HTML

Spanyolviasz

Álmodtam egy jobb világot: http://kompetenstarsadalom.blogspot.hu

Friss topikok

Közösség

Utolsó kommentek

  • maxval a mélyelemző birca: @Mayer Máté: Persze, hogy nem kell. (2017.08.05. 09:42) 21. századi politika
  • Mayer Máté: @maxval a mélyelemző birca: "Szép levezetés, hogy miért kell diktatúra." "Pont ezért kell ledönte... (2017.08.05. 09:08) 21. századi politika
  • maxval a mélyelemző birca: @Mayer Máté: Pont ezért kell ledönteni a liberális rendet, ami de facto a tőke diktatúrája. (2017.08.03. 08:59) 21. századi politika
  • Mayer Máté: @MaxVal BircaMan alszerkesztőhelyettes: A diktatúra gyors eredményeket hozhat - szinte törvényszer... (2017.08.03. 08:41) 21. századi politika
  • Éhesló: A klímaváltozás tény. Amióta a a Föld létezik változik a klímája is. A változás okairól heves vit... (2017.08.01. 13:52) 21. századi politika
  • Utolsó 20

Címkék

25 év (1) adat (1) Adolf (1) alacsony önértékelés (1) alárendelődés (1) Alexandrosz (1) alkalmazott (1) alkohol (1) államtitok (1) általánosítás (1) al Kaida (1) Amidala (1) Anakin (1) anarchizmus (2) androgűn (1) Antal József (1) antiteizmus (1) apokalipszis (1) armageddon (1) asztrológia (1) ateizmus (3) autoimmun betegség (1) autoritás (1) ayurvéda (1) ayurvédikus (1) baloldal (2) befolyásolás (1) beosztott (2) big picture (1) biológia (1) Birodalom (1) biszexualitás (1) bizalom (1) biztonság (1) blogindító (1) BNO-10 (1) boldogság (2) Brexit (1) cenzúra (1) civil (3) civilizáció (1) csábítás (1) csábító (1) család (4) családterápia (1) Csillagok háborúja (2) csoport (1) csoportidentitás (1) csöves (1) Darth Vader (2) darwinizmus (1) demográfia (2) demokrácia (9) démonizálás (1) depresszió (1) destabilizáció (1) destabilizálódás (1) digitális (1) digitális magány (1) diktatúra (4) diplomácia (2) Disney (1) divat (2) DK (3) dominancia (1) drog (1) DSM-V (1) egalizmus (1) egészség (4) egészségmegőrzés (1) egészségügy (2) egyén (1) egyenlőség (4) egyformaság (1) egyház (3) Együtt (2) együttélés (1) együttgondolkodás (1) együttműködés (1) elégedetlenség (1) elengedés (1) élet (1) életszínvonal (1) elfogadás (1) elidegenedés (2) elit (1) elitizmus (1) ellenzék (1) elmélkedés (5) Első Rend (1) elv (1) elvándorlás (2) elvárás (1) elvtelenség (1) ember (2) ember és környezet (1) én (1) energiahatékonyság (1) énideál (1) érdek (1) erő (1) erőszak (1) erő kutusz (1) érték (1) értékválság (2) ész (1) eszme (2) eszmetörténet (1) etikus (1) EU (3) Euróoai Unió (1) Európai Unió (2) evolúció (4) evolúciós pszichológia (1) ezotéria (1) fajgyűlölet (1) fasizmus (2) fast-fashion (1) FED (1) fejlődés (3) félelem (2) felelősség (1) felettes én (1) felkelés (1) felmelegedés (1) felnőtt (1) felnőttek (1) félrelépés (2) feminizmus (2) fenntartható (5) férfi (3) férfiak (3) feszültség (1) feudalizmus (1) fiatal (1) fiatalok (1) Fidesz (4) film (3) filo (44) filozófia (47) finn (1) finn-ugor (1) fogyasztói társadalom (2) fölérendelődés (1) főnök (2) forradalom (2) Francia Forradalom (1) függőség (3) gazdagság (1) gazdaság (9) gazdasági válság (1) gender (1) generáció (1) genetika (1) globális felmelegedés (3) globalizáció (1) gondolkodás (3) gyarmatosítás (1) gyász (2) gyerek (1) gyerekvállalás (1) gyógyászat (1) Gyurcsány (1) háború (2) hajléktalan (1) hajléktalanság (2) hála (1) halál (2) hangulatzavar (1) Han Solo (1) Harmadik Birodalom (1) Harmadik Világ (1) hatalmi elit (1) hatalom (8) házasság (2) hazugság (1) hidegháború (2) hiedelem (1) hierarchia (1) hippi (1) hit (1) Hitler (1) Holokauszt (1) homeopátia (1) homoszexualitás (1) hontalan (1) Horn Gyula (1) humanizmus (1) hun (1) hunok (1) hűség (2) hűtlenség (2) idegengyűlölet (2) identitás (1) ideológia (2) idősek (1) időskor (1) igaz szerelem (1) india (1) indiai (1) információ (1) integráció (1) inteligencia (1) intellektus (1) internet (2) intimitás (1) inverz szexizmus (1) IS (1) ISIS (1) isten (1) Iszlám Állam (1) játék (3) Jedi (2) (1) Jobbik (4) jobboldal (2) jólét (3) jóléti társadalom (3) jóslás (1) jövő (1) jövőkép (1) jövőkutatás (1) Jung (1) jutalom (1) kapcsolatok (1) kapitalizmus (3) Karl Marx (1) Kárpát-medence (1) kataklizma (1) kegyes hazugság (1) kelet (1) képviselet (1) képviseleti demokrácia (2) kerítés (1) kiadó (1) kiegyenlítődés (1) kihalás (1) kilátástalanság (1) Kína (2) kína (1) kínai (1) kisebbrendűség (1) kivándorlás (1) klerikális (1) klímaváltozás (8) kognitív (1) kommunikáció (1) kommunizmus (1) konfliktus (1) kontroll (1) könyv (1) konzervatív (1) környezet (3) környezetvédelem (1) köszönet (1) köszöntő (1) kötődés (1) közélet (10) Közép-Kelet Európa (1) közlekedés (1) Köztársaság (1) közvetlen demokrácia (1) krízis (1) külföldi munkavállalás (1) kultúra (2) kultusz (1) kütyü (1) kvóta (1) Kylo Ren (1) látó (1) lázadás (1) Leia (1) lélek (10) lélektan (18) lélekten (1) lelki betegség (1) lelki egészség (2) lelki nevelés (1) Liberálisok (1) liberális feminizmus (1) libertarianizmus (1) libertinizmus (1) LMP (3) lobbi (1) Luke (1) magány (2) magatartásorvoslás (1) magyar (2) Magyarország (1) magyarság (1) manipuláció (1) média (5) médiakutatás (1) medicina (1) megcsalás (3) megfelelés (1) megkérdőjelezhető (1) megváltoztatás (1) Megyessy (1) meleg (1) melegség (1) meló (1) menekült (1) menekültek (2) menekültválság (1) menekült válság (1) migráció (5) migráns (1) migránsok (2) mítosz (3) mobilitás (1) modern ideálok (1) MoMa (1) Momentum (1) monogámia (3) moralizálás (1) mozi (1) MSZP (3) multi (1) munkahely (1) náci (2) nácizmus (1) nagyvállalat (1) nagy Ő (3) Nagy Sándor (1) nárcizmus (1) Nem (1) Nemiség (1) nemiség (2) nemi erőszak (1) nemi szerep (1) Nemi vágy (1) nemzet (2) nemzetállam (1) nemzethalál (1) nemzeti szocializmus (2) nemzetközi kapcsolatok (1) neokonzervativizmus (1) neoliberalizmus (1) neonáci (1) népességfogyás (1) népharag (1) népszavazás (1) népvándorlás (2) (2) nők (4) növekedés (2) nyílt tabu (1) nyitott kapcsolat (2) Nyugat (1) nyugat (1) Ő (2) objektivitás (1) öko (2) oktatás (2) október 2-a (1) olvasás (1) önismeret (1) önszeretet (1) önszerveződés (1) Orbán (1) öreg (1) öröm (1) oroszok (1) Oroszország (1) orvostudomány (2) őshaza (1) összefogás (1) osztály (1) Palpatine (2) pár (1) párbeszéd (1) Párkapcsolat (1) párkapcsolat (10) pártok (1) párválasztás (1) pénz (1) pénzügy (1) pestis (1) PM (2) polgár (1) polgárháború (1) poligámia (2) politika (13) politikus (1) popkultúra (2) populista (1) populizmus (2) poszt-apokaliptikus (1) profit (1) promiszkuitás (2) propaganda (1) psziché (3) pszicho (3) pszichológia (25) pszichopatológia (1) Putyin (1) radikális (1) radikális feminizmus (1) radikalizákódás (1) rasszizmus (1) recesszió (1) referendum (1) rendszerváltás (1) részvételi demokrácia (3) röghözkötés (1) rossz (1) sajtó (1) sajtószabadság (1) sámán (1) sci-fi (2) siker (1) Sith (2) skinhead (1) Skywalker (1) Snoke (1) sorozat (1) soviniszta (1) sovinizmus (2) Spanyolviasz (23) spanyolviasz (39) spekuláció (1) spirituális (2) spiritualitás (3) stagnálás (1) Star Wars (2) Stephen Hawking (1) szabad (1) szabadság (4) szabad akarat (1) szabad világ (1) számítógép (1) számítógépes játék (1) származás (1) szegénység (1) szekta (1) szellemtudomány (1) szélsőjobb (1) szélsőség (1) szélsőséges (1) személyiség (1) szemlélet (1) szenvedés (1) szerelem (3) szex (5) szexizmus (2) szexualitás (5) Szexualitás (1) Szíria (1) szkíta (1) szkíták (1) szociális ügy (1) szocializmus (1) szociál darwinizmus (1) szociológia (1) szorongás (1) szpanyolviasz (1) sztereotípia (1) sztereotipizálás (1) szubjektivitás (1) születésnap (1) szülő (2) szülők (1) szülőkép (1) szülőszerep (1) szuperego (1) tabu (4) táltos (1) tárgy (1) társ (1) társadalmi fejlődés elmélet (1) társadalom (40) társkapcsolat (2) tartósság (1) távgyógyító (1) távol-kelet (1) technika (1) technológia (6) tekintély (1) tekintélyelvű (1) telekommunikáció (1) teljesítmény (1) természet (1) természetes szelekció (1) természetgyógyászat (1) természettudomány (1) terorizmus (1) terror (2) terrorizmus (1) testvériség (1) tini (1) titok (4) tőke (1) tolerancia (3) történelem (5) transzperszonális (1) trend (1) Trump (1) túlfogyasztás (1) túlnépesedés (9) túltermelés (1) túlvilág (1) TV (1) ugor (1) újság (1) újságíró (1) Uj Péter (1) Unió (1) uniszex (1) űrkutatás (1) USA (2) üzlet (1) vágy (1) vagyon (1) válás (2) választók (1) vállalat (1) vállalati kultúra (3) vallás (6) valóság (1) valós vágyak (1) válság (5) változó világ (1) világkép (1) világnézet (1) világrend (2) világűr (1) világuralom (1) világválság (3) világvége (1) virtuális vágyak (1) virtuális valóság (1) viselkedés (1) Vona (1) vonzó (1) vonzódás (1) vonzóság (1) xenofóbia (2) Y (2) Y generáció (1) zöld (2) Címkefelhő

2017.10.25. 07:57 Mayer Máté

A jóléti állam vége – a neoliberalizmus és a neokonzervativizmus világrendje

A blogon szereplő bejegyzésekben sokszor abból indulok ki, hogy miként lehetne „jobbítani a világ helyzetén”. Ez az idealizmus tükröződött vissza, mikor a jövő lehetséges útjait vettem sorra, vagy amikor nemrégiben korunk kihívásaival foglalkoztam. A mostani írásban azonban egy gondolatkísérlet erejéig szakítok ezzel a szemlélettel és arra vállalkozom, hogy felvázoljam egy olyan holnap képét, ahol semmin nem változtattunk, amíg lehetett.

Ahogy a szélsőséges eszmék kapcsán korábban utaltam rá, korszakunkat 3 alapérték uralja: a szabadság, az egyenlőség, és a testvériség, vagyis a Nagy Francia Forradalom jelszavai. Minden modern és posztmodern ideológia levezethető ezekből. A hagyományos, demokratikus világnézetek mindhárom értéket képviselik, csak eltérő mértékben, míg a radikális irányzatok egy, vagy két érték eltúlzott, totális megnyilvánulásai, a többit pedig mereven elutasítják, a gonosz forrásának bélyegzik. Ebből a sorból csupán két eszme lóg ki, a neoliberalizmus és a neokonzervativizmus, mert, bár mindkettő demokratikus, a (gazdasági) egyenlőséget következetesen elutasítják és a szélsőségesekhez hasonlóan, ezt jelölik meg minden bajok forrásaként. A jövő szempontjából pedig azért érdemes ezzel tisztában lennünk, mert a ’80-as évektől kezdődően ez a két ideológia fokozatosan leuralta a Nyugat gazdasági, társadalmi és politikai filozófiáját. Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy mi lesz, ha nem változtatunk semmin, azt kell megértenünk, hogy pontosan milyen világképet is képvisel e két megközelítés.

Ahogy legutóbbi írásomban is kitértem rá, az egyenlőség elutasítása itt a szolidaritás háttérbe szorítását jelenti, azaz a szociális intézkedések megnyirbálását, az állami oktatás és az egészségügyi intézmények csökkentett finanszírozását, illetve a szakszervezetek, vagy akár a civil érdekvédő szervezetek jogköreinek a szűkítését. Másfelől törekvésük még a bürokrácia és úgy általában a piac állami kontrolljának a leépítése, a „kisebb állam” megteremtése. Vagyis összességében e két ideológia a jóléti államot számolja fel. De mégis miért?

A válaszhoz először filozófiai síkon érdemes közelíteni. A neo-eszmék alapja a darwin-i evolúció elmélet, miszerint a természet rendje az, hogy a legéletrevalóbb túlél, míg a „gyöngék” elhullanak. Ám míg Darwin a bolygó bioszférájáról, a baktériumok, növények és állatfajok kialakulásának és mutációinak törvényszerűségeiről írt, addig az újhullámosok a társadalomra vetítik a filozófus tanait, más szóval szociál-darwinisták. Ismerős valahonnan? Nem véletlenül, hisz pontosan ebből indultak ki a nácik is. Azzal a lényeges különbséggel, hogy a nemzetiszocialisták a rasszok közti különbségek, a vér és a genetika alapján, önkényesen határozták meg, ki életrevaló és ki vesszen el, szemben a neoliberális és neokonzervatív véleményvezérekkel, akik a természetes szelekciót eredeti, szó szerinti értelmében használják. Náluk ugyanis a túléléshez és a szaporodáshoz való jog forrása a környezethez való alkalmazkodóképesség mind nagyobb mértéke, a mi társadalmunkban pedig a viszontagságokhoz és változásokhoz a leggazdagabbak tudnak a legjobb esélyekkel alkalmazkodni és ők a legvonzóbb partnerek is a többség számára, vagyis az ő vezérelvük nem a származás, hanem a vagyon. Lázár János mondata, miszerint „akinek nincs semmije, az annyit is ér”, akár e filozófiák tételmondata is lehetne.

Innen talán már könnyen érthető, miért bontják le a jóléti, szociális állam elemeit az olyan vezetők, mint Ronald Reagen, Margaret Thatcher, Emmanuel Macron, Donald Trump, vagy hazai vonatkozásban Bokros Lajos, Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor. Itt minden a GDP-ben mérhető gazdasági sikernek van alárendelve, amit a szegényebb, elesettebb rétegek felkarolása csak hátráltatna, akárcsak a piaci történések szigorúbb állami kontrollja. Azzal érvelnek ugyanis, hogy a piac felpörgetése mindenkinek jó, hiszen, ha több a pénz, akkor a jóléti és szociális kiadásokra is több jut majd. Csak azt felejtik el hozzátenni, hogy itt kizárólag a saját jólétükre, vagyis a gazdasági elit jólétére és szociális igényeire gondolnak, a gazdasági sikereknek pedig, ha nem is kizárólag, de aránytalanul nagyobb mértékben élvezik a hasznát, mint a társadalom többi rétege. E két eszme a kapitalizmus csúcsra járatása.  Az olyan célokat, mint a tőke-, és a munkaerő szabad áramlása, a vámhatárok lebontása, vagy a szabad verseny biztosítása, rendszeresen úgy kommunikálják, mintha ez az egész társadalom érdeke lenne, holott elsősorban a tőkés elit profitmaximalizálását segítik és a piaci pozícióikat betonozzák be általuk. Próbáljon meg ma valaki „kézműves termékekkel” betörni, mondjuk az autóiparba, az energiaiparba, vagy a fegyveriparba. Még ha sikeres is a mikro vállalkozása, mint sok netes start-up cégnek, az óriásvállalatok azonnal felvásárolják, mindenféle innovációjával együtt, hogy egyrészt ne nőhessen konkurenciává, másrészt az így megszerzett eredeti ötletekből tovább erősíthessék a saját helyzetüket.

A neoliberálisok és neokonzervatívok azt hirdetik ugyanis, hogy elég, ha a jogok szintjén van egyenlőség, sőt, ők a törvény előtti egyenlőség élharcosai, mondván a szabad verseny elve, például mindenkinek egyforma lehetőségeket biztosít. Igen ám, de ezekkel a lehetőségekkel csak az tud élni, akit erre felkészítettek a családjában és/vagy az iskolában, másrészt, akinek van hozzá elegendő tőkéje. Vagyis megfordítva, bár elvileg mindenkinek szabad, mondjuk saját légitársaságot alapítani, erre nem mindenkinek van meg a lehetősége és a jóléti, szociális állam intézkedéseinek a lebontásával hatékonyan biztosítják is azt, hogy ez a helyzet ne nagyon változzon. Nem azt mondom persze, hogy üdvös lenne egy olyan jövő, ahol mindenkinek saját légitársasága van, csupán arra szeretnék rávilágítani, hogy az aránytalanul nagy vagyont felhalmozó gazdasági elit a jogok érvényesítésénél is aránytalanul nagyobb erőt képvisel, mint a társadalom összes többi rétege együttesen. A jelenlegi törvények tehát kis túlzással a gazdasági elit törvényei és ezen törvények védelme egyben az ő hatalmi pozíciójuk megvédését is jelenti.

De nézzünk hétköznapibb példákat: a külföldi tanulmányok lehetőségére sokszor olyan pozitívumként tekintünk, amivel mindenki jól jár, de végső soron ma többségünk azért tanul – javarészt saját költségen –, hogy azután a tudását áruba bocsáthassa, eladhassa a gazdasági elit birtokában lévő multiknak és cserébe az átlagnál kicsivel jobb fizetést kapjon tőlük napi 8-12 óra munkáért. Vagyis az időnket, és a tudásunkat ugyanúgy felvásárolják, akár a kis cégeket és azok innovációit. De félreértés ne essék, nem azt állítom, hogy ez a gyakorlat ördögtől való lenne, hisz mindannyian nyerünk az üzleten valamit, csak azt mondom, hogy nincs arányban, amit a két fél kap, illetve feláldoz ezért. Arra gondolok, hogy bérből és fizetésből szinte senki nem gazdagodhat meg. A társadalmi mobilitás tekintetében van egyfajta üvegplafon, ami nem engedi, hogy akik lejjebb vannak, azok az igazán tehetősek közé kerülhessenek, vagy másként mondva, ez az üvegplafon fönntartja a társadalmon belüli vagyoni egyenlőtlenségeket.

Egy másik példa a munkaerő szabad áramlása, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a cégek úgy pakolászhatják az alkalmazottaikat egyik helyről a másikra, ahogy akarják, sőt, sokszor elég belengetni a jobb külföldi fizetés ígéretét, hogy a szegényebb országok polgárai maguktól induljanak útnak. Ennek a politikának azután olyan mellékhatásai is vannak, mint a családok szétszakadása, vagy a kulturális különbségekből fakadó beilleszkedési nehézségek okán a szociális izoláció, vagy a „párhuzamos társadalmak” kialakulása, mindezek pedig gyakran vezetnek változatos mentális, fizikai és társadalmi problémákhoz.

A tőke szabad áramlása végső soron arra jó, hogy az elit „felvásárolhassa alólunk a világot”. Itt, Európában ez még talán kevésbé látszik, de a Harmadik Világban bőven találunk olyan történeteket, mikor egy nagyvállalat megvette egy ország olaj, gáz, szén, vagy épp ivóvízkészletének jelentős részét, vagy a szántóföldjeit és legelőit, máskor erdőit és hegyeit, hogy azután ott kedve szerint termeltessen nyomott áron, jellemzően súlyosan környezetromboló módon, nem ritkán gyermek és rabszolgamunka alkalmazásával, amit csak akar. Az olajban gazdag régiókban, például többnyire óriási a szegénység ennek a modellnek a következtében, amivel a nyugati közvélemény kevéssé törődik, ahogy azzal is, hogy az olcsó termékek milyen áron kerülnek olyan olcsón a polcokra.

Azt azonban már mi is megérezzük, mikor a tőke szabad áramlása miatt a termelést elviszik a Távol-Keletre, mire nálunk egy rakás ember elveszti a munkáját.  Majd egy idő után a politikusok arról kezdenek beszélni, hogy „nem vagyunk versenyképesek”, azért nem itt termeltet a multi, de ha lejjebb vinnénk a fizetéseket, megnyirbálnánk a szakszervezetek jogait és lazítanánk az alkalmazottakat védő szabályokon, vagy a környezetvédelmi előírásokon, akkor vissza lehetne csábítani a gyártást, és újra lennének munkahelyek…

Vagy azt is említhetném, amikor befektetők fölvásárolják egy település lakóingatlanait, felverik az ingatlanárakat, akár olyan mértékben, hogy a helyiek már ne tudjanak lakáshoz jutni csak súlyos hitelek fejében és végső soron azt érik el, hogy a lakosság mind nagyobb része albérlő lesz a saját szűken vett hazájában.

A neoliberalizmus és a neokonzervativizmus tehát durván elitista ideológiák és ennek megfelelően állnak a társadalom egészéhez is. Az eddigieken túl erre talán a legszemléletesebb példa az elmúlt években nálunk is felpörgő dzsentrifikáció. Ha egy város tele van szociálisan hátrányos helyzetű emberekkel, de szeretnénk javítani a városképen, a település turisztikai megítélésén, a közbiztonságon, stb., akkor a költséges és lassú oktatás, egészségügy, szociálisügy és igazságügy fejlesztése helyett azt is meg lehet tenni, hogy a gazdasági súlyát kihasználva az elit egyszerűen kiszorítja ezeket az embereket a településről.

Aki szociális bérlakásban él, azzal a legkönnyebb a helyzet, hisz az otthona az állam tulajdona, amit egyszerűen el lehet venni tőle. Ha humánusabb megoldásban gondolkodnak, akkor kárpótlásul, mondjuk valami eldugott faluba is elűzhető az illető a családjával. Persze, akik véletlenül ingatlantulajdonosok, azokkal sem sokkal nehezebb elbánni, mivel szegények, így nyilván romos állapotú a ház, amiben laknak, hisz nincs pénz a felújításra, és ez éppen kapóra jön a vezetésnek: csak omlásveszélyessé kell nyilvánítani, vagy más jogcímen kell kisajátítani az ingatlant és máris mehetnek ők is az eldugott falvakba. Végül, ha túl sok hátrányos helyzetű él egy tömbben és nem akarnak nagy társadalmi felháborodást, a befektetők elkezdhetik a piaci árnál magasabban felvásárolni a helyi ingatlanokat, mert, ha így eléggé felverik az árakat, akkor a helyiek egy része magától eladja az otthonát, hogy kiköltözzön azokba a bizonyos falvakba, ahol jóval alacsonyabbak a lakásárak. Az ilyen módokon megszerzett területekre azután új építésű lakóparkok, irodák, szállodák, parkolóházak és plázák épülhetnek az új lakók, vagyis az elit igényeinek és életszínvonalának megfelelően.

Ezzel a gazdasági eszközzel végső soron a tehetősek azt érik el, hogy minden más társadalmi rétegtől elszeparálva élhessenek, hogy ne kelljen látniuk a szegénységet. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a dzsentrifikációval nem megoldanak egy problémát, csupán térben arrébb tolják, a maguk számára kényelmesen láthatatlanná teszik azt. És, hogy a jövő szempontjából miért fontos mindez? Azért, mert nagyon jól megmutatja, hogy mire számíthatunk.

Az elit jó része már ma is csak magával törődik, csak magát védi, belenyugodott, hogy a globális humanitárius katasztrófa az éghajlatváltozás és a népességnövekedés nyomán elkerülhetetlen és ezen nem is akarnak változtatni. (Annál is inkább, mivel a klímaváltozást éppen az ő általuk hajtott, profitmaximalizáló gazdasági modell teszi elkerülhetetlenné.) Ehelyett a saját pozícióikat és erőforrásaikat bástyázzák körül, azok megvédésére készülnek. A megelőzés helyett készleteket halmoznak fel arra az időre, mikor a jelen társadalmai valamilyen formában összeomlanak, hogy az elkülönült kis világukban mindebből szinte semmit ne kelljen érzékelniük és rábízhassák magukat a robotjaik és a különféle okos eszközeik adta virtuális kényelemre a kerítések és drón seregek biztos fedezékében. Ekkorra már a termelést és a különféle szolgáltatásokat is gépekre bízhatják, így a szegényebb sokaság jelentős hányadára már munkásként sem lesz szükség. Ezt a számukra haszontalan emberfelesleget pedig várhatóan éppen így, vagyis selejtként fogják kezelni. A kulcsfogalom ebben az elképzelt jövőben a tulajdon, mivel itt minden tulajdon az elit kezében összpontosul, mások csupán időlegesen, a munkájuk fejében bérelhetnek tőlük bármit.

A kerítés, mint a menekült/migrációs válság kezelésének eszköze már most is jó szimbóluma ennek a világképnek. Elég szemléletesen megmutatja, hogy kit tekintenek értékesnek és kit nem, vagy, ha sarkosabban fogalmazok, akkor ki éljen és ki pusztuljon. Az olyan értékek, mint a humanizmus, vagy az olyan témák, mint a zöld kérdések csak addig érdekesek nekik, amíg ebből profitot lehet termelni. A szén-dioxid kibocsátási kvóták esetében például fontosabb, hogy ezekkel haszonnal kereskedjenek, mint az egész rendszer eredeti célja, vagyis a szén-dioxid kibocsátás csökkentése.

A dolog pikantériája az, hogy ez a modell már számos alkalommal vezetett világválsághoz, más szóval csődhöz. Ezekből a válságokból persze eddig rendre „fölállt a gazdaság”, de ennek egyre nagyobb ára van ökológiai és közgazdasági értelemben egyaránt. Ha pedig az evolúcióelméletet a gazdaságra vetítjük, akkor azt mondhatjuk, hogy ez a modell csak időszakosan életképes, biztosan kialakíthatóbb nála rugalmasabb, alkalmazkodóképesebb alternatíva is, ahogy a gyakorlatban születnek is ilyen elképzelések. Az olyan zöld, illetve szociáldemokrata ideológiák, mint a Bernie Sanders nevével fémjelzett kezdeményezés az USA-ban, vagy a részvételi demokrácia felé elmozduló Svájc és a skandináv államok részben, vagy egészben mind vitatják ennek a látásmódnak a kiindulópontjait, de még az Angela Merkel-féle, eleddig kevéssé sikeres willkommenskultur is szembe megy vele. A kérdés pedig leegyszerűsítve az, hogy a közelgő humanitárius és ökológiai katasztrófák során csak egy szűk csoportot kell-e megvédeni és életben tartani, vagy a lehető legnagyobb sokaságot.

Szólj hozzá!

Címkék: gazdaság darwinizmus társadalom filozófia elit klímaváltozás jólét filo világválság neokonzervativizmus neoliberalizmus elitizmus jóléti társadalom gazdasági válság Spanyolviasz szociál darwinizmus


2017.09.15. 15:12 Mayer Máté

Lelki betegség és társadalom – Lelki beteg társadalom?

Először is elnézést szeretnék kérni az olvasótól, mert kissé hosszú lesz a téma bevezetése. Úgy érzem azonban, hogy annak a megítéléséhez, hogy a társadalmunk lélektani értelemben mennyire egészséges, vagy beteg, először a mentális zavarokkal és egészséggel kell általánosságban foglalkozni. Illetve azzal, hogy milyen kapcsolat van a pszichopatológiák és a társadalom között.

 

Lelki betegség

A mentális zavarok, ellentétben az organikus betegségekkel és fertőzésekkel, többnyire nem járnak jól látható, tapintható, vagy könnyen mérhető fizikai elváltozásokkal. A tünetek nagymértékben szubjektívek, azokat „csak” a „betegek” érzik, és esetleg a környezetüket zavarják. Ráadásul a pszichés problémák besorolása is szubjektív, hiszen a mentális zavarokat összegző diagnosztikai gyűjtemények, mint a DSM-V, vagy a BNO-10, sokkal inkább szubjektív véleményeken, szakmai konszenzuson alapulnak, mint az orvostudomány más kórképeit összegző „betegség lexikonok”. Más szavakkal az, hogy kit tekintünk lelkileg egészségesnek, normálisnak és kit minősítünk betegnek, végső soron önkényes dolog. A pszichés zavar egy olyan címke, amit a többségi társadalom és a hatalom által szakértőnek elismert személyek – jelenleg a pszichiáterek és pszichológusok – aggathatnak rá olyanokra, akik bizonyos szempontok mentén nem felelnek meg a közösség normáinak.

Gondoljunk csak bele! Az influenza 150 évvel ezelőtt is influenza volt, az elfogadott pszichopatológiai kórképek viszont korszakról korszakra változnak. Az pedig, hogy egy társadalom kit tekint betegnek és kit ismer el egészségesnek, nem csak ezekről az emberekről mond el valamit, de magáról a közösségről is. Nagyjából 100 évvel ezelőtt azokat a nőket, akiknek voltak szexuális vágyaik betegnek, hisztériásnak minősítették és elmegyógyintézetbe zárták. Ma ezzel szemben éppen a csökkent szexuális vágyat tartjuk problémásnak, nem beszélve az orgazmus zavarok és egyéb szexuális teljesítőképességet érintő zavarok tárházáról. A 19. század végi - 20. század eleji társadalom tehát mai szemmel prűd volt, míg jelen korunk onnan nézve romlott erkölcsű, szex mániás és perverz, vagy megfordítva, egykor az önmegtartóztatást tartották értéknek, ma pedig a személy kibontakozását, kiteljesedését.

Az is sokatmondó azután, hogy egy közösség mit kezd azokkal, akiket nem tart normálisnak. A középkorban a lélek ügyei az egyházra tartoztak, így a „pácienseket” kizárólag morális alapon vizsgálták. „Betegségüket” az ördög művének hitték és vagy igyekeztek kiűzni belőlük a gonoszt, vagy magukat a személyeket tekintették ördöginek, ezért elrettentésül, a nagyközönség előtt kivégezték őket.

Bár a 19. századra a mentális zavarok gyógyítását is fennhatósága alá vonta a szárnyait bontogató modern orvostudomány, a betegek szempontjából azonban nem sokat javult a helyzet. Akit betegnek címkéztek, azt börtönszerű, zárt intézményekbe csukták, elkülönítették az „egészségesektől”, majd a „bolondokat” vagy hagyták megrohadni a saját piszkukban, vagy rosszabb esetben kínzással felérő „terápiákat” alkalmaztak rajtuk. A fent említett hisztériánál például a „legsúlyosabb esetekben” lobotómát végeztek a szerencsétlen pácienseken.

