HTML

Spanyolviasz

Álmodtam egy jobb világot: http://kompetenstarsadalom.blogspot.hu

Friss topikok

Közösség

Utolsó kommentek

Címkék

21.század (1) 25 év (1) 3. világháború (3) adat (1) Adolf (1) ageizmus (1) alacsony önértékelés (1) alárendelődés (1) Alexandrosz (1) alkalmazott (2) alkohol (1) államtitok (1) álszentség (3) általánosítás (1) al Kaida (1) Amidala (1) Anakin (1) anarchizmus (2) androgűn (1) Antal József (1) antiteizmus (1) apokalipszis (1) armageddon (1) asztrológia (1) ateizmus (3) autoimmun betegség (1) autoritás (1) ayurvéda (1) ayurvédikus (1) a gyerek érdeke (2) baloldal (2) bántalmazás (1) befolyásolás (1) beosztott (2) big picture (1) bio (1) biológia (1) Birodalom (1) biszexualitás (1) bizalom (1) biztonság (1) blogindító (1) BNO-10 (1) boldogság (2) Brexit (1) cenzúra (1) civil (3) civilizáció (1) colonus (1) Connor (1) Covid 19 (1) csábítás (1) csábító (1) család (7) családterápia (1) Csillagok háborúja (2) csoport (1) csoportidentitás (1) csoportnyomás (1) csöves (1) Darth Vader (2) darwinizmus (1) demográfia (2) demokrácia (17) démonizálás (1) depresszió (1) destabilizáció (1) destabilizálódás (1) digitális (1) digitális magány (1) diktatúra (5) diplomácia (3) Disney (1) divat (4) DK (3) dolgozó (1) dominancia (1) drog (1) DSM-V (1) egalizmus (1) egészség (4) egészségmegőrzés (1) egészségügy (2) egyén (1) egyenlőség (5) egyenlőtlenség (2) egyenruha (1) egyformaság (1) egyház (4) Együtt (2) együttélés (1) együttgondolkodás (1) együttműködés (1) elégedetlenség (1) elengedés (1) élet (1) életkor (1) életszínvonal (1) elfogadás (1) elidegenedés (3) elit (3) elitizmus (1) ellenzék (1) elmélkedés (13) Első Rend (1) elv (1) elvándorlás (2) elvárás (1) elvtelenség (1) ember (4) ember és környezet (1) én (1) energiahatékonyság (1) énideál (1) EQ (1) érdek (1) erkölcsiség (1) erő (1) erőszak (1) erő kutusz (1) érték (1) értékválság (2) érzelemszabályozás (1) érzelmi intelligencia (1) ész (1) eszme (2) eszmetörténet (1) etikus (1) EU (4) Euróoai Unió (1) Európai Unió (3) evolúció (4) evolúciós pszichológia (1) ezotéria (1) fajgyűlölet (1) fasizmus (2) fast-fashion (1) FED (1) fejlődés (3) félelem (2) felelősség (1) felettes én (1) felkelés (1) felmelegedés (1) felnőtt (1) felnőttek (1) félrelépés (2) feminizmus (2) fenntartható (15) fenntarthatóság (3) férfi (3) férfiak (4) feszültség (1) feudalizmus (1) fiatal (1) fiatalok (1) Fidesz (4) film (3) filo (85) filozófia (79) finn (1) finn-ugor (1) fogyasztásmentes (1) fogyasztói társadalom (2) fölérendelődés (1) főnök (2) forradalom (3) Francia Forradalom (1) függőség (3) gazdagság (5) gazdaság (19) gazdasági válság (5) gazdasági világválság (1) gender (1) generáció (1) genetika (1) genocídium (1) globális felmelegedés (4) globalizáció (3) gondolkodás (3) gyarmatosítás (1) gyász (2) gyerek (4) gyerekvállalás (2) gyerek érdeke (1) gyógyászat (1) Gyurcsány (1) háború (7) hadsereg (1) hajléktalan (1) hajléktalanság (2) hála (1) halál (3) halandóság (1) hangulatzavar (1) Han Solo (1) harcászat (1) Harmadik Birodalom (1) Harmadik Világ (1) hatalmi elit (1) hatalom (13) házasság (3) hazugság (1) HBO (1) heteroszexualitás (1) hidegháború (2) Hidegháború (1) hiedelem (4) hierarchia (1) hipokrácia (3) hippi (1) hit (1) Hitler (2) Holokauszt (2) homeopátia (1) homoszexualitás (2) hontalan (1) Horn Gyula (1) humanizmus (2) humán ökológia (1) hun (1) hunok (1) hűség (2) hűtlenség (2) idegengyűlölet (2) identitás (1) ideológia (2) idő (1) idősek (1) időskor (1) igaz szerelem (1) II. világháború (1) III. világháború (1) illiberalizmus (1) india (1) indiai (1) információ (1) integráció (1) inteligencia (1) intellektus (1) internet (2) intimitás (1) inverz szexizmus (1) IS (1) ISIS (1) ismerkedés (1) isten (1) Iszlám Állam (1) játék (3) Jedi (2) (1) Jobbik (4) jobboldal (2) jólét (3) jóléti társadalom (3) jóslás (1) jövő (3) jövőkép (1) jövőkutatás (3) Jung (1) jutalom (1) Kádár (1) kapcsolatok (2) kapitalizmus (4) Karl Marx (1) Kárpát-medence (1) kataklizma (1) kegyes hazugság (1) kelet (1) képviselet (1) képviseleti demokrácia (2) kerítés (1) kiadó (1) kiegyenlítődés (1) kihalás (1) kilátástalanság (1) kína (1) Kína (2) kínai (1) kisebbrendűség (1) kivándorlás (1) kizsákmányolás (1) klerikális (1) klímaváltozás (16) kognitív (1) kommunikáció (1) kommunizmus (1) konfliktus (1) kontroll (1) könyv (1) konzervatív (1) környezet (4) környezetvédelem (4) Koronavírus (1) korrupció (1) köszönet (1) köszöntő (1) kötődés (1) közélet (18) Közép-Kelet Európa (1) közlekedés (1) kozmetika (1) közösségi nyomás (1) Köztársaság (1) közvetlen demokrácia (1) krízis (1) külföldi munkavállalás (1) különleges katonai művelet (1) külső (1) kultúra (2) kultusz (1) kütyü (1) kvóta (1) Kylo Ren (1) látó (1) lázadás (2) Leia (1) lélek (12) lélektan (26) lélekten (1) lelki betegség (1) lelki egészség (3) lelki nevelés (1) Liberálisok (1) liberális feminizmus (1) libertarianizmus (1) libertinizmus (1) LMP (3) lobbi (2) Luke (1) lustaság (1) magány (2) magatartásorvoslás (1) magyar (2) Magyarország (2) magyarság (1) manipuláció (1) Marx (1) Mayer Máté (3) média (7) médiakutatás (1) medicina (1) megcsalás (3) megfelelés (1) megjelenés (1) megkérdőjelezhető (1) megváltoztatás (1) Megyessy (1) meleg (1) melegség (2) meló (1) menekült (2) menekültek (2) menekültválság (1) menekült válság (1) migráció (12) migráns (2) migránsok (2) mítosz (5) mobilitás (1) modern ideálok (1) MoMa (1) Momentum (1) monogámia (4) moralizálás (2) mozi (1) MSZP (3) multi (2) munkaerőpiac (1) munkahely (1) náci (3) nácizmus (2) nagyvállalat (1) Nagy Francia Forradalom (1) nagy Ő (3) Nagy Sándor (1) nárcizmus (1) NATO (1) Nem (1) Nemiség (1) nemiség (2) nemi erőszak (1) nemi szerep (1) Nemi vágy (1) nemzet (2) nemzetállam (2) nemzethalál (1) nemzeti szocializmus (2) nemzetközi kapcsolatok (1) nem vagy elég jó (1) neokonzervativizmus (1) neoliberalizmus (1) neonáci (1) népességfogyás (1) népharag (1) népirtás (1) népszavazás (1) népvándorlás (3) (2) nők (5) norma (5) normák (4) növekedés (2) nyílt tabu (1) nyitott kapcsolat (2) Nyugat (1) nyugat (1) Ő (2) objektivitás (1) öko (4) ökológiai válság (4) ökologizmus (1) öko bolt (1) oktatás (2) október 2-a (1) oligarcha (1) olvasás (1) önismeret (1) önkéntes önkorlátozás (1) önszeretet (2) önszerveződés (1) Orbán (2) öreg (1) öröm (1) orosz-ukrán háború (3) oroszok (2) Oroszország (5) orvostudomány (2) őshaza (1) összefogás (1) osztály (1) Palpatine (2) pandémia (1) pár (1) párbeszéd (1) párkapcsolat (16) Párkapcsolat (1) párkeresés (1) pártok (1) párválasztás (1) patológia (1) patrícius (1) pedofília (1) pénz (1) pénzügy (1) pestis (1) plasztika (1) plebejus (1) plebs (1) PM (2) polgár (1) polgárháború (1) poligámia (2) politika (24) politikai korrektség (1) politikus (1) popkultúra (2) populista (2) populizmus (4) poszt-apokaliptikus (1) poszt-humanizmus (1) profit (1) promiszkuitás (2) propaganda (1) psziché (3) pszicho (3) pszichológia (42) pszichopatológia (1) Putyin (1) radikális (1) radikális feminizmus (1) radikalizákódás (1) Rákosi (1) rassz (1) rasszizmus (1) rasszizums (1) recesszió (1) referendum (1) rendszer (1) rendszerhiba (1) rendszerszemlélet (1) rendszerváltás (1) részvételi demokrácia (3) röghözkötés (1) Róma (2) Római Birodalom (3) Róma bukása (1) rossz (1) sajtó (1) sajtószabadság (1) sámán (1) sci-fi (3) siker (1) Sith (2) skinhead (1) Skynet (1) Skywalker (1) Snoke (1) Soros (1) sorozat (2) soviniszta (1) sovinizmus (2) Spanyolviasz (65) spanyolviasz (40) spekuláció (1) spirituális (2) spiritualitás (3) stagnálás (1) Star Wars (2) Stephen Hawking (1) szabad (1) szabadpiac (1) szabadság (6) szabad akarat (2) szabad világ (1) számítógép (1) számítógépes játék (1) származás (1) szegénység (1) szekta (1) szellemtudomány (1) szélsőjobb (1) szélsőség (1) szélsőséges (1) személyiség (1) szemlélet (1) szenvedés (1) szépség (1) szerelem (4) szex (6) szexizmus (2) szexmentes kapcsolat (1) Szexualitás (1) szexualitás (6) Szíria (1) szkíta (1) szkíták (1) szociális ügy (1) szocializmus (2) szociál darwinizmus (1) szociológia (1) szorgalom (1) szorongás (1) Szovjetunió (1) szpanyolviasz (1) sztereotípia (1) sztereotipizálás (1) szubjektivitás (1) születésnap (1) szülő (3) szülői alkalmasság (1) szülők (2) szülőkép (1) szülőszerep (2) szuperego (1) tabu (4) táltos (1) tárgy (1) társ (1) társadalmi csoport (1) társadalmi fejlődés elmélet (1) társadalmi feszültség (1) társadalom (79) társkapcsolat (2) tartósság (1) távgyógyító (1) távol-kelet (1) technika (1) technológia (9) tekintély (1) tekintélyelvű (1) telekommunikáció (1) teljesítmény (1) természet (1) természetes szelekció (1) természetgyógyászat (1) természettudomány (1) Terminator (1) terorizmus (1) terror (2) terrorizmus (1) testvériség (2) tini (1) titok (4) tőke (1) tolerancia (3) történelem (17) transzperszonális (1) trend (3) Trianon (1) Trump (1) túlfogyasztás (2) túlnépesedés (15) túltermelés (2) túlvilág (1) TV (1) ugor (1) újság (1) újságíró (1) Uj Péter (1) Ukrajna (3) Ukrjana (1) Unió (1) uniszex (1) űrkutatás (1) USA (3) üzlet (1) vágy (2) vagyon (2) vagyoni egyenlőtlenség (3) vagyonkoncentráció (5) válás (2) választók (1) vállalat (1) vállalati kultúra (4) vallás (9) valóság (1) valós vágyak (1) válság (9) változó világ (1) világcég (1) világháború (1) világjárvány (1) világkép (1) világnézet (1) világpolitika (1) világrend (2) világűr (1) világuralom (2) világválság (3) világvége (1) vilápolitika (1) virtuális vágyak (1) virtuális valóság (1) viselkedés (1) Vona (1) vonzó (1) vonzódás (1) vonzóság (2) Westworld (1) xenofóbia (2) Y (2) Y generáció (1) zöld (7) zöld pszichológia (1) Címkefelhő

