HTML

Spanyolviasz

Álmodtam egy jobb világot: http://kompetenstarsadalom.blogspot.hu

Friss topikok

  • szekertabor: Zárt rendszerben (jelenlegi tudományos ismereteink alapján) semmilyen paraméter nem növelhető korl... (2018.08.27. 11:50) Zöld mítoszok
  • Mayer Máté: @maxval bircaman szeredőci szürke proletár: A nem-befogadás valóban az egyik út. Bár szerintem nem... (2018.03.20. 08:15) „A múltból tanulj, ne benne élj!” – Róma bukása
  • Mayer Máté: @maxval bircaman szeredőci szürke proletár: Egyetértek Veled, hogy a nagytőke túlhatalma óriási pr... (2018.02.13. 12:49) A populizmusról
  • Mayer Máté: @RózsaJudit: Igaza van, amikor azt írja, hogy az állami szabályozó kiszámíthatatlanságot visz a re... (2018.02.13. 11:42) Fenntartható gaz(da)ság
  • Mayer Máté: @RózsaJudit: Ez így nem teljesen igaz. Csak az utóbbi években tech milliárdosok, mint Zuckerberg, ... (2018.02.01. 18:04) A múltból tanulj és ne benne élj! – Róma 2.

Közösség

Utolsó kommentek

  • szekertabor: Zárt rendszerben (jelenlegi tudományos ismereteink alapján) semmilyen paraméter nem növelhető korl... (2018.08.27. 11:50) Zöld mítoszok
  • Mayer Máté: @maxval bircaman szeredőci szürke proletár: A nem-befogadás valóban az egyik út. Bár szerintem nem... (2018.03.20. 08:15) „A múltból tanulj, ne benne élj!” – Róma bukása
  • maxval bircaman szeredőci szürke proletár: A fő megoldás a nem-befogadás szerintem. Persze ha a mi közösségünk nem képes megerősödni, el le... (2018.03.17. 10:53) „A múltból tanulj, ne benne élj!” – Róma bukása
  • Mayer Máté: @maxval bircaman szeredőci szürke proletár: Egyetértek Veled, hogy a nagytőke túlhatalma óriási pr... (2018.02.13. 12:49) A populizmusról
  • maxval bircaman szeredőci szürke proletár: @Mayer Máté: A legnagyobb diktatúra a nyugati liberális demokrácia, a hatalom a nagytőke kezében... (2018.02.13. 12:16) A populizmusról
  • Utolsó 20