Ma ehhez képest, bár léteznek zárt intézmények, ott (papíron) emberséges ellátás, pszichoterápia és gyógyszeres kezelés várja a pácienseket. Aki pedig nem szenved olyan tünetektől, hogy magára, vagy a környezetére veszélyes lenne és képes ellátni saját magát, az ambuláns rendelésen kereshet segítséget terápia és/vagy gyógyszerezés formájában. Sőt, az egész rendszer minél inkább a nyitott intézmények irányába igyekszik elmozdulni. Vagyis a mentális zavarral élőket a mai szemlélet szerint már nem kell elzárni a társadalomtól és nem is kell őket büntetni, sanyargatni az állapotukért, sokkal inkább segítségre, támogatásra szorulnak. A gyakorlat azonban kissé más képet mutat, de erről majd később.

Az eddigi gondolatmenetbe jól illeszkedik Carl Gustav Jung felvetetése, miszerint nem csak az egyes egyének lehetnek betegek, de maga a társadalom is. Jung a nácik Németországát és a közelgő világháborút látva azt mondta, hogy talán nem azokkal a személyekkel van a baj, akik erre a közegre szorongással és hangulatzavarral reagálnak, hanem maga a világ működik egészségtelenül, megbetegítően és ilyen feltételek között éppen hogy a szorongó és depressziós emberek a normálisak, egészségesek.

De ha az is roppant szubjektív, hogy egy személy lelkileg egészséges-e, akkor hogyan ítélhető meg ugyanez egy egész társadalom esetében? Nyilván itt sem lehet objektív igazságokra számítani, csupán arra vállalkozhatok, hogy bizonyos szempontok mentén megvizsgálom a közösségek működését.

 

A lelki egészség

Először is annak a megítéléséhez, hogy mit tekintünk betegnek elengedhetetlen, hogy beszéljünk arról is, hogy mit tartunk egészségesnek. Egyrészt Popper Péter nyomán én is jó sorvezetőnek gondolom az ókori delphoi jósda néhány szempontját: egészséges az, aki 1.) általában a képességeihez mérten helyt tud állni a világban, a maga szintjén el tudja látni a feladatait, 2.) élete során többnyire képes az öröm, a boldogság érzését átélni és 3.) be tud illeszkedni az adott közösségbe, ahol él. Másrészt a DSM-V meghatározását tekintem irányadónak, miszerint, aki nem él meg tartós szenvedésnyomást és a környezete sem szenved tartósan az állapotától és/vagy a viselkedésétől, illetve mentális állapota nem gátolja őt a mindennapi életvezetésben, az a személy egészségesnek tekinthető. Fontos kihangsúlyozni, hogy itt általános tendenciákról van szó, tehát, ha valakinek meghal egy szerette, akkor a gyász ideje alatt nem az a normális, ha továbbra is a korábbiakhoz hasonlóan működik az örömre való képessége. Vagy, mikor (organikus értelemben) lebetegszünk, akkor rendben van, hogy a felépülés ideje alatt nem tudjuk ellátni a korábbi szintünkön a feladatainkat.

A második megállapításom, hogy a pszichés zavarral élők – ellentétben az organikusan betegekkel – minőségileg nem különböznek az egészségesnek címkézett személyektől. Vagyis a lelki működésük alapvetően ugyanolyan, mint bárki másé, csupán az egyes vonások mértékében van különbség: például mindenki szorong olykor, de van, akinek a szorongásszintje hétköznapi stressz esetén annyira nagy, vagy a szorongást olyan tartósan éli meg, hogy az lényegesen befolyásolja az életvezetését. Ez is az oka annak, hogy, ha a BNO-10-et, vagy a DSM-V-öt lapozgatjuk, akkor szinte minden egyes kórképnél azt érezzük, hogy az adott zavar bizony passzol ránk. Vagyis minden egészséges személynek vannak, mondjuk nárcisztikus vonásai is, csupán ezek mértéke nem éri el a személyiségzavarnak nevezett állapot szintjét.

Azután a harmadik alapvető kérdés, hogy miként válhatunk lelkileg beteggé. A tudomány mai állása szerint erre az a válasz, hogy az autizmust és a veleszületett szellemi fogyatékosságot leszámítva, ezek a zavarok nem születnek velünk! Vagyis valamilyen külső behatásra alakulnak ki. A depresszióra, skizofréniára, antiszociális személyiségzavarra, stb. való genetikai hajlamot örököljük, de ahhoz, hogy ezek ki is alakuljanak, a megfelelő életkorban bekövetkező traumákra és/vagy tartós stresszterhelésre van szükség, amiket a személy nem tanult meg kezelni.

 

A lelkileg egészséges közösségek

Ezzel pedig el is érkeztünk a közösség egészségességének kérdéséhez. Nagyjából a múlt század ’50-es éveiig Amerikában viszonylag széles körben tartotta magát a nézet, hogy a mentális betegségért magát a beteget okolták, az ő „gyöngeségét”, „életképtelenségét” hangsúlyozták, ezért a kezelés is mindig csak rá fókuszált. A pár- és családterápiás irányzat iskolateremtői azonban fölvetették, hogy a tünetek mindig társas helyzetben alakulnak ki, vagyis a lelki betegségek kialakulásához megbetegítő környezetre is szükség van, így a gyógyítás során sem elég a tünethordozóra koncentrálni, a személy fontos kapcsolatait is be kell vonni a terápiába, az élet pedig őket igazolta.

Azóta számos vizsgálat zajlott annak érdekében, hogy kiderítsék, mely családokban tudnak egészséges egyénekké cseperedni a gyerekek és hol lesznek betegek. Összességében azt lehet mondani, hogy azok a családok – és tágabb közösségek – segítik az egészséges fejlődést, ahol tiszta, egyértelmű szabályok vannak, amelyek mindig a gyerek érettségéhez, életkorához igazodnak. Ezeket a szabályokat azután tudják rugalmasan kezelni, alakítani. Ahogy a gyermek egyre idősebb, úgy vonják be őt is egyre jobban a szabályalkotásba. Mindezt segíti a nyílt, egyenes kommunikáció.

A szabályok a közösségekben (sokszor ki nem mondott) hagyományokként élnek, a tagoknak pedig szerepeket adnak, ami végső soron az összetartozás érzését nyújtja. Ezek a szabályok és szerepek pedig a fent említett módon rugalmasan alakíthatók a tagok változó érettségéhez és szükségleteihez mérten.

A jól működő család kifelé, a környezetére nyitott, ami azt jelenti, hogy kifelé keresi a kapcsolatokat, barátokat és szövetségeseket, akiktől a közös tevékenységek által új erőt meríthet, illetve baj, nehézség esetén kívülről is tud segítséget kérni. Szakmai szóval élve a család külső és belső határai rugalmasak, de meg is tartanak. Végül, ha családról beszélünk, akkor a szülők párkapcsolatának minősége befolyásolja az egész rendszer működőképességét a legjobban.

Ha egy közösség engedi a tagjai számára a külső-belső kibontakozás lehetőségét és egyúttal eszközöket nyújt az élet nehézségeivel való megküzdéshez is, akkor egészségesnek tekinthető. A két kulcskifejezés tehát a lehetőségek megadása és az eszközök nyújtása. De hogy néz ki mindez a társadalom szintjén?

 

Felszabadító és megbetegítő szabadság

Ahogy változott, hogy mit tekintünk lelki betegségnek, úgy változtak a társadalmak is és megfordítva, a közösségek patológiája más volt a közép- és újkorban és más most. Ha úgy tekintünk a társadalomra, mint egy családra, akkor a „régi szép idők” közösségei, ha tönkrementek, jellemzően bántalmazó családként funkcionáltak. A tagokat fizikailag büntették, lelkileg terrorizálták. Ehhez képest a mai nyugati társadalmi család tipikus diszfunkciója az elhanyagolás. A tagok egymással kevéssé törődnek, a gyöngébbekkel, elesettek szemben kevéssé szolidárisak, a tehetősek egyéni érdeke a köz érdeke elé kerül.

Félreértés ne essék, ez nem azt jelenti, hogy minden társadalom beteg lenne! Csupán arról van szó, hogy amennyiben a közösség elkezd a belső változtatási igényekre túl mereven reagálni, a „szülő pár”, vagyis a hatalom birtokosai rivalizálnak egymással, esetleg egyetlen személy, vagy kör kezébe kerül minden hatalom, ha a társadalmon belüli kommunikáció zárttá és „dupla fenekűvé” válik – mást mondunk és mást teszünk, az üzenetek ellentmondásosak –, stb., akkor a megelőző korok társadalmai bántalmazó, míg a mai társadalom elhanyagoló család módjára kezd viselkedni.

Ahogy fent írtam, egy jól működő közösség lehetőségeket nyújt a tagok számára a kiteljesedéshez és egyben eszközöket is ad a nehézségek kezelésére. Ha innen nézzük, a jelenlegi, úgynevezett liberális demokráciák a lehetőségek, vagyis a szabadságjogok megadásával messze megelőznek bármely korábbi korszakot. Az eszközök nyújtása tekintetében azonban csúnyán el vagyunk maradva, hisz a szabadság a jogok megadásánál kezdődik, de nem ott ér véget. Ahhoz, hogy valaki szabad lehessen, meg is kell tanítanunk élni a lehetőségeivel, élni a szabadságával, másként nem a szabadság érzést erősítjük benne, hanem a bizonytalanságot.

A terápiás munkám során egyre inkább megerősödik bennem az a felismerés, hogy a különféle pszichés zavarok – 1-2 kivételtől eltekintve – egyetlen közös tőről fakadnak: a lelki problémák mögött minden esetben az érzelemszabályozás zavara áll. Vagyis, mikor azt mondom, hogy a társadalom nem ad megfelelő eszközöket ahhoz, hogy a polgárok a szabadsággal bánni is tudjanak, akkor mentálhigiénés szempontból az érzelemszabályozás megtanításának a hiányára gondolok. Legrosszabb esetben a személyek föl sem ismerik a saját érzéseiket, azok annyira nem voltak fontosak gyermekkorban a környezetüknek. Ennél egyel jobb, ha valaki tisztában van ugyan vele, hogy mit érez, de az érzéssel magával már nem tanult meg mit kezdeni, az kritikátlanul eluralkodik rajta. Például a félelme teljesen megbénítja, cselekvésképtelenné teszi. Ugyanígy az öröme is határtalan, nem tud uralkodni magán az öröm kimutatásakor és hasonló a helyzet a többi érzelemmel is.

Összességében azt lehet mondani, hogy itt az érzelmi intelligenciáról beszélünk, aminek a szintje attól függ, hogy a személy mennyire ismeri fel és azután mennyire tudja kezelni az érzéseit. Ha valaki ebben alacsony szinten áll és tartós, vagy nagy stressz éri, akkor lesznek különféle tünetei, amiket pszichés zavaroknak nevezünk. A tüneteket csoportosíthatjuk aszerint, hogy mennyire hasonlítnak egymásra és ezeket elnevezhetjük depressziónak, pánikbetegségnek, kényszerbetegségnek, stb., majd kitalálhatunk különféle terápiákat és gyógyszerezést egyikhez és másikhoz, de mindben közös az érzelemszabályozás zavara, igazából azzal kellene valamit csinálni.

Visszatérve az eredeti témához annak eldöntéséhez, hogy egy adott közösség egészséges-e, érdemes fölidézni, hogy a lelki zavarok tekintetében a normális és a beteg között nem minőségben, hanem mennyiségben van különbség. Vagyis, ha elfogadjuk, hogy egy társadalom akkor tekinthető betegnek, ha „megbetegíti” a tagjait, akkor azt kell megnézni, hogy a polgárok hány százaléka szenved lelki betegségtől és hány százaléka egészséges. Ez ugyanis jól mutatja, hogy az adott társadalomban a családok és a kisközösségek mekkora részét tekinthetjük jól funkcionálónak. A jó kérdés tehát nem is az, hogy egy közösség egészséges-e, vagy beteg, hanem, hogy mennyire egészséges, illetve mennyire beteg.

 

Mennyire egészséges a mai magyar társadalom?

A példa kedvéért vegyük sorra kis hazánk állapotát. Ha a lelki betegséget, mint mutatószámot vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy egyidejűleg a lakosság nagyjából 20-40 százaléka szenved valamilyen lelki betegségtől – a legtöbben szorongásos zavartól, hangulatzavartól és/vagy valamilyen függőségtől –, aszerint, hogy milyen statisztikákat veszünk alapul. Mivel pszichiáterhez, vagy pszichológushoz fordulni sok helyen még mindig szégyenletes dolog, ezért az egészségügybe bekerült betegek száma igen pontatlan adat – pláne, hogy aki teheti, inkább magánrendelésen keres segítséget, így nem is kerül be ezekbe a statisztikákba. Ha azt vizsgáljuk meg, hogy hányan szednek olyan gyógyszereket, amik pszichés zavarok tüneti enyhítésére használatosak, illetve hányan kezelik magukat alkohollal, vagy drogokkal, akkor meg azok a személyek maradnak ki, akik kizárólag pszichoterápiával, vagy valamilyen alternatív gyógyászati irányzattal próbálják orvosolni a nehézséget. Amennyiben viszont mindhárom irányból közelítünk és esetleg mellé vesszük az öngyilkossági statisztikát, a hajléktalanok számára vonatkozó adatokat és a kriminalisztikai statisztikát is – hisz aki az utcán él, vagy törvényt szeg, a legtöbb esetben mentálisan sem egészséges, de erről majd később – akkor már egészen jó közelítést kapunk.

Anno az egyetemen, már nem emlékszem, melyik tankönyvben, de találkoztam olyan adattal is, hogy a fejlett nyugati országokban szinte mindenki szenved élete során hosszabb-rövidebb ideig szorongásos tünetektől, vagy a hangulatzavar valamelyik formájától. Tehát ha épp most nem is beteg, jó eséllyel az volt, vagy az lesz. Ebből pedig az következik, hogy az ipari társadalmak vagy nagymértékben betegek, diszfunkcionálisak, vagy ez az egyéni élet természetes része, a személyiségfejlődéshez szükséges és elég csak azokra az emberekre koncentrálni a társadalom megítélésénél, akik tartósan ragadnak benne ilyen állapotokban.

A magam részéről egy kombinált megközelítést tartok a legszerencsésebbnek, értem ezalatt, hogy fontosnak tartom annak a vizsgálatát is, hogy a fogyasztói társadalom hogyan jutott oda, hogy szorongóvá és/vagy hangulatzavarossá teszi a tagjai jelentős részét, másfelől a nyugati társadalmakat egymáshoz viszonyítva az is kirajzolódik, hogy közülük melyek működnek élhetőbben és melyek diszfunkcionálisabban.

Úgy látom, hogy a ’70-es évek második felétől–a ’80-as évek elejétől, mikor sok nyugati ország politikájában a neokonzervativizmus és a neoliberalizmus került előtérbe és az új vezetők úgy döntöttek, hogy leszámolnak a jóléti állam eszméjével – lásd pl. Margaret Thatchert, vagy Ronald Reagant – a szolidaritás, mint érték is háttérbe szorult, míg a skandináv államokban továbbra is fontos érték maradt. E két út eredményeit nézve azután jól látszik, hogy az északi országok polgárai ma jóval elégedettebbek az életükkel, összességében pszichésen jobb állapotban vannak és az oktatási rendszerük mindenki másnál sikeresebbnek tűnik az összehasonlító vizsgálatokban, míg a piacpártibb államok mindkét szempontból lemaradóban vannak. Hazánk a rendszerváltás után ez utóbbiakhoz csatlakozott, megspékelve poszt-szocialista örökségünk megannyi sajátosságával.

Ha pedig kizárólag a többi, hozzánk hasonló úton járó állammal vetjük össze a magyar adatokat, akkor úgy tűnik, hogy akár a fent említett statisztikákat, akár az elégedettségi mutatókat vizsgáljuk, Magyarország a többi piacpárti országhoz képest is jellemzően az alsó harmadban van lelki egészség tekintetében.

De a pszichés állapothoz más oldalról is közelíthetünk. Egy társadalomról nem csak az mond el sokat, hogy milyen arányban betegszenek meg a tagjai, de az is, hogy azután mit kezd ezekkel az emberekkel.

 

A kezelés

A „terápia” elsősorban mindig attól függ, hogy miként tekintünk az átlagtól eltérő személyekre. A történelem során kétféle alap megközelítéssel találkozhatunk: az egyik a többiektől különböző, akár lelki zavarral élő embereket hibáztató, rájuk haragvó és őket büntető szemlélet, a másik pedig a pszichés sérültséget, a beteg-, az áldozat szerepet hangsúlyozó, segítő, támogató megközelítés. Ha eszerint nézünk végig a megelőző korszakokon, az látszik, hogy jellemzően mindkét megközelítés jelen van egymás mellett, a korszakok inkább abban különböznek, hogy melyik a hangsúlyosabb.

Az antik társadalmakban a segítés volt előtérben, de csak a polgárjoggal rendelkezők esetében. A rabszolgák lelkével mit sem törődtek. A középkor (keresztény) közösségei, mint láttuk, morális, vallási alapon büntették a mentális zavarral élőket, azok kevés irgalomra számíthattak a könyörületet hangsúlyozó egyháztól és annak követőitől. Majd az újkor, ahogy följebb írtam, alapvető szemléletváltást hozott, mert a lelki problémákat immár ismét betegségként fogadták el, azonban az alkalmazott „kezelések” alapján továbbra is inkább büntették a pácienseket az állapotukért. Végül a legújabb korban az antik segítő attitűd lett ismét irányadó az egészségügyben.

Vegyünk egy hétköznapi példát! Ha egy depresszióval élő személyt lustának, hülyének, sőt, akár ingyenélőnek látok, akkor ennek megfelelően fogok vele bánni. Megvetem, esetleg bántalmazom azért, mert nem látja el a feladatait, így „az én adómból élősködik”. Még az is lehet, hogy amikor karon ragadom és alaposan megrázom, hogy „térjen már észhez”, alapvetően jót akarok neki, próbálom „kirángatni” az állapotából. Ezzel szemben, ha betegnek fogadom el, akkor orvost keresek a számára, akár a lehetséges kezeléseknek is utána olvasok, és a képességeimhez mérten megpróbálok részt venni a gyógyításában.

A magyar társadalom a szemléletmód és így a terápiás megközelítések tekintetében is nagyon vegyes képet mutat. A nagyobb városokban a pszichés zavarok létező problémaként való elfogadása jellemzően magas, ezért a szakemberhez fordulás is elfogadottabb, mint a kisebb településeken. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan még viszonylag széles körben tartja magát az a nézet is, hogy aki terápiára jár, az beteg, a lelki betegség pedig stigma. Ebben a tekintetben megfigyelhető viszont egy generációs váltás is, a fiatalabb korosztályok körében már sokkal kevésbé megbélyegző a lelki zavar, mint az idősebbek esetében. Másrészt iskolázottsági, műveltségi szempontból is van különbség abban, hogy a mentális zavarokat mennyire fogadjuk el létezőnek és az ilyen zavarral élőket normálisnak tekintjük-e, akiknek „csak elakadt az életük”, vagy „bolondnak nézzük őket, akiktől félni kell”. Minél iskolázottabb valaki, jellemzően annál inkább hajlik az előbbi megközelítés elfogadására. De nem minden másság esetében igaz a fenti tendencia. A szexuálisan orientációban az átlagtól eltérő, LMBT embereket éppen azok tartják nagyobb részt betegnek, akik a pszichés zavarokat amúgy megbélyegző kategóriaként használják.

Az állam felől nézve a kérdést, papíron az egészségügy, a családügy, a szociálisügy, az oktatásügy és az igazságügy is foglalkozik a lelki egészség kérdésével és a pszichés zavarral élők segítésével ilyen-olyan formában. A gyakorlatban viszont kicsit más a helyzet. Vannak például pszichiátriai és neurológiai osztályok, de ezek súlyosan alulfinanszírozottak, ezért szakemberhiánnyal küzdenek és romos épületekben kénytelenek működni. Állami rendelésen jóformán senki nem kaphat pszichoterápiás segítséget, csak gyógyszerezést, ami az esetek többségében csupán tüneti kezelésre elég, a gyógyításra nem.

Az egyetemek képeznek ugyan pszichológusokat és pszichiátereket, de a pszichoterápiás ismeretek nem részei ezeknek a képzéseknek, azt jellemzően saját költségen, posztgraduális kurzusok keretében kell elsajátítani. Azután, a már említett alulfinanszírozottság miatt a végzősök többsége magánpraxisba, vagy külföldre kényszerül, ha megélhetést is szeretne, nem csak hivatást. Bár a mentálhigiénés ellátás elvben az egészségügy egyik fontos szempontja, a gyakorlatban többek közt bezárták a Lipótot és más kórházakból is vonnak ki pénzt, a pszichiátria pedig részben még mindig a rendszer mostohagyereke még az orvosok között is. A Lipót persze, mint részben zárt intézmény egy korábbi szemlélet velünk élő maradványa volt, így a megszüntetése akár egy modernebb megközelítés meggyökeresedését is jelenthetné. A gyakorlatban azonban a bezárása után az utcára került egykori páciensek egy részét egyszerűen hagyták kiesni a rendszerből. A magukról önállóan gondoskodni nem tudó, a társadalomba segítség nélkül beilleszkedni képtelen szerencsétlenek ma koszos hajléktalanokként élnek az utcákon. Segítséget leginkább a rájuk szakosodott civil szervezetektől kaphatnak, mert az állami intézmények sokszor már nyilván sem tartják őket, a segítésükre hivatott szervek számára már nem is léteznek.

Ez a szemlélet sajnos általánosan is elég jól leírja a szociálisügy jelenét. Az, hogy a hatalom hátrányos helyzetű milliókat hagy lesüllyedni a nyomorba, a lelki egészség szempontjából is tragikus fejlemény. Ezek az emberek azután a társadalom peremén jóval nagyobb eséllyel élnek cél nélküli életet, kriminalizálódnak és/vagy valamilyen szerfüggővé válnak. Lelki értelemben beszűkült és beszűkítő állapotban vannak, ahonnan nagyon nehéz önerőből kitörniük.

Nem segít rajtuk – és másokon – az sem, hogy az oktatási rendszerben a mentálhigiéné inkább csak a tantervekben szerepel, a tanórákon kevéssé jelenik meg. A lelki nevelés teljességgel hiányzik a képzésből. Az alulfinanszírozottság ráadásul itt is szakemberhiányt, eszközhiányt és az épületek lerohadását eredményezi. Túlterhelt és alulfizetett tanárok sokaságáról mondható el, hogy kiégtek, vagyis maguk is terápiás segítségre szorulnának, így pedig nem is várható el tőlük, hogy hitelesen képviseljék a lelki egészség szempontjait a tanulók előtt.

Az a diák, aki „jó családból jön” szerencsés, mert ha megfelel a gyerekek lelki szükségleteit nagyobb részt figyelmen kívül hagyó követelményeknek, akkor bekerülhet egy elit iskolába, ahol az imént említett nehézségekből jóval kevesebbet érezni – cserébe „csak” a folyamatos teljesítményszorongással kell megküzdenie. Aki viszont hátrányos helyzetű, az nem elég, hogy az otthoni nyomorral nap, mint nap szembesül, de a képzésből is ők esnek ki a legkönnyebben. Ha a családjuk még bántalmazó is, a családsegítő intézmények és az igazságügyi szervek erről ugyan az esetek nagy részében tudomást szereznek, de az alulfinanszírozottság és a szakemberhiány ezeket a testületeket is érinti, így igen limitált a segítség, amit nyújthatnak és ha be is avatkoznak, az végső soron nem egyszer rosszabb helyzetbe hozza az érintetteket, mint amilyenben addig voltak. Leginkább még civil, alapítványi segítségben reménykedhetnek.

Végül az is nehezíti a helyzetüket, hogy valódi kisközösségek, melyek megtartó közegként működhetnének még ilyen körülmények között is, a nagyobb városokban gyakorlatilag nincsenek és a kisebb településeken is széthulló félben vannak.

Ha pedig ezek a fiatalok „elkallódnak”, akkor, ahogy utaltam rá, jó eséllyel előbb-utóbb az igazságszolgáltatás látókörébe kerülnek, mint bűnözők – többnyire, mint drogosok (mert hazánkban a kábítószer használat kriminalizálva lett), mint prostituáltak, mint rablók és tolvajok, mint a szervezett bűnözésben érintett gengszterek, vagy, mint erőszakos cselekedetet elkövető személyek (az alulszocializáltság, az impulzuskontroll problémák miatt), esetleg, mint hajléktalanok (a hajléktalanság hazánkban kriminalizálva lett). Ha elkapják és elítélik őket, börtönbe kerülnek, ahol az alulfinanszírozottság a túlzsúfoltságban, a mostoha ellátásban és a szakemberhiányban ölt testet. Akit ma morális és jogi szempontból bűnözőnek nevezünk, az jellemzően mentálisan nem egészséges/érett. Korrektív szocializáció és szükség esetén terápia helyett azonban csak elzárni, megbüntetni akarjuk ezeket az embereket, aminek az a következménye, hogy szabadulásuk után az egykori elítéltek többsége visszaesővé válik és újra bekerül a börtönbe – Magyarországon jelenleg 70% körül van az elítéltek visszaesési rátája. Ahogy a fegyintézményekben nincs, vagy alig van szakember – sőt, sokszor még szándék sincs – a segítésükre, ugyanúgy a társadalomba való visszailleszkedéshez sem kapnak fogódzókat. Tisztességes munkát pedig igen nehéz szerezni bűnözői múlttal.

Összességében a mai magyar társadalom mind a lelki zavarok, mind a kezelés felől nézve, mind nemzetközi összehasonlításban igen kevéssé tűnik egészségesnek a számomra. Aminek egyebek mellett komoly, negatív következménye van hazánk gazdasági teljesítőképességére, valamint arra, hogy mennyire vagyunk képesek demokratikus módon megszervezni önmagunkat és ilyen szellemben működtetni az intézményeinket.

Az a magánvélemény, hogy amíg mentálhigiénés szempontból nem javítunk a társadalom állapotán, addig marad ez a korrupt, urambátyám szemlélet a közéletben és ez a széthúzó, egymást levegőnek néző, vagy a másikon átgázoló attitűd a társadalomban. A nyugatos felzárkózásnak – már amennyiben az jó cél – ez a feltétele.

 

„Jó dolgunkban nem tudjuk, hogy mit csináljunk.”

Jung ugye azt állította, hogy az épülő Harmadik Birodalomra és a közelgő világháborúra normális reakció a szorongás és a hangulatzavar. De akkor hogy lehet az, hogy egy békésebb, demokratikusabb és technológiailag fejlettebb világra a társadalom ma is hasonló tünetekkel reagál, csak még nagyobb méretekben? Hiába hódít újból a politikai populizmus, a totális diktatúráktól még nagyon messze vagyunk itt, Nyugaton és hiába van saját világválságunk, az a diplomáciában eddig nem okozott akkora felfordulást, mint a ’29-es tőzsdekrach, ráadásul az atompatt – az atomfegyverek bevethetetlensége a kölcsönös megsemmisítés veszélye miatt – nyomán egy tényleges világháború kitörésének az esélye egészen minimális. Talán tényleg csak az a gond, hogy jó dolgunkban nem tudjuk, mit csináljunk?

Korábban említettem, hogy a neoliberalizmus és a neokonzervativizmus előretörésével a szolidaritás, mint érték, a vezetők körében háttérbe szorult. Mi több, ezzel magyaráztam a lelki zavarok növekvő előfordulását is. De hogy lehet, hogy a fogyasztói társadalom több embert betegít meg lelkileg, mint a nácik és a világégéshez vezető nemzetközi feszültség együttesen? A dolog talán érthetővé válik, ha megnézzük, hogy a gyakorlatban mindez mit jelent.

A legalapvetőbb szinten arról van szó, hogy mindkét piacpárti eszme arra az alapvetésre épít, hogy a profitot termelő munka és a bevételt hozó fogyasztás minden más tevékenységnél előbbre való, ezért azokat a feladatokat, amik a munkát és a fogyasztást gátolják, lehetőleg ki kell váltani. Innentől kezdve csökkent a gyereknevelés ázsiója, „az anyák menjenek csak vissza dolgozni, a gyerek meg mehet a bölcsődébe, óvodába, iskolába, a foglalkozás után meg ott van neki a babysitter!” A háztartás vezetését is piaci szemlélettel alakítottuk át: a takarítónőt megfizetve profitot termelő munkát támogatunk, akárcsak akkor, ha ételt rendelünk, vagy étterembe járunk ahelyett, hogy mi magunk főznénk. (Persze az alapanyagok megvásárlásával is pörgetjük az államháztartást és az élelmiszercégek profitját, ha ezeket nem magunknak termesztjük/termeljük, de kisebb mértékben, mint ha megvesszük a készételt.)

Ennek az egyik eredménye a rengeteget dolgozó és rengeteget fogyasztó, túlhajszolt alkalmazottak tömege, a másik pedig az elhanyagolt gyermekek hada, akikre ilyen formán nem jut elegendő minőségi idő, helyette játékokat és kütyüket adunk a kezükbe – így is javítva a fogyasztási rátát. Az oktatási intézmények egyik legfőbb feladata mára nem is a nevelés, vagy a tanítás, hanem a gyermekmegőrzés, hogy a szülők nyugodtan dolgozhassanak.

Minél tehetősebb valaki, jellemzően annál keményebben hajt az életszínvonala fenntartásáért és növeléséért, tehát ez a trend is annál erősebben érvényesül nála. A másik oldalon a szegényebb rétegek szociális támogatása lecsökkent, megszűnt, vagy az USA-ban eleve nem is volt, és a számukra elérhető egészségügyi ellátás és oktatás is jócskán elmarad attól, ami a felemelkedéshez, vagy akár a szinten maradáshoz szükséges lenne. Így ők jóval kiszolgáltatottabbak a munkaadóiknak és a pénzszerzési kényszert még égetőbbnek élhetik meg, mint vagyonosabb polgártársaik. Azt pedig már talán mondanom sem kell, hogy mindez megint a gyerekeken csattan a legnagyobbat. Sok hátrányos helyzetű fiatalt szó szerint az utca nevel, a szüleik vagy küzdenek a fennmaradásért, vagy összeroppannak az életformánk súlya alatt, amit többnyire droggal vagy alkohollal igyekeznek enyhíteni, a legszerencsétlenebbek, legsérültebbek pedig az utcára kerülnek.

A kapitalizmus alapelve a szabad verseny, amit mára sikerült szinte totális szintre emelni és az emberek mindennapjait szakadatlan versennyé alakítani. A munkahelyen versenyzel a kollégákkal az előrejutásért, vagy egyszerűen azért, hogy ne rúgjanak ki. Otthon versenyzel a szomszédokkal, a barátokkal és a családtagokkal, hogy kinek nagyobb az autója, kinek márkásabb a mobilja, vagy divatosabb a ruhája. A párkeresés is egy verseny, ahol a többi férfi/nő a versenytárs. Kinek nagyobb a bankszámlája, a bicepsze, a melle, van feszesebb bőre, dúsabb szája és haja, vagy épp több szexpartnere/udvarlója stb. De a szabadidő eltöltése is verseny: ki utazott messzebbre, jobb szállodába, ki látta már premiervetítésen a filmet, ki jár exkluzívabb éttermekbe és klubokba, stb. Egyszóval ki tud több és színesebb élményt összeharácsolni. Sőt, még a feltöltődés, a regenerálódás is egy elüzletiesedett verseny: minél rövidebb ideig tartó, minél intenzívebb edzésprogramot, elvonulást, terápiát, stb. keresünk, amivel éppen a lényeg veszik el.

Természetes, hogy a gyerekeink is átveszik tőlünk ezt a mentalitást, de ha véletlenül mégis ellenállnának, akkor is rájuk erőltetjük. Abban is verseny van, hogy kinek a szeme fénye jár több különórára, vannak jobb jegyei, beszél minél előbb minél több idegen nyelvet és persze vannak minél menőbb cuccai, minél több és csillogóbb kütyüje, stb. A kicsik pedig nem csak a netről, a TV-ből és a hirdetésekből ömlő információáradatot fogadják kritika nélkül, de azt is természetesnek veszik, hogy ennyi ingerrel kell nap mint nap szembesülniük – hisz ebben nőnek fel.