2019.06.11. 14:41 Mayer Máté

Hova tűnik a demokrácia? 7. – Populista vezetők és Magyarország, az illiberális mint(h)a demokrácia

A bejegyzés sorozat eddigi részeiben körbejártam azokat a tényezőket és folyamatok, amik hatalomra segítik a demokratikus viszonyokat lebontó populista vezetőket és rendszereket. Mert tájékozatlan, szervezetlen és passzív, a közélettől elzárkózó tömegek, illetve a társadalmon belüli vagyoni egyensúly drasztikus elbillenése nélkül ma nem lehetne elnök Valgyimir Putyin, Recep Tayyip Erdogan, Jair Bolsonaro, Nicolás Maduro, vagy épp Orbán Viktor. Ha nem szőné át egyre jobban az életünket a kevesek kezébe óriási adatkoncentrációt és így hatalmat adó információs technológia, vagy legalább ha jobban megértenénk és képesek volnánk tudatosabban használni azt, nem kerülhetett volna hatalomra Donald Trump és a britek jó eséllyel nem szavazzák meg a brexitet.

De félreértés ne essék, az úgynevezett nyugati, demokratikus országok sem teljes mértékben demokráciák, mint ahogy a populista vezetők imént felsorolt és nem is teljes névsora sem nyílt diktatúrákat takar. Közelebb áll a valósághoz, ha azt mondjuk, hogy a demokrácia és a diktatúra nem egyszerűen két egymást kizáró kategória, hanem egy tengely két végpontja és ezen a tengelyen helyezhetjük el azokat a hibrid rendszereket, amiket liberális képviseleti demokráciaként, részvételi demokráciaként, illiberális demokráciaként, stb. szoktunk emlegetni. Egy állam annál demokratikusabb, minél aktívabbak, szervezettebbek és tájékozottabbak a polgárai és a hatalmon lévők minél inkább törekszenek velük a párbeszédre, a hatalom közös gyakorlására. Utópisztikus esetben képviseleti demokráciában a polgárok a választott képviselőiken keresztül, velük konzultálva gyakorolják a hatalmat, részvételi demokráciában még direktebb módon, saját civil szervezeteik révén is részt vesznek a parlamenti munkában, míg közvetlen demokrácia esetében mindenki minden kérdéshez közvetlenül, képviselet nélkül szólhat hozzá és szavazhat róla.

