HTML

Spanyolviasz

Álmodtam egy jobb világot: http://kompetenstarsadalom.blogspot.hu

Friss topikok

Közösség

Utolsó kommentek

Címkék

21.század (1) 25 év (1) 3. világháború (3) adat (1) Adolf (1) ageizmus (1) alacsony önértékelés (1) alárendelődés (1) Alexandrosz (1) alkalmazott (2) alkohol (1) államtitok (1) álszentség (3) általánosítás (1) al Kaida (1) Amidala (1) Anakin (1) anarchizmus (2) androgűn (1) Antal József (1) antiteizmus (1) apokalipszis (1) armageddon (1) asztrológia (1) ateizmus (3) autoimmun betegség (1) autoritás (1) ayurvéda (1) ayurvédikus (1) a gyerek érdeke (2) baloldal (2) bántalmazás (1) befolyásolás (1) beosztott (2) big picture (1) bio (1) biológia (1) Birodalom (1) biszexualitás (1) bizalom (1) biztonság (1) blogindító (1) BNO-10 (1) boldogság (2) Brexit (1) cenzúra (1) civil (3) civilizáció (1) colonus (1) Connor (1) Covid 19 (1) csábítás (1) csábító (1) család (7) családterápia (1) Csillagok háborúja (2) csoport (1) csoportidentitás (1) csoportnyomás (1) csöves (1) Darth Vader (2) darwinizmus (1) demográfia (2) demokrácia (17) démonizálás (1) depresszió (1) destabilizáció (1) destabilizálódás (1) digitális (1) digitális magány (1) diktatúra (5) diplomácia (3) Disney (1) divat (4) DK (3) dolgozó (1) dominancia (1) drog (1) DSM-V (1) egalizmus (1) egészség (4) egészségmegőrzés (1) egészségügy (2) egyén (1) egyenlőség (5) egyenlőtlenség (2) egyenruha (1) egyformaság (1) egyház (4) Együtt (2) együttélés (1) együttgondolkodás (1) együttműködés (1) elégedetlenség (1) elengedés (1) élet (1) életkor (1) életszínvonal (1) elfogadás (1) elidegenedés (3) elit (3) elitizmus (1) ellenzék (1) elmélkedés (13) Első Rend (1) elv (1) elvándorlás (2) elvárás (1) elvtelenség (1) ember (4) ember és környezet (1) én (1) energiahatékonyság (1) énideál (1) EQ (1) érdek (1) erkölcsiség (1) erő (1) erőszak (1) erő kutusz (1) érték (1) értékválság (2) érzelemszabályozás (1) érzelmi intelligencia (1) ész (1) eszme (2) eszmetörténet (1) etikus (1) EU (4) Euróoai Unió (1) Európai Unió (3) evolúció (4) evolúciós pszichológia (1) ezotéria (1) fajgyűlölet (1) fasizmus (2) fast-fashion (1) FED (1) fejlődés (3) félelem (2) felelősség (1) felettes én (1) felkelés (1) felmelegedés (1) felnőtt (1) felnőttek (1) félrelépés (2) feminizmus (2) fenntartható (15) fenntarthatóság (3) férfi (3) férfiak (4) feszültség (1) feudalizmus (1) fiatal (1) fiatalok (1) Fidesz (4) film (3) filo (85) filozófia (79) finn (1) finn-ugor (1) fogyasztásmentes (1) fogyasztói társadalom (2) fölérendelődés (1) főnök (2) forradalom (3) Francia Forradalom (1) függőség (3) gazdagság (5) gazdaság (19) gazdasági válság (5) gazdasági világválság (1) gender (1) generáció (1) genetika (1) genocídium (1) globális felmelegedés (4) globalizáció (3) gondolkodás (3) gyarmatosítás (1) gyász (2) gyerek (4) gyerekvállalás (2) gyerek érdeke (1) gyógyászat (1) Gyurcsány (1) háború (7) hadsereg (1) hajléktalan (1) hajléktalanság (2) hála (1) halál (3) halandóság (1) hangulatzavar (1) Han Solo (1) harcászat (1) Harmadik Birodalom (1) Harmadik Világ (1) hatalmi elit (1) hatalom (13) házasság (3) hazugság (1) HBO (1) heteroszexualitás (1) hidegháború (2) Hidegháború (1) hiedelem (4) hierarchia (1) hipokrácia (3) hippi (1) hit (1) Hitler (2) Holokauszt (2) homeopátia (1) homoszexualitás (2) hontalan (1) Horn Gyula (1) humanizmus (2) humán ökológia (1) hun (1) hunok (1) hűség (2) hűtlenség (2) idegengyűlölet (2) identitás (1) ideológia (2) idő (1) idősek (1) időskor (1) igaz szerelem (1) II. világháború (1) III. világháború (1) illiberalizmus (1) india (1) indiai (1) információ (1) integráció (1) inteligencia (1) intellektus (1) internet (2) intimitás (1) inverz szexizmus (1) IS (1) ISIS (1) ismerkedés (1) isten (1) Iszlám Állam (1) játék (3) Jedi (2) (1) Jobbik (4) jobboldal (2) jólét (3) jóléti társadalom (3) jóslás (1) jövő (3) jövőkép (1) jövőkutatás (3) Jung (1) jutalom (1) Kádár (1) kapcsolatok (2) kapitalizmus (4) Karl Marx (1) Kárpát-medence (1) kataklizma (1) kegyes hazugság (1) kelet (1) képviselet (1) képviseleti demokrácia (2) kerítés (1) kiadó (1) kiegyenlítődés (1) kihalás (1) kilátástalanság (1) Kína (2) kína (1) kínai (1) kisebbrendűség (1) kivándorlás (1) kizsákmányolás (1) klerikális (1) klímaváltozás (16) kognitív (1) kommunikáció (1) kommunizmus (1) konfliktus (1) kontroll (1) könyv (1) konzervatív (1) környezet (4) környezetvédelem (4) Koronavírus (1) korrupció (1) köszönet (1) köszöntő (1) kötődés (1) közélet (18) Közép-Kelet Európa (1) közlekedés (1) kozmetika (1) közösségi nyomás (1) Köztársaság (1) közvetlen demokrácia (1) krízis (1) külföldi munkavállalás (1) különleges katonai művelet (1) külső (1) kultúra (2) kultusz (1) kütyü (1) kvóta (1) Kylo Ren (1) látó (1) lázadás (2) Leia (1) lélek (12) lélektan (26) lélekten (1) lelki betegség (1) lelki egészség (3) lelki nevelés (1) Liberálisok (1) liberális feminizmus (1) libertarianizmus (1) libertinizmus (1) LMP (3) lobbi (2) Luke (1) lustaság (1) magány (2) magatartásorvoslás (1) magyar (2) Magyarország (2) magyarság (1) manipuláció (1) Marx (1) Mayer Máté (3) média (7) médiakutatás (1) medicina (1) megcsalás (3) megfelelés (1) megjelenés (1) megkérdőjelezhető (1) megváltoztatás (1) Megyessy (1) meleg (1) melegség (2) meló (1) menekült (2) menekültek (2) menekültválság (1) menekült válság (1) migráció (12) migráns (2) migránsok (2) mítosz (5) mobilitás (1) modern ideálok (1) MoMa (1) Momentum (1) monogámia (4) moralizálás (2) mozi (1) MSZP (3) multi (2) munkaerőpiac (1) munkahely (1) náci (3) nácizmus (2) nagyvállalat (1) Nagy Francia Forradalom (1) nagy Ő (3) Nagy Sándor (1) nárcizmus (1) NATO (1) Nem (1) nemiség (2) Nemiség (1) nemi erőszak (1) nemi szerep (1) Nemi vágy (1) nemzet (2) nemzetállam (2) nemzethalál (1) nemzeti szocializmus (2) nemzetközi kapcsolatok (1) nem vagy elég jó (1) neokonzervativizmus (1) neoliberalizmus (1) neonáci (1) népességfogyás (1) népharag (1) népirtás (1) népszavazás (1) népvándorlás (3) (2) nők (5) norma (5) normák (4) növekedés (2) nyílt tabu (1) nyitott kapcsolat (2) nyugat (1) Nyugat (1) Ő (2) objektivitás (1) öko (4) ökológiai válság (4) ökologizmus (1) öko bolt (1) oktatás (2) október 2-a (1) oligarcha (1) olvasás (1) önismeret (1) önkéntes önkorlátozás (1) önszeretet (2) önszerveződés (1) Orbán (2) öreg (1) öröm (1) orosz-ukrán háború (3) oroszok (2) Oroszország (5) orvostudomány (2) őshaza (1) összefogás (1) osztály (1) Palpatine (2) pandémia (1) pár (1) párbeszéd (1) párkapcsolat (16) Párkapcsolat (1) párkeresés (1) pártok (1) párválasztás (1) patológia (1) patrícius (1) pedofília (1) pénz (1) pénzügy (1) pestis (1) plasztika (1) plebejus (1) plebs (1) PM (2) polgár (1) polgárháború (1) poligámia (2) politika (24) politikai korrektség (1) politikus (1) popkultúra (2) populista (2) populizmus (4) poszt-apokaliptikus (1) poszt-humanizmus (1) profit (1) promiszkuitás (2) propaganda (1) psziché (3) pszicho (3) pszichológia (42) pszichopatológia (1) Putyin (1) radikális (1) radikális feminizmus (1) radikalizákódás (1) Rákosi (1) rassz (1) rasszizmus (1) rasszizums (1) recesszió (1) referendum (1) rendszer (1) rendszerhiba (1) rendszerszemlélet (1) rendszerváltás (1) részvételi demokrácia (3) röghözkötés (1) Róma (2) Római Birodalom (3) Róma bukása (1) rossz (1) sajtó (1) sajtószabadság (1) sámán (1) sci-fi (3) siker (1) Sith (2) skinhead (1) Skynet (1) Skywalker (1) Snoke (1) Soros (1) sorozat (2) soviniszta (1) sovinizmus (2) Spanyolviasz (65) spanyolviasz (40) spekuláció (1) spirituális (2) spiritualitás (3) stagnálás (1) Star Wars (2) Stephen Hawking (1) szabad (1) szabadpiac (1) szabadság (6) szabad akarat (2) szabad világ (1) számítógép (1) számítógépes játék (1) származás (1) szegénység (1) szekta (1) szellemtudomány (1) szélsőjobb (1) szélsőség (1) szélsőséges (1) személyiség (1) szemlélet (1) szenvedés (1) szépség (1) szerelem (4) szex (6) szexizmus (2) szexmentes kapcsolat (1) Szexualitás (1) szexualitás (6) Szíria (1) szkíta (1) szkíták (1) szociális ügy (1) szocializmus (2) szociál darwinizmus (1) szociológia (1) szorgalom (1) szorongás (1) Szovjetunió (1) szpanyolviasz (1) sztereotípia (1) sztereotipizálás (1) szubjektivitás (1) születésnap (1) szülő (3) szülői alkalmasság (1) szülők (2) szülőkép (1) szülőszerep (2) szuperego (1) tabu (4) táltos (1) tárgy (1) társ (1) társadalmi csoport (1) társadalmi fejlődés elmélet (1) társadalmi feszültség (1) társadalom (79) társkapcsolat (2) tartósság (1) távgyógyító (1) távol-kelet (1) technika (1) technológia (9) tekintély (1) tekintélyelvű (1) telekommunikáció (1) teljesítmény (1) természet (1) természetes szelekció (1) természetgyógyászat (1) természettudomány (1) Terminator (1) terorizmus (1) terror (2) terrorizmus (1) testvériség (2) tini (1) titok (4) tőke (1) tolerancia (3) történelem (17) transzperszonális (1) trend (3) Trianon (1) Trump (1) túlfogyasztás (2) túlnépesedés (15) túltermelés (2) túlvilág (1) TV (1) ugor (1) újság (1) újságíró (1) Uj Péter (1) Ukrajna (3) Ukrjana (1) Unió (1) uniszex (1) űrkutatás (1) USA (3) üzlet (1) vágy (2) vagyon (2) vagyoni egyenlőtlenség (3) vagyonkoncentráció (5) válás (2) választók (1) vállalat (1) vállalati kultúra (4) vallás (9) valóság (1) valós vágyak (1) válság (9) változó világ (1) világcég (1) világháború (1) világjárvány (1) világkép (1) világnézet (1) világpolitika (1) világrend (2) világűr (1) világuralom (2) világválság (3) világvége (1) vilápolitika (1) virtuális vágyak (1) virtuális valóság (1) viselkedés (1) Vona (1) vonzó (1) vonzódás (1) vonzóság (2) Westworld (1) xenofóbia (2) Y (2) Y generáció (1) zöld (7) zöld pszichológia (1) Címkefelhő