Az elhanyagoltság és a túlpörgetettség elegye végül azt eredményezi, hogy pszichés tüneteket kezdünk produkálni, szorongunk és/vagy hangulatzavarosak leszünk, amit a pszichológus kollégák betegségnek címkéznek, majd a pszichiáterek gyógyszereznek miatta. A helyzet ugyanis az, hogy lélektani szempontból a világháború előestéjének totális diktatúrái kevésbé voltak totálisak az életmódunkra nézve a hétköznapok szintjén, mint a jelen fogyasztói társadalma. És minden embertelenségével az akkori kor lassabb tempója még mindig élhetőbb volt a többség számára, mint a jelen rohanása, az akkori szociális kapcsolatok jobban kielégítették a társas szükségleteinket, mint a mostani elhanyagoltság és a gyakran vele járó magány érzet. A felnőtt lakosság körében az élet minden területére kiterjedő kiégettség az, ami depressziós és szorongásos tüneteket, illetve autoimmun betegségeket és egyéb pszichoszomatikus tüneteket eredményez – hogy a személyiségzavarokat ne is említsem –, míg a gyerekek hiperaktivitása a túl sok inger és a túl sok cukor bevitel következménye, a sok disz-es tünet – diszgráfia, diszlexia, diszkalkulia – pedig a mozgásszegény életmód miatt féloldalasan fejlődő központi idegrendszer mellékterméke. Azután felnőve ezeknek a gyerekeknek a párkeresés és az emberi kapcsolatok fenntartása még nehezebbé válik, akárcsak a szülővé válás. Hisz ilyen jellegű kompetenciákat az elhanyagoltság nyomán alig, vagy egyáltalán nem kapnak gyermekkorukban, majd kamaszként a kortársaktól sem a megszokott módon, ahogy a kapcsolattartás körükben nagyobb részt virtualizálódik.

A fogyasztói társadalom a felszínen az egyéni kibontakozást és kiteljesedést hirdeti, illetve az egyén kapcsolódását a közösségekhez, de valójában ez az életforma pont a kiteljesedést, a kibontakozást lehetetleníti el és a közösségek lebontásával, a kapcsolatok virtualizálásával a tényleges kapcsolódás lehetőségét veszi el.

Szólj hozzá!

Címkék: üzlet közélet pszichopatológia társadalom lélek filozófia pszichológia fogyasztói társadalom filo pszicho psziché lelki egészség lelki betegség Spanyolviasz BNO-10 DSM-V


2017.08.01. 10:37 Mayer Máté

21. századi politika

A bal- és jobboldal, mint politikai kategóriák, mára nagyobb részt idejétmúlttá váltak. Egyrészt azért, mert az utóbbi 200 évben lényegesen átalakult a nyugati társadalmak szerkezete. Például a gépesítés nyomán eltűntek a paraszt- és munkástömegek, helyettük irodisták és vállalkozók sokaságával találkozhatunk a nagyvárosokban. Másrészt azért, mert a világ is változott körülöttünk és jelenleg számos olyan kérdésre kell válaszokat találnunk, amik föl sem merültek a bal- és jobboldali eszmék születésekor, így ezekre nincs is klasszikus megoldása egyik tábornak sem. Ebben a bejegyzésben azokat a fő kihívásokat gyűjtöttem össze, amikkel egy 21. századi politikának mindenképpen foglalkoznia kell.

Az első ilyen téma, az unásig ismételt globális felmelegedés. Nem a távoli jövő elvont, tudományos kérdéséről van szó ugyanis, ahogy azt a ’80-as, ’90-es években hitték, hisz napjainkban a klímaváltozás hatására háborúk törnek ki a Közel-Keleten és államok hullanak szét Latin-Amerikában, ami évszázadok óta nem látott népvándorlást indított el, és a java még hátra van! (A menekültek/migránsok mögött tehát elsősorban a klímaváltozás áll – illetve a túlnépesedés –, nem Soros György, az USA, vagy Vlagyimir Putyin.) A növekvő tengerszint azzal fenyeget, hogy a víz évtizedeken belül ellepi Hollandiát, Kaliforniát és számos más, tengerparti régiót, amivel újabb milliókkal nő majd a menekültek száma, miközben ugyanezen idő alatt a Föld bizonyos részeit lakhatatlanná teszi a szárazság, megint súlyos milliókkal növelve a migránsok táborát.

A melegedés mindannyiunk ügye, mert mindannyiunk életét megváltoztatja. Onnantól, hogy mely órákban napozhatunk a nyáron odáig, hogy mi terem meg nálunk és mi nem, számos hatását érezhetjük itt, Európában is. A népvándorlás átalakítja, diverzebbé teszi a társadalmainkat, a csökkenő erőforrások mérséklik az életszínvonalunkat és feszültségeket generálnak az emberek között, nem kedvezve a békés egymás mellett élésnek és a toleranciának, stb. De végső soron akár az egész Föld is lakhatatlanná válhat a felmelegedés miatt és az emberrel együtt minden élet kihalhat ezen a bolygón, szóval a tét óriási.

Abban pedig mára nagy az egyetértés a szakértők között, hogy a klímaváltozást legalább részben emberi tevékenység okozza. A földművelés és az állattartás az erdők kiirtásával – hogy a helyükre takarmánynövényt ültessenek az állatoknak – és az állatok, főleg a szarvasmarha által kibocsátott rengeteg metánnal minden más tényezőnél nagyobb mértékben erősíti a folyamatot. Emellett a megállás nélkül túltermelő ipar a másik lényeges kibocsátó. Csakhogy míg az állatok metánt, addig az ipar főleg széndioxidot pumpál az atmoszférába, ami azért érdekes, mert a metán kb. ötször rombolóbb üvegház gáz a szén-dioxidnál, viszont, míg a metán 4-5 év alatt lebomlik a levegőben, addig a szén-dioxidnak ugyanehhez durván 100 évre van szüksége. Vagyis a húsfogyasztás drasztikus visszafogásával 4-5 éven belül érezhetően lassítható lenne a felmelegedés, míg a szén-dioxid kibocsátás lecsökkentése csak sokkal lassabban, fokozatosan éreztetné a hatását. (A szállítmányozás, a közlekedés és a háztartások közvetlen káros anyag kibocsátása még együttesen is csak töredéke az ipar és a mezőgazdaság üvegházgáz termelésének.) Ráadásul a helyzet mára olyan súlyossá vált, hogy talán csak alig néhány évünk maradt a cselekvésre, amíg a folyamat még legalább részben visszafordítható!

Egy jövő iránt elkötelezett politikának tehát az ipar és az ipari mértékű földművelés igen komoly visszafogásával kell kezdenie rövid időn belül. Ami azonban nem könnyű lépés, mert ez egyben a gazdasági növekedés végét is jelentené, a fogyasztói életmód komoly visszafogása mellett. És azon túl, hogy nem lenne népszerű, a gazdasági elit érdekeit is durván sértené, ami szinte lehetetlenné teszi a bevezetését. Éppen ezért egy ilyen fajta gazdasági-társadalmi fordulatot széles körű tájékoztatásnak, oktatásnak és párbeszédnek kellene megelőznie – ami viszont időigényes. Csak a többség megnyerésével és nem a társadalomra fölülről ráerőltetett reformokkal volna esély a tartós sikerre – hisz nem elégséges néhány évre visszafogni a termelést és a fogyasztást, hogy azután minden menjen tovább a régiben, ehelyett egyszer és mindenkorra búcsút kell intetnünk a jelenlegi életformánknak és gazdasági berendezkedésünknek.

Az első témából következő általános alapelv a fenntarthatóság, ami azt jelenti, hogy bármiféle politikai döntést ezen a szemponton átszűrve érdemes meghozni és azokban a kérdésekben, ahol nem lehet mindenki, vagy a nagy többség számára kielégítő megoldásokra jutni, ott ennek az elvnek a mentén érdemes dönteni. (Például a húsevés kontra vega étrend dilemmában nincs mindenkinek jó, általános megoldás. De ha tudjuk, hogy a húsfogyasztáshoz kapcsolódik a káros anyag kibocsátás java része, akkor szabályozóként megtehetjük, hogy a hús adóját nagymértékben fölemeljük, míg a zöldségekét lecsökkentjük, ezzel párhuzamosan pedig felvilágosítjuk a társadalmat arról, hogy miért van erre szükség, így terelve a többséget a vega táplálkozás felé – mondom ezt úgy, hogy eredendően nagyon szeretem a húst és tisztában vagyok vele, hogy növényi alapú étrenddel mennyire nehéz pótolni azokat a testnek szükséges elemeket, amikben főként a húsételek bővelkednek.)

A következő nagy téma a túlnépesedés. Ahogy azonban látni fogjuk, ezek a kérdések nem függetlenek egymástól, sokkal inkább kölcsönösen átszövik egymást. Ugyanis, mint már korábban is írtam, nem volna ilyen mértékű a klímaváltozás, ha nem lenne túlnépesedés: 760 millió ember, akármilyen pazarlóan is él, akkor sem lenne képes annyi káros anyagot termelni, mint 7,6 milliárd. És megfordítva, a klímaváltozás nem kezelhető a túlnépesedés megoldása nélkül. Mert hiába fogjuk vissza drasztikusan az ipart és a mezőgazdaságot, hiába váltunk nagy lemondások árán ma még fenntartható életmódra, ha nem foglalkozunk a demográfiai kérdésekkel tudatosan, a bolygó lakosságszáma óhatatlanul tovább nő majd. (Ezt arra alapozva mondom, hogy a történelem során ez a minta ismétlődik unos-untalan minden korban és kultúrában. Ahogy egy területen megoldották a helyiek megfelelő élelmezését, azok néhány generáció múlva annyira megsokasodtak, hogy a föld már nem bírta etetni valamennyit, mire fejleszteniük kellett a termelési technikákat, vagy elvándoroltak, vagy háborúztak, vagy egyszerűen csak éhen haltak.)

Az embernek tehát el kell jutnia arra a szintre, hogy tudatosan önszabályozza a faj egyedszámát, ha tartósan fenntartható módon kíván élni a bolygón, nagyobb háborúk és humanitárius katasztrófák nélkül, hogy az esetleges kihalást ne is említsem. A demográfiai kérdések azonban korántsem annyira egyértelműek, mint a környezetvédelem ügye. Ugyanis nem csupán a harmadik világbeli népességfelesleget kell kezelni valamilyen módon, de párhuzamosan a csökkenő lélekszámú társadalmak elöregedésével is kezdeni kell valamit. Mert míg a sokat emlegetett nemzethalál víziója nem reális félelem a népességfogyást illetően, addig az elöregedés valós dilemma és számos megoldandó kérdést ad a 21. századi államok számára.

Már csak azért is, mivel a túlnépesedést két tendencia idézi elő: egyrészt rendkívüli mértékben lecsökkent a csecsemő és gyermekhalandóság az elmúlt 100-150 évben, másrészt ugyanilyen radikálisan megnőtt a születéskor várható élettartam. Tehát a modern egészségügy jelentősen kitolta a halál időpontját az emberek életében, amitől egyszeriben túl sokan lettünk a Földön. A dolog egész pontosan úgy áll, hogy a világ tehetősebb felén a (vagyonos) szülők elkezdtek kevesebb gyereket vállalni, többnyire mennyiségi helyett minőségi szempontokat vesznek figyelembe a családtervezéskor, miközben a várható élettartam is itt nőtt a leginkább. Így az iparilag fejlett régiókban lassanként túl sok lett az idős és túl kevés a fiatal. (Persze ez csak a jómódú családok esetében igaz. A nyugati társadalmak halmozottan hátrányos helyzetű rétegei ugyanis, bár sokkal jobban élnek harmadik világbeli társaiknál, hozzájuk hasonlóan korán kezdenek szülni és sok gyereket vállalnak.) Ezzel szemben a harmadik világban a nagycsalád divatja még mindig töretlen – bár lassanként változik –, miközben az emberek valamelyest tovább is élnek, mint korábban – bár nem annyi ideig, mint a fejlett világbeli polgárok. A sok gyermek pedig egyben a vagyon nagyobb elaprózódásához is vezet, tehát itt ez az egyik oka az általános szegénységnek. Ha azonban ők is áttérnének a kisebb családmodellre, úgy a nagyobb vagyonkoncentráció az életszínvonal emelkedéséhez vezetne, ami magával hozná az általános egészségi állapot javulását, ami pedig sok egyéb mellett magasabb várható élettartamot eredményezne. Vagyis, miközben ott is csökkenne a gyerekszám, az emberek egyre tovább élnénk, így az elöregedés kérdései náluk is megjelennének.

Ma divatos dolog a népességszám megtartásáról beszélni a nyugati társadalmak esetében, aminek egyik eszköze, ha az egészségügy révén mind jobban megnyújtjuk a polgárok életét. Ám ha ezen az úton járunk, akkor újra kell definiálnunk az időskort és az idősek helyét a társadalomban. Mert míg a korábban jellemző 8-10 év nyugdíjas létet ki tudta termelni a fogyatkozó számú fiatalság is, addig azt a 20-35 évet, amivel ma számolhat egy 65 éves ember, már gazdaságilag nem bírják el az aktív korúak. Tehát vagy tovább emeljük a nyugdíjkorhatárt, vagy csökkentjük a nyugdíjakat – esetleg a várható élettartamot –, vagy új módon vonjuk be az időseket a társadalomi munkamegosztásba. A magam részéről ez utóbbit tartanám kívánatosnak, mivel meggyőződésem, hogy jelenleg a nyugati közösségek legnagyobb kiaknázatlan erőforrása a nyugdíjasokban rejlik. Jobb esetben jóhiszeműen tekintünk rájuk és az életüket egy soha véget nem érő vakációnak fogjuk fel – amire a tehetősebb országokban olykor az anyagi fedezet is megvan –, rosszabb esetben viszont tehernek, koloncnak látjuk őket, akiket el kell tartani.

Ezzel szemben úgy vélem, hogy az idős emberekben rengeteg potenciál rejlik és igenis fontosak és hasznosak a társadalom szempontjából. Igaz ugyan, hogy szakmai kompetenciáik a világ felgyorsultsága miatt elértéktelenednek, de a társas kompetenciák, az emberi kapcsolatokra vonatkozó bölcsesség, amivel sok öreg rendelkezik, annál inkább megmarad és erre a közösségeknek nagy szüksége is lenne. A közösségi gyermekneveléstől a közélet szerevezéséig számos területen vehetnének át feladatokat az idősek a fiatalabbaktól részmunkaidőben, így segítve, tehermentesítve azok életét. (Ez a folyamat természetesen családokon belül most is gyakran megfigyelhető, amit viszont én javaslok az az, hogy érdemes volna közösségi szintre is kiterjeszteni.)

Ezzel párhuzamosan a modell fenntarthatóságához az is szükséges, hogy az egyre terjedő gépesítés nyomán az önfenntartáshoz nélkülözhetetlen javak megtermeléséhez a csökkenő számú aktívkorúak munkáját olyan ütemben váltsuk ki gépekkel, ahogy egy-egy folyamatra már nincs ember. Ugyanis a technológiai fejlődés révén elvben az elöregedés kompenzálható.

Végül ide kapcsolódik az általános egészség kérdése is, mivel az idősekre csak akkor lehet erőforrásként számítani, ha testileg és mentálisan is nagyobb részt egészségesek. Ehhez pedig sokat segíthet gyerekkortól kezdve a testi, lelki és szellemi nevelés és a családok hasonló szellemiségű életmódja, majd felnőve a munkahelyek egészségtudatos hozzáállása, a partnereket és munkavállalókat tisztelő és nem kizsákmányoló vállalati kultúra, illetve az igényekhez igazodó egészségügyi ellátás.

A túlnépesedés kapcsán a fenntarthatóság mellett az egészségességet határoznám meg alapelvként. Tehát egyfelől belátható időn belül fenntartható mennyiségűre kell csökkenteni a lakosság számát – főként a Harmadik Világban –, másfelől a felmerülő kérdések megoldásánál az egészséget, mint fő szempontot érdemes figyelembe venni. A népességfölösleg mérséklését például erőszakkal is igen gyorsan el lehet érni, de a morális aggályok mellett ez a lelki egészség felől nézve is óriási károkat okozna. Hogy egy hétköznapibb példát is hozzak, a szórakozóhelyeken a dohányzás/nem dohányzás kérdése feloldhatatlan dilemma. Vagy a dohányosokat korlátozzuk a szenvedélyük kiélésében, vagy a nem dohányzókat a friss levegőhöz való hozzáférésben, tehát valakivel mindenképp kitolunk. Itt is az egészségesség felől közelítve javaslom eldönteni a vitát és a dohányzást számos közvetlen és közvetett romboló hatása miatt a jelenlegi gyakorlathoz hasonlóan magam is tiltanám zárt, közösségi terekben.

A 21. századi politikának a klímaváltozás és a túlnépesedés mellett a technológiai fejlődéssel is foglalkoznia kell. Bár ezt a kérdést hagyományosan nem szoktuk politikainak tartani, jobban megnézve mégiscsak nagy az állam felelőssége abban, hogy miként alakíthatja az életünket a technológia. Egyfelől azt látjuk, hogy az elmúlt 100 év fejlesztései a rádiótól az internetig fenekestül felforgatták a szabadidőhöz és a munkához való viszonyunkat, de még a társas kapcsolatainkat is formálták. Másfelől, tetszik vagy sem, a technológia politikai tényezővé vált és nem csak abban az értelemben, hogy a tech lobbi neki tetsző törvényeket igyekszik elfogadtatni, de úgy is, hogy a befolyása az életünkre vetekszik a hivatásos véleményvezérek és politikacsinálók befolyásolási képességével.

Mára az okos telefonok és az internet a tájékozottság olyan illúzióját keltik, ahol mindenki szakértőnek érezheti magát bármely kérdésben, miközben a valódi tudásunk a legtöbb közéleti témában túl kicsi és töredékes ahhoz, hogy akárcsak releváns véleményt formálhatnánk róla. Ezt a tudatlanságot azonban nem érezzük, mert itt lép be a képbe a közösségi média, ami a nekünk tetsző tartalmakból buborékot fúj körénk, hogy ellenvéleményekkel és valódi kérdésfeltevéssel már ne is kelljen bajlódnunk, és pár, hozzánk hasonlóan gondolkodó „szakértőt” meghallgatva az általuk vallott propagandát a saját meggyőződésünkké tegyük. (A jelenség ráadásul még csak nem is új, az értelmiségi elit már jóval a net elterjedése előtt belecsúszott ebbe a torzító hatásba, mikor a társadalomtudományos kutatások java része csak a „rendezett családból jövő”, közép és felső rétegekhez tartozó fiatal egyetemistákat vette alapul és belőlük általánosított az egész társadalomra. Azután a 2008-as válságot követően sokan szörnyülködve tapasztalták, hogy az a neoliberális konszenzus, amit általánosnak véltek, milyen sok ember számára ellenszenves. Hisz a társadalmak leszakadó és nyomorgó rétegeiről, a „globalizáció veszteseiről” nem csak a politika, de a társadalomtudósok se nagyon vettek tudomást (tisztelet a kivételnek), így pedig nem is látszott, hogy a neoliberális buborékon kívül is van élet, mégpedig nem is kicsi.)

A helyzet az, hogy az utóbbi évtizedekben lezajlott technológiai fejlődés ütemével kognitív szinten nem tudunk lépést tartani. Másként mondva mindeddig nem voltunk képesek megtanulni felelősen bánni a kütyüinkkel, így pedig védtelenek, eszköztelenek vagyunk a mellékhatásokkal szemben. A közösségi média felületein például, önként kiteregetjük az életünket, szűkítve ezzel a magánszféránkat, miközben így kiszolgáltatottá is válunk. Sokan talán bele sem gondolnak, hogy a magukról feltöltött fotók és kommentek milyen hatással lehetnek az életükre, ha meglátja a munkáltató, egy hatóság képviselője, vagy bárki, aki az ilyen könnyen szerzett adatokkal vissza akar élni, de ide említhetném a netes zaklatás kérdését is.

Az előbbi példák oktatási, jogi, igazságügyi és egészségügyi kérdéseket vetnek fel, mint mondjuk: „Megengedhetjük-e a társadalom tagjainak, hogy ostobák legyenek?”. A magam részéről abban hiszek, hogy hosszú távon az emberek képzése, felkészítése segíthet a technika felelős használatában, de addig is ezzel párhuzamosan szabályozásra, a tech cégek és a szolgáltatók korlátozására van szükség – ebbe az irányba mutat az internet szabályozásának törekvése is, még ha sokszor nem egyértelműen jók is az elgondolások, mert túlságosan a cégek profitérdeke és biztonságpolitikai szempontok mentén gondolkodnak a téma szakértői. Ugyanis, amíg az átlag felhasználó nem látja át, hogy hülyeségeket csinál, addig nincs is arra szabadsága, hogy másként cselekedjen. Ezért hamis legtöbbször a téma kapcsán a szabadsággal és a szabadságjogokkal érvelni. A másik oldalról viszont a túlszabályozás ugyanolyan veszélyes, mint az alulszabályozás. A technológiai eszközök révén olyan mértékben vált megfigyelhetővé az életünk hogy az etikai, jogi, sőt, biztonságpolitikai dilemmák sokaságát veti fel.

De tovább megyek, ha mondjuk, a magyar kormány komolyan gondolja, hogy munka alapú társadalmat kíván fölépíteni, akkor a valódi ellenség, nem „az állást lopó migráns”, de még csak nem is a harmadik világ nyomorgói, akik a hazai munkabér töredékéért robotolnak sokkal lazább munkavédelmi feltételek között, hanem a világcégek gépei. A munkát ugyanis nem a szegény bevándorlók veszik el, hanem a folyamatos automatizálás nyomán a gépek. És ennek néhány éven belül érezhető hatása lesz a foglalkoztatáspolitikára. Mert ami a 19-20. században nagyobb részt lezajlott az iparban és a mezőgazdaságban, hogy a gépesítés hatására tömegek munkája vált fölöslegessé, most ugyanaz várható a szolgáltató szektorban is.

Másrészt azonban, ahogy írtam, az elöregedést is többek közt a gépi munka terjedésével ellensúlyozhatjuk. Ebben a kérdésben a középutat ott látom, hogy azokra az állásokra, ahol az elöregedés miatt nincs ember, nyugodtan használhatunk gépeket, de mikor a meglévő embereket szeretnénk gépekkel kiváltani, annak komoly negatív társadalmi hatásai lehetnek. Vagyis az emberi munkaerőt célszerű olcsóbbá és így vonzóbbá tenni oly módon, hogy kevesebb adóteherrel sújtjuk azt, míg a gépi munkát, ha az munkahelyeket veszélyeztet, alapos adóztatással megdrágíthatjuk, hogy ne érje meg a gépet választani az ember helyett.

Folytatva a sort a technológiai fejlődés dönti el nagyrészt, hogy mit oktatunk és azt is, hogy milyen eszközökkel. A napjainkban tanulható foglalkozások jelentős része 30-40 éve még nem is létezett, miközben a jelenlegi szakmák negyede-fele el fog tűnni a következő 40-50 évben a technológiai fejlődés mellékhatásaként.

Azután az élelmiszerek génmanipulációja, ami nagy divat az USA-ban, nem ismert egészségügyi és környezeti kockázatokat rejt. A klónozás jogi és etikai kérdéseket vet föl, például: „A klón tulajdon, vagy önálló entitás?”. A robotika és a mesterséges intelligencia fejlesztése Asimov törvényeinek átgondolását és a megfelelő jogszabályok megalkotását teszi hamarosan szükségessé. Az űrkutatás pedig, ha eljutunk az űr gyarmatosításáig, diplomáciai, nemzetközi jogi – sőt, galaktikus jogi – kérdések sokaságát veti majd föl, hogy a feltáruló környezeti kincsek kiaknázásáért versengő vállalatok szabályozását ne is említsem. És a sort még hosszan lehetne folytatni.

Végül ne felejtsük el, hogy a technológiai fejlődés nélkül ma nem lenne klímaváltozás és túlnépesedés – ahogyan persze azok a társadalmi, életmódbeli, politikai és gazdasági változások sem, amit összességében fejlődésnek, civilizációnak hívunk –, tehát már csak ezért is húsbavágó, politikai kérdés a technológia helyzetének szabályozása az életünkben.

A fenntarthatóság és az egészségesség mellett a technológia kapcsán meghatározó alapelvek lehetnek az energiahatékonyság és a tartósság. Mert egyrészt nem mindegy, hogy a különféle termékekhez az alapanyagokat fenntartható forrásból szerzik-e be, vagy sem. Azután kérdés, hogy mennyi hulladék és káros anyag keletkezik a gyártás, a csomagolás, a szállítás, az értékesítés és a fogyasztás során. De a kütyük, autók, háztartási gépek, stb. esetében az is lényeges, hogy mennyi energiára van szükségük használat közben – és azt milyen hatásfokkal hasznosítják. Illetve lényeges szempont, hogy milyen hosszú egy-egy termék élettartama és ha elromlik, mennyire javítható – más szóval, milyen gyorsan lesz magából a termékből is szemét.

A profitmaximalizálás felől nézve teljesen érthető, hogy silány, gyorsan elromló és nem, vagy csak nehezen javítható fogyasztási cikkekkel árasztják el a piacot, ráadásul indokolatlanul nagymértékben és széles választékban. Mi pedig akármennyire vagyunk tudatos vásárlók, a nagyobb gépek esetében, mint amilyen egy autó, egy hűtő, vagy egy mosógép, azzal találkozunk, hogy nincs belőle helyi, kézműves, fenntartható módon készített, ráadásul az utóbbiak gyorsan és nem ritkán javíthatatlanul el is romlanak. Ez tehát egy olyan pont, ahol csak az állam, a szabályozó felől lehet érdemben belenyúlni a rendszerbe és a profit szempontját háttérbe tolva magas adókkal, vagy akár tiltással korlátozni az ilyen fenntarthatatlan termékek gyártását és árusítását.

Végezetül a felmelegedés, a túlnépesedés és a technológia mellett a 21. századi politikának válaszokat kell adnia a „mi és ők” dilemmájára is. Itt egyfelől arra gondolok, hogy a globalizáció nyomán a nemzet, mint csoportformáló kategória mellett egyre inkább megfigyelhető, hogy az emberek határokon átnyúló közösségeket alkotnak, ahogy a nemzetek feletti gazdasági, katonai és jogi szervezetekbe tömörülés is egyértelmű trend. Ezért a korunkban már nem elég egy politikának nemzeti keretben gondolkodnia, de azzal párhuzamosan, egyfajta nemzetközi perspektívával is rendelkeznie kell.

Másfelől, az előbb elmondottak egy speciális eseteként mára a föld lakosságát egyre érzékelhetőbben el lehet helyezni a globalizáció nyertesei és vesztesei tengely mentén. A túlzott hatalom- és vagyonkoncentráció nyomán az utóbbi évszázadban kiemelkedett egy szűk, néhány százezer embert számláló világ elit, míg velük szemben a leszakadó rétegek és a nyomorgók tömegei teszik ki az emberiség java részét. A kettő között található középrétegeket pedig akkora anyagi és hatalmi szakadék választja el a felső 1%-tól, hogy már tömegerejüknél fogva sem képesek ellensúlyozni azt. Ez az egyensúlytalanság pedig mindenféle tekintélyelvű diktatúránál, vagy véres terrorcselekménynél jobban aláássa és veszélyezteti a demokratikus államberendezkedést.

Hiszen gondoljuk végig! A választásokon 4-5 évente minden választókorú polgár részt vehet, együtt választjuk tehát a vezetőinket. Azonban abba a törvényhozói munkába és kormányzati tevékenységbe, amit két választás között folytatnak, az egyszerű állampolgároknak alig van, vagy egyáltalán nincs beleszólásuk. 1-1 népszavazással dönthetünk ugyan pár kérdésben, de ezek számban és jelentőségben elenyésznek azok mellett, amikről nincs népszavazás, sőt, sokszor széleskörű társadalmi egyeztetés sem. A kormányok ugyanis minden lényeges, gazdasági döntésben a tőkés elithez fordulnak, minden más kérdés pedig ezeknek a pénzügyi döntéseknek a következményei mentén dőlhet csak el. (Például akarhatunk mi bármilyen fantasztikus oktatási rendszert, ha a költségvetésbe nem terveznek bele kellő forrást ehhez, akkor minden csak szép álom marad.)

Tehát, míg a globális felmelegedés messze ható következményei miatt a leglényegesebb 21. századi probléma, addig a „mi és ők” dilemmára adott válasz határozza meg, hogy mekkora a mozgásterünk a klímaváltozás elleni küzdelemben, ahogy ez dönti el a túlnépesedéshez és a technológia kérdésköréhez való hozzáállásunkat is. És itt nem pusztán arról van szó, hogy minden modern pártnak el kell döntenie, hogy mely rétegeket kívánja képviselni, mert ez egyben a gazdasági hatalomhoz való hozzáállást is maga után vonja.

Hadd mondjak most egy keményet: a demokratikus állam legfőbb feladata szerintem a leggazdagabb és leghatalmasabb réteg vagyonának és hatalmának a korlátozása lenne, vagyis egyfajta ellensúly szerep gyakorlása. E nélkül ugyanis a hatalom nem a népé, csupán a tehetőseké, tehát az állam berendezkedése valójában nem demokratikus, hanem vagyoni alapon kvázi feudalisztikus.

Machiavelli anno a demokráciát a bírói, a törvényhozói és a végrehajtói hatalom szétválasztásaként határozta meg. E három hatalmi ágnak pedig nem csak függetlennek kell lennie egymástól, de kölcsönösen felügyelniük és korlátozniuk is kell egymást, hogy a filozófus szerint demokratikus államberendezkedésről beszélhessünk. Én ezt azzal egészíteném ki, hogy létezik egy negyedik hatalmi ág is, mégpedig a vagyonban testet öltő gazdasági hatalom – és nem a média –, e hatalom birtokosai pedig a gazdasági elit. A többi hatalmi ágtól eltérően őket nem választják, vagy kinevezik, hanem munkájuk és/vagy családi örökségük útján jutnak a pozíciójukba. Meglátásom szerint pedig a jelenlegi nyugati civilizáció egyik fő problémája éppen abban rejlik, hogy ez a hatalmi ág átszövi az összes többit, semmi nem korlátozza azt, így pedig szinte mindenható módon beleszólhat a parlament a kormány és az igazságszolgáltatás munkájába, lényegében uralkodik valamennyi felett.

Ezzel szemben a valódi, részvételi demokráciában a három hagyományos hatalmi ágnak a vagyont és a vagyon által szerezhető hatalmat is korlátoznia kellene és viszont, mint ahogy a tengely másik végén a nyomort, az anyagi, testi, lelki és szellemi szegénységet is föl kell számolni, másként az elesettek nem képesek beleszólni a saját sorsuk alakításába, mert nem látnak túl a jelen pillanaton miközben minden erejüket lefoglalja a tág értelemben vett túlélés. Ehhez pedig a megfelelő lakhatás, megélhetési feltételek, oktatás és egészségügy biztosítása szükséges, amihez meg elkerülhetetlen a vagyon bizonyos mértékű újraelosztása.

Mindez eddig akár kommunista filozófiának is tűnhetett, de Marxszal szemben azt vallom, hogy a társadalomban lehetnek vagyoni különbségek, sőt, kell is, hogy legyenek ilyenek, ahogy a piaci verseny sem rossz dolog, csupán ezek mértéke nem mindegy, hogy mekkora. Abban hiszek, hogy lehetőség szerint mindenkinek rendelkeznie kell az önfenntartáshoz szükséges szellemi, valamint lelki tudással, illetve egészségi állapottal és anyagi javakkal.

A fenntarthatóság, az egészség, az energiahatékonyság és a tartósság elvei mellett ugyanis az önfenntartást is meghatározó alapelvnek tekintem. Ehhez egyrészt elengedhetetlen az önfenntartáshoz szükséges környezet megőrzése/megteremtése, vagyis a felmelegedés, az elsivatagosodás és a tengerszint emelkedés megállítása. Másrészt az emberiség létszámát akkorára kell zsugorítani, amennyi ember képes lehet a meglévő véges erőforrások és javak között önfenntartó módon élni. Itt azonban nem az anarchisták utópiája, az egymás mellett élő földművelő és állattartó kisbirtokok hálózata lebeg a szemem előtt vízióként, hanem a munkamegosztáson alapuló jelenlegi, városi-vidéki berendezkedés, ahol a társadalom tagjai egyben kölcsönös függésben is élnek, kölcsönösen függenek ugyanis egymás munkájától. Azzal a lényeges különbséggel, hogy a jelenlegi túltermelő és túlfogyasztó, az élvezeteket túlhajszoló életforma helyett egy fenntartható, jóval alacsonyabb életszínvonalon élő társadalmat képzelek el, aminek a technológiai fejlődés a kiszolgálója, nem pedig a motorja.