Címkék

25 év (1) adat (1) Adolf (1) ageizmus (1) alacsony önértékelés (1) alárendelődés (1) Alexandrosz (1) alkalmazott (2) alkohol (1) államtitok (1) általánosítás (1) al Kaida (1) Amidala (1) Anakin (1) anarchizmus (2) androgűn (1) Antal József (1) antiteizmus (1) apokalipszis (1) armageddon (1) asztrológia (1) ateizmus (3) autoimmun betegség (1) autoritás (1) ayurvéda (1) ayurvédikus (1) baloldal (2) befolyásolás (1) beosztott (2) big picture (1) biológia (1) Birodalom (1) biszexualitás (1) bizalom (1) biztonság (1) blogindító (1) BNO-10 (1) boldogság (2) Brexit (1) cenzúra (1) civil (3) civilizáció (1) colonus (1) csábítás (1) csábító (1) család (4) családterápia (1) Csillagok háborúja (2) csoport (1) csoportidentitás (1) csöves (1) Darth Vader (2) darwinizmus (1) demográfia (2) demokrácia (10) démonizálás (1) depresszió (1) destabilizáció (1) destabilizálódás (1) digitális (1) digitális magány (1) diktatúra (4) diplomácia (2) Disney (1) divat (3) DK (3) dolgozó (1) dominancia (1) drog (1) DSM-V (1) egalizmus (1) egészség (4) egészségmegőrzés (1) egészségügy (2) egyén (1) egyenlőség (5) egyenlőtlenség (1) egyenruha (1) egyformaság (1) egyház (3) Együtt (2) együttélés (1) együttgondolkodás (1) együttműködés (1) elégedetlenség (1) elengedés (1) élet (1) életkor (1) életszínvonal (1) elfogadás (1) elidegenedés (3) elit (3) elitizmus (1) ellenzék (1) elmélkedés (5) Első Rend (1) elv (1) elvándorlás (2) elvárás (1) elvtelenség (1) ember (2) ember és környezet (1) én (1) energiahatékonyság (1) énideál (1) EQ (1) érdek (1) erkölcsiség (1) erő (1) erőszak (1) erő kutusz (1) érték (1) értékválság (2) érzelemszabályozás (1) érzelmi intelligencia (1) ész (1) eszme (2) eszmetörténet (1) etikus (1) EU (3) Euróoai Unió (1) Európai Unió (2) evolúció (4) evolúciós pszichológia (1) ezotéria (1) fajgyűlölet (1) fasizmus (2) fast-fashion (1) FED (1) fejlődés (3) félelem (2) felelősség (1) felettes én (1) felkelés (1) felmelegedés (1) felnőtt (1) felnőttek (1) félrelépés (2) feminizmus (2) fenntartható (7) férfi (3) férfiak (4) feszültség (1) feudalizmus (1) fiatal (1) fiatalok (1) Fidesz (4) film (3) filo (54) filozófia (56) finn (1) finn-ugor (1) fogyasztásmentes (1) fogyasztói társadalom (2) fölérendelődés (1) főnök (2) forradalom (3) Francia Forradalom (1) függőség (3) gazdagság (3) gazdaság (9) gazdasági válság (2) gender (1) generáció (1) genetika (1) globális felmelegedés (4) globalizáció (2) gondolkodás (3) gyarmatosítás (1) gyász (2) gyerek (1) gyerekvállalás (1) gyógyászat (1) Gyurcsány (1) háború (2) hadsereg (1) hajléktalan (1) hajléktalanság (2) hála (1) halál (2) hangulatzavar (1) Han Solo (1) Harmadik Birodalom (1) Harmadik Világ (1) hatalmi elit (1) hatalom (8) házasság (2) hazugság (1) hidegháború (2) hiedelem (1) hierarchia (1) hippi (1) hit (1) Hitler (1) Holokauszt (1) homeopátia (1) homoszexualitás (1) hontalan (1) Horn Gyula (1) humanizmus (2) hun (1) hunok (1) hűség (2) hűtlenség (2) idegengyűlölet (2) identitás (1) ideológia (2) idősek (1) időskor (1) igaz szerelem (1) india (1) indiai (1) információ (1) integráció (1) inteligencia (1) intellektus (1) internet (2) intimitás (1) inverz szexizmus (1) IS (1) ISIS (1) isten (1) Iszlám Állam (1) játék (3) Jedi (2) (1) Jobbik (4) jobboldal (2) jólét (3) jóléti társadalom (3) jóslás (1) jövő (2) jövőkép (1) jövőkutatás (2) Jung (1) jutalom (1) kapcsolatok (1) kapitalizmus (3) Karl Marx (1) Kárpát-medence (1) kataklizma (1) kegyes hazugság (1) kelet (1) képviselet (1) képviseleti demokrácia (2) kerítés (1) kiadó (1) kiegyenlítődés (1) kihalás (1) kilátástalanság (1) Kína (2) kína (1) kínai (1) kisebbrendűség (1) kivándorlás (1) kizsákmányolás (1) klerikális (1) klímaváltozás (9) kognitív (1) kommunikáció (1) kommunizmus (1) konfliktus (1) kontroll (1) könyv (1) konzervatív (1) környezet (3) környezetvédelem (3) köszönet (1) köszöntő (1) kötődés (1) közélet (11) Közép-Kelet Európa (1) közlekedés (1) kozmetika (1) közösségi nyomás (1) Köztársaság (1) közvetlen demokrácia (1) krízis (1) külföldi munkavállalás (1) külső (1) kultúra (2) kultusz (1) kütyü (1) kvóta (1) Kylo Ren (1) látó (1) lázadás (1) Leia (1) lélek (12) lélektan (21) lélekten (1) lelki betegség (1) lelki egészség (2) lelki nevelés (1) Liberálisok (1) liberális feminizmus (1) libertarianizmus (1) libertinizmus (1) LMP (3) lobbi (1) Luke (1) lustaság (1) magány (2) magatartásorvoslás (1) magyar (2) Magyarország (1) magyarság (1) manipuláció (1) Marx (1) média (5) médiakutatás (1) medicina (1) megcsalás (3) megfelelés (1) megjelenés (1) megkérdőjelezhető (1) megváltoztatás (1) Megyessy (1) meleg (1) melegség (1) meló (1) menekült (2) menekültek (2) menekültválság (1) menekült válság (1) migráció (7) migráns (2) migránsok (2) mítosz (4) mobilitás (1) modern ideálok (1) MoMa (1) Momentum (1) monogámia (3) moralizálás (2) mozi (1) MSZP (3) multi (2) munkahely (1) náci (2) nácizmus (1) nagyvállalat (1) Nagy Francia Forradalom (1) nagy Ő (3) Nagy Sándor (1) nárcizmus (1) Nem (1) nemiség (2) Nemiség (1) nemi erőszak (1) nemi szerep (1) Nemi vágy (1) nemzet (2) nemzetállam (2) nemzethalál (1) nemzeti szocializmus (2) nemzetközi kapcsolatok (1) nem vagy elég jó (1) neokonzervativizmus (1) neoliberalizmus (1) neonáci (1) népességfogyás (1) népharag (1) népszavazás (1) népvándorlás (3) (2) nők (5) növekedés (2) nyílt tabu (1) nyitott kapcsolat (2) Nyugat (1) nyugat (1) Ő (2) objektivitás (1) öko (3) oktatás (2) október 2-a (1) olvasás (1) önismeret (1) önkéntes önkorlátozás (1) önszeretet (2) önszerveződés (1) Orbán (1) öreg (1) öröm (1) oroszok (1) Oroszország (1) orvostudomány (2) őshaza (1) összefogás (1) osztály (1) Palpatine (2) pár (1) párbeszéd (1) Párkapcsolat (1) párkapcsolat (10) pártok (1) párválasztás (1) patrícius (1) pénz (1) pénzügy (1) pestis (1) plasztika (1) plebejus (1) plebs (1) PM (2) polgár (1) polgárháború (1) poligámia (2) politika (15) politikai korrektség (1) politikus (1) popkultúra (2) populista (1) populizmus (3) poszt-apokaliptikus (1) poszt-humanizmus (1) profit (1) promiszkuitás (2) propaganda (1) psziché (3) pszicho (3) pszichológia (29) pszichopatológia (1) Putyin (1) radikális (1) radikális feminizmus (1) radikalizákódás (1) rassz (1) rasszizmus (1) rasszizums (1) recesszió (1) referendum (1) rendszerváltás (1) részvételi demokrácia (3) röghözkötés (1) Róma (2) Római Birodalom (3) Róma bukása (1) rossz (1) sajtó (1) sajtószabadság (1) sámán (1) sci-fi (2) siker (1) Sith (2) skinhead (1) Skywalker (1) Snoke (1) sorozat (1) soviniszta (1) sovinizmus (2) spanyolviasz (40) Spanyolviasz (32) spekuláció (1) spirituális (2) spiritualitás (3) stagnálás (1) Star Wars (2) Stephen Hawking (1) szabad (1) szabadpiac (1) szabadság (5) szabad akarat (1) szabad világ (1) számítógép (1) számítógépes játék (1) származás (1) szegénység (1) szekta (1) szellemtudomány (1) szélsőjobb (1) szélsőség (1) szélsőséges (1) személyiség (1) szemlélet (1) szenvedés (1) szépség (1) szerelem (3) szex (5) szexizmus (2) Szexualitás (1) szexualitás (5) Szíria (1) szkíta (1) szkíták (1) szociális ügy (1) szocializmus (1) szociál darwinizmus (1) szociológia (1) szorongás (1) szpanyolviasz (1) sztereotípia (1) sztereotipizálás (1) szubjektivitás (1) születésnap (1) szülő (2) szülők (1) szülőkép (1) szülőszerep (1) szuperego (1) tabu (4) táltos (1) tárgy (1) társ (1) társadalmi csoport (1) társadalmi fejlődés elmélet (1) társadalom (50) társkapcsolat (2) tartósság (1) távgyógyító (1) távol-kelet (1) technika (1) technológia (8) tekintély (1) tekintélyelvű (1) telekommunikáció (1) teljesítmény (1) természet (1) természetes szelekció (1) természetgyógyászat (1) természettudomány (1) terorizmus (1) terror (2) terrorizmus (1) testvériség (2) tini (1) titok (4) tőke (1) tolerancia (3) történelem (9) transzperszonális (1) trend (1) Trump (1) túlfogyasztás (2) túlnépesedés (10) túltermelés (2) túlvilág (1) TV (1) ugor (1) újság (1) újságíró (1) Uj Péter (1) Unió (1) uniszex (1) űrkutatás (1) USA (3) üzlet (1) vágy (2) vagyon (1) vagyoni egyenlőtlenség (1) válás (2) választók (1) vállalat (1) vállalati kultúra (3) vallás (7) valóság (1) valós vágyak (1) válság (6) változó világ (1) világcég (1) világkép (1) világnézet (1) világrend (2) világűr (1) világuralom (2) világválság (3) világvége (1) virtuális vágyak (1) virtuális valóság (1) viselkedés (1) Vona (1) vonzó (1) vonzódás (1) vonzóság (2) xenofóbia (2) Y (2) Y generáció (1) zöld (4) zöld pszichológia (1) Címkefelhő

2017.06.27. 09:09 Mayer Máté

Inverz szexizmus és deszexualizáció, avagy hová tűnnek a „nőies” nők és a „férfias” férfiak?

Azokat a személyeket, akik kényszeresen edzenek, hogy minél „tökéletesebbé” tegyék a testüket a pszichopatológiában inverz anorexiásnak nevezik. Inverz, mert a tünetek szintjén éppen az ellenkezőjét látjuk, mint anorexia nervosa esetében: izmos, sportos test, kínosan egészséges étrend, napi többszöri táplálkozás és általában is az egészségre való fokozott figyelem. A mögöttes lelki működés azonban egészen hasonló, mint anorexia nervosa-nál: a testtel, a megjelenéssel való fokozott, kényszeres foglalkozás, testképzavar, a táplálkozás kényszeres monitorozása, a jónak, egészségesnek tartott étrend rögeszmés hajszolása, merev, szorongó, kényszeres személyiség, önmagukkal szembeni könyörtelenség – esetükben az edzésterv és az étrend betartása tekintetében –, stb.

Ugyanennek a logikának a mentén beszélek inverz szexizmusról. Míg a hagyományos értelemben vett szexizmus nemi sztereotípiákra és előítéletekre épít, addig az inverz szexizmus a nemi szerepek elutasítását, elnyomását hirdeti, magát a nemiséget jelölve meg megoldandó problémaként. Ezzel pedig a hagyományos szexizmushoz hasonlóan általánosító, morális értékítéletek mentén operáló ideológiává válik.

Hogy érzékelhető legyen, mennyire ugyanannak az éremnek a két oldaláról beszélünk, itt van néhány párba állított kijelentés a szexizmus és az inverz szexizmus logikája mentén: „Ha kiteszed, céda vagy, ha elrejted nem vagy nő.” „A nő életcélja az anyaság és hogy egy férfit támogasson a céljaiban (csak házasodj jól! – legyen gazdag a férjed) vs. a nő álljon meg a lábán, a karrier a fontos meg a tanulás, aki korán vállal gyereket az elrontja az életét és kiszolgáltatottá válik, férfiaktól fog függeni.” „A férfiak mind bántalmazók, akik elnyomják a nőket, vs. a férfi legyen erélyes, határozott, nagymunkabírású, jó fizetéssel, stb.” „A pasik csak Azt akarják! – és azok a nők, akik szintén? – vs. házastársi kötelesség.”