Ezzel szemben az egyszerűség kedvéért illiberális államok gyűjtőfogalom alá sorolható rendszerekben a polgárok nagyobb részt képviselőkre bízzák az állam irányítását, lemondanak arról, hogy legyen érdemben ráhatásuk a közügyekre, mivel a tekintélyelv alapján választott vezetőik úgyis „jobban értenek hozzá”. Egyszersmind a polgárok függenek is az államtól, az uralkodó párttól és a vezetőtől, kisebb-nagyobb mértékben gondoskodást és iránymutatást várnak ezektől. Ugyanakkor mind a 4 említett modellben közös pont, hogy a hatalmon lévők a legitimitásukat a nép támogatásából, ha tetszik, szeretetéből nyerik, nem pusztán erőszakkal, terrort alkalmazva tartják azt fenn. Bár Putyin, Erdogan, vagy épp Maduro nem ritkán nyúl erőszakos eszközökhöz, így Oroszország, Törökország és Venezuela joggal nevezhető diktatórikusabb államnak a többi populista vezető illiberális rendszereinél, rájuk is igaz azonban, hogy mindmáig nagy tömegek támogatják a hatalmukat – legkevésbé Madurot –, így (még) egyiket sem nevezhetjük klasszikus diktatúrának, ami egyenlő a kizárólag erőszakkal fenntartott zsarnoksággal. És ennek kapcsán felmerül a demokrácia egy újabb paradoxona, mi van akkor, ha a nép maga akar diktatúrában élni, ha önként választja az önkényt? – mert ma, az illiberális demokráciák virágzása idején éppen ezt láthatjuk.

Amikor a bejegyzés sorozat előző részeiben a demokratikus berendezkedés válságáról írtam, akkor nem csupán a populista vezetésű illiberális államokra gondoltam, hanem a liberális demokráciák válságára is, mivel úgy hiszem, hogy, amennyiben a világ aktuális kihívásaira nem adnak a választók többsége számára megfelelő válaszokat a hagyományos pártok, akkor a ma még liberális demokráciaként számon tartott országokban is csak idő kérdése, hogy populista demagógok vegyék át a hatalmat – lásd például a brit demokrácia brexit okozta csődjét, vagy Trump választási győzelmét. Ide kapcsolódik a demokrácia egy további paradoxona is: nagy kérdés, hogy az inkább demokratikusnak nevezhető államok és politikusok fel tudnak-e úgy lépni a demokrácia védelmében az azt széttrollkodó populistákkal szemben, hogy közben nem számolják föl ők maguk a demokráciát? – lásd az internet szabályozásának kérdést, vagy a mindenféle különleges jogosítvánnyal kibővített szükségállapotra vonatkozó törvényeket.

Ebben a bejegyzésben ugyanakkor főként a populistának nevezett rendszerekre szeretnék koncentrálni, mert a demokrácia lebontásának munkáját közjogi értelemben végül mindig a populista politikusok végzik el. Ők azok, akik Montesquieu elveivel szemben a hatalmai ágakat nem szétválasztják, hanem egyesítik, akik olyan alkotmányt írnak, ami a saját uralmukat tartósítja és legitimálja, akik a polgárokat nem fölvilágosítani, hanem elbutítani igyekeznek, hogy lojális támogatókként álljanak mögöttük, ne kritikus tömegként velük szemben, és akik különféle eszközökkel ellehetetlenítik az ellenzéket, a választásokból és a parlamenti munkából is lényegében valós tét nélküli show-t, bábszínházat csinálnak.

Ugyanakkor látni kell azt is, hogy ezek a rendszerek többségében – talán ez alól csak Venezuela és Törökország kivétel – nagyon hatékonyak a rövidtávú gazdaságpolitikában, mert a világgazdaság elitjét olykor még jobban kiszolgálják, mint a liberális demokráciák. Rengeteg építkezés, fejlesztés, jó GDP adatok, látványos eredmények, amiből azonban főként csak a felső 1-10% profitál, hisz az előbbiekkel párhuzamosan a társadalmon belül gyorsan növekvő vagyoni egyenlőtlenségek és több esetben a környezetvédelmi szempontok figyelmen teljes, vagy részleges kívül hagyása jellemzi az illiberális államokat.

A másik közös pont, hogy ezek a rendszerek tudnak a leggyorsabban reagálni válsághelyzetekre, mint amilyen a 2015-ös menekültválság volt Európában, vagy a jelenlegi Amerikában. Ráadásul, mivel a liberális demokrácia játékszabályait magukra nézve nem tartják érvényesnek, ezért olyan megoldásokkal is előállhatnak, amik egy klasszikus demokráciában botrányhoz vezetnének – lásd kerítésépítés. Éppen ezért, a hagyományos politikusokból és ideológiákból kiábrándult tömegek számára vonzónak, bátornak tűnhetnek ezek az intézkedések és vezetők. És miközben a konkrét válsághelyzetre adott radikális válasz önmagában tűnhet jónak, a vele csomagban kapott, a diktatúrához közelebb álló illiberális rendszer már nem feltétlenül. Hogy ezt egy könnyen érthető, de kissé demagóg mondattal érzékeltessem: Rendben van, hogy Orbán Viktor megvéd a migránsoktól, de ki véd meg Orbán Viktortól?

A hazai kiszólás nem véletlen, a továbbiakban a magyarországi illiberális demokrácia példáján keresztül szeretném kicsit közelebbről is megszemlélni egy ilyen berendezkedés természetét és működését. Ugyanakkor fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy bár mindenütt vannak helyi sajátosságok, mikor Orbán rendszerén keresztül vizsgálom az „illiberalizmust”, akkor egy világtrendről írok, amibe belesimul a hazai gyakorlat is. Vagyis nem egy zárványról, furcsa hungarikumról, vagy a kor normáival szembenő  modellről van szó, ahogy azt néhányan állítják, hanem egy világjelenségről.