2021.11.11. 07:05 Mayer Máté

"A múltból tanulj és ne benne élj!" - A Rákosi- és a Kádár-rendszer

Miközben a Rákosi-korszak és az '56-os forradalom megítélése viszonylag egységes a magyar politikai gondolkodásban, addig a Kádár-rendszerről két, egymástól markánsan különböző, párhuzamos narratíva él. Egyesek egy hazaáruló, a szovjeteket elvtelenül kiszolgáló, a népet megnyomorító rezsimként gondolnak vissza rá, másokban egy a mainál kiszámíthatóbb, biztonságosabb, tervezhetőbb élet emlékeként él és boldog nosztalgiával tekintenek a Kádár-korra. És megint mások egyáltalán nem foglalkoznak ezzel a kérdéssel, vagy, mert egyszerűen nem szólítja meg őket, vagy, mert a mindennapi megélhetésre koncentráló nyomorgók, akik helyzetük okán nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy elvont dolgokkal múlassák az időt.

Ezzel a négyféle hozzáállással megítélésem szerint leírható a magyar társadalom hozzáállása minden más közügyhöz is. De függetlenül attól, miként tekintünk egy korszakra, vagy eseményre, az hat az életünkre és különösen igaz ez a megelőző rendszerre, ami örökségében minden más történelmi epizódnál erősebben van jelen a mindennapjainkban.

A bejegyzés sorozat előző részében a hidegháború témáját jártam körül, ami a Rákosi- és a Kádár-kor tágabb kulisszáit is adta, ebben az írásban pedig a magyar vonatkozásokra koncentrálva szokás szerint párhuzamokat keresek a múlt és a jelen között, illetve tanulságokat a jövő számára.

A korszak megítélésének ellentmondásossága már a rendszer kiépülésének első lépéseitől jelen volt. Egyesek a második világháború végén a szovjet csapatok bejövetelét az országba felszabadulásként, mások megszállásként élték meg. Ez a kettősség pedig nagyon is érthető, ha tudjuk, hogy mennyire sokféle élethelyzetben voltak akkor is a polgártársak. Egy a nyilasok fogságából kiszabadított ember számára valóban felszabadulás lehetett a szovjetek érkezése, ahogy egy addig hátrányos helyzetben lévő baloldali gondolkodású személynek is, míg egy orosz katonák által megerőszakolt nő, vagy egy rangjától és pozíciójától megfosztott helyi vezető joggal láthatta azt megszállásnak.

A mai közbeszédben egymás megértése talán azért is nehéz, mert hajlamosak vagyunk csupán a saját nézőpontunkból vizsgálni egy kérdést, majd azt általánosítani, végül pedig egészen felfoghatatlanná válik a számunkra, hogy a másik egyáltalán hogyan gondolkodhat másként ugyanarról a kérdésről. Hogy egy nagyon hétköznapi példát hozzak, egy vagyonosodó, felső-középrétegbeli számára például a lakópark építések egy fejlődő, erősödő ország képét mutathatják, ahol a dolgok jó irányba tartanak, hisz neki ez vagy új otthon, vagy jövedelmező befektetés. Eközben egy átlagember számára elérhetetlenül drágák ezek az ingatlanok és inkább csak a "kapun kívülről" szemlélheti a beruházást, amit joggal nem érezhet róla szólónak, őt megszólítónak, miközben a saját lakhatási gondjaival mintha kevésbé törődnének a hatalmon levők. Egy ilyen ember számára a jó GDP adatok és a hasonló beruházások talán úgy látszódhatnak, hogy az ország egy kis része számára mennek csupán jól a dolgok, mindenki mást kihagynak a sikerből.