Az inverz szexizmus felől nézve mintha a nők csak a szingliség és a rabság között választhatnánk, míg a férfiak egyfajta gyerekes, féktelen dorbézolás, illetve a nemük megtagadása és egy másfajta rabság között. Ehhez képest a másik oldalról a hagyományos szexizmus tárgyiasítja a két nemet. Innen szemlélve a férfiak és a nők is elsősorban tenyészállatok és főleg abban van köztük különbség, hogy ezt a szerepüket mennyire élvezhetik ki.

Az inverz szexizmus egyik arca az androgünitás, amit a divatvilág és a szépségipar egy része reklámoz. A másik, a harcos nővédő szervezetek körében megfigyelhető radikális feminizmus, ami egyszerre üzen hadat a hagyományos női szerepeknek és az egész férfi nemnek. Bár a gyökerük más, közös bennük, hogy a felszínen a nemi sztereotípiákat gondnak tekintik, a gender szerepek újradefiniálásáról beszélnek. A mélyben azonban a nemi sztereotípiák lebontása helyett a nemi szerep, mint olyan lebontására törekszenek, azt a biológiai tényt, hogy az emberi faj két nemből áll, és a nemek közt különbségek vannak, szeretnék eltörölni. De mégis mi ennek az oka?

A divat- és szépségipar azért törekszik a férfiak feminizálására, hogy aztán a külsejükkel túlontúl foglalkozó, önbizalom hiányos és bizonytalan pasik a nőkhöz – vagy még inkább a femininebb meleg férfiakhoz – hasonlóan megszállottan vásárolják a termékeiket. Ennek a marketingkampánynak a „gyümölcse” az úgynevezett metroszexuális férfi. A nők esetében hasonló célt szolgálnak az alultáplált, többnyire evészavaros és/vagy szerfüggő manökenek, akik soványságuk okán szinte teljesen elvesztik másodlagos nemi jellegeiket. A „szépségük” meddő, nőietlen a szó legszorosabb értelmében, mivel a túl alacsony testzsír százalék miatt gyakran nem is menstruálnak, vagyis nem fogamzó képesek. Sokan mégis követendő példát látnak bennük amitől folyamatosan elégedetlenek a saját testükkel a különféle önsegítő coach-ok és guruk, a fogyókúra ipar és a plasztikai sebészek legnagyobb örömére. Itt tehát nincs mögöttes ideológia, minden a profitmaximalizálásnak van alárendelve.

Ezzel szemben a radikális feministák keresztes háborút hirdetnek mindenfajta nemi különbözőséggel szemben, összetévesztve az egyenrangúságot az egyformasággal. A (férfi) erőszakkal és a hagyományos női szerepekkel szemben vívott harcukat megítélésem szerint főként személyes traumák ösztönzik, amivel egyéni szinten nagyon is együtt lehet érezni, közösségi, társadalmi szinten azonban embertelen amit képviselnek. Ugyanolyan elvakult küldetéstudat hajtja őket, mint a másik oldalon a konzervatív-klerikális csoportokat.

Ezek a politikailag jobb oldali körök a hagyományos szexizmus védőbástyái. Jellemzően „a családok és az erkölcs védelmében” kardoskodnak, a gender szerepek változásában pedig a keresztény gyökerű nyugati kultúra liberális aláaknázásának a kísérletét látják és többnyire valamiféle kultúr-apokalipszis vízióját is előrevetítik. Ők sem alkotnak azonban egységes tábort. Találunk közöttük populista jobboldali politikusokat, akiket főleg a szavazatszerzés hajt, ultraortodox keresztényeket, akik szent, isten által rendelt kötelességüknek érzik a nők visszakényszerítését középkori, alárendelt szerepeikbe, a férfiakat pedig az „uralkodói trónusra”, azután ide sorolható jó néhány konzervatív civil is, akik a nyugati népességfogyás miatt aggódnak és persze a hagyományos értelemben vett soviniszta, szélsőjobboldali radikálisokat is megtalálni a soraikban.

Egyfelől közös a két oldalban a haszonszerzés – anyagi, vagy politikai –, másfelől pedig a radikalizmus. Ez a lényegi azonosság mutatkozott meg akkor is, mikor a ’80-as években radikális feministák és konzervatív-klerikális radikálisok egy táborba verődve, közösen ellenezték a pornográfia liberalizációját az USA-ban, a történelem fanyar humorának egyik példájaként.

További közös pont, hogy mind a hagyományos, mind az inverz szexizmus normatív, mert abból az alapvetésből indulnak ki, hogy tudni vélik, milyen az ideális nő, illetve férfi, amilyenné mindenkinek válnia kellene, ami a „normális”. A hagyományos felfogás Marlboro man-je és stepfordi felesége, vagy az inverz szemlélet deszexualizált, feminin férfi- és maszkulin nő idolja (vagy még inkább „férfiatlan” férfija és „nőietlen” nője) bár a felszínen szinte mindenben egymás ellentétei, a mélyben semmiben nem különböznek egymástól. Ugyanis mindkét irányzat azt sugallja, hogy ha olyanná válunk, mint ezek a példaképek, az mindannyiunk számára egyformán jó, örömteli állapot. Nem veszik tehát figyelembe a személyek közti különbségeket. Azt, hogy nem létezik az „egy igaz út”, ami mindenkinek egyformán jó volna. Vagyis nem minden férfi érezné jól magát Marlboro man szerepében, vagy feminin pasiként, ahogy a nők egy jó részének is túl szűk a steppfordi modell, míg másoknak a maszkulin nő képe nem igazán vonzó. Mintha az, ahogy önmagunktól vagyunk, nem lenne jó, helyette mindenképp külső sémákhoz kellene igazodnunk: a szexista és az inverz szexista ideológia szerint nem az a fontos, ami belülről fakad, hanem az engedelmes normakövetés, a külső ideáloknak való megfelelés.

A 21. századi ember ezzel szemben egyre inkább kíváncsi rá, hogy ki is ő, milyen is ő „valójában”, mi az, amiben ő egyedi. A nemi szerepek változása pedig talán elsősorban éppen ennek a következménye. Azzal, hogy a személyek közti különbségek fontossá, értékessé váltak, az is érdekes lett, hogy ki milyen módon éli meg a nemi szerepeit és a hangsúly fokozatosan átkerült az általános, közös pontokról a különbségekre. Bár sokan még mindig szeretünk általánosítva „Férfiakról és „Nőkről” beszélni, összességében mégis úgy tűnik, hogy ha nem is tudatosan, de mára a többség elfogadja azt a tényt, hogy kicsit mindannyian különbözünk egymástól. Sőt, időnként nagyobb különbségek vannak két férfi és két nő között, mint egy férfi és egy nő között. Ráadásul az ember egész élete során változik. Változik a testünk, változnak a szerepeink és az is, ahogy ezeket megéljük, valamint változik a világ is körülöttünk. A nemi szerep tehát nagyon összetett, sokrétű és dinamikus eleme az identitásunknak, így nem lehet egy egész életre ráhúzni egyféle viszonyulást!

A tapasztalatok is azt mutatják, hogy a realitáshoz közelebb áll egy ilyenfajta diverz, sokszínű megközelítése a gender szerepeknek, mint a sztereotip, szexista és inverz szexista nézőpontok. Mindebből pedig az következik, hogy egyfelől a nemi szerep kulturális termék, nem velünk született adottság és mint ilyen, a genetikai tényezők mellett a környezeti behatások, vagyis tanulás révén alakul ki, majd egészen a halálunkig folyamatosan formálódik, változik. Mondhatjuk, hogy ilyennek, vagy olyannak kell lennie az ideális nőnek és férfinak, de ez sohasem objektív tény, csupán a mi szubjektív igazságunk!