Mivel a populista rendszer alapja a széleskörű népszerűség, ezért a populista vezetők mindig pragmatikus emberek, akiket kizárólag az érdekel, hogy miként tudnak elegendő szavazatot szerezni a hatalom megragadásához és megtartásához.

Nincs ezzel másként Orbán Viktor sem. Bár ma keresztény-nemzeti politikus képében tetszeleg, de ideológiáját úgy változtatja, ahogy azt a szavazatmaximalizálás érdeke megkívánja. Vagyis az, hogy mikor, mi számít „kereszténynek és nemzetinek”, a pillanat szükségszerűségeitől függ, így a NER is tele van ellentmondásokkal. Például, simán megfér benne egymás mellett a keresztény értékek, a szeretet hangsúlyozása és közben Ferenc pápa menekültekkel kapcsolatos intelmeinek teljes figyelmen kívül hagyása, a bevándorlókkal szembeni gyűlöletkeltő politizálás, vagy a NATO-beli szerepvállalás erősítése az Amerikának való udvarlással és ezzel párhuzamosan az orosz titkosszolgálat beengedése Magyarországra, vagy az Uniónak való hálálkodás a támogatásokért és az EU tagság fontosságának hangsúlyozása, illetve Brüsszel ostorozása, stb.

Hogy mennyire csak a hatalom megtartása a lényeg, arra talán a legszemléletesebb példa a net adó, a vasárnapi boltzár, vagy a budapesti olimpia ötlete, amiket simán elvetett a kormány, mert úgy ítélték meg, hogy az ezekkel szembeni tiltakozás már a szükséges népszerűségüket veszélyeztetheti. Orbán és kollégái ugyanis rájöttek, hogy egy képviseleti demokráciában csak az a lényeg, hogy „nálad legyen a hatalom”. Mindegy, hogy milyen ideológiát tűzöl a zászlódra, hogy amit mondasz igaz és átgondolt-e, vagy sem, mert csak akkor tudsz bármit megvalósítani, ha te vagy hatalmon. Ha pedig a polgárokat jobban érdekli a szavazófülkében, hogy ki iránt mit éreznek, mint, hogy ki mit képvisel, akkor nem kell választási program, csupán az a fontos, hogy téged jobban szeressenek, vagy legalább kevésbé utáljanak, mint az ellenfeleket. Aztán, ha nyertél, még mindig ráérsz kitalálni, hogy mit kezdj a hatalommal.

Mint minden populista vezető, Orbán is úgy szerzi meg a kellő számú voksot, hogy ellenségképeket mutat a tömegnek, akikkel szemben védelmet ígér, vagyis a választók félelmeire épít. Amíg ugyanis jobban félnek Brüsszeltől, a migránsoktól és Soros Györgytől, mint tőle, addig semmi nem veszélyezteti érdemben a hatalmát. Ma az ellenzék épp ezért kezdi ugyanezt a receptet alkalmazva Orbánt megtenni közös ellenségnek (O1G), aki ellen össze lehet fogni. A következő választások eredményét nagyban az határozza majd meg, hogy hányan tartanak az egyik és hányan a másik „főgonosztól” – már akkor persze, ha ÁSZ bírságokkal és egyéb adminisztratív eszközökkel végleg el nem lehetetlenítik közben az ellenzéki pártokat.

Mellesleg a félelemre építeni azért is kifizetődő, mert a félelem beszűkíti a tudatot és védekezésre, biztonságkeresésre ösztönöz. Erre a tudati beszűkülésre pedig szükség is van, mivel minden populista vezető főként a gazdasági-társadalmi elit érdekeit képviseli a saját önös érdekei mellett (az egykulcsos adó, a nagyvállalatokkal kötött stratégiai partnerségek különleges adókedvezményekkel és állami támogatásokkal, a kiterjedt korrupció, stb.) és amíg Soros Györgyökkel, meg Orbán Viktorokkal vagyunk elfoglalva és a migránsoktól, illetve a diktatúrától rettegünk, addig nem valószínű, hogy elkezdjük megkérdőjelezni a társadalmon belüli vagyoni egyenlőtlenségek jogosságát, vagy számon kérni a vezetőinken, hogy miért nem képviselnek inkább bennünket az elit helyett.

Ugyanez igaz nemzetközi szinten is: amíg nem sértik a nemzetközi üzleti körök érdekeit, addig nyugodtan brüsszelezhetnek, sorosozhatnak és levehetik a beruházásokból a saját részüket, ezért legfeljebb némi diplomáciai ejnye-bejnye jár. Ha azonban, mondjuk hirtelen elkezdenék rendesen megadóztatni a nálunk termeltető német vállalatokat, vagy a hazai piac érdekeit – és egyben a környezetet is – védve igyekeznének adókkal megdrágítani, vagy akár kiszorítani a külföldi termékeket a piacról, akkor egyszerre kipenderítenének bennünket az Unióból és valószínűleg komoly szankciókkal nézhetnénk szembe. Egy korábbi kijelentést pontosítva tehát a populista rendszerek legitimitása a szavazóik közös ellenségtől való félelméből és a nemzetközi gazdasági elit jóváhagyásából táplálkozik – tulajdonképp ők a tehetős kevesek szóvivői, a multik tulajdonosainak PR-osai, akik az elit érdekeit össztársadalmi érdekként igyekeznek eladni a polgárok számára, mint arról korábban már írtam.