Visszakanyarodva, a szovjet megszállás megítélése azért kulcskérdés a korszak megértéséhez, mert mind a Rákosi-, mind a Kádár-rendszer ebből merítette a legitimációját. Más szóval, ha nincsenek itt az orosz katonák, akik túszul ejtették a magyar államot – akárcsak pár hónappal korábban a németek –, akkor Rákosi és Kádár talán sosem juthatnak hatalomra, vagy ha mégis, sokkal előbb leváltották volna őket.

Ezt a tényt ugyanakkor mindkét vezető szerette volna a szőnyeg alá söpörni, hisz mennyivel vonzóbb az országot a háború pusztításai után újjáépítő, vagy a viszonylagos jólétet megteremtő, jó, atyai vezető képében tetszelegni, mint egy bábkormány élén álló, bármikor lecserélhető figuraként, aki a megszállókat gátlástalanul és elvtelenül kiszolgálja. Hogy az imént említett, vonzóbb látszatot fenntartsák, a szovjet és a többi, szovjetek által megszállt ország vezetőihez hasonlóan azt hangoztatták, hogy szocializmust építenek. Vagyis fogtak egy ideológiát, amivel igazolni próbálták a működésüket, miközben ténylegesen az orosz imperializmust építették csupán. Ez a kettős beszéd, hogy nem lehet kimondani, ami valójában történik, hanem helyette valami magasztos képet kell hizlalni, a rendszerváltás után is megmaradt, kezdve a privatizációnak nevezett lopássorozattal.

Másfelől, itthon a szocializmus és a külföldi megszállók kiszolgálása erősen összefonódó képzetek. Túl azon, hogy a szocialista ideológia hagyományosan kevésbé tartja fontosnak a nemzetet, mint a jobboldali elgondolások, itthon ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a jobboldali gondolkodású polgárok számára a baloldali eszmék mindig is valami idegen szívű, nemzetietlen képződménynek tűnnek. És persze az sem segített, hogy az elmúlt 11 évben az ellenzék pártjai gyakorta az EU-tól vártak és várnak segítséget a 2/3-al kormányzó Fidesszel szemben, mivel nekik maguknak nincs elegendő politikai erejük a kormánypárt ellensúlyozására.

A fent említett kettős beszédet a pszichológiában double-bind kommunikációnak nevezik és több kutatás is azt találta, hogy skizofrének családjában a szülők nem ritkán ezen a módon kommunikálnak a gyerekeikkel, akik így kettős valóságban nőnek fel. A skizofrén analógia pedig sajnos korunk közgondolkodására is részben igaz: a kormánypárti és ellenzéki szavazók párhuzamos valóságokban élnek és gondolkodnak. Jóformán csak abban értenek egyet, hogy, ha a másik tábor kerül hatalomra, vagy folytatja a kormányzást, akkor eljön a világvége, ami számomra különösen ijesztő.

Nem egyszerűen értékrendbeli különbségről van itt szó, hanem ténylegesen egész másként látják a realitást az egyik és a másik tábor képviselői, egymást pedig egyre inkább démonizálják. Ez a folyamat pedig már jó párszor vezetett polgárháborúhoz, vagy népirtáshoz a történelemben...

A szélsőséges, paranoid gondolkodás még a 2000-es évek közepén is csak a konteó hívőket jellemezte, akiktől minden magára valamit is adó ember elhatárolódott. Ma pedig az a main stream, hogy mögöttes összefüggéseket, háttérhatalmi szervezkedést keresünk számos folyamat mögött és vezető politikusok érvelnek éppen úgy, mint az összeesküvés-elmélet hívők, csak őket nem kinevetik, hanem megválasztják ezért.

A Kádár korra visszatérve, a diktatúra idején folytatott kettős beszéd következtében lett a birtokos parasztból kulák, aki a nép ellensége, az '56-os forradalomból fasiszta zavargás, a hiánygazdaságból szocialista jólét, vagy épp Kádár Jánosból, a forradalom véreskezű leverőjéből és az államot eladósító politikusból a békét és a jó életszínvonalat megteremtő János bácsi. A sort nagyon hosszan lehetne még folytatni, és ahogy egyre tovább élt a társadalom e kettős beszédet hallgatva, talán egyre nehezebbé vált a valóság és a propaganda szétválasztása. Különösen azt nem lehetett könnyű felismerni, hogy a '60-as évektől megemelkedő életszínvonal nem a Kádár kormányzat, vagy a jól működő szocializmus eredménye volt, hanem a Nyugat sikere. Hisz nyugaton annyira jól ment a gazdaságnak, annyi felesleges pénz termelődött, hogy tudtak hitelezni még a válságba jutó szocialista blokk országainak is. Itt azután ezekből a hitelekből pótolták azt, amit a szocialista tervgazdaság nem tudott megtermelni.