A másik következmény, hogy a különféle férfiak és nők akkor tudnak legjobb eséllyel stabil párkapcsolatot kialakítani, ha a saját, megélt nemi szerepükhöz viszonylag jól passzoló, azt kiegészítő társat választanak maguk mellé. Vagyis axiómaszerűen nem igaz az az állítás, hogy a gender szerepek „liberalizálódása” a párkapcsolatokat és így a családokat is bomlékonyabbá teszi, csupán több és némileg más szempontot érdemes figyelembe venni a párválasztásnál, mint 150-200 évvel ezelőtt. Ma például mindkét fél megelégedettsége egyformán fontos, míg a nagycsalád véleménye lényegesen mellékesebb a választásnál, mint korábban. Éppen ezért összességében az önismeret és az egészséges önszeretet, az érzelmi intelligenciával, a jó kommunikációs készséggel és a színes konfliktuskezelési repertoárral úgy általában többet nyom a latban, mint mondjuk, a vagyon, vagy a szülők helyeslése. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne volnának ma is hagyományos értékrendű emberek, akik ne tudnának kölcsönösen kielégítő kapcsolatokat létesíteni egymással úgy, hogy a fenti lista elemei számukra lényegtelenek. Az esetükben is az figyelhető meg azonban, hogy változnak, színesednek az évek alatt és jellemzően a klasszikus női és férfi szerepek valamelyik félnek túl szűkösek, vagy túl terhesek lesznek egy idő után. A kapcsolat stabilitása pedig mindig attól függ, hogy mennyire rugalmasan kezelik a változásokat.

Végezetül fontosnak tartom kiemelni az inverz szexizmus egy egészen sajátos vonását, a deszexualizációt. „Ha kiteszed céda vagy, ha elrejted, nem vagy nő.” – írtam följebb. A mondat első fele pedig a deszexualizáció lényegét fogja meg. Vagyis a nemi jellegek megmutatása, a kihívó, „szexis” megjelenés és tágabban maga a szex meg van bélyegezve, mert rossznak, állatiasnak van beállítva. Radikális feminista szempontból a nemi vágyait megélő nő a férfiak játékszere, mivel a szexualitás egészében a férfi erőszak egy megnyilvánulási formája, a nők megalázásának és uralásának eszköze. Gyakran alantas, ösztönszintű működésként tekintenek rá, amin a civilizált embernek felül kell emelkednie. (A jelenség már csak azért is érdekes, mert a szex megbélyegzését utoljára a reformáció és ellenreformáció korának ultravallásos, puritán figuráitól és lánglelkű inkvizítoraitól láthattuk, újabb találkozási pontként a két oldal között.)

Másfelől, viszonylag általános megfigyelés, hogy nyugaton a párok egyre ritkábban élnek nemi életet és meggyőződésem szerint ez a tendencia nem teljesen független a deszexualizáció jelenségétől sem. Furcsa, paradox kettősség, hogy miközben a popkultúra az utóbbi évtizedekben szinte teljesen kendőzetlenül és óriási mennyiségben tolja az arcunkba a szexet, addig az inverz szexizmus – olykor a politikai korrektség arcát öltve magára – ezzel ellentétesen a szex negatív megbélyegzését hirdeti, és a két tendencia a deszexualizációban valahogy mégis összeér. A nemi vágyat sok egyéb mellett a fantázia indítja be, viszont ha minden ki van téve, meg van mutatva a szemnek, a fantáziának nem marad hely. 200 éve még egy kivillanó női boka is erotikus inger volt a kor férfijai számára, kacérságnak számított. Mára a forrónadrágok és mini topok nem sok teret engednek a képzeletnek, ahogy az izompólók és feszülős farmerek sem. A túlszexualizáltság összességében csökkenti a nemi vágyat, az inverz szexizmus pedig, mintegy válaszként erre a túlszexualizáltságra, negatívan bélyegzi meg a szexet. Paradoxon pedig abban van, hogy ez a két jelenség egymást kiegészítve, végső soron egy irányba hat: deszexualizál. (Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a megnövekedett, nagyvárosi stressz terhelés és a túl sok munkaórából fakadó kimerültség sem tesz túl jót az emberek libidójának.)

Összefoglalva a nemi szerepeink éppúgy szubjektívek és sokszínűek, mint az, hogy ki mit tart szépnek. A külső ideálok követésénél pedig sokkal élhetőbb és örömtelibb vállalkozás, ha befelé figyelünk és kíváncsisággal fordulunk a saját férfiségünk/nőiségünk felé, megismerjük azt, összebarátkozunk vele és a magunk egyedi módján igyekszünk kibontakozni benne. Mert a külsőnknél, az öltözködésünknél és a bankszámlánk nagyságánál mind a két nem számára sokkal vonzóbb az átlag feletti önismeret, az önszeretet és a magabiztosság – ezt hívja a népnyelv kisugárzásnak, karizmának.

7 komment

Címkék: szex szexualitás gender társadalom feminizmus lélek filozófia szexizmus pszichológia konzervatív sovinizmus nemiség filo soviniszta nemi szerep lélektan klerikális Spanyolviasz inverz szexizmus


A bejegyzés trackback címe:

https://spanishwax.blog.hu/api/trackback/id/tr6912623167

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Szivárványbontás 2017.07.09. 10:24:52

