Régóta foglalkoztat, hogy tulajdonképpen mi is az a hatalom, mit jelent, ha valakinek hatalma van egy másik személy fölött és egyáltalán miért hagyjuk, hogy bárki felettünk álljon. A válasz nem lesz rövid, de annál érdekesebb.

Először is azt kell tisztáznunk, hogy a hatalom virtuális dolog, vagyis csak a fejünkben létezik. Úgy működik, hogy elhisszük, hogy egy másik embernek hatalma van fölöttünk, mivel azt gondoljuk, hogy ez a személy valamiben kompetensebb nálunk, így bizonyos mértékig átadjuk neki a kontrollt a cselekedeteink felett. Másként mondva azt tesszük, amit ő mond, ahelyett, hogy szabadon cselekednénk.

Nem csak a kontrollt adjuk azonban át, hanem a felelősséget is. Hányszor hallhatjuk háborús bűnöket elkövető katonák szájából, hogy „parancsra tettük”, és végső soron igazat mondanak. A hatalom ugyanis nem úgy működik, hogy vagy van fölöttem hatalmad, vagy nincs, hanem fokozatai vannak. A skála egyik végpontja, amikor egyenrangúak vagyunk, a másik vége a feltétlen engedelmesség, amit a hadseregben és egyéb fegyveres testületeknél várnak el. Az ilyen nagymértékű alárendelődésnek pedig így hangzik a mottója: „ne gondolkozz, csak csináld”.

A hétköznapokban rengeteg probléma származhat abból, ha két ember máshova teszi ezen a képzeletbeli skálán, hogy hol vannak ők egymáshoz képest. Kezdjük egy párkapcsolati példával. Jellemző, hogy valamelyik fél kompetensebbnek gondolja magát a társánál és elkezd „főnökösködni”, teszem azt Lujza folyton megmondja Jenőnek, hogy mit csináljon. De mivel kompetensebbnek gondolja magát, ezért nem csak ráparancsol, hogy mondjuk mosogasson el, hanem abba is beleszól, hogy hogyan mosogasson: „Ne folyasd annyira a vizet!”, „Ne úgy tartsd a szivacsot!”, „Kevesebb mosószer is elég!”, stb. Ettől persze Jenő feszült lesz és jobb esetben kiáll magáért, amiből hatalmi harc kerekedik, rosszabb esetben viszont elfogadja, hogy Lujza a főnök, aki mindent jobban tud, így a férfi gyerek szerepbe kerül, Lujza lesz a „szülő”. Ez egyrészt kinyírja a szexuális életüket, másrészt Jenő lassan depresszióba zuhan, vagy egyéb betegség alakul ki nála. Mindez persze leegyszerűsítés, de szerintem jól megvilágítja a lényeget.

Munkahelyi környezetben talán még nyilvánvalóbb konfliktusok fakadnak abból, ha nem egyformán ítéljük meg, kinek mennyi hatalma van. Vegyünk például egy főnök-beosztott viszonyt. Mondjuk, hogy a beosztott nem tartja kompetensnek főnökét, ezért szerinte közelebb vannak az egyenrangúsághoz, vagy durvább esetben saját magát a főnöke fölé helyezi. Az első szituációban nem fogja végrehajtani a főnök utasításait, de legalábbis megkérdőjelezi azokat, utóbbi helyzetben viszont ő kezd el parancsolgatni a vezetőjének.

Ha a főnök nem tartja magát kompetensnek, akkor gyakran nem meri fölvállalni a megnövekedett felelősséget, és vagy mindent ráhagy a beosztottakra, esetleg még utasításokat sem képes adni, vagy frusztrációját úgy vezeti le, hogy folyton hisztizik, üvölt és veszekedik az alárendeltjeivel, hogy saját alkalmatlansági fantáziáját leplezze. Ha bármi balul sül el, akkor természetesen sohasem ő a hibás – hiszen nem vállalja a vezető pozícióval járó felelősséget, csak a kontrollt szeretné átvenni. (Ennek egyik iskolapéldája a diákjait fegyelmezni képtelen tanár, aki habzó szájjal osztja az egyeseket és intőket mindenféle eredmény nélkül.)