Ahhoz, hogy ilyesfajta közösségben éljünk a kiegyenlítődés alapelve is szükséges. Ma az úgynevezett fejlődő országok folyamatosan a gazdag, fejlett országokhoz való felzárkózáson munkálkodnak. Vagyis egymással versengenek a szűkös erőforrásokért, hogy nekik egyszeriben több jusson, mint másoknak, így ők is csatlakozhassanak a fejlett országok elitklubjához. Azonban a tehetős nemzetek életszínvonala fenntarthatatlan, így a hozzájuk való felzárkózás és a velük való versengés is az. Én tehát a felzárkózás helyett a kiegyenlítődés elvét javaslom, ami a vagyon olyan újraelosztását jelentené, ahol a szegényebb nemzetek kompenzációt kapnának a gazdagabbak vagyonából, akik ennek eredményeként mérsékelnék életszínvonalukat, hogy leegyszerűsítve egy fenntartható középső sávban találkozzon a két tábor. Vagyis paradox módon tényleg „meg kellene állítanunk Brüsszelt” – és vele a többi vagyonos, fejlett országot és szövetségi rendszert is –, de nem azért, amiért a kormánypropaganda a közelmúltban sulykolta.

A kiegyenlítődés egyben azt is jelentené, hogy teljesülne az „egyenlő munkáért egyenlő bért” követelése, vagyis egy német egy bangladesi és egy magyar építőmunkás is hasonló – a jelenlegi németnél és talán a magyarnál is – alacsonyabb bért kapna a munkájáért. (Csak egy érdekesség, hogy ez a szlogen eredetileg a feministák jelmondata volt, amivel a nők és férfiak fizetése közti indokolatlan különbségekre akarták felhívni a figyelmet, ma pedig már radikális jobboldaliak szájából hallani a nemzetek közötti bérfeszültség kapcsán.)

Zárásként had osszam meg néhány a cikkhez kapcsolódó dilemmámat:

 - Bevezethetőek-e szükséges, de népszerűtlen intézkedések egy demokráciában, ahol a hatalom forrása a népszerűség? Ha nem – ahogy én sejtem –, van-e annyi időnk, hogy átalakítsuk a társadalmakat részvételi demokráciára alkalmas, aktív közösségekké? Ha nem, „zöld diktatúrák” nélkül elkerülhető-e a totális klímakatasztrófa?

 - Folytatva a sort, képes lehet-e az alulról szerveződő állam, alulról szerveződő pártokkal a vagyonos elit korlátozására? Ha nem, mi módon nyerhető meg az elit az önkorlátozásra?

 - Azután, van-e még ahhoz elég időnk, hogy humánus módszerekkel kezeljük a túlnépesedést, illetve fokozatosan mérsékeljük az életszínvonalat a fejlett országokban? (Ma utóbbi esetében ez a gyakorlat, az előbbivel pedig nemzetközi szinten nem foglalkozunk.)

E kérdések alternatívája ugyanis a felülről, erőből véghezvitt megoldások sokasága, amik által ugyan ideiglenesen elkerülhető a katasztrófa – de legalábbis mérsékelhető annak mértéke –, ám tartós megoldást egyiktől sem várhatunk, mert az erőből, hatalmi szóval kicsikart változások éppen a lényeget hagyják változatlanul: magát a rendszert.

7 komment

Címkék: politika nemzet gazdaság populizmus egészség jobboldal társadalom filozófia globalizáció technológia globális felmelegedés klímaváltozás baloldal filo túlnépesedés fenntartható életszínvonal lélektan energiahatékonyság kiegyenlítődés tartósság Spanyolviasz


2017.07.25. 11:21 Mayer Máté

Stephen Hawking „bemondás”, avagy tényleg el kell menekülnünk a Földről 100 éven belül?

Stephen Hawking „bemondása” miszerint 100 éven belül el kell hagynunk a bolygót számomra sokkoló, mert ezzel a gondolkodó burkoltan azt sugallja, hogy az ehhez szükséges, ma még nem létező technológiák kifejlesztésére és legyártására, vagyis a természettudományos fejlődésre több esélyt lát, mint az emberi társadalmak fejlődésére, hogy megtanuljunk a természet határait tisztelve, fenntartható és nem kizsákmányoló módon élni. Sokkoló, mert lehet benne valami! A társadalomtudományok művelésére ugyanis az ipari forradalom kezdete óta jóval kisebb figyelmet fordítottunk, mint a természettudományokra – hiszen az hozza a gyors pénzt. A hideg ráció és a hűvös moralitás ápolása mellett pedig elhanyagoltuk az emóciók, a lélek világát, miközben semmi nem köt jobban össze bennünket, embereket, mint az érzelmeink. Kultúrától függetlenül, mindannyian hasonló érzelmi repertoárral bírunk, így ezen a szinten tudunk a legkönnyebben kapcsolódni egymáshoz. Az emóciók szavakon túli világában nagyjából egyenlőek vagyunk – az e területen súlyosan sérült személyeket leszámítva –, és ez az a világ, ami meghatározza a motivációinkat, a gondolkodásunkat és így a cselekedeteinket is. Hiába hittünk sokáig a ráció elsőségében az emóció felett, ez a tétel a ’80-as évek végére – a’90-es évek elejére tudományosan megdőlt.

Az érzelemszabályozás fejlesztésével azonban egészen a ’90-es évek végéig – a 2000-es évek elejéig, néhány úttörőt leszámítva még a lélektan sem igen foglalkozott. Freud-ot és az európai analitikusokat jobban foglalkoztatták az „ösztönök”, a szocializáció és a pszichopatológiák, az Amerikában meghatározó kognitív-behavioristákat pedig a viselkedés és a gondolkodás, mint az érzetek, érzések és érzelmek. Ezzel persze nem lebecsülni szeretném a fenti iskolákat, hisz mindannyian úttörő munkát végeztek és a megállapításaik az érzelemszabályozás szempontjából is nagyon értékesek! Csupán arra a tényre akarom felhívni a figyelmet, hogy az emóciók a közelmúltig a pszichológiai kutatás mostohagyerekei voltak – miközben a terápiás gyakorlatban már jó ideje ezekkel dolgozunk – és csak a legutóbbi években kezdtük fölfedezni azok valódi jelentőségét az egyének és az emberi kapcsolatok szempontjából. Ha pedig az idő szűkös, hogy a mai közösségek attitűdjét fenntartható irányba változtassuk, akkor leginkább lelki nevelésre, az érzelmi intelligencia, vagyis az érzelemszabályozás fejlesztésére lesz szükségünk. Mondom ezt úgy is, hogy ha az emberiség a jelenlegi társadalomtudományos szintjén kezd a Mars kolonizálásába, akkor aligha lehet abban sikeres. Hiszen amennyiben az életmódunkkal szétverünk egy működő ökoszisztémát, előidézve a saját kihalásunkat, akkor egy nulláról felépített, vagyis igen nagymértékben külsőerőforrás igényes, mesterséges marsi ökoszisztéma sem lenne tőlünk biztonságban, minden valószínűség szerint azt is hasonlóképpen tönkretennénk. Így pedig a kolonizációval nem a túlélésünket garantálnánk, csak a haldoklásunkat nyújtanánk el – akárcsak az egészségügyünk, ami a végstádiumú, gyógyíthatatlan betegséggel küzdő emberekkel teszi ugyanezt.

Szólj hozzá!

Címkék: űrkutatás társadalom filozófia pszichológia klímaváltozás filo természettudomány lélektan Stephen Hawking Spanyolviasz


2017.06.27. 09:09 Mayer Máté

Inverz szexizmus és deszexualizáció, avagy hová tűnnek a „nőies” nők és a „férfias” férfiak

Azokat a személyeket, akik kényszeresen edzenek, hogy minél „tökéletesebbé” tegyék a testüket a pszichopatológiában inverz anorexiásnak nevezik. Inverz, mert a tünetek szintjén éppen az ellenkezőjét látjuk, mint anorexia nervosa esetében: izmos, sportos test, kínosan egészséges étrend, napi többszöri táplálkozás és általában is az egészségre való fokozott figyelem. A mögöttes lelki működés azonban egészen hasonló, mint anorexia nervosa-nál: a testtel, a megjelenéssel való fokozott, kényszeres foglalkozás, testképzavar, a táplálkozás kényszeres monitorozása, a jónak, egészségesnek tartott étrend rögeszmés hajszolása, merev, szorongó, kényszeres személyiség, önmagukkal szembeni könyörtelenség – esetükben az edzésterv és az étrend betartása tekintetében –, stb.

Ugyanennek a logikának a mentén beszélek inverz szexizmusról. Míg a hagyományos értelemben vett szexizmus nemi sztereotípiákra és előítéletekre épít, addig az inverz szexizmus a nemi szerepek elutasítását, elnyomását hirdeti, magát a nemiséget jelölve meg megoldandó problémaként. Ezzel pedig a hagyományos szexizmushoz hasonlóan általánosító, morális értékítéletek mentén operáló ideológiává válik.

Hogy érzékelhető legyen, mennyire ugyanannak az éremnek a két oldaláról beszélünk, itt van néhány párba állított kijelentés a szexizmus és az inverz szexizmus logikája mentén: „Ha kiteszed, céda vagy, ha elrejted nem vagy nő.” „A nő életcélja az anyaság és hogy egy férfit támogasson a céljaiban (csak házasodj jól! – legyen gazdag a férjed) vs. a nő álljon meg a lábán, a karrier a fontos meg a tanulás, aki korán vállal gyereket az elrontja az életét és kiszolgáltatottá válik, férfiaktól fog függeni.” „A férfiak mind bántalmazók, akik elnyomják a nőket, vs. a férfi legyen erélyes, határozott, nagymunkabírású, jó fizetéssel, stb.” „A pasik csak Azt akarják! – és azok a nők, akik szintén? – vs. házastársi kötelesség.”

Az inverz szexizmus felől nézve mintha a nők csak a szingliség és a rabság között választhatnánk, míg a férfiak egyfajta gyerekes, féktelen dorbézolás, illetve a nemük megtagadása és egy másfajta rabság között. Ehhez képest a másik oldalról a hagyományos szexizmus tárgyiasítja a két nemet. Innen szemlélve a férfiak és a nők is elsősorban tenyészállatok és főleg abban van köztük különbség, hogy ezt a szerepüket mennyire élvezhetik ki.

Az inverz szexizmus egyik arca az androgünitás, amit a divatvilág és a szépségipar egy része reklámoz. A másik, a harcos nővédő szervezetek körében megfigyelhető radikális feminizmus, ami egyszerre üzen hadat a hagyományos női szerepeknek és az egész férfi nemnek. Bár a gyökerük más, közös bennük, hogy a felszínen a nemi sztereotípiákat gondnak tekintik, a gender szerepek újradefiniálásáról beszélnek. A mélyben azonban a nemi sztereotípiák lebontása helyett a nemi szerep, mint olyan lebontására törekszenek, azt a biológiai tényt, hogy az emberi faj két nemből áll, és a nemek közt különbségek vannak, szeretnék eltörölni. De mégis mi ennek az oka?

A divat- és szépségipar azért törekszik a férfiak feminizálására, hogy aztán a külsejükkel túlontúl foglalkozó, önbizalom hiányos és bizonytalan pasik a nőkhöz – vagy még inkább a femininebb meleg férfiakhoz – hasonlóan megszállottan vásárolják a termékeiket. Ennek a marketingkampánynak a „gyümölcse” az úgynevezett metroszexuális férfi. A nők esetében hasonló célt szolgálnak az alultáplált, többnyire evészavaros és/vagy szerfüggő manökenek, akik soványságuk okán szinte teljesen elvesztik másodlagos nemi jellegeiket. A „szépségük” meddő, nőietlen a szó legszorosabb értelmében, mivel a túl alacsony testzsír százalék miatt gyakran nem is menstruálnak, vagyis nem fogamzó képesek. Sokan mégis követendő példát látnak bennük amitől folyamatosan elégedetlenek a saját testükkel a különféle önsegítő coach-ok és guruk, a fogyókúra ipar és a plasztikai sebészek legnagyobb örömére. Itt tehát nincs mögöttes ideológia, minden a profitmaximalizálásnak van alárendelve.

Ezzel szemben a radikális feministák keresztes háborút hirdetnek mindenfajta nemi különbözőséggel szemben, összetévesztve az egyenrangúságot az egyformasággal. A (férfi) erőszakkal és a hagyományos női szerepekkel szemben vívott harcukat megítélésem szerint főként személyes traumák ösztönzik, amivel egyéni szinten nagyon is együtt lehet érezni, közösségi, társadalmi szinten azonban embertelen amit képviselnek. Ugyanolyan elvakult küldetéstudat hajtja őket, mint a másik oldalon a konzervatív-klerikális csoportokat.

Ezek a politikailag jobb oldali körök a hagyományos szexizmus védőbástyái. Jellemzően „a családok és az erkölcs védelmében” kardoskodnak, a gender szerepek változásában pedig a keresztény gyökerű nyugati kultúra liberális aláaknázásának a kísérletét látják és többnyire valamiféle kultúr-apokalipszis vízióját is előrevetítik. Ők sem alkotnak azonban egységes tábort. Találunk közöttük populista jobboldali politikusokat, akiket főleg a szavazatszerzés hajt, ultraortodox keresztényeket, akik szent, isten által rendelt kötelességüknek érzik a nők visszakényszerítését középkori, alárendelt szerepeikbe, a férfiakat pedig az „uralkodói trónusra”, azután ide sorolható jó néhány konzervatív civil is, akik a nyugati népességfogyás miatt aggódnak és persze a hagyományos értelemben vett soviniszta, szélsőjobboldali radikálisokat is megtalálni a soraikban.

Egyfelől közös a két oldalban a haszonszerzés – anyagi, vagy politikai –, másfelől pedig a radikalizmus. Ez a lényegi azonosság mutatkozott meg akkor is, mikor a ’80-as években radikális feministák és konzervatív-klerikális radikálisok egy táborba verődve, közösen ellenezték a pornográfia liberalizációját az USA-ban, a történelem fanyar humorának egyik példájaként.

További közös pont, hogy mind a hagyományos, mind az inverz szexizmus normatív, mert abból az alapvetésből indulnak ki, hogy tudni vélik, milyen az ideális nő, illetve férfi, amilyenné mindenkinek válnia kellene, ami a „normális”. A hagyományos felfogás Marlboro man-je és stepfordi felesége, vagy az inverz szemlélet deszexualizált, feminin férfi- és maszkulin nő idolja (vagy még inkább „férfiatlan” férfija és „nőietlen” nője) bár a felszínen szinte mindenben egymás ellentétei, a mélyben semmiben nem különböznek egymástól. Ugyanis mindkét irányzat azt sugallja, hogy ha olyanná válunk, mint ezek a példaképek, az mindannyiunk számára egyformán jó, örömteli állapot. Nem veszik tehát figyelembe a személyek közti különbségeket. Azt, hogy nem létezik az „egy igaz út”, ami mindenkinek egyformán jó volna. Vagyis nem minden férfi érezné jól magát Marlboro man szerepében, vagy feminin pasiként, ahogy a nők egy jó részének is túl szűk a steppfordi modell, míg másoknak a maszkulin nő képe nem igazán vonzó. Mintha az, ahogy önmagunktól vagyunk, nem lenne jó, helyette mindenképp külső sémákhoz kellene igazodnunk: a szexista és az inverz szexista ideológia szerint nem az a fontos, ami belülről fakad, hanem az engedelmes normakövetés, a külső ideáloknak való megfelelés.

A 21. századi ember ezzel szemben egyre inkább kíváncsi rá, hogy ki is ő, milyen is ő „valójában”, mi az, amiben ő egyedi. A nemi szerepek változása pedig talán elsősorban éppen ennek a következménye. Azzal, hogy a személyek közti különbségek fontossá, értékessé váltak, az is érdekes lett, hogy ki milyen módon éli meg a nemi szerepeit és a hangsúly fokozatosan átkerült az általános, közös pontokról a különbségekre. Bár sokan még mindig szeretünk általánosítva „Férfiakról és „Nőkről” beszélni, összességében mégis úgy tűnik, hogy ha nem is tudatosan, de mára a többség elfogadja azt a tényt, hogy kicsit mindannyian különbözünk egymástól. Sőt, időnként nagyobb különbségek vannak két férfi és két nő között, mint egy férfi és egy nő között. Ráadásul az ember egész élete során változik. Változik a testünk, változnak a szerepeink és az is, ahogy ezeket megéljük, valamint változik a világ is körülöttünk. A nemi szerep tehát nagyon összetett, sokrétű és dinamikus eleme az identitásunknak, így nem lehet egy egész életre ráhúzni egyféle viszonyulást!

A tapasztalatok is azt mutatják, hogy a realitáshoz közelebb áll egy ilyenfajta diverz, sokszínű megközelítése a gender szerepeknek, mint a sztereotip, szexista és inverz szexista nézőpontok. Mindebből pedig az következik, hogy egyfelől a nemi szerep kulturális termék, nem velünk született adottság és mint ilyen, a genetikai tényezők mellett a környezeti behatások, vagyis tanulás révén alakul ki, majd egészen a halálunkig folyamatosan formálódik, változik. Mondhatjuk, hogy ilyennek, vagy olyannak kell lennie az ideális nőnek és férfinak, de ez sohasem objektív tény, csupán a mi szubjektív igazságunk!

A másik következmény, hogy a különféle férfiak és nők akkor tudnak legjobb eséllyel stabil párkapcsolatot kialakítani, ha a saját, megélt nemi szerepükhöz viszonylag jól passzoló, azt kiegészítő társat választanak maguk mellé. Vagyis axiómaszerűen nem igaz az az állítás, hogy a gender szerepek „liberalizálódása” a párkapcsolatokat és így a családokat is bomlékonyabbá teszi, csupán több és némileg más szempontot érdemes figyelembe venni a párválasztásnál, mint 150-200 évvel ezelőtt. Ma például mindkét fél megelégedettsége egyformán fontos, míg a nagycsalád véleménye lényegesen mellékesebb a választásnál, mint korábban. Éppen ezért összességében az önismeret és az egészséges önszeretet, az érzelmi intelligenciával, a jó kommunikációs készséggel és a színes konfliktuskezelési repertoárral úgy általában többet nyom a latban, mint mondjuk, a vagyon, vagy a szülők helyeslése. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne volnának ma is hagyományos értékrendű emberek, akik ne tudnának kölcsönösen kielégítő kapcsolatokat létesíteni egymással úgy, hogy a fenti lista elemei számukra lényegtelenek. Az esetükben is az figyelhető meg azonban, hogy változnak, színesednek az évek alatt és jellemzően a klasszikus női és férfi szerepek valamelyik félnek túl szűkösek, vagy túl terhesek lesznek egy idő után. A kapcsolat stabilitása pedig mindig attól függ, hogy mennyire rugalmasan kezelik a változásokat.

Végezetül fontosnak tartom kiemelni az inverz szexizmus egy egészen sajátos vonását, a deszexualizációt. „Ha kiteszed céda vagy, ha elrejted, nem vagy nő.” – írtam följebb. A mondat első fele pedig a deszexualizáció lényegét fogja meg. Vagyis a nemi jellegek megmutatása, a kihívó, „szexis” megjelenés és tágabban maga a szex meg van bélyegezve, mert rossznak, állatiasnak van beállítva. Radikális feminista szempontból a nemi vágyait megélő nő a férfiak játékszere, mivel a szexualitás egészében a férfi erőszak egy megnyilvánulási formája, a nők megalázásának és uralásának eszköze. Gyakran alantas, ösztönszintű működésként tekintenek rá, amin a civilizált embernek felül kell emelkednie. (A jelenség már csak azért is érdekes, mert a szex megbélyegzését utoljára a reformáció és ellenreformáció korának ultravallásos, puritán figuráitól és lánglelkű inkvizítoraitól láthattuk, újabb találkozási pontként a két oldal között.)

Másfelől, viszonylag általános megfigyelés, hogy nyugaton a párok egyre ritkábban élnek nemi életet és meggyőződésem szerint ez a tendencia nem teljesen független a deszexualizáció jelenségétől sem. Furcsa, paradox kettősség, hogy miközben a popkultúra az utóbbi évtizedekben szinte teljesen kendőzetlenül és óriási mennyiségben tolja az arcunkba a szexet, addig az inverz szexizmus – olykor a politikai korrektség arcát öltve magára – ezzel ellentétesen a szex negatív megbélyegzését hirdeti, és a két tendencia a deszexualizációban valahogy mégis összeér. A nemi vágyat sok egyéb mellett a fantázia indítja be, viszont ha minden ki van téve, meg van mutatva a szemnek, a fantáziának nem marad hely. 200 éve még egy kivillanó női boka is erotikus inger volt a kor férfijai számára, kacérságnak számított. Mára a forrónadrágok és mini topok nem sok teret engednek a képzeletnek, ahogy az izompólók és feszülős farmerek sem. A túlszexualizáltság összességében csökkenti a nemi vágyat, az inverz szexizmus pedig, mintegy válaszként erre a túlszexualizáltságra, negatívan bélyegzi meg a szexet. Paradoxon pedig abban van, hogy ez a két jelenség egymást kiegészítve, végső soron egy irányba hat: deszexualizál. (Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a megnövekedett, nagyvárosi stressz terhelés és a túl sok munkaórából fakadó kimerültség sem tesz túl jót az emberek libidójának.)

Összefoglalva a nemi szerepeink éppúgy szubjektívek és sokszínűek, mint az, hogy ki mit tart szépnek. A külső ideálok követésénél pedig sokkal élhetőbb és örömtelibb vállalkozás, ha befelé figyelünk és kíváncsisággal fordulunk a saját férfiségünk/nőiségünk felé, megismerjük azt, összebarátkozunk vele és a magunk egyedi módján igyekszünk kibontakozni benne. Mert a külsőnknél, az öltözködésünknél és a bankszámlánk nagyságánál mind a két nem számára sokkal vonzóbb az átlag feletti önismeret, az önszeretet és a magabiztosság – ezt hívja a népnyelv kisugárzásnak, karizmának.

7 komment

Címkék: szex szexualitás gender társadalom feminizmus lélek filozófia szexizmus pszichológia konzervatív sovinizmus nemiség filo soviniszta nemi szerep lélektan klerikális Spanyolviasz inverz szexizmus


2017.05.08. 09:37 Mayer Máté

A jólét paradoxona

A társadalomtudomány minden ága igyekszik választ találni arra a furcsa kettősségre, hogy miközben a nyugati ember soha nem látott jólétben él, mégis olyan sokan elégedetlenkedünk a körülményeink miatt. A közvilágítás, a lakásba bevezetett áram és telefon, a vezetékes víz, a csatornahálózat, vagy a lift a nagyvárosi ember számára olyan természetesek, mint a napfelkelte, pedig egy évszázaddal korábban még csupán az elit kiváltságai voltak. Már nem kell különösen tehetősnek lennünk ahhoz sem, hogy autót, vagy motort vásároljunk, és ha úgy tartja kedvünk, leugorjunk valamelyik közeli tengerpartra. Sőt, olyan technológiai eszközöket birtoklunk és használunk napi szinten, amik egészen a közelmúltig nem is léteztek, majd alig néhány év alatt váltak luxuscikkből tömegcikké.

De tovább megyek, ma a közvetlen függőségünk a környezetünktől kisebb, mint korábban bármikor és kis túlzással, alanyi jogon jár az orvosi ellátás és az oktatás is, melyek összességében sokkal magasabb színvonalúak, mint valaha. A történelemben egyedülálló módon, szabadon választhatunk hivatást, világnézetet, vallást és társat, mi több, még a politikába is beleszólhatunk a szavazati jogunk révén, de akár bennünket is megválaszthatnak mások, ha elindulunk egy tisztségért. Ha lerokkanunk, vagy megöregszünk, számíthatunk az állam gondoskodására, ami még a mai Magyarországon is sokkal bőkezűbb, mint akármelyik megelőző korszakban, ráadásul átlagosan jóval tovább is élünk, mint bármelyik ősünk.

A termékek széles palettája a boltokban csak arra vár, hogy kiválasszuk és megvegyük közülük a „személyiségünket leginkább kifejezőt”. Bővelkedünk az ételekben, az italokban és többségünknek háborútól sem kell különösebben tartania. Mindezen felül még saját ingatlant is birtokolhatunk, ha keményen meg is kell dolgoznunk érte, miközben csak a tehetségünktől, a szorgalmunktól és a szerencsénktől függ, hogy előrébb jutunk-e a társadalmi ranglétrán – ettől persze nem indulunk mindannyian egyenlő esélyekkel, csupán a lehetőség nyitott mindenki számára, hogy önerőből felemelkedjen –, elvileg többé senkit sem segítenek, vagy korlátoznak születési előjogok.

De hiába élünk jobban, mint bármikor, sokan mégis csak arra bírnak figyelni, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek nagyobbak, mint valaha, hogy kevés a fizetés, a segély, vagy a nyugdíj – miközben ilyen magas életszínvonalunk sohasem volt –, hogy a szavuk alig számít a közéleti kérdésekben – de mégis sokkal többet, mint egykor –, stb. Mintha egyeseknek semmi sem volna elég jó.

A jelenséget persze nem csak nagyban, a társadalom szintjén figyelhetjük meg, de kicsiben egy családon, vagy egy párkapcsolaton belül is. Ha egy ifjú szerelmes minden nap reggelivel várja a társát, azért eleinte rajongást és elismerést kap, majd a másik egy idő után hozzászokik a kedvességhez, azt normálisnak, „alapnak” kezdi tartani és az erőfeszítést már semmivel sem díjazza. És hiába a fáradhatatlan reggeli készítés, a nagy szerelem elmúltával emberünk akkor is megkaphatja a társától, hogy „Nem teszel semmit a kapcsolatunkért!”, ha történetesen továbbra is minden reggel étellel várja őt.

Mindezért elsősorban az ember egyik alapvonása, az alkalmazkodóképességünk a felelős. Ugyanis nem csak a mindennapi pofonokhoz tudunk hozzászokni, de az állandó gondoskodáshoz is, nem csak az extrém környezethez idomulunk, de a kiegyensúlyozotthoz is. A dologban pedig az a legfurcsább, hogy ugyanúgy lehetünk barátságtalan körülmények közt is boldogok és kiegyensúlyozottak, mint ahogy a békés, kényelmes mindennapjainkban frusztráltak és labilisak.

A paradoxon úgy oldható fel, ha idehozzuk a belső környezet fogalmát. Az eddig felsorolt dolgok ugyanis mind a személy külső környezetéhez tartoznak. Ideig-óráig felüdíthetnek, vagy elszomoríthatnak, de viszonylag gyorsan hozzászokunk mindegyikhez és utána már nincs számunkra információértékük, így komolyabb hatást sem gyakorolnak ránk. Ezzel szemben a belső környezetünkkel, ha tetszik önmagunkkal és a magunkról, illetve a világról kialakított hiedelmeinkkel minden pillanatban együtt kell élnünk. Egyfajta szűrőként ezen a belső környezeten keresztül érzékeljük a külső környezetet – ezt nevezi a sématerápia kognitív sémának – és alapvetően ez befolyásolja az elégedettségünk, a jóllétünk szintjét. Más szavakkal, hiába változtatjuk meg a külső környezetünket, ha a belső környezetünk nem változik, előbb vagy utóbb megint csak ugyanoda jutunk vissza.

Elmenekülhetünk a szüleink elől egy másik országba, de a konfliktusainkat oda is magunkkal visszük, kiléphetünk egy párkapcsolatból, de a következő kapcsolatunkban is ugyanazokkal a problémákkal nézünk majd szembe, otthagyhatjuk a munkahelyünket, mégis, a következő állásban is hasonló nehézségekkel küzdünk majd. A körülmények elől tehát elfuthatunk, de önmagunk elől nem. A drogok, az alkohol, vagy a könyvek, a filmek, a zenék és a színdarabok segítségével rövid időre elfeledkezhetünk ugyan magunkról, de aztán úgyis kijózanodunk, úgyis lemegy a függöny.

Számomra igen érdekes, hogy a történelem során az ember milyen hatalmas erőfeszítéseket tett a környezete alakítására és többségünk milyen kérlelhetetlenül igyekszik menekülni önmaga elől. Eközben a belső környezet művelése majd minden korban háttérbe szorult, azt többnyire lepasszolták a vallások és ezotériák képviselőinek, máskor a központilag meghatározott erkölcshöz kellett a személyeknek idomulniuk, esetleg a test nevelésén keresztül látták kivitelezhetőnek. Akinek pedig a belső környezete szegényes, az a külső környezetben lehet ugyan vagyonos és nagyhatalmú, de ez a fajta gazdagság sohasem tudja betölteni a belső űrt. Az elmúlt századok alatt főleg a szellemünk és az anyagi javaink gyarapodtak, a lelkünk azonban alig, ami ahhoz a paradoxonhoz vezetett, hogy a tájékozottságunk miatt már rálátunk a belső szegénységünkre, de nincsenek rá eszközeink, hogy ezen önerőből változtassunk. Nagyrészt ezért vagyunk ma boldogtalanok.

 

Szubjektív vs. objektív

 

Másként szemlélve a kérdést itt a szubjektivitás és az objektivitás dilemmájáról van szó. Bár objektíven elmondhatjuk, hogy jobb dolgunk van, mint valaha, szubjektíven mégsem ezt éljük meg. A jólét valójában igen relatív fogalom és amíg a tehetősebb szomszédokhoz viszonyítjuk magunkat, addig joggal élhetjük meg, hogy mi rosszabb helyzetben vagyunk – az ilyenfajta hasonlítgatásnak és a belőle származó elégedetlenségnek egyébként a belső üresség adja a termékeny táptalajt.

Ennek a logikának mindig sajátja egyfajta beszűkültség, amin keresztül erősen leegyszerűsítve szemléljük a világot. Például, irigykedhetek a főnökömre a magasabb pozíciója és fizetése miatt, miközben nem veszem észre, hogy míg ő egyedülálló, addig én boldog párkapcsolatban élek. Ebben a vonatkozásban ő a szegényebb és én vagyok a „gazdagabb”. Ráadásul kismillió hasonló párhuzam állítható fel, amikből az látszik, hogy bizonyos dolgokban én, másokban ő tart előrébb, de ezek jellemzően a beszűkült személyben fel sem merülnek.

Ahogy relatív a jólét fogalma, úgy relatív az is, hogy a jólétet miben mérjük, mihez viszonyítjuk. Ma a jólét fokmérője a pénz, amit a többség hajlamos objektív értékmérőnek tekinteni, pedig ugyanilyen alapon lehetne az egészség szintje, a lelki érettség mértéke, vagy akár a szociális kapcsolatok kiterjedtsége és mélysége is a jólét viszonyítási pontja. Az imént tárgyalt beszűkültséghez viszont gyakran egyfajta merevség is párosul. A beszűkült, merev gondolkodású személy számára pedig az előző gondolatmenet a jólét alternatív fokmérőiről röhejesnek tűnik, vagy egyenesen valamiféle vérlázító eretnekség. Aki ilyen szűrőn keresztül tekint az életre, annak a saját, szubjektív világnézete objektív valóságnak tűnik és az iménti példánál maradva a pénz, mint értékmérő megkérdőjelezése elfogadhatatlan, „nem normális” dolog. Ez a szemlélet az alapja mindenféle moralizálásnak.