Az előz témát olyannak éreztem mint az újramelegített másnapos ebéd. Bár lehet, csak hosszabb bemelegítés kellene...
Ez a téma viszont elevenembe vág.
Elmondom miért.
Határozott nő vagyok, és nagyon gyakorlatias, ami azt jelenti, hogy sok olyan dolgot megcsinálok, amit sok nagyvárosi férfi nem. A férfiak ezért inkább férfiként tekintenek rám, nem nőként. Ugyanakkor -mintegy védendő - nagyon alkalmazkodó és altruista is vagyok, s ha engedem ezt bárki kihasználja. (ez tapasztalat) Volt egy társam, sok évig, igazi lovagias férfi volt, vele nagyon jól passzoltunk. Lényegtelen miért, de vége lett. Próbáltam férfiakkal ismerkedni, de a határozottságom miatt nem jöttem be senkinek. Ahogy egy üzleti partnerem mondotta a férfiak nem viselik jól a határozottságomat, viszont mellettem egy kevésbé férfias férfi elveszne.
Aztán elfordultam a férfiaktól. ÉS kizárólag a nők érdekelnek. Ez a kör azonban még ennél is bonyolultabb és sokszínűbb...
Az átváltásnak vannak olyan hozadékai, hogy hetero nők még barátságból sem érdekelnek, mert nem akarom hallani, hogy a férjük így vagy úgy. Ugyanakkor szellemi partnerként férfiakkal is szívesen beszélgetek, ha nem jelenik meg az agresszió a verbalitásukban, vagy ha igen figyelmeztetés ellenére sem hagynak fel vele.
Én ember vagyok, női testben. Rengeteg férfiak által végzett dolgot csinálok, ugyanakkor anya is vagyok, tehát női szerep szerinti dolgokat is. És nem akarok lemondani egyikről sem, mert mindegyik örömet okoz, s csak azért mert a társadalmi szerepeket biológiai nemhez osztották nem fogok kevesebb lenni. Mert ha el kellene hagynom, kevesebbnek érezném magam, elveszni éreznék valamit magamból, és hiányozna.
Bántottak férfiak, testileg és lelkileg is, és bármikor azt látom, hogy férfiak bántanak náluk gyengébbeket az a harcias énem kerekedik felül, aki megvédeni akarja a gyengét. Érzem magamban ezt harcias férfiellenes erőt, de nem akarok semmilyen zászló alá beállni, mert félrevinne. Nem akarok újra áldozat lenni, s bár el tudnám képzelni az életet férfiak nélkül is, nem fogadhatom ezt el, mert az ember két nemű. Ugyanakkor azt gondolom, hogy nincs olyan nagy különbség a két nem között, a társadalmi nemi szerepek nagyították fel, és betonozták be. Nincs bajom a sokszínűséggel, de ne egyedenként legyen, hanem egyeden belül. Ebbe a sokszínűségbe azonban nem férhet bele az agresszió semmilyen formája! A társadalmi nemi szerepek fél emberré teszik a férfit és a nőt. A nevelésnek épp az lenne az egyik feladata, hogy egész embereket neveljen, vagy legalábbis közelítsen ahhoz. Persze a biológiai nemi szerephez viselkedésbeli különbségek is társulnak. Azonban ez tanulható is, és nem felnagyítani, elkülöníteni kellene.
A harcias irányzatok logikája: logikailag vagy az én állításom igaz, vagy a másik, ami ellentéte az enyémnek. Egyik sem képes még arra, hogy belássa, mindkét állítás igaz, egyszerre. Ezért logikailag meghatározott a viselkedésük: az én állításom lehet csak igaz, különben én magam nem vagyok igaz, és pusztulnom kell. Egyetlen lehetősége, hogy harcosan védje saját magát, saját mémrendszerét, úgy, hogy minden megengedett eszközzel pusztítja azt, ami saját mémrendszerétől idegen, és annak létét fenyegeti. De ha általánosságban nézzük, akkor ez az előző témánkkal is összefüggésben van.
A sérült bizalom a mai válsággal terhelt időszakban új élet stratégiákat alakít ki, miért legyek kiszolgáltatva egy férfinak, ha a saját lábamon is meg tudok állni? Nem kell ahhoz egy férfi anyagi támogatása, hogy gyereket neveljek. Ha egyedül is meg tudom tenni, miért vegyek egy terhet a nyakamba? sőt, egyedül kedvezőbb az életerő felhasználásom, mintha azt egy férfival tenném közösségben. Legalábbis a társadalmi nemi szerepleosztás mai elve szerint. És egyébként van egy mondás: azért a kis kolbászért nem kell megvenni egy egész disznót.
(viszont elárulok valamit, amit sok nőtársam is megerősít: ha a nők tudnák mennyivel jobb egy nővel szeretkezni, a férfiaknak nem sok esélye maradna).
a mi kultúránkban a fiúgyereknek nagyobb értéke van, mint a lánygyereknek. Nem hangosan kimondott ez, csak elejtett szavak, amik a lánygyerek egész életét megmérgezhetik. Hogyan éljen együtt egy életen át azzal az érzéssel, hogy az istenként tekintett apa számára nem elég értékes? Sehogy. Olyan ez, mint akit gyerekként elraboltak, s felnőttként az elrabolt gyerekek kiszabadításán dolgozik. Tehát a sérüléseket nem lehet meg nem történtté tenni. Talán meg lehet élni, biztonságban valaki mellett, és utána megtalálhatja azt a módot, amelyben ennek ismétlődését megelőzheti mások esetében, s nem kiiktatni akarja az életéből azt, ami emlékeztetné a meg nem élt/feldolgozatlan sérüléseire. Paradoxon: az elme fájdalomkerülő elve csak fájdalommal írható felül elv alapján mely elme alkalmas erre? Mert ezek a fájdalmak újra és újra megjelennek, csak nem olyan elementáris erővel.

Mayer Máté 2017.07.14. 19:47:16

Az újramelegített másnapos ebéd nagyon találó!  Talán pont ez a személyes sík hiányzott, ahogy most írtál, legalábbis engem eléggé megmozgatott és már előbb is válaszoltam volna, ha lett volna lehetőségem a héten.
Én szeretem, ha egy nő tud határozott lenni, hogy azt is, ha egy férfi képes erre. Szerintem gond többnyire abból szokott lenni, ha valaki mindig csak ilyen, vagy csak olyan, illetve mikor valaki önmagában bizonytalan valamely vonását illetően, mondjuk a határozottságában, és ezért nem igazán tudja kezelni egy másik ember határozottságát sem. Nehezen tudok elképzelni olyan működő kapcsolatot, ahol az egyik fél folyamatosan határozott, a másik meg minden alkalommal követi őt. Azért nagyítom ezt így fel, mert gyakran találkozom azzal, hogy egy férfi, vagy egy nő sokszor kapja visszajelzésként arra, hogy miért nem kell másoknak, hogy ő túlságosan valamilyen. Aztán azt is látom, mikor egy kapcsolatban merev szerepleosztás mellett bizonyos vonásokat egyfolytában az egyik félnek kell megjelenítenie, míg másokat a társának. Például a nő folyamatosan határozott, a férfi mindig gyenge, vagy fordítva. Nekem az a tapasztalatom, hogy az ilyen kapcsolatok könnyebben futnak zátonyra és rövidebb ideig tartanak, mint azok, ahol rugalmasabban kezelik a szerepeket. És szerintem itt van az egyik kulcs, mármint a rugalmasságnál. Értem ezalatt, hogy a két személy önmaga felé a saját szerepeit tudja-e rugalmasan kezelni, azután, hogy az egymásközti dinamika mennyire rugalmas. Az első nyilván a szocializáció, a családból és a korábbi kapcsolatokból hozott tanulás eredménye, a második viszont kapcsolat specifikus.
Ma sokféle norma és sokféle kapcsolati minta között élünk és a többségünk valamelyiket idealizálja ezek közül. Amit írsz, hogy egész embereket kellene nevelni, azzal teljesen egyetértek. Egy kapcsolatban pedig nagyon fontos értéknek látom, ha a felek – amellett, hogy nem veszítik el az egész mivoltukat – képesek rá, hogy egyfajta kölcsönösen élhető munkamegosztást alakítsanak ki. Mert azzal is sokszor találkozom, mikor valaki egy kapcsolaton belül mindent megcsinál ő maga és fönntart egy kiskaput – mondjuk egy garzonlakást – arra az esetre, ha szétmennének. Nem támaszkodik a társára és esetleg támaszt sem nyújt, a támogatást sokszor nem is tudja elfogadni. Tudattalanul bár, de ilyenkor arra készül, hogy szét fognak menni, nem arra, hogy hosszan tervezhetnek együtt, ami aztán magát a kapcsolatot is kikezdi. Az egyik ismerősömnek mondtam egyszer, hogy az, hogy képes küzdeni, hogy képes vészhelyzetben is helytállni, nagyszerű dolog, de mikor béke van és nincs krízis, akkor fölösleges és rengeteg energiát emészt föl, ha így tesz. Ezt a fajta biztonsági játékot sokaknál tapasztalom.