A skála másik végén az a vezető áll, aki egy mezei irodában is tábornoknak képzeli magát és beosztottait jóformán emberszámba sem véve mindig csak parancsolgat. Nem meglepő, hogy senki véleményére, vagy gondolataira nem kíváncsi, elvégre egyedül saját magát tartja kompetensnek, azt viszont határtalanul. Azon sem kell csodálkozni, ha valakit emberi méltóságában megsért, vagy megaláz, esetleg teljesen méltatlan körülmények között egyszerűen kirúg, hisz az ő szempontjából az alatta dolgozók eszközök, nem pedig személyek.

A hatalom tehát leegyszerűsítve azt jelenti, hogy átadom a cselekedeteim feletti kontrollt és az ezzel járó felelősséget egy másik embernek, mert kompetensebbnek tartom őt egy adott témában. Minél kompetensebbnek tartom magamhoz képest, annál nagyobb mértékben gyakorolhat fölöttem hatalmat. Bennem itt fölmerül, hogy mi okból működünk így. Egyszerűbben fogalmazva rendben van, hogy ezt csináljuk, de miért.

A válasz részben a szülő-gyerek kapcsolatban van. Egy csecsemő valóban függ a szülőtől, annak tényleges hatalma van fölötte, ha nem táplálja, meghal. A gyereknek tehát elemi érdeke alkalmazkodni a felnőtthöz, miközben az is, hogy fölhívja a szükségleteire a figyelmet és így rábírja a szüleit, hogy megkapja, amit szeretne. Ez utóbbi miatt tűnik úgy sokszor, hogy „a gyerek irányítja a szüleit”.

Ahogy cseperedünk – jó esetben –, ez a huzavona egyre finomabb, „civilizáltabb” mederbe kerül, de egészen a kamaszkorig a felnőtt tekintélye megkérdőjelezhetetlen. Minden kicsi, aki azzal szembe megy, megtapasztalhatja, hogy „ki az úr a háznál” és ez bizonyos mértékig jól is van így. A felnőtt érettebb, valóban kompetensebb a legtöbb dologban, mint gyermeke, aki gyakran a szülő segítségére szorul, tehát kénytelen átadni a kontrollt. Másfelől az első évek gondtalansága nem lehetne teljes, ha a felelősséget a kicsinek kéne viselnie, így ez – mellékesen még jogilag is – szintén a felnőtt dolga. Vagyis a szülő-gyerek kapcsolat bizonyos szempontból a „hatalmi helyzet” tökéletes prototípusa. Amiatt is, mert kamaszkorra az alá-fölérendeltség folyamatosan közelít az egyenrangúság felé, így a hatalom skála jellegét is itt tanuljuk meg, mint ahogy azt is, hogy meg kell küzdenünk az egyenlőbb pozícióért. A kamaszok lázadása erről is szól.

Ugyanakkor, mire belépünk a munka világába, elméletben egyenlővé válunk a többi felnőttel, ennek ellenére rendszerint megengedjük bizonyos embereknek, hogy hatalmat gyakoroljanak fölöttünk, amit pedig nem lehet csupán a neveltetésünkkel magyarázni. Így érkezünk el a hatalom forrásainak kérdéséhez.

Korábban azt írtam, hogy azért adjuk át a kontrollt és a felelősséget másnak, mert kompetensebbnek tarjuk magunknál. Ez a kijelentés azt sugallja, mintha mindezt tudatosan csinálnánk, holott általában észre sem vesszük, mikor ilyet teszünk, annyira természetesnek tűnik. Másfelől olyan üzenete is van a mondatnak, hogy a hatalom átadás mindig egy pozitív dolog, hiszen ha a másik jobban tudja nálunk és ezt mi is felismerjük, hát had irányítson ő.