Rengetegszer láttam már párterápiákon és a hétköznapokban is, hogy a fenti alapállásból kiindulva hogyan nem értik meg egymást az emberek. Hogyan próbálják ráerőltetni a saját normalitásukat egymásra, nem ritkán arra hivatkozva, hogy a másik megközelítése hülyeség, gyermeteg, vagy akár beteges, miközben meg sem hallják a másikat, elbeszélnek egymás mellett. Ilyenkor a vitapartnert már nem is személyként érzékeljük, hanem egy eltorzított, morális szűrőn keresztül gonosznak, bolondnak, vagy bénának látjuk. Ameddig azonban nem vesszük észre a másikban az embert, addig nem is érezhetünk együtt vele, pedig ez az együttérzés lehetne a közös nevezők megtalálásának a kulcsa.

Pszichológusként sokszor megéltem már, hogy olyan kliensek keresnek föl, akik olyasmit képviselnek, amivel nem tudok azonosulni, sőt, akár még el is ítélem a hétköznapok szintjén. Ha azonban a felszín mögé nézek, az emberrel mindig tudok empatizálni és ezen a szinten el tudunk kezdeni beszélgetni. A legellenszenvesebb, legerőszakosabb emberek is jellemzően megenyhülnek, ha azt tapasztalják, hogy nem háborúzok velük – szemben a környezetükben élőkkel. Már csak azért sem, mert tudom, hogy ez az agresszív viszonyulásuk a világhoz egy reakció, amit a korábbi életükből és leginkább a gyermekkorukból hoznak. Kezdetben bizonyára jogos volt, de mára annyira beépült a személyiségükbe, annyira automatikusan jön, hogy önkéntelenül is kiprovokálják vele a konfrontációt – ami persze önigazolásként azt mutatja számukra, hogy a világ egy küzdőtér, az élet pedig harc.

Ha a fejük fölött pálcát törve morális értékítéletet mondanék róluk, vagy elkezdenék védekezni/visszatámadni, akkor semmiben nem különböznék az ismerőseiktől. Ehelyett arra törekszem, hogy megértsem ezeket a személyeket. Ez a megértés az, amit éppen a viselkedésük miatt jellemzően senkitől nem kapnak meg. Ha pedig látják, hogy az érdeklődésem őszinte, lassanként kiépül köztünk a bizalom. Ebben a bizalmas légkörben azután kimondhatóak az őket ért egykori sérelmek, amiknek az elismerése elindíthatja a gyógyulást.

Ugyanis bárki, akit komolyabb sérelem, vagy trauma ért, elsősorban arra vágyik, hogy ez kimondható, elismerhető legyen. Hogy megkapja azt a jogos együttérzést, ami ilyenkor rendesen mindenkinek kijár. Aki pedig valamilyen okból ezt nem kapja meg, az az igazságtalanságból fakadó haragját hajlamos kivetíteni az egész világra, vagy önmaga ellen fordítja. Ez a belső, lelki háborgás a másik oka annak, hogy az objektív jólétet sokan szubjektíven kevéssé értékelik. A jólét érzékelt szubjektív szintje tehát nagyban függ a jóllét érzésünk szubjektív szintjétől.

 

Kultúra vs. genetika

 

Nem kevés feszültségünk származik abból is, mikor a szubjektivitást és az objektivitást a kultúránk és a genetikai örökségünk szintjén keverjük össze. A társadalmunk összes normája, erkölcse és törvénye ugyanis kulturális termék, vagyis tanult és nem velünk született. Nem születünk például magyarnak, vagy szlováknak, a nemzettudatot, a nyelvvel és a hagyományokkal együtt tanuljuk, az „nincs a vérünkben”. Ez olyannyira így van, hogy négernek, cigánynak, fehérnek, vagy éppen zsidónak sem születünk, a génjeinktől csupán az olyan testi jellemzőket kapjuk, mint a bőrszín, vagy a hajszín, de a néger, cigány, fehér és zsidó identitást már kulturálisan tanuljuk!

Azután nem születünk kereszténynek, zsidónak, muszlimnak, hindunak, vagy buddhistának sem, a hit és a vallás szintén a kultúránk termékei. A spirituális, transzcendentális élmények átélésére való képesség velünk született, de, hogy mit kezdünk vele, az már a szocializációnkon és rajtunk, a szabad akaratunkon múlik.

De nem születünk monogámnak sem, ahogy poligámok, vagy promiszkuusak sem evolúciós örökségünk nyomán vagyunk. Függetlenül attól, hogy az aktuális kultúra melyiket tartja épp normálisnak, mindnek a lehetősége ott van bennünk, ez a mi tudatos döntésünkön múlik.

Sőt, pszichopatának, vagy skizofrénnek sem születünk, ahogy, mondjuk autoimmun betegnek, vagy rákosnak, stb. sem. A különféle betegségekre való hajlamot ugyan örököljük, de a környezet behatása nélkül nem betegszünk meg. Mai tudásunk szerint hasonló mondható el a szexuális beállítódásunkról is, bár ahogy a betegségek esetében, úgy itt sem értjük még egészen a folyamatot.

Tovább menve testileg ugyan elmondható, hogy férfinak és nőnek születünk, de a nemi identitásunk a szocializációnk során alakul ki, tehát azt is tanuljuk. Az sem objektív tény tehát, hogy hogyan kell férfinak és nőnek lenni, erre rengeteg kimondott és ki nem mondott elvárás hat, ezek és a személy reakciói alakítják azután az egyéni gender tudatot.

Végül nem születünk szabadnak sem. A szabadság és a rabság ugyanis kulturális koncepciók. Hogy mit értünk rajtuk, azt mindig szocializáció útján tanuljuk. Gondoljunk csak bele! Fentebb említettem, hogy a nemzettudat, a nyelv és a hagyományok tanult dolgok, ezeket azonban nem tudatos oktatás, hanem milliónyi non-verbális és verbális behatás útján sajátítjuk el csecsemő- és gyermekkorunkban. Van-e rá szabadságunk, hogy levessük a nemzeti identitásunkat? Korlátozottan talán igen, de eldobhatjuk-e az anyanyelvünket? Aligha. Szabadságon mindig a kultúránk korlátai közt elképzelhető szabadságot értjük. Mert amit el sem tudunk képzelni, vagy fizikailag, fiziológiásan nem tudunk megvalósítani, abban sohasem vagyunk szabadok.

Az előző sorokat olvasva sokan talán megbotránkozhattak, mondván, hogy jelenthetek ki ilyesmiket, mikor „a megelőző korokban az ember mindig tudta, hol a helye, ezek csak ma kérdések, ebben a romlott, liberális korban.” Mások meg azon lepődhettek meg, ahogy a szabadságeszményről írok. Pedig a fenti állítások genetikai tények, vagyis objektív igazságok, mióta ember él a Földön, csupán a megelőző világrendekben jellemzően nem merült föl, hogy az épp aktuális szubjektív közfelfogás megkérdőjelezhető. Az ilyesmi elképzelhetetlen volt. Amikor azonban a társadalmi normákkal szemben egyesek fölvetették, hogy azok csupán szubjektív igazságok és nem objektív tények, mint a Római Birodalom utolsó, válsággal teli századaiban, vagy most, a legújabb korban, akkor a gondolat és a cselekvés szabadságának szintje mindig megnőtt.

A szabadság azonban érzékeny dolog, minél több van belőle, annál több a velejáró felelősségünk is, annál több döntést kell magunknak meghozni, ahelyett, hogy mások döntenének helyettünk. Ha pedig ezt nem tanítják meg nekünk, ha nem tudunk bánni a szabadsággal, akkor könnyen előfordulhat, hogy ahogy nő a szabadságérzetünk, úgy csökken a biztonságérzetünk, mert úgy lesz egyre kevesebb a biztos pont, a fogódzó.

Szabadnak tehát nem születünk, a szabadságot tanulnunk kell. Ha például elém raknak egy arab nyelven írt étlapot azzal, hogy bármit választhatok róla, nagyon kényelmetlenül fogom magam érezni, mert nem tudok arabul, nem értem, mi van odaírva, ezért valójában választani sem tudok.

Ezért van az, hogy a fenti szubjektív, kulturális normákat szeretjük objektív tényként kezelni, hogy legyen mibe kapaszkodni, legyen mihez viszonyítani az életünkben – no persze csak addig, amíg számunkra nem kényelmetlenek ezek a normák, nem jár túl sok szenvedéssel a betartásuk. „A hűség nagyon fontos dolog, Drágám, ezért te legyél hűséges!” „A hazáért akár meghalni is érdemes, ezért háború estén ti álljatok be katonának és védjétek meg az országot!” „Isten törvényei mindenek fölött állnak, ezért te éld az életed a tízparancsolat szerint!”

És mindez hogy jön a jólét paradoxonához? Úgy, hogy korunk feszültségeinek jelentős része abból fakad, hogy összekeverjük a szubjektív, kulturális normákat az objektív, genetikai tényekkel, illetve nem tanulunk meg bánni a rendszertől kapott szabadságunkkal, ami jelentősen csökkentheti a szubjektív jóllét érzését. Szabadon, szerelemből házasodhatunk és dühből, indulatból elválhatunk. Törvényes felelősségre vonás nélkül lehetünk hűtlenek, ahogy minket is hasonlóképp megcsalhatnak. Mindezek miatt pedig a kapcsolataink és vele a jelen családjai sokkal bomlékonyabbak, mint valaha, ami bizonytalanságérzést szül. Erre egyesek inkább a szingliséget választják, ami viszont sokszor a magány érzését hozza magával.

Bármilyen foglalkozást űzhetünk, amit csak kitanulunk, de alig kapunk fogódzót ahhoz, hogy milyen hivatásban „találhatjuk meg önmagunkat”. Itt, nyugaton, kiteljesedhetünk a szabadidőnkben, szabad az önkifejezés mindannyiunk számára, de a többségünknek nincs meg hozzá a kellő önismerete, nem tudjuk, hogy kik is vagyunk és mit is akarunk. Stb. A szabadság a társadalom széles rétegeire óriási teherként nehezedik, mert eszköztelen a szabadsággal járó döntések meghozatalára, a felelősség vállalására. És az ezzel járó belső bizonytalanság feszültséget szül, olyan stresszt, amit jellemzően nem tudunk kezelni, ami megbetegít, ami kényszeres viselkedésekbe hajszol, ami a jóllétérzésünket nagymértékben rombolja.


A jólét ára és az értelmes élet

 

Végül az sem mindegy, hogy ezért az objektív jólétért hogyan és mennyire kell megdolgoznunk. A ma nyugati embere mentálisan és olykor fizikailag is sokkal túlterheltebb, mint bármelyik elődünk. Az ülő munka, a fizikai cselekvésben azonnal nem levezethető stressz, a folyamatos 10-14 órás műszak és a szűnni nem akaró túlingereltség, ami a jelen átlagemberére, a nagyvárosi polgárra jellemző, az evolúciós fejlődésünktől idegen. (Ahogy sokszor azzal sem tudunk mit kezdeni, hogy jóval tovább élhetünk, mint az elődeink.)

Hiába van körülöttünk objektív bőség és jólét, ha azt nem tudjuk kiélvezni, mert folyamatosan dolgoznunk kell az életszínvonal fenntartása érdekében. Ráadásul ennek az életszínvonalnak a fenntartása nem ad olyan kézzelfogható életcélt, mint a mindennapi túlélésért való küzdelem, a célnélküliség pedig a szubjektív jóllét érzés egyik fő gyilkosa.

Itt jön ismét képbe a szabadság. A középkor felülről szabályozott társadalmaiban, az egyház által támasztott egyetemes normák révén az élet értelme mindenki számára adott volt: istennek tetsző életet kellett élni. Ezek a kívülről jövő szabályok egyrészt kapaszkodót és vele biztonságot jelentettek a társadalom minden csoportja számára, másrészt korlátozták is az egyént, amit a tanultabb, kreatívabb személyek, mint a vándordiákok nehezményeztek és gyakran ki is figuráztak.

A mostani, szekularizált világban az életnek nincs egyetemes célja, azt mindenkinek magának kellene megtalálni, csakhogy, amint arra korábban utaltam, a szabadsággal jellemzően nem tanítanak meg bennünket bánni, így a szabad életcélválasztás a tömegek számára megugorhatatlan nehézséget jelent. Valamiképp talán mindannyian szeretnénk teljes és értelmes életet élni és azt is érezzük, hogy a munkaalkoholizmus szintjén a hivatásunknak szentelt élet biztosan nem ilyen, ahogy nem vonzó az sem, ha mártírként feláldozzuk magunkat a család oltárán. Erre egyfajta válasz a soha fel nem növés, a gyermektelenség, vagy a szingliség, ám tartósan ezektől sem leszünk kevésbé frusztráltak, sőt! Közben a filmek, videoklipek, ponyvaregények és videojátékok által mesterségesen kiszínezett és felturbózott álmainktól hajtva sokszor egy olyan élet ábrándját kergetjük, ami élhetetlen. Ez pedig a szubjektív jóllétünk szintjét megint csak lejjebb viszi, ahogy a túlpörgetett virtuális vágyak és a „szürke”, hétköznapi realitás egyre távolabb kerülnek egymástól.

Az egyéni életcélok megtalálásához arra van szükségünk, hogy képesek legyünk elköteleződni valami, vagy valamik mellett. Ez egyben azt is jelenti, hogy ezért a célért az odavezető út minden szenvedését is vállaljuk az örömök mellett. Másrészt, ha valóban elköteleződünk egy irányba, akkor szükségképpen le is mondunk jó pár lehetőségről és ez az, amit a mai ember sokszor olyan nehezen lép meg. Mert „ha elköteleződök, akkor egy csomó mindenről lemaradok”. A dolog pedig azért paradox, mert ez az állítás igaz, azzal kiegészítve, hogy ha semmi mellett nem köteleződök el, akkor mindenről lemaradok, mert ebben az esetben valójában semmit sem választok, míg az elköteleződésnél legalább egyvalamit igen…

Szólj hozzá!

Címkék: kultúra genetika társadalom filozófia jólét filo objektivitás jóléti társadalom szubjektivitás Spanyolviasz


2017.04.24. 10:31 Mayer Máté

A Jedi és a Sith pszichológiája – Az állam és a vallás kapcsolata a Star Wars-ban

A Star Wars világában egyértelmű állásfoglalást kapunk arról, hogy mi jó és mi rossz. A filmek kezdettől fogva a Jediket tisztának, a Sith-eket gonosznak állítják be, következésképp, amit a fény követői képviselnek az mind jó, amit pedig a sötét oldal hívei, az mind rossz. Ebből a szempontból a Csillagok háborúja erősen moralizáló, már-már szájbarágós tanmesének tűnik.

A Jedik tanai egyébként nagyon hasonlítanak a buddhizmus tanításaira, de kissé keveredik benne a kereszténység filozófiája is, különösen annak harcos, szerzetesi, középkori változatai. A Sith-ek ezzel szemben valahol a hinduizmus, az okkultizmus és a sátánizmus közt helyezkednek el, meghintve egyfajta imperialista, fasiszta filozófiával.

Ezek a párhuzamok pedig talán nem is véletlenek, a Jedik alapállását a hétköznapokban is jónak szokás elfogadni, míg a Sith megközelítést jellemzően rossznak tartjuk és számomra éppen ezért érdekes az erőhasználat két megközelítésének a vizsgálata. A hétköznapi alapállással szemben ugyanis én azt mondom, hogy a két nézetrendszer ugyanannak az éremnek a két oldala, mindkettő radikális, merev, ítélkező, következésképp embertelen – ami részemről is nyilván címkézés és ítélkezés.

Ahogy az előző bejegyzésben is utaltam rá, Anakin egy alapvetően jószívű kisfiúból lesz Antikrisztus, ami a Sith-ek mesterkedése mellett a Jedik merevségének is köszönhető. A Jedi-vallás a félelmet, a haragot és a gyűlöletet a sötét oldal érzéseinek tartja, vagyis azok morálisan rossz, bűnös érzések. Ezekkel tehát együtt érezni sem lehet, ami sajnos nagyon jól leképezi a mi társadalmunk viszonyulását is. Ez a fajta ítélkezés a másik érzései felett tulajdonképpen a moralizálás egyik formája.

Aki fél, haragszik, vagy gyűlölködik – vagy legalábbis nem tud uralkodni ezeken az érzésein –, az maga is szükségképpen rossz, a sötét oldal szolgája, aki a Jedik számára ellenség és harcolni kell ellene. Ezt a háborút a vallás azután még szent kötelességgé is magasztalja – akárcsak a középkor keresztes háborúi és dzsihádjai.

Ezeken túl a Sith-ek világához tartozik a szenvedély is, amit a Jedik megint csak elítélnek, és rossznak tartanak, ami pedig a japán kultúrához hasonló. Nem tesznek különbséget a szerelem, az alkotás, a munka vagy a harag szenvedélye között, mindet egy kalap alá veszik, és talán egyfajta őrületnek tartják – újabb utalásként Japánra. A Jedinek mindig óriási önuralmat kell tanúsítania, egyfolytában tudatosnak kell lenni, nem merülhet csak úgy el a pillanatban, nem tapasztalhatja meg a flow élményt. Az akarat, az akaraterő jelentősége túlsúlyban van náluk, amit a szorongó, kényszeres vagy túl kontrolos embereknél szoktam látni. Az ilyen személyeknek komoly nehézséget okoz, hogy hagyják a dolgokat csak úgy a maguk módján és tempójában történni. Nem képesek rá, hogy elengedjék magukat, „nem élik meg a pillanatot”. A Jedik tehát egy eszménynek, egy külső ideálképnek próbálnak megfelelni, önmaguk megismerésére is főként azért törekszenek, hogy ehhez a mércéhez alakítsák, faragják magukat hozzá egész életükben.

A tökéletes Jedi valahol a középkor lovageszménye és a buddhista/keresztény szerzetes között helyezkedik el. Könyörületes, lovagias, bölcs, mértéktartó, önként lemond a vágyairól, másokat önmaga elé helyez, a kötelességet és a szolgálatot mindenek fölött valónak fogadja el, elmélyed az erőben, stb. Más szavakkal a jó Jedi egész életében harcol saját maga ellen, a saját „sötét oldala” ellen. A szenvedélye, a félelme, a haragja, a kötődési vágya mind olyasmik, amiket meg sem próbál elfogadni, megérteni önmagában, mert azokat legyőzendő ellenségnek tekinti. Ezt a mintát sok olyan ember is követi, akik engem fölkeresnek a rendelőben. Az efféle erőfeszítéseket ráadásul a kultúránk még pozitívan meg is erősíti – nesze neked feltétel nélküli elfogadás és szeretet –, csakhogy tapasztalataim szerint, aki önmaga ellen harcol, az a végén mindenképpen veszít.

Ha a kis Anakin lelki sebeire megértéssel, azok elismerésével reagálnak a mesterei, ha anyjához, majd Amidalához fűződő érzelmeinek nem az elfojtását kérik tőle, hanem azt keresik meg, hogy ezeket miként fejezheti ki a Jedi tanítások mentén, ha a félelmeit és haragját segítenek számára is elfogadható módon megélni, a fiatal Skywalker talán sosem áll át a sötét oldalra. Ehhez azonban a Jediknek egy alapvető szemléletváltásra lett volna szükségük, fel kellett volna ugyanis ismerniük, hogy ha valóban Anakin az, aki egyensúlyt hoz az erőben, akkor ők mind hozzájárulnak valamiképpen az egyensúlytalansághoz. Másként mondva önkritikát kellett volna gyakorolniuk és ráébredni arra, hogy esetleg van, amit rosszul csinálnak, hogy a Jedi vallás minden értéke mellett is ugyanúgy embertelen, mint a Sith.

A Jedik rugalmatlansága és következetlensége sokszor megnyilvánul az előzményfilmekben. Dooku gróf is talán részben ezért hagyhatta el a regulát – Palpatine manipulációs képességein túl persze – és bizonyára nem ő és Anakin voltak az elsők, akik kiábrándultak a fény vallásából. Vagy amikor Vindu mester kijelenti, hogy „a Jedik a béke őrei, nem katonák”, majd egy résszel később mindannyian tábornoki rangban vezetik a különféle ostromokat a klón háborúban, az önmagában is eléggé visszás. A háború kitörése egyébként eleve azt jelzi, hogy a Jedik elbuktak fő küldetésükben, a béke őrzésében, tehát a rend szemléletmódja reformokra szorul.

A már említett merevség jelenik meg akkor is, mikor a Jedik a régi Köztársaságot minden körülmények közt megőrzendőnek ítélik és ezért akár fegyverrel is kiállnak a Szeparatistákkal szemben. Nem ismerik föl, hogy a Köztársaság az önkéntességre épül, illetve a kölcsönös nyitottságra és együttműködési képességre. A régi rendszer tehát nem akkor bukik meg, amikor Palpatine császárrá koronázza önmagát, de még csak nem is akkor, amikor Dooku gróf szeparatista tanokat hirdetve a szövetség elhagyására buzdítja a bolygórendszereket, hanem már jóval korábban. A Baljós árnyakban Palpatine azért tudja a Naboo bolygó blokádjára és inváziójára rávenni a Kereskedelmi szövetséget, mert ők már korábban kiábrándultak a Köztársaságból. A mindent behálózó korrupció és bürokrácia megint csak nem a Sithek mesterkedésének az eredményei, hanem az egész rendszer általános válságtünetei. Végül ezek miatt bukik el a régi Köztársaság, a Jedik azonban egyik ellen sem lépnek föl, ezeket ugyanis nem lehet fénykarddal és elme trükkökkel legyőzni. A Sithek elleni szent háborújuk annyira elvakítja a fény harcosait, hogy nem ismerik föl a békét fenyegető világi, az erőtől és vallástól független kockázatokat.

A Jedik persze meg vannak róla győződve, hogy ők jók, a jó ügyet szolgálják és ezért arra is feljogosítva érzik magukat, hogy az erőt a céljaik elérésére használják akkor is, mikor ezzel, mondjuk másokat manipulálnak (lásd jedi elme trükk). Vagyis a Jedik, akárcsak a történelem diktátorai és vallási vezetői oly gyakran, úgy vélik, hogy a nemes céljaik szentesítik az eszközt. Ugyanez a logika húzódik a mögött is, hogy a Sith-ek elleni harcukat miért titkolják el a szenátus, a köz elől. Titkolózásukat, a hétköznapi ember számára nem mindig érthető észjárásukat és cselekedeteiket pedig Palpatine ügyesen használja arra, hogy negatív színben tüntesse fel a rendet az univerzum népei számára, végül pedig puccskísérlettel, árulással vádolja őket, ami alapot ad a Jedik kiirtása mellett különleges jogköre megszilárdítására és a császári cím felvételére is - lásd még Tóth Csaba: A sci-fi politológiája című könyvét.

A Jedik tehát tudtukon és akaratukon kívül, de maguk is tevőlegesen segítik az uralkodót a régi Köztársaság lebontásában, ahogy Dooku-t és Anakin-t is elidegenítik maguktól – utóbbit többek közt azzal, hogy kényes, nemtelen helyzetbe hozzák, mikor arra kérik, hogy kémkedjen a kancellár után –, sőt, kis híján Luke is szembefordul velük, miután az apjáról eltitkolt igazságot Vadertől megtudja. Ha A Birodalom visszavágban történetesen Luke nyeri a párviadalt és megöli az addig félt és talán gyűlölt Vadert, akkor esélyes, hogy anélkül távozik a Felhővárosból, hogy tudná, éppen az apjával végzett. (Részben Oedipus története köszön itt vissza.)

A Sith vallás ezzel szemben a vágyak és igények féktelen kiélésére buzdít, miközben elítéli a Jedik korábban felsorolt értékeit. A Sithek tehát a Jedikhez hasonlóan nagyon egyoldalúak, szintén moralizálnak. Határtalan én központúságuk és hatalomvágyuk végső soron céltalan, egyszerre testesítik meg az őrült szektavezért, a megalomán diktátort/managert, és a populista, soviniszta, fasisztoid, erő kultuszban tobzódó politikust.

A Jedikhez képest sokkal ösztönösebbek, spontánabbak, de egyben sokkal gyermekibbek is. Míg Palpatine szenátorként és kancellárként egy remek manipulátor, aki mindenkit képes átverni, addig uralkodóként már csak a hatalmáért remegő és azt vég nélkül növelni igyekvő infantilis vénember. Ekkorra már remek politikusi képességeit rég félredobta és pusztán a hadseregre alapozza rendszerét, amivel óriási taktikai hibát vét, ám ez csak halálakor válik nyilvánvalóvá, amikor a Birodalma kártyavárként omlik össze.

Palpatine éretlensége akkor lesz igazán egyértelmű, mikor magához ragadja a totális hatalmat, de valójában semmi maradandót nem tud létrehozni általa, ő ugyanis a hatalmat önmagáért akarja – ami a sith tanítások alapvetése –, nem azért, hogy bármit is kezdjen vele. Ebből a szempontból a magyar történelemből Gömbös Gyula alakja igen hasonlatos hozzá, másrészről leginkább Hitler és Sztálin parafrázisa.

Vader esetében a Sithek gyermekisége talán még egyértelműbb, hisz szinte haláláig benne ragad a tanítvány, a mestere óhajait leső és végrehajtó, engedelmes fiú szerepében. (De éretlensége miatt ide említhetném akár Kylo Ren pusztító férfi hisztijét is, mikor nem a kedve szerint alakulnak a dolgok.) A rettegett Vader nagyúr politikai céljait akkor osztja meg fiával, mikor levágja Luke kezét. Bár nem biztos, hogy komolyan is gondolja szavait és nem csak azért mondja, hogy ketten legyőzhetik az uralkodót, hogy átállítsa az ifjú Skywalkert a sötét oldalra, de ebből az sejlik föl, hogy talán nem is lát tovább ennél a lépésnél. A Sithek rendje szerint ugyanis a tanítványnak egy ponton annyira meg kell erősödnie, hogy végez a mesterével, hogy a helyére lépve ő váljon mesterré és maga is tanítványt fogadjon. A Sith tanítás tehát a Jedihez hasonlóan merev, mivel ebben csak úgy lehet „felnőni”, ha a szülőfigurát a tanítvány elpusztítja.

A továbbiakban Eric Berne emberképét hívom segítségül, aki többek közt úgy írta le a személyiséget, mint ami gyermek, felnőtt és szülő részből áll. Szerinte a gyermeki részben van az életenergia, az ösztönök, a vágyak, de a hiányok, a sérelmek is, a szülő pedig az ideálokat, normákat, elvárásokat képviseli, míg a felnőtt e kettő között közvetít, és ő felel a realitásért, az életben való boldogulásért is, épp ezért a felnőtt az, aki (jó esetben) a külvilág és a személy belvilága közt hidat képez. Ha ezt az elméletet ráhúzom a Csillagok háborúja univerzumára, akkor azt lehet mondani, hogy a Sith-eknél a követelődző, sérült belső gyermek, a Jediknél a moralizáló belső szülő kerül túlsúlyba, míg a felnőtt mindkét vallás híveinél igen gyenge.

Velük szemben a felnőttséget legtisztábban olyan világi szereplők jelenítik meg, mint a Luke-nál sokkal földhözragadtabb Han Solo, a Leiát örökbefogadó Bail Organa szenátor, vagy a lázadást vezető Mon Mothma. (A náluk idealistább Leia és Amidala leginkább lázadó kamaszlányoknak tűnnek számomra.) Egyikük sem olyan gáncstalan, mint a Jedi-lovagok, de nem is olyan impulzívak és romlottak, mint a Sith-ek. Vannak elveik és vannak vágyaik, mindkettőhöz tudnak kapcsolódni. Fontos számukra, hogy másokkal mi van, de ezt nem helyezik annyira saját maguk elé, mint egy Jedi, tehát az is lényeges nekik, hogy ők maguk hogy vannak.

A való életben egyébként a „Sith-ek” impulzuskontroll zavaros és/vagy paranoid és/vagy pszichopata és/vagy nárcisztikus személyiségzavaros személyek, akiket a cselekedeteikért a jog nem ritkán bűnözőnek bélyegez. A „Jedik” ezzel szemben szorongó, kényszeres, parentifikált emberek, akik olykor alvászavarral, evészavarral, és/vagy különféle szexuális funkciózavarokkal küzdenek. Tartós, elkötelezett párkapcsolatra mindketten csak korlátozottan képesek, és nem könnyen válnak szülővé. Emberi kapcsolataikat az egyenlőtlenség jellemzi, a Sith-ek dominánsak, a Jedik alárendelődők, ezért mindketten a tekintélyelvű, autokratikus párkapcsolatban, családmodellben, vállalati kultúrában, illetve társadalmi és politikai berendezkedésben érzik jól magukat, bár ezt az utóbbi esetben a Jedik szeretik képviseletei demokráciának, a Sithek meg diktatúrának címkézni.

A társadalomba való beágyazottság felől szemlélve a Jedi és a Sith vallást, azt lehet mondani, hogy mindkét irányzat zárt a tömegek felé. Az erőhasználat képessége a belépő ide is, oda is, ám míg a Jedik nyíltan gyakorolják a hitüket, addig a Sithek rejtőzködnek, vallásukat talán még akkor is titkolják, amikor ők kerülnek hatalomra a galaxisban.

A Jedi-rend a régi Köztársaságban egyfajta speciális rendőrségként működik, független az államtól, de tevékenységük nyomán részben mégis összefonódnak azzal. Nagyfokú autonómiával bírnak, sőt, bizonyos értelemben a világi törvények fölött állónak tűnnek. Időről-időre belefolynak a napi politikai ügyekbe is, mint mikor A Baljós árnyakban közvetíteni próbálnak a Kereskedelmi szövetség és Naboo bolygó konfliktusában.

Itt egyértelműen azért utaznak a blokádot vezető helytartó hajójára, hogy nyomást gyakoroljanak rá a vesztegzár feloldására. A helytartó reakcióiból pedig világos, hogy bevett gyakorlatot látunk, mikor a Jedik, akár az erőt is bevetve avatkoznak diplomáciai ügyekbe a mindenkori kancellár kérésére, ha a hivatalos út a békéltetésre nem működőképes. A Jedik tehát egyfajta szelíd erőszakkal tartják össze a régi Köztársaságot, cserébe különleges jogosítványaik vannak.

A klónok támadásában, mikor Anakin és Obi-Wan egy fejvadászt üldöz, aki egy bárban rejtőzködik, a civilek kíváncsiskodását azzal hárítják el, hogy „ez Jedi ügy”, mire az emberek hamar vissza is térnek addigi tevékenységeikhez. Vagyis a rend tagjai a tömegek szemében hasonlatosak lehetnek a mi világunk különleges nyomozószerveihez, mint amilyen az FBI. Az utasításaikat végrehajtják és bizonyára félve tisztelik is őket. Ezt a félelmet és tiszteletet a Jedik kifelé mutatott titokzatossága csak tovább erősíti, amivel bizonyára nem mindenki szemében válnak népszerűvé.

Egy másik példa az előjogokra, hogy a rend elszakíthatja a családjától az erőhasználónak született gyermekeket, ami ideológiailag meg is van támogatva, hiszen kiváltságnak számít.

A Jedik összességében egyébként elfogadott, elismert szervezet a régi Köztársaságon belül, különleges hatalommal és jogkörökkel. A Zsivány egyesből azt is megtudjuk, hogy az erővel csak lazább kapcsolatban lévő emberek, sőt az erőt egyáltalán nem használó személyek is kapcsolódhattak a rendhez, mint a különféle Jedi létesítmények kiszolgáló személyzete. Ilyen pozíció lehetett például a Kiber templom őrének lenni.

A Jedi filozófia és hit viszont minden bizonnyal csak a rend tagjainak magánügye, a kívülállók számára nem ismerhető, így a hétköznapi gondolkodást is csak kevéssé befolyásolhatja – ami közvetve hozzájárul a Jedik bukásához is. Hasonlóan a mi világunk zsidó és hindu vallásához a Jedik nem térítenek, a rendhez való tartozás születési előjog, ami nem szerezhető és ugyanez mondható el a Sithekről is.