Teljesen egyetértek azzal, amit a társadalmi nemi szerepekről írsz, felnagyítják a biológiai különbözőségeket, egyúttal ezekkel is az a gondom, hogy túl merevek, túl általánosak. Nem véletlen talán, hogy mára átalakulóban vannak.
Szerintem ugyanakkor nem baj, ha egyének között és egyéneken belül is van sokszínűség. Még nem láttam olyan kapcsolati konstrukciót, ami mindenkinek, mindenkor egyformán működne. Ebben az értelemben az optimálisat diverznek gondolom. Nem ritkán beszélek olyan nőkkel, akiknek voltak kalandjai más nőkkel, ahogy férfiakkal is, akiknek meg más férfiakkal. És minél több történetet hallok, annál inkább erősödik bennem, hogy a szexualitás terén sincsenek ilyen általános, mindenkire, mindig igaz állítások. Összességében úgy látom, hogy az, hogy kinek kivel mennyire jó a szex, az sokkal inkább személy, partner és helyzet függő, mint általános. Próbáltam összeszedni, hogy mennyi minden hat a szexuális élmény kielégítő voltára és majd egy óra hossza volt, mire egy – talán nem is teljes – listát összeraktam. Szóval a teljesség igénye nélkül hat rá minden résztvevő esetében az életkor, a fizikai, egészségi állapot, a személyek aktivációs szintje, vérnyomása és bizonyos hormonszintjei, a környezet, a személyes higiénia, a személyek szexuális szocializációja – benne a rutin és az esetleges fixálódások és traumák –, a kapcsolat minősége, a személyek érzelmi állapota, az elvárások és aktuális preferenciák és az, hogy a szex éppen akkor, mint kommunikáció, kinek-kinek mit jelent, mit jelképez.
A traumák kapcsán úgy tapasztalom, ahogy korábban is írtam, hogy ezek földolgozhatók és ebből a feldolgozásból a személyiség minden esetben gazdagodik is. Ugyanakkor ez a feldolgozás, ahogy magának a traumának az elszenvedése is igen fájdalmas, másrészt elég idő és erőforrás igényes, egyedül jellemzően nem megy, csak egy gyógyító kapcsolat által. Azt hiszem, ma a terapeuták végzik el annak a lelki munkának egy részét, ami a családokból és az iskolákból hiányzik. Azért csak egy részét, mert nem mindenki kerül terápiába és nem is minden terápia ér célt. Tulajdonképpen a társadalom mai, lelki nevelést elhanyagoló és embertelen megnyilvánulásai után igyekszünk takarítani, ami nagyon nem optimális.

Mayer Máté 2017.07.14. 19:47:32

(Az előző témánkhoz kapcsolódva egy dolog ment bennem tovább: egy optimális társadalomban szerintem a társadalom tagjai számára ki kellene alakítani az optimális frusztrációt, mint a nevelés eszköze. Ez alatt azt értem, hogy a nem optimális működésmódokat is meg kell ismernie mindenkinek egy bizonyos szintig, hogy értékelni tudja az optimálisat, másként azt természetesnek, átlagosnak látja és mint az ember eddigi történelme során egyfolytában, újra meg újra leértékeli, reformálni szeretné azt, hogy még jobbat csináljon. Ezt az optimális frusztárciót azonban mindig az egyének jellemzőihez kellene igazítani, mert mindenkinek más az a minőség és mennyiség, ami optimális és ami traumatikus. Az optimálisat tehát itt is diverznek gondolom.)

Az agressziót annyiban látom másként, hogy a védekező, defenzív agressziót, ami a határhúzásnak és az önvédelemnek az eszköze nagyon is fontosnak tartom. Azzal a kikötéssel, hogy csak arányos lehet a határsértéshez mérten és az esetek 99%-ában nem kell, hogy többet jelentsen, mint egy felemelt hangsúly, vagy egy keményebb szóhasználat – mivel a népesség jelentős része e nélkül, magától nem érzi, hogy hol vannak a saját határai és hol kezdődik a többiek határa. (Nem fizikai) agresszió nélkül egy kamasz a mi társadalmunkban nem tud a szülőről leválni és felnőtté lenni – ha megvolna ennek a rituális, felnőttek és fiatalok által is ismert és elfogadott módja, akkor persze erre sem lenne szükség.

Végül had írjak le egy személyes élményt a férfigyűlöletről. Terápiás helyzetben néhányszor kerültem olyan szituációba, hogy a velem szemben helyet foglaló hölgy kliensek – az élettörténetükből mindig nagyon érthető módon – úgy általában gyűlölték a férfiakat. Számomra újszerű és nem is könnyű tapasztalás volt, hogy azért, mert férfi vagyok, eleve erős bizalmatlansággal és némi megvetéssel indul a beszélgetés a másik részéről. (Minden esetben azért jöttek férfihoz, mert éppen ezt az általános ellenszenvet szerették volna átformálni.) Sokszor éreztem, hogy igen-igen megterhelő megküzdenem az életük minden korábbi negatív férfi szereplőjének az emlékével, pontosabban a velük szemben jogos, negatív érzésekkel, amiket ott én kaptam. Ezek az élmények sokat adtak, hogy megérezzem, milyen egy hátrányosan megkülönböztetett csoport tagjának lenni.

Szivárványbontás 2017.07.23. 21:33:44

A határozottság nem jelenti azt automatikusan, hogy a határozott határozza meg a kapcsolatot, a másik fél pedig követi. Csak annyit jelent, hogy tudja mit akar. A határozatlanabb is lehet, hogy tudja, nem feltétlen annak hiányából fakad a határozatlansága. Mondjuk inkább követő típus, vagy együtműködő, csak nem aszertív. A kommunikáción is sok múlik, a bizonytalanság lehet csak abból fakad, hogy figyeli a másik reakcióját. A határozottság látszatával a dominancia képzete is társulhat, tehát hogy aki határozott az dominál is. Ez a téves összekapcsolás aztán ki is alakítja a szerepleosztást. A kérdés, hogy a határozott elfogadja-e ezt a leosztást? A gond az, ahogy te is írod, csak máshonnan közelítem meg, hogy ez esetben sérül a kapcsolatok két alapelve: a kölcsönösség és az együttműködés. Ha pedig ez folyamatosan sérül, akkor csak idő kérdése, hogy mikor bontják fel a kapcsolatot. A kapcsolatban betöltött szerepek féloldalassá teszik az embert, ahogyan a társadalmi munkamegosztás is ezt eredményezi, a multipotenciális ember unipotenciálissá válik. Miért úgy írod,, hogy az egyik félnek KELL megjeleníteni bizonyos vonásokat? Ez azt jelenti, hogy pl a másik mindig átengedi a másiknak azt a dolgot, s mivel valakinek fel kell vállalni,így muszáj olyannak lenni. Tehát ebben az esetben a másik, az átengedő fél az irányító/meghatározó, még akkor is, ha épp az irányítást engedi át.
Az önkéntes kapcsolatok másféle elven működnek, mint a "kötelező" kapcsolatok. Ez utóbbiban is megvan a kapcsolatból kivett haszon, ami leginkább anyagi jellegű, az önkéntes kapcsolatban azonban érzelmekkel, érzésekkel "üzletelünk", s ott nagyon kényes az egyensúly megtartása. Az önkéntes kapcsolatban -figyelmen kívül hagyva a szado-mazo esetet - azt gondolom, hogy alapból az a feltétele, hogy a legkevesebb energiával a legtöbbet kapjon mindkét fél. A legkevesebb energia itt kicsit másként értendő? pl ha félni kell attól, hogy a másik megszerzi a vezető szerepet, akkor szükséges energiát fektetni a védőintézkedésekbe, így - bár feleslegesen - de magasabb befektetést igényel. A bizalom szükségtelenné tesz egy sőt felesleges energiabefektetést, s az így megmaradt energiát sokkal inkább kamatozó befektetésre lehet fordítani. Máshonan nézve a kapcsolatba önvédelmi funkciókra fordított energia nem térül meg tehát magasabb befektetés, kisebb hozam. Nagyobb az esélye az építő beruházások magasabb hozamának. Még akkor is, ha mindig ott a vége a kapcsolatnak opció. Ha úgy tekintünk a kapcsolatra, hogy amíg tart, a lehető legtöbb jót éljük meg benne, és bár tudjuk, hogy ha máskor nem, de életünk befejezésével a kapcsolat biztosan megszűnik, és e szerint viselkedünk, akkor nem az önvédelemre kell energiát fordítani, hanem azokra a dolgokra, mik jutalomhormontermelést fognak okozni. Ha azt vizsgálom, hogy a másik fél mit gondol és e szerint viselkedem, akkor nagyon tévútra mehetek. Ha jól akarom érezni maga, akkor azt kell tennem, amitől jól érzem magam és az megerősítőleg hat a másik félre is. Persze itt kritérium a kölcsönösség és az együttműködés.
Néhány tönkrement kapcsolat után lehet-e úgy élni, hogy meg sem fordul soha a gondolata a kapcsolat végének? Ebben az amazon szubkultúrában kimondottan (úgy értem kimondják) sokak számára létszükséglet a szabadság érzete. Szükség van egy helyre, ahová vissza lehet húzódni. Nem azért mert elege van a másikból, hanem hogy szabad lehessen. Aztán visszamegy újra és újra. olyan ez, mint maikor állandóan ingerelve az idegsejt ingerelhetetlenné válik, kell egy regenerálódási időszak, hogy újra ingerelhető legyen. A te példádban, a kiskaput a másik fél értelmezi kiskapunak, nem megerősítő, hanem eltávolító számára. ÉS ez indít be olyan viselkedést, ami aztán tényleg véget vet majd a kapcsolatnak. Számomra félelmetes a gondolat, hogy nincs meg a lehetőségem a szabadságra. Van ebben egy rituálé is, az újra visszamenni, szabadon az én döntésem eredményeként. Tehát ha úgy tetszik a szabadon vállalt rabság nem rabság, újra és újra odaadni a szabadságom. a másik részről meg ha kötelezettségből velem van, honnan tudjam, hogy öröm számára velem lenni? Ha elmegy és visszajön, az megerősít ebben. Ha nem lenne öröm velem lenni, nem jönne vissza.
Kivel jó a szex? kérdésre az én válaszom a női test puhaságára, lágyságára vonatkozik elsősorban. Teljesen más élmény egy női test, mint egy férfi. és más a viszonylat is. Vannak azok a nők, akik saját nemiségük elutasítják és úgy viselkednek szexuálisan is mint a férfiak, műbránerrel, és kielégülni sem tudnak nőként, és nem is engedik, hogy nőként közelítsenek hozzájuk szexuálisan. Amit leírtál, mi befolyásolja, kivel jó a szex, én inkább arra vonatkoztatnám, hogy milyen viszonylatban jó neki a szex. Kétféle dolgot látok elsődlegesnek, a többi pontosítja/finomítja a részleteket: az egyik, hogy saját maga nemét mennyire fogadja el vagy utasítja el, a másik, hogy a másik nemet mennyire fogadja vagy utasítja el.