A valóságban ugyanakkor igen gyakran félünk az illetőtől és csakis ezért rendelődünk alá. Mondjuk, az oviban van egy nálunk jobban bunyózó, erősebb fiú, akinek követjük a parancsait, mert attól tartunk, hogy különben megver. Ez a fiú ilyenkor is kompetensebb nálunk, csak épp nem feltétlenül a homokvárépítésben, amire bennünket utasít, hanem a verekedésben. A hatalom egyik forrása tehát a félelem.

Egy másik, igen gyakori eset, mikor azért követünk egy személyt, mert cserébe jutalmat remélünk. Képzeljünk el például egy csapat futballhuligánt. Ha nincs köztük vezér, széthúznak és egymást püfölik, ha viszont valaki az élükre áll, a többiek meg követik, akkor az emberek félni kezdenek tőlük, mert együtt már náluk erősebb figurákkal, sőt kisebb csoportokkal is elbánnak. A követők, bár alárendeltjei a vezérnek, cserébe több hatalmuk lesz más emberek fölött. Ez az ő jutalmuk. Hasonlóan épült föl a korabeli társadalmakban a harcosok közti hierarchia is. Itt a főnök abban kompetensebb a többieknél, hogy mindenkinél eredményesebben el tudja magáról hitetni, hogy jó parancsnok – függetlenül attól, hogy ez igaz-e. A hatalom második forrása tehát a jutalom.

Végül az a helyzet is előállhat, hogy valakit tényleg alkalmasabbnak tartunk egy adott dologban magunknál, mondjuk a párunkról elismerjük, hogy jobban beosztja a pénzt mint mi, ezért átengedjük neki a vezető szerepet ebben és csak ebben a kérdésben. Ilyenkor a hatalom alapja a bizalom.

A hatalomnak ezeken túl jellemzője még, hogy fölfelé összeadódik. Ez azt jelenti, hogyha valakinek hatalma van fölöttem, és ő alárendeli magát egy harmadik személynek, akkor ez az illető automatikusan fölém is kerül, ráadásul két szinttel fölém. Hiszen ő megmondhatja a fölöttem állónak, hogy az mit csináljon, aki ennek mentén fog utasítani, hogy én mit csináljak. Ezt a sort hívjuk hierarchiának, ami mindenféle szervezet alapja. Számomra itt elég furcsa, hogy a mi kultúránk hajlamos a hierarchiát fölülről, a legfelső vezető nézőpontjából szemlélni, holott az alulról épül fel.

Ezen a ponton megállnék egy pillanatra. A közép- és kelet-európai gondolkodásban a történelmi hagyományok miatt az állam vezetőire úgy szokás tekinteni, mint afféle atyuskákra és anyuskákra, akiknek fölülről kell megoldaniuk a saját hétköznapi gondjainkat, míg mi passzívan szolgáljuk őket – ez a paternalisztikus államszemlélet. Hiába élünk demokráciában, ez a felfogás továbbra sem változott. Nap, mint nap a politikusokat okoljuk életünk majd minden nyűgéért, elvégre övék a kontroll és a felelősség is. Hol itt a baj?

Ott, hogy a vezetőink ezt a kontrollt és felelősséget tőlünk kapják, amit, ha olyan kedvünk van, meg is vonhatunk tőlük. Ilyenkor nem tartjuk be a törvényt, mondjuk nem fizetünk adót. Ha csak 10 ember tesz így, őket börtönbe zárják, vagy megbüntetik, ha viszont 10 millió, az államhatalom megszűnik. Ezen az elven működik a forradalom. A hatalom tehát bármikor megkérdőjelezhető.