Éppen ezért III. Napóleon gyakorlatát követve az illiberális államok, így hazánk vezetői is kínosan ügyelnek rá, hogy a demokrácia látszata megmaradjon, hogy a támogatóik úgy érezhessék, az ő véleményük is számít (népszavazás helyett nemzeti konzultáció, választások, ahol azonban a kormánypártoknak lejt a pálya, kormányközeli civilek 100 milliós támogatásai), hogy az ő érdekeiket is képviselik (állami „ajándékok”, mint a rezsicsökkentés, a CSOK, a családvédelmi akcióterv, vagy a közmunka).

A gazdaság, az oktatás, a tudományos élet és a média centralizálása, valamint a hatalmi ágak összeolvasztása illetve az ellenzéki pártok és kormánykritikus civilek anyagi ellehetetlenítése révén a kritikus hangokat is megritkíthatják, de teljesen mégsem némítják el azokat, mert a tüntetések, a sztrájkok, az ellenzék parlamenti jelenléte, vagy 1-2 kormánykritikus médium és civil szervezet nagyon is jó szolgálatot tesznek: segítenek fenntartani a „mintha demokrácia” mázát, alkalomadtán pedig ellenségképnek is felhasználhatók.

A Fidesz tulajdonképpen egy újfajta társadalmi szerződést kínál a polgároknak: „Ha elismertek minket a hatalom kizárólagos tulajdonosainak, cserébe mi ajándékokat adunk és hagyunk mindenkit élni”. A rendszer annyiban demokratikus, hogy időről időre megkérdezi a választóktól, hogy akarják-e a folytatást, de annyiban diktatórikus, hogy erre a kérdésre csak igennel lehet felelni. A jelenlegi kormánypárt ugyanis demokratikus eszközökkel ma nem leváltható – ami tulajdonképpen a demokrácia legalapvetőbb feltétele volna –, mégpedig azért nem, mert minden számára kellemetlen, vagy valóban veszélyes pártot és intézményt (ellenzék, kormánykritikus civilek, MTA, bíróságok) durván megszorongat gazdaságilag, engedelmességre kényszerít jogszabályilag, vagy személycserék révén, vagy épp kiszorít a médiából és az érdemi politikai munkából, amit a polgárok jelentős része lelkesen támogat, de legalábbis hallgatólagosan tudomásul vesz. Más szóval azért bontják le a demokráciát, mert megengedjük, sőt, sokan támogatják is őket abban, hogy ezt tegyék.

A rendszer tehát addig stabil, míg stabil társadalmi bázisra számíthat. Ha azonban elveszítik ezt a széles körű támogatást és instabillá válik a hatalmi pozíciójuk, mivel korruptságuk okán sokat veszíthetnének egy esetleges felelősségre vonás alkalmával, félő, hogy Erdoganhoz, Madurohoz, Putyinhoz, vagy Janukovicshoz hasonlóan erőszakot kezdenek majd alkalmazni a lakossággal szemben és az illiberális állam nyílt diktatúrába fordulhat.

Ma ugyanis leginkább azért nem erőszakos az államhatalom, mert nincs erre szüksége. Hiszen a többség e nélkül is betartja a játékszabályait. Minden más feltétel azonban adott egy diktatúra, de akár egy polgárháború kirobbanásához is: a kormány és az ellenzék követőinek nem kis része kölcsönösen árulónak tartja, gyűlöli egymást, a kormányoldalon a felelősségre vonás rémképe miatt nem megengedhető a hatalom átadása, ellenzéki oldalon egyre többen érzik úgy, hogy nincs vesztenivalójuk, a kormány kezében egy egyre jobban felszerelt karhatalom mellett ott vannak oligarcháik őrzővédő cégei is, akik jó részt kiképzett és felfegyverezhető, a kormányhoz hű zsoldosokká válhatnak…

A rendszer ezen túlmenően akkor is destabilizálódhat, ha a kivándorlás lehetősége lezárul, mert mondjuk kihullunk az EU-ból és így az elégedetleneknek nem marad menekülőút, vagy ha beüt egy újabb világválság, ami megtöri a látszólagos jólétet és ebben az esetben ugyanúgy könnyen a fenti forgatókönyvek egyikében találhatjuk magunkat.

Ironikus, hogy miközben a bevándorlóktól féltjük a kultúránkat, mi magunk bontjuk le azt, ahogy felépítjük az illiberális rendszert. Ennek a rendszernek pedig ugyanúgy része az ellenzék is, a maga tehetetlenségével, korruptságával és széttagoltságával. Azzal, ahogy elindulnak a választásokon és ahogy beülnek a képviselőtestületekbe, egyben legitimálják is a NER-t. És amikor úgy döntenek, hogy meg sem próbálják megszólítani a Fideszt támogató polgárokat, csak az ellenzéki szavazóknak politizálnak, akkor arról is letesznek, hogy leváltsák Orbán Viktort. Mert a Fideszt érdemben csak akkor lehet meggyengíteni, ha elpártolnak a szavazói, különben egy esetleges összefogás győzelme esetén is a legnagyobb ellenzéki párt maradna és valószínűleg sikerrel gáncsolhatná el a rendszer megváltoztatására irányuló törekvéseket – feltéve persze, hogy akadnak olyan ellenzékiek, akik akarnak egyáltalán érdemi változásokat, hisz a társadalom növekvő vagyoni egyensúlytalanságához láthatóan a többségük lelkesen asszisztál, ők ugyanúgy az „elit emberei”. (Mellékesen az is elég ironikus, hogy az ellenzék rendszeresen beszél arról, hogy megszólítják a párt nélkülieket és a politikától elfordult embereket, különösen a vidékieket, de ez éppen a Fidesznek sikerült, nagyobb részt a migránsokkal való riogatással.)