Szivárványbontás 2017.07.23. 21:34:17

Itt persze szerepet játszik az, hogy az adott kultúra milyen szerepeket enged meg a nemeknek, tehát a társadalmi nemi szerepekhez való viszonylat is benne van ezekben.
A másik dolog, ami - és ez az alkalmi kapcsolatokra vonatkozik - befolyásolja kivel jó a szex, hogy épp mit akar megélni a szexuális viselkedés által: pl prostituáltak elmondása szerint vannak olyan magas vezetői beosztásban lévő férfiak, akik pl gyengeséget, megaláztatást akarnak megélni. (a féloldalas szerepekből is valahol ki akar törni a személyiség?)

Az optimális frusztrációval teljesen egyetértek. Szükség van rá az optimális közösség fenntartásához. ÉS a terapeutáknak épp ez lenne optimálisan a feladatuk, hogy megfelelő irányítással, biztonságban, a megfelelő időben és formában kapják meg a frusztrációt, hogy olyan tudássá váljon, ami az optimális választását fogja eredményezni.

Az önvédelem agresszió? Saját határaink meghúzása mások felé agresszió? Első lépésként, mikor még nem emelem fel a hangomat, hanem az intellektusra ható megfogalmazással jelölöm ki a határomat, pl nekem ez nem jó, kérlek ne tedd, ez még nem agresszió. Lehet, hogy nem fogja érteni és újra túllép a határon, ekkor jöhet a felemelt hang, mert olyanok vagyunk, mint a kutyák, akik morognak és vicsorognak, de nem harapnak,mert ebből a másik már ért. A büntető törvénykönyvben is van a jogos önvédelemről egy hasonlóan megfogalmazott rész, miszerint a védelmi cselekedetnek arányosnak kell lenni a támadóval. Ebben viszont annyi a bukta, hogy a támadó valamilyen hasznot akar szerezni a támadással, tehát a védőnek valójában nem elég a támadó cselekvéssel egyenlő védekezés, mert a szándékot is ellensúlyozni kell valamivel. Miért nem tudják az emberek hol húzódnak az emberek közötti határok? Ha csak azt nézzük, hogy senki sem szereti ha kihasználják, akkor ők miért nem érzékeli,, hogy épp kihasználnak valakit?

Érdekes ez a férfigyűlölet dolog. Általában nincs bennem ilyen érzés, a férfiakat nem nélküli embernek tekintem mindaddig, amíg nem jelentkeznek azok a viselkedésformák, amiket nem szeretek: ezek főleg több férfi jelenlétében jelentkeznek főleg, a versengés, a menőzés, a verbális verekedés. (meg tudom magyarázni, miért jelentkeznek ezek a viselkedésformák, de nincs értelmük. Ezek viszont zsigeri ellenszenvet keltenek bennem. Ha nőknél fordul elő, akkor is. Ez tapasztalat által kialakult érzés, és bár intellektuálisan meg tudom magyarázni, mégis zsigerből jelentkezik a meghatározott ingerre, ha akarom, ha nem. Maga az érzés nem szűnik meg, csak a viselkedéses reakciómon tudok változtatni. Ugyanakkor van bennem egyféle általános elutasítás a férfiakkal szemben, mint lehetséges partner, s ezért érdekes, hogyan általánosít az elme.

