhez eddig elmarad attól, hogy fordulatot hozzon. Más szóval Nyugaton és Keleten sem utálják még eléggé ezt a háborút, hogy megkísérelnék kikényszeríteni vezetőikből a változást.

Vagy úgy is fogalmazhatunk, hogy „egyik oldal se nyert még eleget”, és teszem hozzá halkan egyik se vesztett még eleget ahhoz, hogy feladja a céljait. Ukrajna esetében ez egyenlő lenne az államiság feladásával, amit nehezen tudok elképzelni, ezért is folytatják a küzdelmet a brutális vesztességek ellenére is a végsőkig, az oroszok esetében pedig ez Putyin hatalmába kerülne, aki szintén nem fog önszántából lemondani róla, de most is úgy vélem, ez könnyebben megtörténhet, mint az ukrán államiság feladása. A Nyugatnak pedig egyrészt túl „jó üzlet” ez a konfliktus több szempontból is, hogy rövid időn belül kihátráljon belőle – pl.: az ukránok végzik el a nyugati katonák helyett az orosz szárazföldi haderő megsemmisítését, garantálva ezzel a Nyugat biztonságát egy étvizedre –, de elég ijesztő ahhoz, hogy ne adjon meg minden eszközt, amit az ukránok kérnek. Másrészt a Nyugat számára a háború befejezése orosz győzelemmel az eddigi világrend feladását, a Nyugat vereségét és a világ destabilizálódását is jelentené, amit a többség szerint nem engedhetünk meg magunknak.

Mindezek együttesen az okai annak, hogy miért tud még mindig folyni a háború. Másrészt oka az is, hogy van még hadianyag mindkét oldalon és bár több gazdaság válságba, recesszióba került, vagy legalábbis stagnál/alig növekszik, még pénz is van, hogy további hadianyagot termeljenek – ha a gyártó kapacitások mindenütt végesek is.

Ha áttérünk a második kérdésre, hogy ki nyerheti meg a konfliktust és elolvassuk az elemzéseket, akkor sokszor vágyvezérelt gondolkodással találkozunk. Akik az ukrán oldalt támogatják, azok elkerülhetetlen ukrán győzelmet vizionálnak, akik az oroszt, azok végül orosz sikert, ahogy a bevezetőben már írtam. A józanabbnak tűnő hangok azért egy harmadik forgatókönyvet szoktak emlegetni és a magam részéről – sajnos – én is ezt tartom reálisnak. Ez pedig egy befagyott konfliktus képe, amit senki nem nyer meg, de senki nem is veszít el teljesen. Oroszország részlegesen eléri célját azzal, hogy Ukrajnát destabilizálja és ebben az állapotban is tartja, a NATO és EU csatlakozást lehetetlenné teszi, közben azonban aránytalanul magas árat fizet ezért mind gazdasági, mind politikai, mind katonai értelemben. (Ha kicsit cinikusan fogalmazok, ezt a háborút az USA, Kína és India nyerhetik meg.)

Ha összehasonlítjuk a vesztességek alakulását orosz és ukrán oldalon, katonai értelemben azok is egy döntetlent vetítenek előre. Az ember vesztességek aránya a sérülteket is ide számolva 2:1 Ukrajna javára – persze itt csak becslésekre támaszkodhatunk. És, ha számításba vesszük a maximálisan bevethető seregek méretét – 2 milliós orosz és 1 milliós ukrán erők –, akkor válik láthatóvá, hogy egyik oldal sem lesz képes legyőzni a másikat, hacsak radikális változás nem következik be a frontokon.

Ezt támasztja alá továbbá az is, hogy az oroszok fölényét bizonyos fegyvernemek esetében a beérkező nyugati fegyverek fokozatosan kiegyenlítették, így mára ukrán oldalon minden orosz húzásra van hatékony válasz. Annyit azonban nem kap Ukrajna ezen fegyverekből, hogy azzal alapvetően meg is tudja fordítani a háború menetét, eddig legalábbis.

Épp ezért látni kell, hogy ennek a háborúnak az alakulása elsősorban a Nyugat kezében van. Egyfelől bármikor felvonultathatunk olyan erőket Oroszország NATO határaira, amivel egy esetleges támadást lebegtetve arra kényszeríthetjük az oroszokat, hogy jobban megosszák erőiket és csapatokat vonjanak ki Ukrajnából. Másrészt a Nyugat bármikor adhat annyi és olyan fegyvert Ukrajnának, amivel megnyerhetik a háborút, de ki is hátrálhatunk Ukrajna mögül, akkor pedig Oroszország nyer. A másik oldalon az oroszoknak nincs meg ahhoz a kapacitásuk, hogy a nyugati segítséget egy ponton túl ellensúlyozzák, hiába lennének számszerű fölényben teljes mozgósítás esetén, egy ponton túl géppisztolyokon, RPG-ken és gránátokon kívül mással nem tudnák felszerelni az erőiket, ez pedig egy modern háborúban édeskevés a sikerhez, hiába vannak sokan. Ha Kína fegyverszállításokkal is beáll az oroszok mögé és ezzel belép a konfliktusba, azzal a gazdasági világháború eszkalációját kockáztatja és ezzel vélhetően csak azt érnék el, hogy a Nyugat minél inkább felpörgetve a fegyvergyártást még több fegyverrel ellensúlyozza a kínai fegyvereket a harctéren.

A cikksorozat lezáró részében azt járom majd körül, hogy milyen lehetséges következményei várhatóak a háborúnak, külön kitérve a magyar vonatkozásokra is.