A sötét oldal hívei azonban a Jedikkel ellentétben nem duálunióban képzelik el a világi hatalom és az egyház viszonyát, hanem abszolút hatalomra törnek. A Sith tanok alapvetően meghatározzák Palpatine politikai ambícióit, ami az állam számára „nemzetbiztonsági kockázatot jelent”, pláne, hogy ezt az utolsó pillanatig sűrű homály fedi. A köz számára még akkor sem ismerhető az uralkodó vallásos oldala, mikor önmagát császárrá lépteti elő és a későbbi történéseket bemutató részekben sem egyértelmű, hogy a hatalmon levők „sithsége” mennyire tudott dolog szélesebb körben.

A Sithek uralma egyfajta rejtett teokrácia, tanaikat nem hirdetik, sőt, inkább titkolják, azonban ahogy a saját képükre igyekeznek formálni a galaxist, a szellemiségük minden bizonnyal átjárja az emberek mindennapjait, így hatással van a gondolkodásukra is. Szélsőséges rendpártiságuk, kritikát és ellentmondást nem tűrő kormányzati módszereik sokakban félelmet ébresztenek és szolgai engedelmességre intik őket, mások viszont épp ellenkezőleg, ezek miatt fordulnak szembe a Birodalommal – ami erősen emlékeztet a mi világunk populista jobboldali politikusai és a liberálisan gondolkodók ellentétére. A rendszer merevsége az oka, hogy ezek az ellenérzések végül lázadássá és polgárháborúvá duzzadnak, ugyanakkor Az ébredő erőből az is világos, hogy a Birodalom ideológiáját nem mindenki utasította el. Az Első Rend ugyanis azokat tömöríti, akik a Birodalom eszméjét még 30 évvel később is a magukénak vallják.

Bár egyelőre nem sokat tudunk a császár halála utáni időkről, annyi bizonyos, hogy a polgárháború ott nem ért azonnal véget, vagyis a birodalmi tanokat voltak, akik védelmezték és továbbvitték. Ezek részben katonai vezetők, illetve birodalmi tisztviselők, politikusok lehettek, tehát világi emberek, míg az Első Rend feje, Palpatine-hoz hasonlóan egy sötét oldalhoz tartozó erőhasználó, Snoke, ami azt is egyértelművé teszi, hogy a Sith-ek bukása nem jelentette a sötét lovagok teljes pusztulását sem. A vallási hagyatékuk is tovább él az Első Rend berkein belül, ami felveti, hogy Palpatine császári évei alatt megreformálta a vallást. Az előzményfilmekből ugyanis úgy tudjuk, hogy „Sith-ekből mindig csak kettő van, egy mester és egy tanítvány”. Ezzel szemben a Ren lovagjai nem valószínű, hogy a semmiből tűntek volna föl, esélyesebb, hogy a Birodalomban született erőhasználókat a Jedikhez hasonlóan a császár is elragadta a családjaiktól és valamilyen formában a sötét oldal tanaira oktatta őket, hogy a rendszerét szolgálják.

A Star Wars világában az új Köztársaság jeleníti meg a teljes mértékben szekularizált államot, míg korábban csak a Galaktikus Köztársaság/Birodalom határain kívül eső rendszerekről volt elmondható a szekularizáltság. Ezek a világok azonban többnyire a nyomor, a rabszolgaság és a bűn fészkeiként szerepelnek a filmekben, amit a vásznon a Tatuin bolygó testesít meg. Minden értelemben rendszeren kívüliek, a Köztársaság/Birodalom száműzöttei lakják, így a kultúrája is ennek megfelelően alakul.

Az új Köztársaság azonban – amit eddig kevéssé ismerhetünk –, minden bizonnyal nem tagadja a régi értékeit, ezt viszont a Jedik nélkül, a vallással való összefonódás nélkül képviseli. Széleskörű demokráciára épül, hisz egészen a radikális Ellenállóktól a békepárti irányzatokig mindenkinek helyt ad. A régi Köztársaság merevségét és szeparatizmussal szembeni intoleranciáját minden bizonnyal maga mögött tudta ez a rendszer, amit az mutat leginkább, hogy megtűri maga mellett az Első Rendet, sőt, annak váratlan támadásáig békére törekszik vele. Valószínűsíthetjük továbbá, hogy ebben a világban az erőhasználóknak nincsenek különleges jogosítványaik, mint a régi rendszerben, itt mindenki egyenrangú, egyenlő.

Az új Köztársaság számomra a mai liberális, multikulturális nyugati demokráciák analógiája. Egyfajta nyitott, elfogadó, idealista világ, ami naivan vak az olyan külső fenyegetésekre, mint, amilyen az erőszakos, fasisztoid és populista-imperialista Első Rend, amely külsőségeiben a náci Németországot, hadsereg szervezési elveiben az egykori Oszmán Birodalmat idézi – olyan, gyerekként a családjuktól elrabolt és katonának nevelt fiúk alkotják a serege jó részét, mint Finn, akárcsak az egykori janicsárok a törököknél.

A következő részekben azt várhatjuk, hogy ez a békére vágyó, pacifista Köztársaság kénytelen lesz megvédeni önmagát és miközben így tesz, bizonyára zártabbá, keményebbé is válik majd. Közben az is valószínű, hogy ez az új rendszer nem tér vissza a régi hibáihoz, nem nyúl majd a Jedi rendhez, vagy legalábbis nem a korábban megszokott, őrző szerepkörben.

Szólj hozzá!

Címkék: sci-fi társadalom filozófia pszichológia filo lélektan moralizálás Star Wars Jedi Darth Vader Csillagok háborúja Palpatine Sith Spanyolviasz


2017.04.17. 13:08 Mayer Máté

A Star Wars pszichológiája

Néhány hónapja a kezembe került Tóth Csaba: A sci-fi politológiája című könyve és miközben olvastam, arra gondoltam, hogy szívesen írnék valami hasonlót pszichológiai szempontból. A popkultúra tagadhatatlanul óriási hatással van az értékrendünkre és a világnézetünkre, de egyben lenyomata is korunknak, ami számomra rendkívül izgalmas kihívássá teszi a téma tanulmányozását. Ebben a bejegyzés sorozatban arra teszek kísérletet, hogy alámerüljek az egyik legnagyobb hatású sci-fi univerzum, a Csillagok háborúja világának lélektani mélységeibe.

Mivel a Star Wars univerzum legismertebb része a mozifilmekben is megörökített történet, így a továbbiakban főként erre helyezek hangsúlyt, kisebb figyelmet szentelve a temérdek könyvnek, videojátéknak, képregénynek és rajongók által készített filmnek.

 

A Skywalker család terápiás szemmel

 

Az eddig megjelent két trilógia és a most készülő új középpontjában is a Skywalker család hányattatott sorsa áll. Anakin/Darth Vader, Luke, Leia és Ben/Kylo Ren életén keresztül ismerhetjük meg a régi Köztársaság bukását, a Galaktikus Birodalom felemelkedését és összeomlását, majd az új Köztársaság és az Első Rend közt fölosztott világegyetem ismételt lángba borulását. A Skywalkerek története pedig sok szempontból a generációkon átívelő negatív apakomplexus története.

A Baljós árnyakból tudjuk, hogy Anakin-t a midikloriánok nemzették – mint később kiderül, egy hatalmas sith nagyúr, Darth Plegis mesterkedése nyomán –, vagyis mindenféle apakép nélkül cseperedett Qui-Gon Jinn érkezéséig. A szeplőtelen fogantatás miatt itt akár direkt párhuzamot is vonhatnánk a bibliai Jézussal, de míg Krisztus gyermekkorától tudta, hogy ő isten fia, addig Anakinnak nem volt egy ilyen pozitív képzete az apjáról és nem volt az életében József sem, aki vigyázott volna rá és példát mutatott volna neki.

Anakin rabszolgának született, aki az anyjától kapott ugyan szeretetet, de Shmi nem tudta megvédeni a fiát attól, hogy kicsi korától dolgoztassák és a gazdáik kényük-kedvük szerint adják-vegyék őket. A kis Skywalker egy kemény, kegyetlen világban nevelkedett, ahol nem lehetett igazán gyerek és mire a filmben megismerjük, tulajdonképpen ő a „férfi a háznál”, kézügyességének hála ő a családfenntartó.

Qui-Gon az első pozitív férfiminta a kisfiú számára, aki azonban rövid ismeretség után nehéz döntés elé állítja: vagy eljön vele Jedi-lovagnak tanulni, hátrahagyva hőn szeretett édesanyját, vagy ott marad rabszolgának. Anakin Shmi unszolására végül az utazást választja, de tulajdonképpen már itt kialakul benne egy törés a Jedi-renddel szemben. Habár ez az eljárás és iskoláztatás a Köztársaságon belül teljesen bevett gyakorlat, Skywalker a Tatuinon született, ami kívül esik a Köztársaság határain, így számára az egész teljesen idegen. Az anyjától való elválást óriási veszteségként, traumaként éli meg, amit viszont a Jedik láthatóan nem értenek meg.

Qui-Gon halála a következő veszteség a kisfiú életében. Az élet kegyetlensége, hogy éppen csak hogy kapott egy pozitív apafigurát, máris el kell gyászolnia. Ezután néhai mestere helyett Obi-Wan Kenobi veszi szárnyai alá Anakint. A fiatal Kenobi azonban nem tud igazán tekintélyszeméllyé válni a fiú szemében, kapcsolatuk alapján inkább versengő testvérek, mint mester és tanítványa. Ezt használja ki Palpatin kancellár, vagyis Darth Sidius, aki Obi-Wan-nal szemben elég idősnek, bölcsnek és tapasztaltnak tűnik, hogy Skywalker ne nagyon kérdőjelezze meg az iránymutatásait, így innentől a sith nagyúr tölti be az apaszerepet Anakin életében. Palpatine-t nem köti a Jedik regulája, ezért olyan dolgokban is megértést tud tanúsítani az ifjú padawannal szemben, amikben a kötődést alapvetően elutasító jedik nem. Látszólag együtt érez vele, mikor a kamasszá serdült Anakinnak hiányzik az édesanyja, vagy mikor a későbbiekben a szerelmét félti a szüléstől, így pedig szépen lassan a bizalmába férkőzik. Amikor azután Skywalkernek választania kell a Jedik és a Sith-ek között, a fiú a sötét oldalt választja.

Esetében a Krisztussal való párhuzam azért is áll, mert a Jedik próféciái szerint Anakin lesz az, aki egyensúlyt hoz az erőben, vagyis egyfajta megváltóként tekintenek rá. Talán ez is az oka annak, hogy elnézőbbek vele szemben, a különcségei és kilengései felett szemet huny Obi-Wan és Yoda mester is. (Bár Kenobi időnként próbálja fegyelmezni, a tekintély hiánya miatt ebben sohasem lehet maradéktalanul sikeres.)

Anakin életútjában egyébként számomra az a legérdekesebb, hogy ezt a messianisztikus szerepet végül be is tölti. Mikor az előzménytrilógiában megismerjük, a galaxis még tele van Jedikkel, Sith-ekből azonban csak 2 van, a Jedik tehát túlsúlyban vannak. Skywalker ezt az egyensúlytalanságot az uralkodó segítségével megszünteti azzal, hogy szinte teljesen kiirtják a Jediket – éppen ezért Obi-Wan szidalma A Sith-ek bosszújában, miszerint Anakinnak az lett volna a dolga, hogy legyőzze a Sith-eket, nem, hogy közéjük álljon, alapvetően téves logikán alapszik. Másrészt Anakin/Vader abban a különleges helyzetben van, hogy élete során mind a fény, mind a sötét világában elmerül, így saját magában, személyében is teremt egyfajta egyensúlyt.

Skywalker feldolgozatlan traumái és szenvedélyessége nyomán nem lehetett jó Jedi, de Anakin jobban szerette Amidalát a hatalomnál és a Sith-ek útjára is csak félelemből lépett, így viszont Sith-nek sem volt tökéletes. Mikor az uralkodóval szemben Luke oldalára áll és a szeretetet, a családot választja a sötét oldal helyett, azt a film úgy ábrázolja, mintha visszatérne a fénybe, pedig valójában egy olyan érték mellett teszi le a voksot, ami mindkét vallástól távol áll. Sem a Sith-ek, sem a Jedik nem kötődnek személyekhez, előbbiek a hatalmat, utóbbiak a másokért való önzetlenséget, a szolgálatot helyezik mindenek fölé, Skywalker az élete végén azonban mindkettőre nemet mond. Nem azért öli meg Palpatine-t, hogy a helyére lépjen, ami rendesen a Sith-ek útja lenne, hanem, hogy a fiát védje és a Jedi-rendet is a családjáért, a kedveséért és a gyermekeiért hagyja el.

Anakin tragédiája, hogy ahogy neki sem volt apja, ő maga sem tud soha apává válni egészen az utolsó percekig. Felnőtt élete nagy részét Darth Vaderként éli le, anyjától kapott nevét is elhagyva, vagyis szimbolikusan is elszakad a családjától, elszakad attól a sok fájdalomtól, amit a veszteségei jelentettek. Traumái elől a munkájába és a vallásába menekül. Olyan bántalmazó férfivá lesz, mint a Tatuin gengszterei és rabszolga kereskedői, akiktől kisfiúként félnie kellett. Így válik áldozatból elkövetővé.

Az egész Birodalom a félelemre és a tekintélyelvre épül. Egy olyan, alapvetően maszkulin, soviniszta világ, mint amilyen a két világháború nemzedékeinek realitása volt. Ez a kritikátlan tekintélytiszteletet követelő, militáns közeg Vader lelkivilágát is jól szimbolizálja. A fájdalmából harag lett, és ugyanolyan könyörtelenséggel bánik el mindenféle „rendetlenkedővel”, mint amilyen sok elutasítást ő kapott egykor. A Jedik ugyanis Anakin érzéseit nem egyszerűen nem értették meg, de el is ítélték, negatívan meg is bélyegezték azokat.

Az édesanyjához és Amidalához való kötődése a Jedik szerint nem méltó a rend tagjaihoz, azt gyengeségnek látják. A félelme, hogy elveszítheti őket, a „sötét oldal érzése”, amin uralkodnia kellene. A haragja és a gyásza anyja elvesztésekor megint csak a sötét oldalhoz tartoznak. Mikor pedig Yoda elé tárja a kétségeit és félelmeit Amidala megálmodott halálával kapcsolatban, erre a mester azt feleli, hogy „mondj le mindenről önként, amit fájna elveszítened”. Yoda tanácsa a Jedi-filozófia felől szemlélve érthető és helyénvaló, tényleg megoldást kínálna Anakin helyzetére, ugyanakkor kicsit sem veszi figyelembe, hogy egy olyan embernek, akinek alapélménye a nélkülözés, mennyire nehéz lehet lemondani arról a kevésről, amije van.

Onnantól, hogy a fekete Vader ruhát magára ölti, mindenkiben félelmet ébreszt, mindenkit távolít magától. Ez az álarc ugyan megvédi az intimitástól, az újabb lelki sebektől és csalódásoktól, de közben nagyon magányossá is teszi. Egyedül Luke az, aki hajlandó rá, hogy lassanként átnézzen ezen a páncélon és meglássa mögötte az embert, így Amidala után ő a második, akitől Anakin valódi együttérzést kap. Éppen ez az, ami végül eltántorítja a sötét oldaltól.

Luke és Leia helyzete sok szempontból hasonlít apjuk sorsára. Életük derekán ők sem ismerhetik, kinek a gyermekei, sőt, nekik még anyjuk sincs, hiszen Amidala belehal a szülésbe. Azonban mindketten szerető családban nőnek föl, Luke a mostohanagybátyjánál Owen bácsinál és feleségénél, Beru néninél lakik a Tatuinon, Leia pedig az Alderanra kerül, ahol Organa szenátor és a felesége örökbe fogadják. Míg Luke tudja, hogy Owen és Beru nem a vér szerinti szülei, addig Leia A Jedi visszatérben utal rá, hogy „az anyja mindig szomorú volt”, tehát az ő esete titkos örökbefogadás, a szenátor feleségét valódi anyjának hiszi.

Éppen ebből az alapállásból adódik, hogy mindketten bírnak egy saját férfi és női mintával, míg Anakinnak csak női, anyai mintája volt. Amikor a két testvér nevelőszüleit elpusztítja a Birodalom, Luke és Leia életében is fontos szerephez jut a gyász, de apjukkal ellentétben már fiatal felnőttként és nem gyermekként kell ilyen súlyos vesztességgel szembenézniük – Anakin Qui-Gon halálakor még gyerek, anyjáról pedig önként kell lemondania ugyanekkor.

Leia a nevelőszülei – és félig valódi szülei – hivatását, politikai örökségét viszi tovább és egész életében igyekszik eltakarítani azt a rendszert, ami részben Anakin és Amidala frigyéből sarjadt ki. Eközben maga is feleség és anya lesz és miközben a lázadás élén kiválóan helyt áll, szülőként, Han Solo-val együtt kudarcot vallanak, mikor Ben a sötét oldalt választja, nagybátyja, Luke tanításai ellenére is.

Luke ezzel szemben apja lelki-szellemi útkeresését járja végig maga is, csakhogy miután szintén elveszti első mesterét, az öreg Obi-Want – éppen apja kardja által –, ő nem Palpatine, hanem Yoda hatása alá kerül, és számára az idős mester válik újabb apafigurává. Yoda, talán maga is bölcsebb lett, mert megértéssel viseltet Luke kétségei, félelmei iránt, ahogy az erő által szellem alakban visszatérő Obi-Wan is, ezért az ifjú Skywalker nem ismétli meg apja minden baklövését.

Ennyi lelki munícióval fölvértezve képes arra, hogy a gyűlölt Vaderben meglássa a szeretett és számára nagyon hiányzó Anakint, akire a döntő pillanatban nem súlyt le – szemben apjával, aki egykor egy hasonló párviadalban lefejezte elődjét, Dooku grófot. Mikor Luke a fénykardját is eldobja és ahelyett, hogy Palpatine mellé állna, még megküzdeni sem hajlandó vele, Anakin átállása rémlik föl, ahol Vindu mester és a későbbi uralkodó csatáztak egymással, Palpatine pedig védtelennek, erőtlennek mutatta magát, így kérve Skywalker segítségét.  Luke talán tudja, hogy nem volna esélye a császárral szemben, talán csak így akarja rábírni apját a sötét oldal elhagyására, de azzal, hogy nem harcol, maga is szembegy mindennel, amit a Jedik vagy a Sith-ek képviselnek. Egyúttal az is világossá válik, hogy Palpatine azért akarta megnyerni magának Luke-ot, mert Vader már túlságosan megerősödött, akit szeretett volna egy fiatalabb, képzetlenebb és befolyásolhatóbb tanítványra cserélni, hisz Anakin sérülten, egy kézzel is képes végezni a császárral.

Luke későbbi története egyelőre még homályos, csak annyi tudható belőle, hogy nem sokat tanult a Jedik korábbi hibáiból, mert a régi rendhez hasonló társaságot szervezett, ami azonban balul sült el, mire, akárcsak Yoda, önkéntes száműzetésbe vonult. Legalább ennyire homályos még Ben Solo, vagyis hosszú idő óta az első Skywalker leszármazott története, aki teljes családban nőhetett föl. Szüleit valószínűleg jobban lefoglalta a világ alakítása, mint az otthoni teendők és talán az ebből fakadó elhanyagoltság tette fogékonnyá a szintén rejtélyes Snoke tanításaira, hogy nagyapjához némiképp hasonlóan, vallási fanatikusként ő is a sötét oldalban keressen vigaszt és megerősítést. Ben szintén elhagyta a nevét és Kylo Renként éli az életét, megszakítva a kapcsolatot a családjával. (Ezt hívjuk szakszóval cut-off-nak.)

Azt is tudjuk róla, hogy a negatív apakomplexus őt is elérte, Leiától és Han Solo-tól talán éppen azért fordult el, mert Luke gondjaira bízták, amit esetleg elhagyatásként élt meg, ám az idősebb Skywalker minden bizonnyal ugyanúgy nem tudta betölteni nála az apafigura szerepét, ahogy korábban Anakin esetében Kenobi is kevés volt ehhez. Mestere helyett Ben is egy sötét oldalhoz tartozó erőhasználót, Snoke-ot választotta „apjának”. Mikor valódi apjával sok év után találkozik a Starkiller bázison, Kylo/Ben erős belső küzdelem után végül Han megölése mellett dönt, amivel talán örökre a sötét oldalhoz láncolja magát és egy olyan újabb traumát okoz a család többi tagjának, amit nehéz lesz feldolgozniuk.

A Skywalkerek útja az elhanyagolás, a meg nem értettség, a traumák, a fizikai és lelki bántalmazás, a hivatásbéli megszállottság, valamint a család megtagadásának hosszú története. Luke és Leia példája jól mutatja, hogy mennyire nehéz ebből a körből kitörni, és még ha a saját életükben sikerül is felülemelkedniük az örökségükön, a következő generációnak sincs könnyű dolga. Ben például az apját jégtömbbe fagyasztó, a nagybátyja kezét levágó nagypapa, a közéletért magát és családját föláldozó anyja és nagyanyja, illetve a nagyapját megcsonkító és a halálához közvetve hozzájáruló nagybátyja örökségei közt nem csoda, hogy nem könnyen igazodik el. Nem beszélve arról, hogy Amidala léte, Leia örökbefogadottsága A Jedi visszatér idején még családi titok és így Luke és Leia szüleinek viharos és szenvedélyes szerelme is az. Vader rémtetteiről talán szintén nem szívesen emlékeznek meg a vacsoraasztalnál – mondjuk arról, hogy lánya örökbefogadó szüleit és a teljes bolygójukat az első Halálcsillaggal közvetve ő pusztíttatta el –, tehát elmondhatjuk, hogy a család múltja titkokkal is eléggé terhelt. Nem beszélve „a mindent átjáró erőről” és a vele kéz a kézben járó Jedi/Sith vallásról, ami folyamatosan eszmei keretként szolgál a családot ért különféle behatások értelmezéséhez.

Mindkét hitrendszerről elmondható, hogy erősen moralizál, ami lehetetlenné teszi a lelki sebek begyógyulását. Ráadásul a Jedi filozófia is minden nemzedék férfitagjára nagy terhet ró a Skywalker családban – Anakin a kiválasztott, akinek egyensúlyt kell teremtenie az erőben, Luke maga az „új remény”, egyben a Jedik egyik utolsó reménye is, Ben pedig egy új kezdet képviselője, akinek aközött kell döntenie, hogy nagybátyja vagy nagyapja örökségét (vagy annak nagy részét) tagadja-e meg.

A következő részben a Jedi és a Sith tanok lélektanára szeretnék összpontosítani annak fényében, hogy miként hatottak ezek a Skywalkerekre és a tágabb univerzumra.

Szólj hozzá!

Címkék: család sci-fi vallás filozófia pszichológia filo családterápia Star Wars Han Solo Luke Birodalom Anakin Skywalker Amidala Jedi Köztársaság Darth Vader Csillagok háborúja Palpatine Sith Spanyolviasz Leia Kylo Ren Snoke Első Rend


2017.03.21. 09:59 Mayer Máté

„Csak a széthúzás!” – A magyar közélet mítoszai és a változó világ

A Föld aktuális helyzetét körüljárva legutóbbi bejegyzésemben kitértem Közép-Kelet Európa jelenére és lehetséges jövőbeni kilátásaira is, ebben az írásban pedig részben arra keresem a választ, hogy Magyarországot mennyiben érinthetik az ott tárgyalt globális változások.

Rövidtávon azt lehet mondani, hogy a régiónk sorsát alapvetően fogja meghatározni az ukrán-orosz konfliktus nyomán kirobbant hidegháború alakulása a Nyugat és Oroszország közt. Trump megválasztása úgy tűnik sok egyéb mellett az USA külpolitikai irányváltásával is jár, ugyanis jó esély van rá, hogy a Csendes-óceáni térségre koncentráló elnök nagyobb részt magára hagyja majd Európát, lassanként kihátrálva az oroszok elleni szankciókból és végső soron az egész konfliktusból is. Ha pedig az USA a NATO-beli szerepét is lényegesen csökkenti – ahogy Trump beígérte –, úgy súlytalanná válhat a szervezet és az EU lényegében magára marad Oroszországgal szemben.

Egy ilyen helyzetben pedig az Unió egysége minden eddiginél fontosabbá válna a várható orosz agresszió ellensúlyozására a Baltikumban – a Balti államok orosz megszállása –, illetve a Balkánon – itt a szerbek regionális törekvéseit erősítheti fel Moszkva a háttérből nyújtott támogatással.   Ugyanez mondaható el a másik bennünket közvetlenül érintő világjelenségről, a migrációról is, bár e témában jóval kevésbé fenyegetőek az egység hiányának rövidtávú következményei. Végül a növekvő terrorveszély megint csak az EU közös fellépését sürgeti, ez esetben egy megbékélést célzó közös Közel-Kelet politika kidolgozásában és megvalósításában.

A szervezetet azonban számos belső ellentét feszíti – többek közt a magyar miniszterelnök is előszeretettel „harcol Brüsszellel” –, miközben hazánkat is gyengíti a társadalom megosztottsága. Magyarország és Közép-Kelet Európa sorsa pedig attól függ, hogy mennyire leszünk képesek összefogni. Éppen ezért a folytatásban az egységet érintő közéleti hiedelmeket szeretném alaposabban körüljárni.

 

„Oldalt kell választanunk!”

 

Kissé tán zavarba ejtő lehet, hogy míg a régió összes országa egyértelműen a putyini politika ellen foglal állást, a hazai vezetés mintha kifejezetten várná az orosz befolyás növekedését a térségben, a kormányhű média kritikátlanul sugározza az orosz propagandát. Eközben Putyin budapesti látogatásaival diplomáciai síkon is egyértelműen a Nagy Medvéhez törleszkedünk, a Paks 2 kapcsán igényelhető orosz hitellel pedig hosszabb időre odaláncolhatjuk magunkat Oroszországhoz. Vagyis, miközben az Unióval szemben a nemzeti szuverenitásra hivatkozva dacol a kormány számos kérdésben, addig mintha egyenesen bátorítaná az orosz terjeszkedést a másik oldalon, az ország függetlenségét érintő veszélyeket figyelmen kívül hagyva.

A kép persze nem ennyire fekete, vagy fehér. Egyrészt van abban igazság, hogy a német-francia túlsúly az EU-n belül nem kedvez a kisebb tagállamok érdekérvényesítésének, másrészt az orosz külpolitika egyelőre nem veszélyezteti közvetlenül a közép-kelet európai régiót. Sőt, a V4-ekkel felelevenített jó kapcsolat az Unión belül fölveti annak a lehetőségét is, hogy a hozzánk hasonlóan kis súlyú szomszédainkkal összefogva ellensúlyozhatjuk az EU-n belüli erőeltolódást.

Ha a magyar belpolitika felől közelítünk a kérdéshez, azt mondhatjuk, hogy komoly nemzetbiztonsági kockázatot jelent, hogy hazánkban a rendszerváltással nem járt együtt az előző éra működtetőinek elszámoltatása. Egykori állambiztonságiak, vagy éppen KGB ügynökök a mai napig szabadon járhatnak-kelhetnek a magyar közéletben és a gazdaságban. Kérdés, hogy vajon kihez hűek most ezek az emberek?

Számomra riasztó azt látni, hogy az ország két legnagyobb pártja a Fidesz és a Jobbik kritikátlanul rajong az új, agresszív Oroszországért és az EU-val szemben talán túl jól is működő önvédelmi reflexek mintha egészen hiányoznának az oroszokkal szemben.

Ez a látszólagos ellentmondás azonban könnyen feloldható, ha tudjuk, hogy a hazai jobboldalon az erő kultusz logikája jellemzően minden más külpolitikai szempontot felülír. Eszerint „a gyönge Magyarországnak egy erős hatalomhoz kell csatlakoznia, hogy maga is erőssé váljon”. Ennek szellemében szokás romantizálni a dualista Magyarországot is, hisz a monarchia részeként könnyebb hazánkat erősnek látni, mint a megcsonkított, trianoni országot. Csakhogy véleményem szerint ettől a kiegyezés után sem váltunk erőssé és most sem leszünk azok! Ez a szolgai Magyarország útja.

Megvan persze a fenti gondolkodásnak a balos változata is a Kádár-kor nosztalgikus felemlegetésével. Az akkori relatív jólét és kényelem ugyanis megint csak a szolgai Magyarország útja volt, ahol a szovjet megszállást szocializmusba csomagolták és így tették eladhatóvá, máig bennünket nyomorító történelmi örökségeket hagyva hátra. Bár a politikai fősodorban nyíltan alig hirdetik az előző rendszer érdemeit, a néplélekben nagyon is élő valóság, és ahogy én látom, az MSZP-nek és a DK-nak, mint a szocialista állampárt örököseinek jórészt még mindig ebből táplálkozik a támogatottsága. Ráadásul a két párt ma képviselt kritikátlan nyugatbarátsága logikailag nem különbözik lényegesen a fent említett jobboldali, erőkultuszon alapuló megközelítéstől sem.

Ugyanakkor érdemes észrevenni, hogy a jelenlegi helyzetben hazánk nem csak két út közül választhat! A hidegháborúba beleállva lehetünk persze Nyugat-Európa, vagy Oroszország csatlósai, de arra is van lehetőségünk, hogy semlegesek maradjunk. A háborús logika ellen harcolni leginkább úgy lehet, ha nem állunk egyik oldalra sem. Ez a kossuthi út, vagyis a hozzánk hasonló kis súlyú, közép-kelet európai országokkal összefogva létrehozhatunk egyfajta „Duna-menti Föderációt”, ami alkalmas lehet arra, hogy sikerrel képviselje az érdekeinket Párizs és Berlin törekvéseivel szemben, illetve egyúttal Moszkva politikáját is ellensúlyozhatjuk így. Ehhez azonban szükségesnek látom az Unió megőrzését, mivel magában a régió nem elég erős Oroszországgal szemben, a szövetségen belül maradva azonban már igen. Ha pedig az EU-t sikerül föderalisztikus módon újjá szervezni, akkor egyszersmind a szövetség belső feszültségforrásait is fölszámolhatjuk, a szervezetet megerősíthetjük, hogy az képes legyen egységes fellépésre, akár a migráció kihívásaival, akár a terrorveszéllyel, akár az orosz fenyegetéssel szemben.

Az előbbi, harmadik utas logika már csak azért is megszívlelendő, mert a hazai közéletet megosztó bal és jobboldaliság is ilyen módon oldható fel. Érdemes észrevenni, hogy akik arra buzdítanak, hogy álljunk az egyik, vagy a másik oldalra, azok pártszínektől függetlenül mindannyian a megosztottság pártján vannak. Az általuk képviselt filozófia az össznemzeti egység legnagyobb kerékkötője!

 

„Vesszen Trianon!”

 

Bár a Közép-Kelet Európa térképét átszabó békediktátum majd 100 éve íródott, máig ható nyomokat hagyott a régió minden országában. Határokon innen és túl mélyen beleégett a néplélekbe és a jobboldali populista politikusok ezt időről időre ki is használják, mikor a nacionalizmus legsötétebb korszakait idéző fasisztoid, irredenta szlogeneket puffogtatnak.

Közép-Kelet Európa csak akkor lehet „erős”, csak akkor képviselheti hatékonyan a saját érdekeit, ha összefogunk. Ha mi, itt élők fölismerjük, hogy tetszik vagy sem, nekünk magyaroknak, románoknak, szlovákoknak, szerbeknek, szlovénoknak és ukránoknak közös az utunk, közös a sorsunk. Ráadásul ez a sors időről időre összefonódik a csehek, a lengyelek, illetve a Balkánon élő népek sorsával is. Ha be akarjuk gyógyítani a Trianon ütötte sebeket, azt csak közösen tudjuk megtenni, nem egymás kárára! Hatásait határrevízióval már rég nem orvosolhatjuk, csakis együttműködéssel. (Nagyon sajnálatos, hogy a ’90-es években tanúsított nyitott, toleráns magyar nemzetiségi politikát a szomszédok nem békejobbként, hanem javarészt gyengeségként értelmezték és kihasználták.)