Mayer Máté 2017.07.28. 22:06:30

Úgy értettem a „kell-t”, hogy ha a kapcsolatban valamely szerepet az egyik fél nem tudja, vagy nem akarja ellátni, akkor ezzel automatikusan delegálja is a feladatot a társának. Amit írsz, hogy az egyik átenged valamit a másiknak csak az egyik ilyen eset. De sokszor találkozom azzal is, mikor ez nem szándékos, nem tudatos aktus, vagyis nem aktív cselekedet, vagy gesztus, hanem passzív működésmód. Pl. egyszerűen a személyiség éretlenségéből, vagy sérültségéből fakadóan valaki nem tud határozott lenni, legextrémebb esetben ténylegesen nincs arról tudása, hogy ő mit szeretne – ez föl sem merül, ahogy gyerekként sem volt fontos a szüleinek, hogy belőle mi fakad, helyette, mondjuk a külső normának való megfelelést jutalmazták. Felnőve ezek a személyek úgy viselkednek, mint a „jó kisfiúk” és „jó kislányok”, nagyon normakövetők, nagyon illedelmesek, mindig azt vizsgálják, hogy a másik mit gondolhat/érezhet/mire vágyhat, hogy megfelelhessenek neki. Mindaddig, míg túl nem frusztrálja őket az, hogy – a saját maguk számára is ismeretlen – belső szükségleteikkel és vágyaikkal a környezetük nem igen törődik fordítva. (Helyettük is, persze.)
Az ilyen emberek kapcsolatai hosszú távon csak diszfunkcionálisak lehetnek, mert hiányzik belőlük a belátás, a fejlődés, a saját erőforrásokra való rálátás képessége. Ugyanakkor, ha a diszfunkció elég nagy mértéket ölt, hogy egyik, vagy mindkét fél számára láthatóvá váljon, terápiás segítséggel – vagy közösségi, esetleg egy lelki atya, lelki vezető általi segítséggel – sokszor tovább tudnak billenni, megfejlődve az addigi hiányok egy részét, és/vagy feldolgozva a traumákat. Kérdezed, hogy miért nem tudják az emberek hol húzódnak az emberek közötti határok. Ugyanezért. Úgy értem, ha valaki abban nő föl, hogy a határait nem tartják tiszteletben, akkor számára ez lesz a norma és kifelé is ezt fogja képviselni. Sokszorosan láttam bizonyítva, hogy amit az emberek a világban és a világgal tesznek, azt korábban valaki, aki számukra fontos volt, már megtette velük is valamilyen formában. És ez pozitív és negatív vonatkozásban is igaz.
Írsz a dominanciáról és a védőintézkedésekről. Ezzel kapcsolatban úgy érzékelem, hogy a mellérendelt, egyenrangú kapcsolati viszonyulás nem mindig és nem mindenkinek működik. Magamtól én is ezt a formát preferálom, viszont arra meg kell érnie a személyiségnek, ami pedig tömegek esetében nem adott. Ezzel együtt a hierarchikus viszonyból is lehet később egyenrangú, ha a felek „kinövik”, ahogy a bejegyzésben írtam.
Ide kapcsolódóan egy másik gondolat. A támadó agresszió, egymás szóbeli, fizikai, és/vagy szexuális bántalmazása csak az egyik pusztító dinamika, ami egy kapcsolatot szétfeszít, ha sok van belőle. A másik az elhanyagolás. Sokkal kevésbé látványos az előbbinél, ezért jóval kevesebbet is beszélünk róla, ráadásul nem ritkán a kettő ki is egészíti egymást. Az elhanyagolt fél – kötődési stílustól függően – az előző esettől eltérően nem védekező, hanem figyelemfelhívó viselkedésekkel reagál az elhanyagolásra – már persze, ha tartósan kapja. Ha pedig ez a próbálkozás nem ér célt, akkor a legtöbb esetben az elhanyagolt tovább fokozza az ingert és ebből a másik felé irányuló-, vagy autoagresszió lesz. Ezért nagyon helyesnek tartom, hogy a WHO néhány évvel ezelőtt az elhanyagolást is felvette a bántalmazások formái közé. (Félre ne érts, nem az agressziót akarom védeni, csak értelmezem.) Természetesen az elhanyagoló is valamilyen kapcsolati történésre reagál így, hiszen egy kapcsolatban körkörös okság van, nem lineáris, ahogy azt a rendszerszemlélet nagyjai megállapították anno Palo Alto-ban.
Ráadásul a jelen dinamika nem csupán a két ember egymásra hatásából jön, de a gyerekkorból hozott kötődési stílusból is. Ahogy egykori kiképzőnk mondta, a párkapcsolat mindig egyfajta próbálkozás, hogy a gyerekkorból hozott sérüléseinket felnőttként újra éljük, de a szeretet révén át is írjuk ezeket. Sokszor tapasztalom ennek a mondatnak az igazságtartalmát. Egyrészt úgy, hogy 1.) hasonló embert választunk társnak, mint amilyen apánk/anyánk volt – rendszerint az ellenkező nemű szülő, akivel a sérülést elszenvedtük –, 2.) ha véletlenül mégsem viselkedik úgy magától, mint az a bizonyos szülő, akkor igyekszünk tudattalanul ezt kiprovokálni, 3.) ha nem járunk sikerrel, akkor is rávetíthetjük, mondván, egyszer majd biztosan úgy fog viselkedni, csak most még türtőzteti magát, így pedig a dolog akkor is önbeteljesítő jóslatként működik, ha a párunktól ténylegesen nem kapjuk meg az ismerős és fájó viselkedést. Másrészt azzal is gyakran találkozom, hogy a kapcsolatban a felek fejlődni tudnak, bizonyos hiányaik betöltődnek, bizonyos részei a személyiségnek elkezdenek érni, ami azonban a kapcsolat szempontjából nem egyértelműen pozitív dolog.

Mayer Máté 2017.07.28. 22:07:02

Ugyanis, például egy „jó kisfiú/kislány” esetében a fejlődés azt jelenti, hogy, úgymond elkezd kamaszodni és a társa ellen lázad, ha kell, ha nem, többek közt ezzel próbálgatva a határait, az önmagára figyeléssel párhuzamosan, ami pedig igen feszültség-telivé teszi a viszonyt.
Összességében úgy tapasztalom, hogy a párkapcsolatok alapja a kötődés. Ennek mentén valósul meg az együttműködés, a kölcsönösség és még egy harmadik tényezőt is ide hoznék, a bizalmat. Amit példaként hoztam a kiskapukról, azt sok esetben nem csak a másik látja kiskapunak, hanem ténylegesen az is, akár még az adott személyek számára is tudatos módon. „Félek, hogy a kapcsolat úgyis véget fog érni és akkor nem akarok két szék közül a pad alá esni.” – mondják valamilyen formában. És a dolog egyik fele persze reális, hisz minden kapcsolat véget ér, ahogy te is írod. Az szerintem nem kérdés, hogy ez megfordul-e a fejünkben olykor, a kérdés, hogy kibékülünk-e ezzel a tudással valahogy – egészen hasonló ez szerintem, mint a halál elkerülhetetlenségével való összebékülés, végső soron a vesztességek természetes voltának az elfogadása. A másik, hogy amíg tart, addig miként viszonyulunk a kapcsolathoz. Jó pár ember él úgy, hogy például egy új partnernek nem szavaz bizalmat, mert az előző eljátszotta, vagy kínosan ügyel a mindenfajta függetlenségre – oly annyira, hogy elköteleződni sem engedi magát –, korábbi kiszolgáltatottságból okulva, stb. Ami amennyire érthető, annyira hordozza magában az önbeteljesítő voltát, hogy véget vet hosszabb távon a kapcsolatnak, mert az illető alapvetően „nem teszi bele magát”. Más dolog, ha valaki föladja az anyagi, vagy akár személyes függetlenségét a „társáért” és más az, mikor, mondjuk közös számlát nyitnak a közös kiadások fedezésére. Más dolog, ha eladósítom magam a partneremért, esetleg olyan ügyletekbe megyek bele érte, amikkel később csúnyán vissza lehet élni, és más, ha közös tulajdonú lakásba/házba költözünk és ezért ki-ki eladja az addigi otthonát és/vagy beleteszi a megtakarítását. Mert az első esetek önmagukban extrémek, amikhez képest az extrém fokú önvédelem később érthető, de lényegileg ettől a személyiség érettsége szempontjából kevés változik, az egyik és a másik megküzdési mód lényegileg ugyanaz. Ezért szükséges tudnunk bánni az agressziónkkal, hogy az önvédelem ne csak a kapcsolatoktól való távolságtartással legyen elképzelhető számunkra, hanem más módokon is.
Egyetértek, hogy a multipotens ember élhetőbb módon tud működni a világban, mint az unipotens. A multipotencia megőrzése pedig számomra nem azt jelenti, hogy a párkapcsolaton belül mindenkinek mindent mindig el kell látnia – például mindenki csak maga után mosogat, mindenki csak magára főz, akkor is, ha a másik, vagy ő maga beteg, stb., (ami, ahogy hallottam innen-onnan, többek közt New York-ban divat). A munkamegosztás, a kompetencia területek felosztása, a „dominancia-alárendelődés” rugalmas váltogatása és az említett munkamegosztásnak és kompetencia illetve felelősségterületeknek a rugalmas kezelése úgy tapasztalom, hogy nagy mértékben növeli a kapcsolati elégedettséget és a kapcsolat tartósságát is. Már csak azért sem gond, ha a kapcsolatban többnyire az egyik ember lát el valamit, mert a párkapcsolaton kívül számos más emberi kapcsolatunk is van, amelyekben magunk is vihetjük az adott dolgot, így is védve magunkat az unipotenssé válástól.
Azt tapasztalom, hogy mikor „beletesszük” magunkat a kapcsolatba, nyújtunk támaszt, de támaszkodunk is olykor a társunkra, támogatjuk egymást és kicsit rá is bízzuk magunkat a másikra – amit bizonyos fokig rokonnak érzek azzal, amit az „önkéntes” kapcsolatokról írsz, mármint, hogy bevállalom azt a kockázatot, hogy másik elhagyhat/nem jön vissza hozzám, végső soron, hogy csalódhatok is –, az összességében azt az érzést kelti a felekben, hogy fontosak egymás számára, hogy van rájuk szükség, ami erősíti és mélyíti is a viszonyt.
(Minden másról azt hiszem a soraid alapján, hogy egészen hasonló dolgokat gondolunk.)