Egy ilyen „demokráciában” a lojalitás többet számít a szakértelemnél, ennek megfelelően az iskola engedelmességre, nem pedig önmagunk kibontakoztatására nevel. És ebben áll az illiberalizmus legnagyobb gyengesége is. Mint minden, diktatúrába hajló rendszer, úgy az Orbán féle állam is híján van az önkritikának, de még inkább a tartalmas társadalmi párbeszédnek, helyette minden kérdést erőből igyekeznek megoldani, ellentmondást nem tűrve. Ezért a lázas építkezés és fejlesztés hevében egy halom szükségtelen és átgondolatlan, a lakossági igényeket figyelmen kívül hagyó beruházásra (pl.: stadionok, alföldi „kilátók”) is elúsznak a polgárok adóforintjai és az Uniós források. Ráadásul, mivel jellemzően az oligarcháik sebtében összegründolt cégeivel végeztetik a kivitelezést, a szakértelem hiánya miatt gyakran még ezek is rossz minőségben valósulnak meg (pl.:Várkert bazár, MTK stadion), amit azután újabb milliók, milliárdok elköltésével lehet csak kijavítani, remélhetőleg az eredetinél már jobb minőségben…

De természetesen a kép nem fekete, vagy fehér, ahogy azt nálunk kormány és ellenzék egyaránt szereti láttatni! A gazdaság fehéredése mindenképp a kormány érdeme, ahogy zajlott és zajlik számos kórház és iskolaépület fejlesztés, illetve közlekedési beruházás is, melyekre nagy szükség volt már. Ugyanakkor hiába a modern kórház, ha nincs benne elegendő ápoló és orvos, keveset számít a jól felszerelt iskola, ahol ósdi szemlélettel oktatnának tekintélytiszteletre… Talán nem is véletlen, hogy a Fidesz olyan népszerűtlen a diákok körében, hogy ha rajtuk múlna, a parlamentbe se jutnának be.

Másrészt örvendetes, hogy számos műemlék rekonstrukciója megtörtént az elmúlt években, hogy a BKV menetrendje ésszerűbbé, összehangoltabbá, a járműpark modernebbé, akadálymentesebbé vált. Aki ma ügyet akar intézni, többnyire gördülékenyebben és egyszerűbben végez, mint 10-15 éve, ami a bürokrácia átszervezésének és informatikai fejlesztéseinek köszönhető. A V4-ekkel való szorosabb együttműködés, vagy az Oroszország felé meglévő diplomáciai kapcsolatok még jól jöhetnek Magyarországnak, de nem mindegy, hogy miként sáfárkodnak ezekkel…

A rendszer stabilitásához fontos elem még a vezető, ebben az esetben Orbán Viktor személyi kultusza. Ellenfelei Kádár Jánoshoz, vagy olykor Hitlerhez hasonlítják, de követői szemében Orbán inkább a népmesei Mátyás király alakjához hasonlatos, aki küzd a gaz betörni vágyó migránsok ellen délen, de végvárak helyett most kerítéssel, közben nyugatra is odacsap, csak ezúttal nem Bécsnek, hanem Brüsszelnek. Rendet tart az urak közt, aki elkanászodik, mint Simicska, vagy az ellenzék pártjai, azt helyre teszi, „a népnek” pedig ajándékokat oszt rezsicsökkentés, családtámogatás, fűtéstámogatás, vagy épp nyugdíj kiegészítés formájában. A fiatal korában liberális demokráciát hirdető, de már akkor a Fideszből autoriter vezetését soha meg nem kérdőjelező mameluksereget fabrikáló Viktor személyiségéhez pedig nagyon is passzol ez a középkori hűbérúr szerep.

Ezt az idealizált képet még a hibák és a túlkapások sem törhetik meg, ebben segít a felelősség áthárításának rendszere. Ha a magyar diákok leszerepelnek a PISA teszteken, akkor a tesztek a rosszak és különben is Soros György. Ha fény derül rá, hogy valamelyik kórházból tömegesen mennek el az orvosok, akkor ez álhír, amit a migránspárti, Sors-bérenc ellenzéki pártok terjesztenek igaztalanul. Amikor államosították a magánnyugdíjpénztári befizetéseket, akkor elmúlt 8 év. Elios ügy => bevándorláspárti Brüsszel. Amikor egyre-másra derül fény a kormánypártok vezető politikusainak korrupciógyanús ügyeire, akkor „Viktor biztos nem tudott róla”, bezzeg a csúnya Mengyi Roland, ő, akárcsak egykor Zuschlag János, jó bűnbak, hogy elvigye a balhét.

Ehhez az eszközhöz nyúltak akkor is, amikor – más illiberális vezetőkhöz hasonlóan – Orbán maga is szeretett volna bekerülni a világgazdaság elitjébe dollármilliárdosként. Mivel a látszat fenntartása fontos, ezt közvetlenül nem tehette meg, de Mészáros Lőrincen keresztül már igen. Aki pedig ezt pedzegeti, az ellen kíméletlen lejárató kampányt folytat a kormánypárti sajtó.