Másrészt az ilyen passzív társadalmakra általában jellemző, hogy a polgárok a szükségesnél nagyobb mértékben ruházzák rá a kontrollt és a felelősséget a vezetőkre. Más szóval ahelyett, hogy saját magam megoldanék, mondjuk egy emberi konfliktust a főnökömmel, a munkatörvénykönyv megváltoztatását követelem, hogy velem jogszabályban garantálva ne lehessen így, meg úgy bánni. Ami itt hiányzik, az az egészséges öngondoskodás.

Érdemes azon is elgondolkodni, hogy a mi politikai vezetőink hatalmának mi az alapja. Azok részéről, akik feltétlen hívei egy pártnak, lehet a kompetenciába vetett bizalom és az esetleges jutalom reménye, ami egy-egy zsíros állami megrendelés, vagy kényelemes pozíció formájában ölthet testet. A többséget azonban sokkal inkább a félelem motiválja az engedelmességre. Jellemző, hogy számos törvénnyel nem értünk egyet, egy rakás adót pedig igazságtalannak érzünk és csak azért tartjuk be/ fizetjük be ezeket, mert félünk a rendőrségtől, a bíróságtól, a NAV-tól, stb. Eközben azonban alkalmatlannak gondoljuk a vezetőket, sőt, rablónak, bűnözőnek mondjuk őket. Összegezve tehát a kelet közép-európai államok összetartó ereje a félelem.

A félelemre épülő hierarchia azonban nagyon is ingatag dolog, ugyanis, ha a polgárok elkezdik fölismerni saját kompetenciáikat, megerősödhetnek annyira, hogy többé nem félnek változtatni, másfelől csak addig félünk, míg van mit féltenünk. A gazdasági világválsággal ugyanakkor egyre többen válnak nincstelenné, a mélyszegénységben élőknek pedig elég kevés okuk van megőrizni a társadalmi rendet, annál több felborítani azt. Ilyenkor fölnagyítódnak olyan problémák, mint a korrupció, vagy az állami vezetők hozzá nem értése, és nem kérdés, hogy a politikusok lesznek bűnbaknak kikiáltva, ha kenyértörésre kerül a dolog. Ahogy egy készülő dalszövegben is írom „…túl sokat lopni nem szabad, mer’ a végén csak kötél és lámpavas marad”.

A fenti gondolatsor kifordított példájával szerettem volna szemléltetni a hatalom utolsó fontos jellemzőjét, vagyis azt, hogy a hatalom a társadalmi és bármiféle szervezeti együttműködés alapja. Hatalom nélkül nincs állam, nincsenek szabályok, nincs összefogás – hisz az összefogást is valakinek „össze kell fognia”. Ha nem volna hatalom, akkor mindenki mindenben öngondoskodásra lenne utalva, ami egy sokszorosan túlnépesedett bolygón például azt jelentené, hogy a többség képtelen volna megoldani a neki szükséges mennyiségű élelemtermelést és éhen veszne. Tehát nem ördögtől való az alá-fölé rendeltségi viszony, ahogy a hierarchia sem, csak lehet nagyon sötét dolgokra is használni és nem mindegy, hogy min alapulnak.

Összegezve tehát: a hatalom a cselekedeteim feletti kontroll és – az ezzel járó – felelősség részleges átadását jelenti, mert a fölöttem álló személyt valamiben kompetensebbnek gondolom magamnál. Ennek a kompetenciának az alapja lehet a bizalom, a jutalom, vagy a félelem és minél nagyobb mértékben hiszem, hogy ezek bármelyikében a fölöttem álló kompetensebb, annál több kontrollt és felelősséget adok át neki, függetlenül attól, hogy ezt ő igényli vagy sem. A hatalomról elmondható még, hogy természeténél fogva fölfelé összeadódik, amit hierarchiának nevezünk. Ez képezi az alapját a társadalmat és az államot megteremtő együttműködésnek, ugyanakkor a hatalom és ezen keresztül a hierarchia is bármikor megkérdőjelezhető.