Itt említhető meg az is, hogy a migráció kihívásai és a terrorveszély egyértelműen közelebb tolták egymáshoz Közép-Kelet Európa államait, a három fönt tárgyalt jelenség közül egyedül az orosz terjeszkedés megítélésében nincs egységes nézőpont. Ugyanakkor a NATO és az EU lehetséges szétesése azt jelentené, hogy a régiónk ismét orosz befolyás alá kerülne és lehet szidni Brüsszelt, vagy Washingtont, de ha ez bekövetkezik, még vissza fogjuk sírni őket…

 

„Csak le kell győzni Orbánt!”

 

A nemzetközi kapcsolatok és a külpolitika után a belpolitika felé fordulva a nemzeti megosztottság vezérelve, hogy a rendszerváltás óta a mindenkori ellenzék folyamatosan „le akarja győzni” az éppen aktuális kormányt. És amikor „legyőzésről” beszélnek, azt szó szerint kell érteni, vagyis „a másik oldallal semmiben nem szabad együttműködni, hisz ők gonoszak, akiket ki kell takarítani a közéletből” – más kérdés persze, hogy a színfalak mögött milyen háttéralkuk köttetnek. Mintha mindenki megfeledkezne róla, hogy bármelyik csapat is nyerjen a választásokon, akkor sem lesz másnaptól egypártrendszer! A tegnapi kormányból holnapra ellenzék lesz, akik ugyanúgy részei a parlamentnek, ettől a vereségtől nem „takarítódnak el a közéletből” és az ország sikere érdekében a pártoknak nemhogy „nem szabad” együttműködniük a másik oldallal, hanem egyenesen az a kötelességük!

Ha pedig a képviselők ezt maguktól nem teszik meg, akkor a választóknak lenne a feladatuk, hogy rákényszerítsék őket. Sajnos azonban a magyar társadalom tele van belső törésvonalakkal, amikre apellálva a populista bal- és jobboldali politikusok úgy játszhatnak a tömegek érzelmeivel, mint a bábszínházi színészek a bábokkal. Az ő céljuk az örökös megosztottság fenntartása és ezt a célt remekül szolgálja is a múlt sebeinek folyamatos ébren tartása és soha be nem gyógyítása, a nácizás, a komcsizás, a zsidózás és a cigányozás.

E megosztottság ellenszere a párbeszéd lehetne a választók között. Egymás jogos sérelmeinek a meghallgatása és elismerése volna az a lépés, ami valódi, rendszerszintű változást indíthatna el. Hiszen nem a pártoknak vannak szavazói, hanem a szavazóknak vannak pártjai!

A Fidesz-KDNP-re 2-2,5 millió ember szavaz minden választás alkalmával. A hagyományos, megosztó logika mentén pedig a mai ellenzék a Fidesz-KDNP legyőzésével nem elsősorban Orbán Viktort győzné le, hanem ezt a 2-2,5 millió embert, (amitől mellesleg az égvilágon semmi nem változna).

Ez ugyanakkor csak a politikusok megoldása, amit a társadalomnak nem kell szükségképpen elfogadni. Az utóbbi évtizedek árvizei, népszavazásai, sport sikerei és olykor tüntetései többször megmutatták már, hogy konkrét ügyek mentén a legkülönbözőbb pártpreferenciájú emberek is képesek együttműködni, sőt, akár közös álláspontra helyezkedni. Maga a rendszer is ilyen módon reformálható meg – legalábbis demokratikus irányban.

 

„Csak 2018 számít!”

 

Szintén az imént tárgyalt, „csak le kell váltani” logikához tartozik az a fajta szemlélet, ami szerint egyes-egyedül a választási évekre kell koncentrálni. Mintha a közélet pillanatszerű, statikus volna, egy választás megnyeréséhez pedig elégséges lenne pár jól csengő szlogen és ígéret, illetve egy ügyesen fölépített pár hónapos kampány. Ezzel szemben a társadalom és a közélet alakulása is folyamatszerű, ezért nem elég 4 évente villantani, a köztes időben pedig elmerülni a képviselőtestületi munkában a kormány hangos kritizálása mellett. Aki valódi változást szeretne, annak folyamatos, aktív közösségszervezőként kell föllépnie!

Annál is inkább, mivel a politikusok megítélése itthon roppant negatív, az elittel szembeni bizalom a nullát is csak alulról súrolja. Ezt pedig nem lehet nyilatkozatokkal megváltoztatni a rádió- és tévéstúdiókból, az újságok hasábjairól, vagy a közösségi média felületeit használva. Ehhez személyes jelenlét kell és nem csak a kampányidőszakban! Konkrét, kézzelfogható munka – akár útjavítás, vízelvezető árok tisztítás –, illetve a helyi emberek, ügyek megismerése és segítség azok kezelésében.

Másrészről a jelenlegi ellenzék eleve kevéssé tűnik alkalmasnak „Orbán leváltására”. Legutóbb a kvóta referendum volt az, ami sokadszorra is világosan megmutatta, hogy a baloldal képtelen annyira vonzóvá válni a tömegek számára, hogy esetlegesen majd kormányváltó tényező legyen, de még ahhoz is kevés, hogy érdemben figyelembe kelljen venni a parlamenti munka során – hisz nélkülük is elég masszív a kormánytöbbség. Eközben a Jobbik a Fidesznél sokszor már nem tud radikálisabb lenni – a népszavazás kapcsán lényegében nem is kampányoltak –, a balos szavazóknak viszont még mindig „túl nácik”, így ők is mintha elérték volna népszerűségük felső határát. Ugyanakkor ezek az erők ahhoz meg nem elég népszerűtlenek, hogy a parlamentből kiesve átadják a terepet új, hitelesebb – vagy annak tűnő – politikusoknak. 8 éve ez a paradoxon bénítja a hazai ellenzéket. Aki tehát kormányváltást szeretne, annak először az ellenzéket kell leváltania!

Ez a folyamat pedig végső soron egy teljes elitcserét is magával hozna, ami számomra elengedhetetlennek látszik a nemzeti összefogás elérése érdekében – de ez nem jelenti azt, hogy a mostani elittel ne kellene megtalálni az utat az együttdolgozásra, hisz ők is a nemzet részei, és tetszik, vagy sem, mindig is azok maradnak.

 

„Csak egy jó vezető kell!”

 

2010 óta felvetésből axiómává érlelődött a nagyobb ellenzéki pártok között, hogy csak egy erős, karizmatikus vezető lehet képes leváltani a jelenlegi kormányt. Az elgondolás eddig még logikus is, hisz jó vezetőkre minden szervezetnél szükség van. Azonban az ellenzéki politikusok és szavazóik jó része nem állnak meg itt, mert abban is egyetértenek, hogy nekik más dolguk sincs, mint megtalálni ezt a messianisztikus figurát, aki egyszerre lesz képes megújítani a bal-/jobboldalt és leváltani a Fideszt a hatalomból – ma egyesek Gyurcsány Ferencben, mások Botka Lászlóban látják ezt a valakit, míg a Jobbik a maga vezetőjét Vona Gábor személyében már meg is találta.

Magyarán a recept úgy néz ki, hogy a jelenlegi miniszterelnök kihívója csak olyasvalaki lehet, aki Orbán Viktorabb Orbán Viktornál is. Amivel csupán két probléma van. Az első, hogy ez a logika helyesnek fogadja el, ha egy tekintélyes, karizmatikus vezető leuralja a pártját és a szavazóit, csak az nem tetszik innen nézve, ha ezt a vezetőt Orbán Viktornak hívják. Vagyis a jelenlegi rendszer jó és helyes, csupán az a gond vele, hogy „nem a mi jelöltünk áll az élén” – miközben a szavak szintjén minden ellenzéki szervezet az egész rendszert támadja.

A második gond pedig az, hogy ez a megközelítés minden felelősséget a vezetőre tol át, mintha a választóknak és párttagoknak semmi más szerepe nem volna, mint, hogy ezt a vezetőt megtalálják és pajzsra emeljék. Ez egy kimondottan passzív, alapvetően diktatórikus társadalmi szemlélet. Azzal rokon megközelítés, mint mikor a Harmadik Birodalom bűneiért egyedül a vezetőjét, Hitlert okolják, vagy a Szovjetunió rémtetteiért csakis Sztálint kiáltják ki felelősének és nem vesznek tudomást arról, hogy aktív, vagy passzív formában, de az egész közösség együttműködött mindkét rendszer fenntartásában és működtetésében.

Ugyanígy nem lehet a vezetőre tolni, hogy 8 év kormányzás és 7 év ellenzékben töltött időszak után a baloldalnak még mindig nincs egy épkézláb elképzelése arról, hogy kormányra kerülése esetén milyen irányban alakítaná az ország sorsát – azon túl persze, hogy lebontanák az „Orbán-rendszert”. Ehelyett csak olyan általánosságokat puffogtatnak, mint az egészségügy, vagy az oktatás rendbetétele, de arról már nem szólnak, hogy ezeket mégis miként képzelik el a gyakorlatban. A Jobbik e tekintetben egyértelműen előrébb tart, esetükben a radikális programjuk néppártivá csiszolása az, ami még nem lezárt folyamat.

Az sem a vezető dolga, hogy „a pártok kimenjenek az emberek közé” és a helyi ügyeket megismerve és felkarolva közösségszervező munkát végezzenek. Az ilyesfajta, alulról szerveződő kezdeményezésekkel, a médiaszereplések és az országos ügyek helyett a helyi, megfogható ügyekre való fókuszálással és személyes jelenléttel, a pártok „részvételivé alakításával” lehetne rendszerszinten megújítani és leváltani a jelenlegi berendezkedést. Csakhogy ez egy lassú folyamat, amire nem elég egy kampányidőszak és nem is lehet olyan látványosan bemutatni a hírekben, mint az X hivataltól kiperelt anyagokat a mindenféle korrupciógyanús ügyekről.

Az ebben a szellemben végzett közösségszervező munka útközben természetes módon kitermelné a maga vezetőit, akik országosan is összefoghatnák azt, anélkül, hogy bárki is tudatosan keresné őket. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy a ma még magas presztízsű, a közéletet tematizáló véleményvezéreknek hátat kell fordítani. Nekik ugyanis a jelenlegi helyzet fenntartása alapvető érdekük, miközben egy ilyesfajta változás a hatalmuk és pozícióik elvesztésével járna, hisz azt nem ők irányítanák.

 

„Csak össze kell fogni!”

 

Az ellenzéki összefogás szükségessége megint csak nem új keletű axióma, bár az kétségtelenül újdonság lenne, ha az a Jobbik és a baloldali szervezetek között jönne létre. Az alapgondolat, miszerint a Fidesz csak közös erővel mozdítható el a hatalomból még talán meg is állja a helyét. Csupán az vele a gond, hogy nincs olyan közös program, ami mentén az ellenzék hajlandó volna a nézetkülönbségeket félretéve összefogni, majd közösen dolgozni a program megvalósításán. Az egyedüli közös pont, hogy „váltsuk le Orbánt!”, ami azonban a jobboldali szavazók jó részének érthető módon nem vonzó és még a baloldaliak jelentős részének is kevés.

A 2014-es balos tömörülés csak arra volt jó, hogy konzerválja a baloldal széttöredezettségét. E nélkül az olyan kisebb pártok, mint az Együtt, a Párbeszéd, a MoMa, vagy a Liberálisok már rég eltűntek volna a közéletből, míg a DK és az MSZP sorsát az határozná meg, hogy melyik képes magát potensebbnek, kormányképesebbnek mutatni a választók előtt – a másik szervezet értelemszerűen törpepárttá zsugorodna, esetleg a parlamentbe sem jutna be.

Összefogásra össznemzeti szinten volna szükség, nem oldalak és pártzászlók mentén! Ehhez viszont elengedhetetlen, hogy a legkülönfélébb értékrendekkel rendelkező, egymással ellenségeskedő pártokat preferáló emberek párbeszédet kezdjenek egymással. Tehát az összefogásból nem maradhatnak ki a „fideszesek”, az „mszp-sek”, a „dk-sok”, a „jobbikosok”, az „lmp-sek”, az „együttesek”, a „párbeszédesek”, a „liberálisok”, a „momások”, vagy a pártnélküliek sem! Hosszabb távon úgy hiszem, hogy egy ilyesfajta összefogáshoz elkerülhetetlen, hogy levessük a pártszíneket, ne azok mentén határozzuk meg önmagunkat, ami kinek-kinek a saját felelőssége, ehhez nem kell a többiekre várni. Pártok összefogása helyett a társadalom összefogása reformálhatja meg a jelenlegi rendszert.

 

„Csak meg kell szólítani a pártnélkülieket!”

 

Az ellenzék különösen kedvelt lózungja, hogy a politikától elfordult tömegekre támaszkodva kívánják elérni a céljaikat. Csakhogy a „pártnélküliek” nem képviselnek egységes tábort, hanem 1000 félék, milliónyi okkal, hogy miért nem foglalkoznak pártpolitikával. Éppen ezért nem lehet őket egységesen megszólítani sem.

Ide kapcsolódik, hogy a közélettől elfordult tömegek passzivitását jellemzően egyfajta tudatos, rendszerkritikus döntésnek szokás beállítani, miközben a nem politizáló tömegek java része falvakban, vagy kisvárosokban él, halmozottan hátrányos helyzetű nyomorgó, aki nem ritkán alulszocializált és aluliskolázott, munkanélküli, vagy közmunkás. Vagy ő maga, vagy közeli családtagja alkoholbeteg, vagy drogfüggő, esetleg még hangulatzavaros, és/vagy szorongó is, mentálisan tehát nem teljesen egészséges. Ezekben a családokban gyakori a nyílt erőszak, a kriminalitás, az átlagéletkor pedig messze az országos átlag alatt van, amit csak tetéz, ha az illető nagycsaládos. Ha pedig roma származású, még faji előítéletekkel is gyakorta szembesül – amit persze ő is viszonoz a fehérek felé. Aki ilyen körülmények közt él, annak aligha tudatos döntés a passzivitása, sokkal inkább a testi, lelki és szellemi nyomorból fakadó beszűkültség következménye.

Közülük kerül ki az ország „4 millió létminimum környékén, vagy az alatt élő polgárának” java része, akikről a Fidesz érdemben tudomást sem vesz, a baloldali politikusok pedig előszeretettel hivatkoznak rájuk, hogy a kormányt támadják. Közéjük persze már nem mennek ki, nem próbálják segíteni őket, pláne nem együttműködni velük, csupán eszközként használják ezeket az embereket, hogy protestszavazatokat gyűjtsenek.

Magamban mindig szomorúan elmosolyodom, amikor egy egyértelműen városi, értelmiségi szervezet a pártnélküliek megszólításáról beszél – ahogy legutóbb a Momentum tette –, hisz javarészt nem is ismerik őket, semmit nem tudnak róluk, vagy a problémáikról, mégis a támogatásukat kérik.

Ezeknek a tömegeknek a közéletbe való bevonása ugyanakkor valóban nemes feladat lenne, de az egyrészt nem fog menni nélkülük, másrészt ehhez először a szociális, lelki és anyagi problémáikat kell rendezni, amin több civil szervezet is munkálkodik az országban. Ha egy politikus valóban komolyan gondolja a „pártnélküliek” megszólítását, akkor a legjobban teszi, ha önkéntesnek áll és a hagyományos közéleti szereplés helyett a terepen igyekszik segíteni.

 

„Az elégedetlenség majd úgyis addig fokozódik, hogy elsöpri a kormányt!”

 

Az eddig tárgyalt, aktív ellenzékiséget hirdető szólamok mellett egyesek úgy vélik, hogy a rendszer bukását elég csupán az időre bízni, hisz a politikusaink úgyis annyira pofátlanul korruptak, amúgy is olyan fatálisakat hibáznak, hogy előbb-utóbb a velük szemben táplált indulatok majd maguk alá temetik őket. Nincs más dolgunk tehát, mint nyugodtan kivárni ezt a pillanatot.

E logikát számos történelmi példa is támogatja, csakhogy országunk politikusai is jól ismerik ezeket a példákat és tesznek róla, hogy lehetőleg elkerüljék a rájuk nézve kellemetlen következményeket. Egyrészt ezt a célt szolgálja a Fidesz részéről az újabb és újabb ellenségképek keresése, hogy ezekkel szemben egyesítsék a társadalom meghatározó részét és az elégedetlenséget is ebbe az irányba csatornázzák önmaguk helyett. Másrészt, amíg nyitva a határ, addig a külföldre menekülés egyben az elégedetlenség hullámait is jórészt levezeti. Végül az olcsó alkohol és designer drogok, valamint a munkaalkoholizmus és az egyre nagyobb számban felírt hangulatjavítók és szorongáscsökkentők szintén a kezük alá dolgoznak. Hisz egy fortyogó kuktát is csak akkor robbant szét a gőz, ha rajta a tető és a feszültség nem tud hol távozni.

Paradox módon a nyomorgók tömegei is a jelenlegi rendszert konzerválják, mert aki nyomorog, az csupán túlél, annak nincs jövőképe, perspektívája, csak a jelent látja. Következésképp nem szerveződik és nem foglalkozik olyan elvont témákkal sem, mint a közélet. Ráadásul minél tanulatlanabb, testileg és mentálisan minél kevésbé egészséges és minél töredezettebbek a társas kapcsolatai, annál biztosabb, hogy magától képtelen lesz ebből az állapotból kimászni.

A másik oldalról az utóbbi években a baloldali pártok, szavazók és médiumok között fölerősödtek azok a hangok, akik szerint Magyarországon diktatúra van. Aki pedig diktatúrát kiált, az tudatosan, vagy tudattalanul forradalmat szeretne, mert diktatúrákat csak forradalmak által lehet megbuktatni. Ez a fajta elégedetlenség azonban főként a nagyvárosi értelmiség körében érzékelhető, akik pedig egyrészt túl kevesen vannak egy ilyen fordulathoz, másrészt vagy túl szabad szelleműek és jól képzettek, hogy inkább külföldre költözzenek, vagy túl kényelmesek, hogy ők maguk fegyvert ragadva megpuccsolják a rezsimet.

Vidéken jobban fáj a nyomor, hogy nincs más, csak közmunka, mint a sajtószabadság szűkülése, vagy nagyobb problémát jelentenek az infrastruktúra hiányosságai, mint az alkotmányossági aggályok, vagy a trafik mutyi, stb. A vidéki és városi elégedetlenség már csak azért sem tud összeérni, mert e két közeg szereplői „nem egy nyelvet beszélnek”.

Szempontunkból végül fontos kijelenteni, hogy akik az elégedetlenségre apellálnak, háborús, forradalmi logika mentén gondolkodnak, azok a nemzeti széthúzás és nem az egység pártján állnak. A forradalmak ugyanis nemhogy nem oldják fel egy nemzet belső megosztottságát, hanem újabb sérelmekkel gazdagítva azt csak tovább mélyítik az árkokat – lásd legutóbb a 2006-os események hatásait. Az igazi forradalomhoz sok idő és testi, lelki, szellemi nevelés kell, nem puskaropogás!

 

„Csak a Jobbik!”

 

A radikális párt számomra sok szempontból a mai magyar társadalom lakmuszpapírja. Annyi ellentmondást testesít meg egymagában, amennyit az összes vetélytársa még együtt sem. Kezdve azzal, hogy magát a közelmúltban még „nem demokratikus pártként” határozta meg, miközben vidéki jelenlétük és a szervezetre eddig jellemző lefelé nyitottság miatt közelebb állnak a részvételiséghez, mint a „demokratikus pártok”.

Az értelmiség általában elutasítja őket, de az egyetemi ifjúság körében ez a legnépszerűbb politikai szervezet. A vidék jó részét leginkább a Jobbik tudja megszólítani, a nagyvárosokban azonban nincs igazán jelentős súlyuk, ami jól jelzi a két közeg közti óriási szakadékot. Nemzeti radikálisoknak mondják magukat, az ’56-osok örököseinek, mégis a Szovjetunió visszaállításával kacérkodó Putyin kritikátlan hívei – anyagi támogatását is szívesen fogadják –, annyira, hogy soraik közt megtűrik a vélhetően orosz ügynök Kovács Bélát is.

A Kelet felé építettek ki jó kapcsolatokat, miközben Magyarország ma a Nyugathoz tartozik – bár újabban a párt nyugati nyitásán fáradoznak. A radikális szervezet részben szélsőjobbos gyökerekből indult, ma pedig már egyfajta mérsékelt néppártiságra törekednek. Újabban az „árkok betemetését”, a nemzet egyesítésének szükségességét hirdetik, mégis a társadalmi megosztottság egyik fő forrását adó történelmi sérelmekre apellálnak. A Trianonhoz fűződő, alapvetően irredenta viszonyulásuk miatt a Kárpát-medence népeivel való együttműködésük lehetetlennek látszik.

A Jobbik kormányra kerülése esetén hazánk diplomáciai karanténba kerülne az Unión belül, ami vélhetően egyszersmind az EU-s pénzcsapok elzárását is jelentené. És hiába utálják bármennyire is Brüsszelt, ezek nélkül a források nélkül a magyar gazdaság növekedése megáll, amit rövid időn belül megérezne a lakosság is. Nem csak a sok esetben fasisztiod epizódokkal tarkított múltjuk miatt nem szalonképesek Nyugaton, de az említett orosz kötődés miatt sem.

A Jobbik térnyerése a hazai közéletben jól mutatja, mennyire fontos volna egyéni és társadalmi szinten is a múlt sérelmeinek a kibeszélése és feldolgozása, a szomszédos népekkel való kölcsönös, baráti viszony kialakítása. Másfelől a szociális és etnikai kérdések szőnyeg alá söprése a hagyományos elit részéről olyan struccpolitika, amit a továbbiakban a társadalom jelentős része nem tolerál. A nyomorgó vidék problémáit be kell emelni a közbeszédbe és mérsékelt alternatívákat kell kínálni a radikális megoldásokkal szemben. A romák és fehérek összebékítése, egy nemzetté forrasztása is olyan mulasztás, aminek a pótlását nem lehet már sokáig halogatni. E kérdések rendezése nélkül nincs egység!

 

„Lehet más!”

 

Az LMP indulásakor azt ígérte, hogy másképp fog politizálni, mint a riválisai és a párt alulról szerveződése, illetve civil gyökerei alapján erre minden esély meg is volt. A szervezet azonban alapvetően nem tudott túlnőni a hagyományos ellenzékiségen. A civil társadalomba való beágyazottsága inkább gyengült, mint erősödött, így közösségszervezőként nem tudtak föllépni. Amennyire nem jelentős a Jobbik a nagyvárosokban, az LMP annyira nincs jelen vidéken. A balos szervezetekkel ugyan nem fognak össze – amit annyira komolyan gondolnak, hogy még pártszakadást is vállaltak emiatt –, de ez a fajta, elvi alapú politizálás ma önmagában kevés ahhoz, hogy „más legyen”.

Az LMP kísérlete hosszú távon ugyan beérhet, a jelenre vonatkoztatva azonban inkább számos tanulsággal szolgál, hogy hogyan nem lehet más a politika. Először is nem változtat semmin a parlamenti munka, legyen az bármennyire heroikus és tisztességes. Olyan általános témákkal, mint a környezetvédelem, az oktatás, vagy az egészségügy a társadalom jelentős része nem szólítható meg. Ezeket le kell fordítani helyi szintre, konkrét ügyek mentén, hogy érthetővé és húsbavágóvá váljanak, vagyis a bizottsági ülésekről és a TV stúdiókból ki kell menni terepre. Végül kevés az értelmiségre és a nagyvárosi polgárokra építeni, a vidék nélkül nem lehet más!

 

„Csak a NER!”

 

Természetesen, ahogy az ellenzéki oldal jelmondatai, úgy a jelenlegi kormánypropaganda is a széthúzást szolgálja. Ez a széthúzás ugyanis a politikai céljaik szempontjából minden pártnak jó. Hiszen egy politikus elsődlegesen nem az országot szeretné jobbá tenni, hanem hatalomra akar kerülni, hogy így „még 4 évig” legyen munkája.

Az új hűbériséget elhozó, a korrupciót törvényesítő, folyamatosan ellenségképekkel operáló, háborús logikára épülő Nemzeti Együttműködés Rendszere pedig remekül megfelel a fenti célnak és minden valószínűség szerint 2018-ban is hatalomra segíti majd a Fidesz-KDNP-t. Egyúttal a társadalom egyre szélesebb rétegeit készteti arra, hogy újfajta alternatívákat keressenek és mutassanak fel a jelenlegi kormánnyal szemben, ami végső soron magában rejti egy átfogó nemzeti összefogás lehetőségét is.

Pusztán a Fidesz kritikája láthatóan kevés a kormánybuktatáshoz, mert a politizáló magyarok jelentős része jobban utálja az ellenzéket a kormánynál. Orbán Viktort ugyanis nem egy idegen hatalom ültette az ország élére, hanem a nép egy része választotta meg miniszterelnöknek, ellentétben például Kádár Jánossal, akit a szovjetek tettek vezetővé és végig az aktív katonai jelenlétüknek köszönhette hatalmát. Éppen ezért Orbán bukását sem egy forradalomtól, vagy az „ellenzéki kerek asztal” tárgyalásaitól kell várni, hanem a már sokat emlegetett közösségszervezéstől és olyan, pozitív jövőképet ígérő programoktól, amik a „fideszeseket” is képesek megszólítani.

A NER-ben a valódi párbeszéd hiánya olyan ordító méreteket ölt, hogy egyben azt is megmutatja, miként lehet rést ütni rajta. Ez a program a társadalomtól elszakadt elit belterjes politizálásának a csúcsra járatása. Ha tetszik, a rendszerváltás utáni hazai politika mesterműve, hiszen a korábbi kormányok sem törekedtek a társadalom bevonására és ők is egymás közt osztogatták a közpénzt, a NER pedig csupán ezeket fejlesztette tökélyre.

 

„Azok a nemzetrontó migránsok!”

 

Végezetül szeretnék kitérni a migrációra, mint egy olyan világjelenségre, ami akár a fentiek ellenében is képes lehet egységbe kovácsolni a magyar társadalmat. A kvóta népszavazás sok mindent világossá tett a politika világában, többek közt azt is, hogy a modernkori népvándorlással szemben szélesebb tömeg hajlandó összefogni, mint amekkora bármelyik kormányunkat hatalomra segítette. A klímaváltozás és a túlnépesedés pedig minden jel szerint tovább fogja erősíteni ezt a tendenciát.

Ha tehát pozitív célok mentén, vagy alulról jövő közösségszerveződés révén nem fognánk össze, a migránsok tömegeiben még akkor is „bízhatunk”. Egy ilyenfajta összefogás azonban nem járna a társadalom megreformálásával, nem feltétlenül hozná el a múlt sebeinek begyógyulását, így pedig nem juthatnánk el az áhított nyugati életszínvonalra sem – már ha ez jó cél egyáltalán. Mert a Nyugathoz való felzárkózás elsősorban nem gazdasági, hanem társadalmi kérdés. Nem azért élünk ugyanis „félbalkáni” szinten, mert gyengébb a gazdaságunk, hanem éppen fordítva: a magyar gazdaság azért gyengélkedik, mert a társadalom olyan korrupt, protekcionista és széthúzó, mint ami a Balkán népeire jellemző.

Szólj hozzá!

Címkék: politika magyar közélet filozófia klímaváltozás összefogás mítosz pártok oroszok filo túlnépesedés integráció migráció hiedelem hidegháború változó világ Jobbik MSZP LMP Fidesz Magyarország EU Európai Unió DK Momentum MoMa Kárpát-medence Együtt PM Liberálisok Spanyolviasz Közép-Kelet Európa


2017.02.21. 10:04 Mayer Máté

Egy új világrend felé 5. – A jövő útjai

A gazdaság, a társadalom, a politika és a diplomácia, illetve a technológia témáját körüljárva több utalást tettem a jövőre vonatkozóan, ebben a fejezetben azonban egy sokkal átfogóbb képet szeretnék felvázolni a most zajló változások lehetséges kifutásairól rövid, közép és hosszú távon.

Mindez persze csak jóslás a történelmi tanulságokra, az ember és a természet működésére, valamint a logikára hagyatkozva, számomra viszont annál érdekesebb. Előrebocsátanám, hogy minden, amit eddig leírtam és amiről ebben a bejegyzésben szó lesz, csupán szerintem van így. A meglátásaim és megérzéseim nem feltétlenül pontosak, vagy akár helyesek, fenntartom magamnak a tévedés jogát. Épp ezért azt kérem, hogy a soraimat olvassa mindenki kellő távolságtartással!

Az első kérdés, ami nagyban befolyásolja, hogy hogyan állunk a jövőhöz és amit épp ezért ide is hoznék arról szól, hogy miként tekintünk a mostani történésekre. Vagyis, hogy a világrend szétesését és annak kísérőjelenségeit valakik által irányítottnak tartjuk-e, vagy épp ellenkezőleg, természetes folyamatnak látjuk, esetleg valahol a kettő között, részben irányított és részben természetes jelenségként gondolkodunk-e róla.

Ha ugyanis, mondjuk valamiféle „háttérhatalom” által irányított eseménysornak feltételezzük a változásokat, akkor ebből logikailag az is következik, hogy a jövőt teljes egészében megjósolhatónak tartjuk, hisz csupán annyi a dolgunk, hogy meg kell értenünk ennek a titokzatos csoportnak az észjárását és máris láthatjuk, hogy mi fog történni. Egyben azt is állítjuk, hogy a világ és annak minden történése ezeknek a fickóknak a kontrollja alatt áll.

Amennyiben egy teljességgel természetes folyamatként értelmezzük a világrend megroppanását, úgy a jövő megint csak egészében megjósolható, hiszen ehhez nem kell mást tennünk, mint megértenünk a természet és benne az emberi közösségek, vagyis a társadalmak működését. Ez az irány a kontrollt a természet kezébe teszi.

Végül, ha úgy tekintünk a világrend alakulására, mint ami részben irányított, részben természetes, akkor a jövő már csupán részben jósolható, mert azt egyrészt rengeteg tényező egymásra hatása alakítja, másrészt a kontroll megoszlik az ember és a környezet között.

Magam e harmadik utat érzem életszerűnek és itt mindjárt felmerül egy újabb dilemma, miszerint hogyan tekintünk magára az emberiségre, azt egységesnek, vagy valamilyen törésvonalak mentén széttagoltnak látjuk. Első ránézésre talán ez egy ostoba kérdés, hiszen nemzeti, etnikai, vallási, nemi, életkori, vagyoni és még ki tudja hányféle alapon szoktuk megkülönböztetni egymást és magunkat. De itt arra is gondolok, hogy vajon mindenki egyforma súllyal tud-e beleszólni az eseményekbe, vagy vannak, akik nagyobb mértékben képesek kontrollálni azokat. Erre megint rávághatjuk, hogy a tehetősek szava minden korban és kultúrában többet számított, mint a többieké, miért lenne ez most másként? Igen ám, de vajon ez az elit egy egységes csoportot alkot-e, vagy széttagolt, többféle frakcióból áll? Mert míg az összeesküvés elméletek rendszerint egységes klikként utalnak rájuk, addig, ha az emberi természetet is mellé tesszük, akkor valószínűbb, hogy a befektetők számos frakcióból állnak. Így pedig a kontroll nem csupán az ember és a természet között oszlik meg, de tovább tagolódik az egyes frakciók között is, arról nem is beszélve, hogy a kevésbé tehetős tömegek, a befektetők szándékainak lehetséges megvalósítói szabad akarattal bírnak, így pedig, mi mindannyian rendelkezünk valamekkora kontrollal a világunk sorsa felett, ha ezt sokan nem is érzik. Mindazonáltal persze a befektetői elit kezében több eszköz és így nagyobb hatalom összpontosul.