Összefoglalva tehát az illiberális állam a gazdasági elit érdekképviseletét választja a többi társadalmi réteggel szemben, nemzeti érdeknek hazudva azt. (Ehhez mellesleg tökéletes elméleti alapként szolgál a neokonzervativizmus – de akár a neoliberalizmus is.) Hogy valós szándékait elfedje, mindig ellenségképeket fest a szavazók elé, akikkel szemben védekezésre, összefogásra szólít fel. A vezető félelemre építi uralmát, miközben magát erősnek, egyetlen alternatívának állítja be a veszéllyel szemben. Ebből fakad a népszerűsége is, ami abban segíti, hogy erőszak nélkül is fenntarthassa a saját rendjét. Az illiberális államban ugyanis a kormány demokratikus úton nem váltható le, a választások és népszavazások csak a hatalmon lévők pozíciójának fenntartását, újbóli megerősítését szolgálják. Ha az amúgy kirakat szerepet betöltő ellenzék mégis valós veszéllyé válna, bürokratikus eszközökkel gyengítik meg.

Az illiberális államban nem a hagyományos demokráciák szabályai szerint játszanak, helyette „unortodox” politizálás zajlik. E mögé a szlogen mögé bújva törnek meg minden olyan intézményt és szervezetet, ami korlátozhatná a kormány mozgásterét. A folyamat vége pedig egy totális, centralizált hatalmi struktúra kiépítése, amit Oroszországban, Törökországban, vagy Kínában láthatunk a legtisztábban – bár mindhárman némiképp más úton jutottak el ide, különösen Kína esete érdekes, ahol a totális diktatúra szelídült illiberális állammá.

Egyelőre nincsenek olyan való életből vehető példák, ahol a társadalom sikerrel állt volna ellen az illiberalizmus térnyerésének, de folyamatokat kiemelhetünk, amik ebbe az irányba mutatnak. A civil önszerveződés, az aktív, politikusokkal párbeszédet kezdő politizálás, a kisközösségek építése, a hazai médián túli tájékozódás és az alternatív iskolák választása mind ilyenek, bár nem fér hozzá mindegyikhez mindenki egyformán. Zárásként fontosnak tartom még kiemelni, hogy a forradalom, amit időről-időre többen is fölvetnek, jellemzően nem olyan eszköz, ami a rendszer megváltozását hozza, ezért nem tekintem kiútnak – erről lásd részletesen itt.

5 komment

Címkék: média politika közélet társadalom demokrácia filozófia pszichológia elmélkedés hatalom filo migráció oligarcha Orbán Soros Spanyolviasz illiberalizmus


A bejegyzés trackback címe:

https://spanishwax.blog.hu/api/trackback/id/tr2314889130

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ⲘⲁⲭѴⲁl ⲂⲓrⲥⲁⲘⲁⲛ ⲔöⲍÍró · http://bircahang.org 2019.06.11. 14:47:14

Az igazi demokrácia populista. A liberális demokrácia önellentmondás, mert a demokrácia és a liberalizmus elvei ellentmondanak egymásnak.

Mayer Máté 2019.06.12. 21:39:28

@MAXVAL bircaman közíró: Hm, mire gondolsz mikor azt írod a liberalizmus és a demokrácia elvei ellentmondanak egymásnak?

ⲘⲁⲭѴⲁl ⲂⲓrⲥⲁⲘⲁⲛ ⲔöⲍÍró · http://bircahang.org 2019.06.13. 05:37:12

@Mayer Máté:

Demokrácia = a hatalom mindenkié, népszuverenitás.

Liberalizmus = az állam kivonul egy rakás területről, azok önmagukat szabályozzák, azaz a hatalom a pénzé,

Mayer Máté 2019.06.14. 22:59:42

@MAXVAL bircaman közíró: Utóbbi csak a neoliberalizmusra igaz, nem a liberalizmusra, mint eszmekörre általában. A szabad verseny például úgy általában mindenféle liberalizmusban alapérték, de állami szabályozás nélkül egy idő után néhány nagyvállalat leuralja a piacot - amit az 1700-as évek vége óta tudhatunk a gyakorlatból is - és ezzel felszámolják a szabad versenyt. Vagyis az állami beavatkozás elutasítása ütközik a szabad verseny alapelvével, amit csak a neoliberalizmus old fel úgy, hogy "az állam rossz gazda", ezért még ez is jobb, mint az állami beavatkozás, a liberalizmus "hagyományosabb" formája nem.

Ebben az értelemben sajnos a gyakorlatban nincs demokrácia sehol sem, mivel a hatalom egyetlen államban sem a népé, bár Svájc és a skandináv országok próbálkoznak a részvételi demokrácia meghonosításával ebbe az irányba elmozdulni. Helyette vannak a nyílt diktatúrák, a multik által dominált "kiskirályok uralta" rendszerek és a feudalizmusra emlékeztető megoldások, mint nálunk, ahol a vezető maga is a gazdasági elit tagja és a multikkal fenntartott jó viszony mellett saját klientúrájával tölti fel az elitet, az ő segítségükkel uralkodik.
süti beállítások módosítása