Feltételezésem szerint a világ legbefolyásosabbjai, akik száma talán néhány ezerre tehető, több csoportba, klikkbe tömörülnek. Egymást olykor lehetséges partnernek, máskor versenytársnak tekintik. A történelmi példák alapján igen valószínűnek tartom, hogy napjainkban a legélesebb törésvonal a több generáció óta az elitbe tartozó, „hagyományos elit”, vagyis a nagy múltú bankár, iparos és kereskedő családok, illetve a high-tech guruk, tehát a frissen felkapaszkodott „új elit” között húzódik. Ezt arra alapozom, hogy a hagyományos elit tagjai, családjai között, pusztán a közös réteghelyzet okán is jó eséllyel kialakulhatott már az évszázadok alatt egyfajta közösségi tudat, szolidaritás, sőt, akár szövetségek és barátságok is, melyeket akár házasságkötésekkel is megerősítethettek – ez persze nem akadályozza meg őket abban, hogy folyamatosan versengjenek egymással a mind nagyobb hatalomért. Hisz miért lennének ők mások, mint az egykori arisztokrácia? Az új elit pedig egyszerűen csak túl gyorsan lett túl gazdag ahhoz, hogy bekerüljön ebbe a „klubba”, valószínűleg sem családi, sem baráti kapcsolataik nincsenek egymással. Az eltérő szocializációból kifolyólag talán elsőre nem is mindig értik a másik észjárását és mondatait.

Ugyanakkor igazán nagy különbségeket nem feltételezek a két csoport között. Bár vannak hangsúlybeli eltolódások, az új arisztokrácia, ha lehet, még erőszakosabban tör a mind nagyobb hatalom felé, mint a hagyományos. Az online felületeken ráadásul mi magunk dolgozunk ebben a kezük alá, amikor megadjuk nekik mindenféle adatunkat. Tulajdonképp rájuk bízzuk a legkülönfélébb titkainkat, miközben az ő felületeiken keresztül kommunikálunk egymással. Ráadásul egyre inkább az ő platformjaikat és eszközeiket használjuk arra is, hogy informálódjunk a világ történéseiről, amivel a tömegbefolyásolási képességeik óriásira nőttek. Míg a hagyományos elit pénzben mérhető vagyona összességében talán nagyobb, mint az új elité, a high-tech befektetők ezzel a megnövekedett befolyásolási képességgel ellensúlyozhatják a vagyoni hátrányt. A két csoportot jelenleg egyformán erősnek tekintem, de a tendencia határozottan az új elit várható erőfölényét mutatja a jövőben, ami lényeges hatással lehet az új világrendre is.

Ide tartozó kérdés még, hogy az elitet milyennek látjuk úgy általában. Jók, vagy gonoszak-e ők? A döntéseik ésszerűek és megérthetőek, vagy inkább betegesek, őrültek? És így tovább. Számomra annyi egyértelműnek tűnik, hogy a befektetők fő motivációja a cselekedeteik alapján a hatalmuk megtartása és vég nélküli növelése a többi befektető és a tágabban vett társadalom rovására. Végső soron totális világuralomra törnek.

Azt is gondolom, hogy az ilyen mértékű, szinte fölfoghatatlan és korlátlan hatalom nagyban befolyásolja a személyiségfejlődést. Kicsi gyermekkorunkban mindannyian átesünk az úgynevezett mágikus gondolkodás fázisán, mikor azt képzeljük, hogy a vágyainkkal és gondolatainkkal irányíthatjuk a világot, csak azért, mert elképzeltünk és esetleg ki is mondtunk valamit, az úgy is lesz. Akik az elithez tartoznak, a vagyonuk révén úgy élhetik meg, hogy ez a fajta gyermeki gondolkodásmód rájuk felnőttként ténylegesen igaz, annak csak a természet törvényei szabhatnak határt, de azok is csak addig, míg ki nem fejleszttetnek olyan eszközöket, melyekkel ezek a korlátok is legyőzhetőek.

Az ilyen roppant hatalom a személyiség nárcisztikus vonásait könnyen felerősítheti. Így pedig akár az a benyomásuk is támadhat, hogy „náluk van a bölcsek köve”, ők az egyedüli igazság megkérdőjelezhetetlen birtokosai, akiket emiatt egyfajta küldetéstudat is hajthat, hogy a világot hozzáalakítsák ehhez az igazsághoz. Felteszem azt is, hogy aki vég nélkül gazdagodni akar, az már eleve részben sérült mentálisan. Pontosabban mondva igen féloldalasan fejlődött lelkileg, mert mondjuk, míg a logikai készségei messze felülmúlják az átlagot, addig a szociális készségeknek, de főként az érzelmi intelligenciának jó eséllyel híján van.

Én ilyennek látom az elitet, érdekeik és szocializációjuk mentén széttagoltnak, másrészt bizonyos szempontból kimagaslóan okosnak, más területeken pedig fogyatékosnak. Nem hinném, hogy eleve rossz szándék vezetné őket, csupán a saját tévedhetetlenségük tudatában és a társadalom többi tagjától való óriási szakadék miatt olyanok, mint a saját magukat elszigetelő, elefántcsonttornyaikban élő tudósok, papok és diktátorok.

Tágabban szemlélve a képet, szerintem a következő évszázadot elsősorban 5 főhatás alakítja majd. Ezek a gazdasági recesszió és ennek nyomán egy új gazdasági modell születése – ez adhatja az új világrend magját –, a klímaváltozás, a túlnépesedés, a szocioökonómiai szakadék az egyes társadalmakon belül, illetve a különböző népek és csoportok között, végül pedig a technológiai fejlődés. Fontosnak tartom ugyanakkor kiemelni, hogy ezek a hatások mindenütt egészen másként csapódnak majd le!

Rövidtávon azt feltételezem, hogy a kínai gazdasági növekedés megtorpanásával a világgazdaság tartós, évtizedes recessziója kezdődik majd el, amit csak felgyorsít és felerősít az USA és Kína közti várható hidegháború. Trump elnök ugyanis nem valószínű, hogy személyes jó kapcsolatai, vagy esetleges zsarolhatósága miatt üt meg elődjénél engedékenyebb hangot az oroszokkal szemben. Sokkal valószínűbb, hogy egy Kínával szembeni hidegháborúnak készíti elő a terepet, amihez be kell fejeznie a frissen kirobbant amerikai-orosz hidegháborút, nehogy kétfrontos küzdelemben találja magát, ahol a két óriás, Kína és Oroszország egymásra találhat, ha időlegesen félreteszik az érdekellentéteiket.

Szintén a várható recesszió felé mutat, hogy Trumpról csak egyvalamit tudunk biztosan, hogy minden korábbi elnöknél kiszámíthatatlanabb és ez jó eséllyel végigkíséri majd elnöki ciklusát. Ez a bizonytalanság, kiszámíthatatlanság a Brexittel, a görög, az olasz és esetleg a portugál és a spanyol államcsőd veszélyével csak tovább nő, ahogy az egész EU szétesése is benne van a pakliban. Mindez nagy ingadozásokat hozhat a tőzsdéken, bizonytalanná teheti a befektetőket, hogy mikor mibe fektessenek.

A gazdasági visszaesés és a nemzetközi politika bizonytalanságai sok helyi konfliktusnak megágyazhatnak. Most ezek közül a legvalószínűbbek a Dél-Kínai tenger vidéke, ami az USA-Kína hidegháború mellékhadszíntere lehet, valamint a Balkán és a Baltikum, ha az USA kivonul a NATO-ból, az EU pedig nem lesz képes egyidejűleg újradefiniálni önmagát és létrehozni egy olyan ütőképes hadsereget, ami sikerrel ellensúlyozhatja az orosz, vagy oroszok által támogatott terjeszkedést. Fontos látni ugyanis, hogy Európa mostani békéje valójában az USA békéje. Ha pedig az USA semleges módon kezeli a vén kontinenst, akkor felborul a status quo és az orosz agresszió szinte borítékolható. Ha az EU széthullik, akkor könnyen Közép-Európa is orosz érdekszférává válhat, ami már minket, magyarokat is közvetlenül érint. (Hazánk helyzetével és lehetőségeivel egyébként egy külön bejegyzésben foglalkozom majd bővebben.)

Az EU szétesését számos külső és belső folyamat táplálja. Egyrészt, a szervezeten belül fennáll egy egyensúlytalanság a németek és franciák, illetve a többi tagállam, vagyis a „nagyok” és a „kicsik” között. Ha ezt nem sikerül feloldani valamiféle partnerségi alapon, akkor az Unióban folyamatosan lesz egy belső feszültség, ami gáncsolni fogja a hatékony működést. Ide tartozik még a különféle autonómia és függetlenségi törekvések kérdése is, ami megint csak a széthúzást erősíti, ha nem konstruktívan, hanem pusztán az erő politikájára alapozva közelítenek azokhoz. Ilyen például a katalán függetlenség/autonómia, vagy a székelyföldi autonómia ügye, de ugyanez igaz a kilépő britekre is, akik a skót és az észak-ír kérdést lesznek kénytelenek rendezni.

A fokozódó nemzetközi feszültség, a destabilizálódó Balkán és Baltikum, illetve a várhatóan még hosszú ideig instabil Közel-Kelet és fekete Afrika ráadásul a migrációs válságot csak mélyíteni fogja, ahogy a klímaváltozás és a túlnépesedés is. A menekültek, illetve a lehetséges orosz agresszió pedig komoly külső tehertételek az Unió számára. Sem a jelenkori népvándorlás megítélésében, sem az Oroszországhoz fűződő kapcsolatok tekintetében nem egységes ma a szervezet, így pedig kevéssé látom esélyét a közös fellépésnek is. A recesszió ráadásul tovább növeli majd a lakosság belső elégedetlenségét, ahogy a szaporodó terrortámadások is, amitől a radikális, populista erők – akik nem ritkán euroszkeptikusok – egyre több helyen vehetik majd át a hatalmat és feszegethetik egyre erőteljesebben a szervezet kereteit. Az EU széthullása gyakorlatilag egyenlő lesz a mediterrán országok államcsődjével. Európa tehát jó eséllyel tovább „jelentéktelenedik” a térképen, ha nem lesz képes összefogni.

A radikalizáció és a populizmus terjedése egyben a képviseleti demokráciák háttérbe szorulását is magával hozza, aminek rövidtávon három lehetséges kifutását látom. Ahol a társadalom jelentős része, akár többsége elég tanult és elég motivált hozzá, hogy aktívan részt vegyen a közélet irányításában, ott valamiféle részvételi demokrácia felé történhet egy elmozdulás. Minden más országban csak az illiberális modellek, a kvázi diktatúrák, és a közvetlen demokrácia közt lehet majd választani, esetleg e kettő keveréke valószínű. Az előbbi, már jól ismert forgatókönyv, ahol egy erőskezű, tekintélyes vezető, egy „jó király” mögött sorakozik föl a többség, akár demokratikus jogainak feladása, vagy szűkítése árán is, hogy ő oldja meg a helyzetet. Utóbbiról eddig még nem írtam, ezért itt szentelnék neki egy kis figyelmet.

A közvetlen demokrácia alapötlete arra épül, hogy a modern telekommunikációs eszközök révén lehetőség nyílik rá, hogy akár minden közéleti kérdésről meg lehetne szavaztatni mindenkit, így pedig nem lenne szükség képviselőkre és parlamentre. Az elgondolás elsőre nagyon tetszetős és szimpatikus, hisz mi lehetne ennél demokratikusabb? Képzeljük el, ahogy, mondjuk egy Facebook szavazáson döntene a társadalom a jövő oktatási rendszeréről!

Ha ebből a képből most elvesszük az idealizmust, akkor az látszik, hogy a többségnek egyszerűen nincs meg sem a tudása ahhoz, hogy egy ilyen kérdésben kompetens döntést hozzon, sem a belső késztetése, hogy ilyen tudásra szert tegyen. De tovább megyek, ezek az emberek rendszerint még arra sem motiváltak, hogy egyáltalán foglalkozzanak egy ilyen kérdéssel és részt vegyenek a szavazáson – ami a saját élethelyzetükből minden esetben jól érthető.

A másik alapvető dilemma, hogy ki, mi alapján és hogyan fogalmazhat meg olyan javaslatokat, amikről azután majd dönthetünk. Ezt bárki megteheti, vagy csak bizonyos vezetők? Mert az utóbbi esetben könnyen a Nemzeti Konzultáció szintjére silányulhat a modell és máris elérkeztünk az illiberális és a közvetlen demokrácia találkozásához. Simán el tudom képzelni, hogy egy Trump-szerű figura a jövőben megszavaztatja a Twitteren, hogy államosítsák-e a Twittert, vagy épp azt, hogy hadat üzenjen-e egy másik országnak. (A népszavazás ilyenfajta, populista alkalmazása amúgy egyáltalán nem új, web 2.0-ás jelenség! Azt már III. Napóleon is nagy sikerrel használta a 19. században, vagy az antik demagógok az ókori Athénban.)

A nemzetközi kapcsolatokhoz visszatérve Trump most abban érdekelt, hogy a Közel-Keleten mielőbb valamiféle béke szülessen, akár Putyin szája íze szerint is. Ez azonban megint csak a nagyhatalmak békéje lesz, amit az arab világra kényszerítenek, éppen ezért nem lehet tartós sem és összességében nem is mutathat majd a mérséklődés irányába. Vagyis az Arab Tavasz utórezgései, azon belül is főként a radikális iszlám terjedése ettől várhatóan nem áll majd meg, ahogy a kurdok is tovább küzdenek majd az államukért, így destabilizálva Törökországot. Mindez együttesen az elvándorlás fokozódását hozhatja, ahogy a növekvő helyi túlnépesedés és a további felmelegedés is, aminek következtében egyre nagyobb területek válnak lakhatatlanná. Ráadásul igen valószínű, hogy az „új elit” törekvéseinek megfelelően a zöld energia korszaka köszönt majd ránk a következő 10-15 évben, ami pedig az olajmonarchiák végét és a térség további destabilizálódását hozhatja el.

Egyben ez a zöld forradalom vethet majd véget a Putyin-féle orosz vezetésnek is, elhozva az orosz államcsődöt – amit az agresszív külpolitika valójában csak még inkább siettet, hisz igen költséges. Oroszország destabilizációja ráadásul újabb népvándorlást indíthat el.

India és Pakisztán túlnépesedése és vízhiánya szintén tömeges elvándorlást hozhat a közeljövőben, de legalább ilyen valószínű egy nagyméretű humanitárius katasztrófa is a térségben. A két ország viszonya már most is feszült, gyakori határvillongásokkal terhelt. A recesszió, a diplomácia destabilizálódása, a felmelegedés és a túlnépesedés együttesen pedig szinte biztos, hogy előbb-utóbb nyílt konfliktust szülnek, ami azért különösen aggasztó, mert mindketten atomhatalmak. Hasonlók mondhatóak el Izraelről és Iránról, valamint Észak- és Dél-Koreáról is, annyi különbséggel, hogy a felmelegedés és a túlnépesedés e két konfliktus esetében mérsékeltebben jelenik meg rövidtávon. Mindhárom válsággócra igaz az is, hogy Kína és az USA, illetve lehetőségeihez mérten Moszkva a háttérből belefolynak az események alakulásába egyik, vagy másik oldal támogatásával. (Észak-Korea például Kínának köszönheti a létét, és biztos vagyok benne, hogy minden fontos külpolitikai lépése, fenyegetőzése mögött Peking akarata és jóváhagyása áll. Ha tetszik, Észak-Korea Kína ökle a térségben, velük végeztetik a piszkos munkát, hogy a pekingi vezetés keze mindig tiszta maradjon és ne kelljen az észak-koreaihoz hasonló embargókkal, nemzetközi büntető szankciókkal számolniuk.)

A felmelegedés és a túlnépesedés hatásai rövidtávon tehát India és Pakisztán esetében lehetnek igazán látványosak, illetve a Közel-Keleten, Egyenlítői-Afrikában és Közép-, valamint Dél-Amerika melegebb övi részein. Amerikában és Afrikában a felmelegedés az arab térséghez hasonlóan egyrészt az elvándorlást katalizálhatja, másrészt a helyi államokat destabilizálja, amit a recesszió csak felgyorsít. Itt azonban nem annyira nemzetek közti háborúkra lehet számítani, még kevésbé a nagyhatalmak beavatkozására, sokkal inkább a helyi hadurak, gerillák és drog-, illetve rabszolgakartellek megerősödésére és ezek egymás közti háborúira. Vagyis a Föld népeinek egyre nagyobb része él majd kaotikus, Mad Max világokban.

Fekete Afrikában a sokfelé már eleve ingatag államberendezkedésnek a követező évtized adhatja meg a kegyelemdöfést. Itt leginkább a törzsi kultúrákhoz való visszatérést, az úgynevezett tribalizmus erősödését valószínűsítem, komoly humanitárius válságoktól terhesen. Ahogy ugyanis a fejlett világ egyre többet találkozik migránsokkal, úgy fordít egyre inkább hátat a Harmadik Világnak. A Nyugat humanitárius segítsége nélkül pedig tömeges halálozási hullámokra lehet számítani az Afrikai kontinens számos pontján. A dolog pedig azért még szomorúbb és tragikusabb, mert a növekvő túlnépesedés és a gyorsuló klímaváltozás miatt ez akkor is bekövetkezik, ha a fejlett országok továbbra is törekszenek a segélyezésre. A kérdés csak az, hogy mikor jön el és mekkora lesz a katasztrófa.

Dél-Afrika stabilitása a Dél-Afrikai Köztársaság teljesítményétől és állapotától függ, több jel pedig arra mutat, hogy hamarosan itt is válságra és így a térség destabilizálódására számíthatunk.

A felmelegedés és a demográfiai helyzet a Csendes-óceáni térségben szintén gondot okoz már ma is és ez csak fokozódni fog, itt is a népvándorlást erősítve és a helyi államokat destabilizálva. A térségben ugyanakkor főként Kína és az Egyesült Államok akarata érvényesül majd, illetve kisebb részben Japán és Ausztrália is igyekezni fog beleszólni a helyzetbe. Mindezek mellett a következő 10 évben megindulhat a verseny a felolvadó Sarkvidékért is, amit a hidegháborúk alakulása fog meghatározni.

Mint utaltam rá, az eddig tárgyalt változások a Harmadik Világ társadalmainak széthullását, vagy legalábbis alapos átalakulását hozhatják elvándorlással, háborúkkal, helyenként az önellátó, törzsi közösségi formákra való visszatéréssel. Ezzel szemben a Nyugat népei egészen másként reagálhatnak. Itt a recesszió inflációt hozhat és a munkanélküliség terjedését. Bizonyos termékek egy Kína-USA hidegháború nyomán jócskán megdrágulhatnak, ahogy az ingatlanpiacokon is lehetnek komoly kilengések, ha a befektetők ide menekítik a pénzüket. Az egyre agresszívabb hangú diplomácia és a széteső szövetségi rendszerek a munkaerő szabad áramlását korlátozhatják, de a turizmusra is igen negatívan hathatnak. Ezek mellett a fokozódó terrorveszély is meghatározza majd a gondolkodást. A termékek esetében egyre erősebb hívó szó lesz az energia hatékony és a tartós, ahogy egyre kevesebbet tudunk majd fogyasztani a dráguló piacon és egyre csökken az általános életszínvonal.

Mindez együttesen a lakosság szorongásszintjének növekedését hozhatja és az erre adott reakciók alapvetően határozzák majd meg a közép és hosszú távú kilátásokat. A társadalom egyfelől reagálhat úgy, hogy erőskezű vezetők mögé sorakozik fel, akik a biztonság, a stabilitás ígéretével tervezik enyhíteni a növekvő bizonytalanságot és stressz szintet. Ekkor egyben a szabadságjogok egy részéről is kénytelenek lesznek lemondani, vagy legalábbis tudomásul venni azok szűkülését. Vagyis ebben az esetben a ma ismert, liberális demokratikus modellek háttérbe szorulnak a biztonság áraként.

A következő opció, ha az emberek szerekbe, eszközökbe és viselkedési módokba menekülnek. Vagyis lényegében bezárkóznak különféle függőségekbe, amik ideig-óráig nyugalmat és boldogságot hozhatnak. Ide értem a hagyományos kábítószer és alkoholfüggést, vagy a szerencsejáték szenvedélyt, de ebbe a csoportba tartozik a receptre kapható nyugtatók, hangulatjavítók, altatók, stb. addiktív használata, vagy a kényszeres diétázás, testedzés és kütyü használat is. Sőt, a mértéktelen bulvármédia fogyasztás, vagy a különféle hírek kényszeredett figyelése szintén ebbe a csoportba sorolható.

A technológia szerepének további növekedése az életünkben egyébként mindentől függetlenül igen valószínű. Az önvezető autók, a háztartást helyettünk intéző okos otthonok és robotok, illetve a hordható, vagy a testünkbe ültethető okos eszközök, melyek a kiterjesztett valóság élményét adhatják a felhasználóknak egy egészen új szintjét hozhatják el a digitális magánynak és elszigetelődésnek. Egyben minél jobban beengedjük a mindennapjainkba a közösségi médiát, a magánszféránk annál inkább semmivé lesz, ami ismét szorongást növelő hatású.

A harmadik lehetséges út a nyugati társadalmak számára, ha az emberek a spiritualitás és az ezotériák felé fordulnak. Megnyugvásra lelhetünk ugyanis akkor is, ha úgy érezzük, valami nagyobbnak vagyunk a részei, és átadhatjuk a kontrollt istennek, egy gurunak, vagy egy szektavezérnek. Egyben a közösséghez tartozás élménye megint csak a stabilitás felé billenti a híveket.

Természetesen vallástól függetlenül is elmozdulhatunk a közösségek irányába. Egyrészt ki lehet költözni a nagyvárosokból olyan kistelepülésekre, ahol a kisközösség megtartó erejére támaszkodva lélekben megerősödhetünk. Másrészt a városokban is elindulhat egyfajta alulról induló közösségszerveződés lokális kisközösségek létrehozására. Mindkét esetben ezek a közösségek szükségképpen saját érdekképviseletükkel is foglalkoznak majd, amitől politikai tényezőkké válnak.

Azután a környezet viszontagságai elől „befelé is menekülhetünk”. A lélek művelése meditáció, vagy pszichoterápia révén segíthet a stressz elviselésében és hatékonyabb megküzdési módok megtanulásában.

Az államban csalódott emberek megtehetik azt is, hogy önfenntartókká válnak, vagyis tanyára, vagy falura költöznek, ahol maguknak termelik az élelmet és az energiát, adott esetben a technológia és a pénzhasználatról is lemondanak, cserekereskedelmet folytatnak.  Ennek az útnak csak a szabad földek mennyisége és a személyek kényelemszeretete szab határt.

Végül az öngondoskodás úgy is megteremthető, ha az egyének és kisközösségek nem zárkóznak el a közélettől, épp ellenkezőleg, törekszenek rá, hogy ők irányítsák azt. Ehhez egyrészt elengedhetetlen a szellemi és lelki nevelés, hogy a közösségek képesek legyenek hathatósan és tartósan összefogni, illetve a szellemi és lelki tőkével ellensúlyozzák az elit gazdasági túlsúlyát. Ezen út feltétele tehát a megfelelő oktatás. Másrészt bizonyos mértékű vagyon újraelosztás is szükséges hozzá, hogy mindenki rendelkezzen legalább az önfenntartáshoz nélkülözhetetlen anyagi tőkével. Ez a részvételi demokrácia útja.

A fenti hét reakciót persze nem kizárólagosként kell tekinteni, sokkal inkább valószínű, hogy ezek egymás mellett léteznek majd, ki ezt választja, ki azt. A jövő pedig attól függ, hogy ezek milyen arányban oszlanak meg a társadalomban.

A technológiai fejlődés másik aspektusa, hogy a termelés mind nagyobb gépesítésével és automatizálásával az ember munkájára egyre kevésbé lesz szükség. Ennek egyik következménye a növekvő munkanélküliség, a másik pedig a csökkenő kompetenciaérzet, illetve az egyre nagyobb függés a nagy társadalmi ellátórendszerektől. Hogy ez a fajta változás az ember szellemi „felszabadulását” hozza-e el a munkateher alól, vagy a tökéletes függés állapotába lavírozza a szegényebb tömegeket, az attól függ, hogy a javak milyen arányban oszlanak el a társadalmakon belül. Ha mindenki értékelhető mennyiségű tulajdonrésszel bír a használt technológia felett, akkor lehetséges az első út, ha csupán egy szűk elit kezében összpontosul a vagyon, úgy mindenki másnak csak a függés marad.

Középtávon valószínű, hogy a klímaváltozás hatására a fejlett világon belül is megindul egy nagyobb mértékű népességmozgás, mert bizonyos területek a szárazság miatt válnak majd lakhatatlanná, például Spanyolországban, másokat pedig az emelkedő tengerszint miatt elnyel a víz, mint Hollandiát.

Ekkorra Kína és az USA, Oroszországgal egyetemben jó eséllyel leamortizálja a gazdaságát a hidegháborúkban és elvesztik szuperhatalmi státuszukat, ami a globalizáció egy másfajta útját teszi lehetővé – mellesleg így egyebek mellett megnyílhat az út a két Korea egyesülésére, a Csecsenföldi autonómiára, vagy Tibet fölszabadulására is. Míg napjainkig a világ egységesülése egyben azt is jelentette, hogy valamelyik „nagy” kulturálisan, gazdaságilag és katonailag rátelepedett a kisebb nemzetekre, addig egy szuperhatalmaktól mentes világ a jelenleginél egyenrangúbb partnerségi kapcsolatokat is megengedne. Az emberiség előtt álló kihívások, mint a klímaváltozás, a túlnépesedés, vagy a világűr meghódítása egyébként is indokolják az összefogást. Ennek az összefogásnak a tartósságát erősíthetné egy ilyen, föderalisztikus út, szemben azzal, mikor egy nagyhatalom uralja a Földet, ami ellen szükségképpen egyre fokozódó ellenállás bontakozik ki.

A legvalószínűbb, hogy az összefogás egy ENSZ-hez hasonló, nemzetek fölötti szervezetben ölt majd testet, azzal a különbséggel, hogy ebben mindenkinek hasonló súlya lehetne és nem gáncsolnák a működését nagyhatalmi érdekek. Ez persze csak akkor lehetséges, ha a nemzetállam, mint keret egyáltalán fennmarad.

Míg rövidtávon elsősorban a mesterséges-intelligencia kutatásban, a nanotechnológia, a robotika és a biotechnológia területén számítok nagyobb áttörésekre, illetve mérsékeltebb felfedezésekre az energetikai szektorban, addig közép és hosszútávon az energiatermeléssel kapcsolatos és az űrtechnológiák területén valószínűsítek nagy előrelépéseket, ami lényeges hatással lehet az egész emberiségre. Mára olyan szintre jutott a fajunk, hogy életmódjával képes hosszú időre lakhatatlanná tenni a bolygót, közben azonban még nem tud elmenekülni róla és nagyon valószínű, hogy a rombolás üteme annyival gyorsabb a felfedezések üteménél, hogy, ha semmin nem változtatunk, akkor előbb irtjuk ki önmagunkat, mint hogy benépesíthetnénk a galaxist. Ez a belső kényszer késztethet bennünket arra, hogy lelki értelemben felnőtté váljunk és elkezdjünk felelős, a távolabbi jövőre is tekintettel lévő döntéseket hozni. Ennek a felnőttségnek a módja és formája is többféle lehet.

Elképzelhető egy olyan forgatókönyv, ahol csak a szűk elit kezd ilyen módon gondolkodni, amit azután hatalmi túlsúlyánál fogva, valamilyen módon rákényszerít a tömegekre. A másik lehetőség, hogy az emberiség jelentős része jut el erre a szintre és súlyánál, tömegerejénél fogva kiharcolja az irányváltást a vezetőkkel szemben. Végül az is előfordulhat, hogy mind az elit, mind a szegényebb rétegek körében történik egy ilyen elmozdulás, és közösen bírják rá a többieket is egy fenntartható világrend megteremtésére.

Az új világrend egyébként csak fenntartható lehet, ami nem mennyiségi, hanem minőségi növekedésen alapszik, másként az ember nem éli túl a saját technológiai fejlődését. A már említett, föderalisztikus globalizáció is jó eséllyel a része lesz ennek a világrendnek. A gazdaságban olyan modell szükséges, ami figyelembe veszi a bolygó korlátait is, épp ezért nem törekszik a profit növelésére oly módon, ahogy az ma történik.

Ennek a világrendnek a mentén válik majd kezelhetővé a klímaváltozás, mégpedig a már ma is ismert zöld technológiák továbbfejlesztése és talán a hidegfúzió révén, illetve a túltermelés, a távolsági kereskedelem és a turizmus visszafogásával. Az automatizált gyárakat már nem lesz olcsóbb a Harmadik Világba telepíteni, hisz a gépek az olcsó munkaerőt is kiváltják, így pedig nem éri majd meg a piacoktól távol termeltetni, azután pedig igen környezetkárosító módon odaszállítani az árut. Megvalósulhat tehát Trump elnök álma, a „hazahozott iparral”, csupán annyi szépséghibával, hogy ez nem teremt majd újabb munkahelyeket.

A turizmus is kiválható a kiterjesztett valóság révén, hisz hamarosan rendelkezni fogunk olyan technológiával, hogy bárki – aki megengedheti magának – a saját nappalijában ülve azt érezheti, hogy Balin sütteti a hasát, vagy Srí Lankán búvárkodik. Közben pedig az otthon biztonságáról és kényelméről sem kell lemondania, nem válhat terrorcselekmény áldozatává, nem rabolhatják ki az utcán, vagy nem zuhanhat le a gépe. Ilyen módon a súlyosan környezetszennyező légi közlekedés szorítható vissza – vagy a zöld technológiák révén zöldebbé is alakítható.

A túlnépesedés kezelése közép és hosszútávon alapvetően azt jelenti, hogy el kell dönteni, kik és milyen alapon élhetnek és kik nem. Ennek talán leghumánusabb módja a születésszabályozás, ami a születések visszafogásával néhány generáció alatt fenntartható mértékűre csökkenti az emberiség létszámát. Természetesen ekkor sem kerülhetőek el bizonyos humanitárius katasztrófák, ahogy fentebb utaltam rá.

A többi opció mind a népesség valamilyen elv szerint való megrostálását jelenti és ezek már jóval kevésbé humánusak. A genetika területén zajló kutatások hamarosan lehetővé teszik, hogy kiszűrjük a különféle öröklött betegségekre legveszélyeztetettebb személyeket és így lehetnének ők a „halálraítéltek”, mint egyfajta pótlólagos természetes szelekció. Azután lehet szűrőfeltétel az életkor is, ha lemondunk az élet vég nélküli megnyújtásának kísérletéről. Persze „bízhatjuk a dolgot a természetre” is, ami ma leginkább azt jelenti, hogy vagyoni és kulturális alapon szelektálunk. Vagyis a tehetős, nyugati emberek életben maradnak, míg az egyre jobban nyomorgó harmadik világbeli nincstelenek járványok, éhhalál, szomjúság, vagy erőszak áldozatául esnek – más szóval a természetes szelekciót kulturális és gazdasági szelekcióval helyettesítjük. Ennek szerevezett formája a háború, vagy, ha azokat a bizonyos járványokat tudatosan terjesztik el, más szóval biológiai fegyvereket vetnek be, mondjuk a migránsok ellen, akiknek azután nem adnak ellenszert.

Ha a középtávot túléli az emberiség totális összeomlás nélkül, akkor hosszú távon a világegyetem meghódítása lehet meghatározó jelentőségű. Ide kapcsolódó érdekesség, hogy míg az első lépések megtételéhez fajunk összefogása szükséges, addig, amikor elkezdünk más bolygókat benépesíteni, igen valószínű, hogy néhány generációval később a többi bolygón születők és a földi emberiség között törésvonalak alakulnak majd ki és az emberiség ilyen módon szakadhat ismét frakciókra. A világegyetem gyarmatosítása lehet egyébként a most még csak formálódó új világrend „stressz-tesztje” is. Ekkor ugyanis megnyílhat az út, hogy visszatérjünk a máig uralkodó világrendhez, vagyis a külterjes, folyamatos profitnövelést célzó gazdasági modellhez, más bolygók kizsákmányolása révén. Ennek csupán az önmérsékletünk szabhat majd határt, vagy más értelmes civilizációk, amennyiben találkozunk ilyenekkel és az érdekeink ütközni fognak.

1 komment

Címkék: jövő politika gazdaság kultúra evolúció háború társadalom lélek filozófia digitális technológia magány pszichológia klímaváltozás világűr diplomácia filo túlnépesedés jövőkutatás spekuláció gyarmatosítás elidegenedés természetes szelekció Spanyolviasz digitális magány