Ez az eladósodás a Kádár-rendszer legtovább ható öröksége, amit még az unokáink is nyögni fognak. A rosszul elköltött hitelek miatt omlott végül össze a rendszer gazdaságilag, ezért voltunk csőd közeli helyzetben a rendszerváltás idején, ezért volt szükség a privatizációra és a Bokros-csomagra, de még a 2008-as gazdasági válság hatásai is enyhébbek lettek volna másfajta történelmi előzmények után.

Az is a kádári örökséghez tartozik, hogy a magyar társadalomban már addig is meglévő ellentétek bal és jobb oldal között tovább mélyültek. Az egykor vagyonos polgárok, illetve leszármazottaik, akiket a diktatúra idején kifosztottak, kitelepítettek, vagy akár bebörtönöztek, vagy megöltek, a rendszerváltás után kártalanítást és a velük, vagy felmenőikkel szemben jogsértést elkövetők felelősségre vonását várták volna. Előbbi azonban csak féloldalasan tudott megvalósulni - csőd szélén volt az állam, így nem futotta tisztességes kárpótlásra -, a felelősségre vonások pedig máig váratnak magukra.

Nem egy pártállami tisztviselő a hatalom közelében maradhatott, néhányukból a '90-es években vállalkozó lett, aki privatizáció címén lopta ki az állami vagyont, így alapozva meg saját tőkéjét és gazdasági súlyát, mások demokratikus politikussá vedlettek és főként a Szocialista Pártban politizálva, majd választást nyerve töltöttek be ismét vezető állami tisztségeket.

A felelősségre vonást és teljes kártérítést hiába váró egykori elit ugyanakkor kevés együttérzést kapott a sérelmeivel kapcsolatban az akkori politikai baloldalról, ahogy a nyilas és a náci rémtettek áldozatai és leszármazottaik meg a jobboldalról számíthattak mérsékelt empátiára. Egymás sérelmeinek az el nem ismerése pedig királyi út kicsiben ahhoz, hogy egy párkapcsolatot a szakítás felé kormányozzunk. Ha társadalmi méretekben tesszük ugyanezt, akkor pedig beleütközünk egy olyan problémába, hogy igen bajos elválni, mivel a különköltözés nem megvalósítható, hisz mindenkinek ez a hazája. Kicsit ilyennek látom a mai magyar társadalmat is, mint egy elvált házaspár, akik még mindig egy fedél alatt laknak és folyton marják egymást.

Számomra a Kádár-kor és a rendszerváltás további fontos tanulsága, hogy mit várnak a polgárok leginkább a politikusoktól: "emeljék az életszínvonalat, különben meg hagyjanak minket békén". Rákosi kemény diktatúrája, hogy sok mindenbe beleszólt, hogy rettegésben és alacsony életszínvonalon tartotta a polgárokat csak addig volt fenntartható, míg a sztálini Szovjetunió támogatta ebben - meg persze ezt is várták el tőle. Igaz ugyanakkor az is, hogy az ország újjáépítésével, a gazdaság újjászervezésével is neki kellett bajlódnia, így finoman szólva sem voltak ideális körülményei a kormányzáshoz. Ahogy azután eltűnt mögüle az erő '56-ban, a népharag gyorsan elsöpörte a gyűlölt szovjethű klienskormányt.

Kádár hozzá képest más tészta volt. Talán elődje hibáiból tanult, talán a saját józanabb, politikusabb alkata miatt, mindenesetre Magyarországból a Keleti Blokk kirakat országát hozta létre. Persze a keze alá dolgozott az is, hogy a háború utáni újjáépítés egy jó részét elődje idején elvégezték már, illetve az akkori szovjet vezetés eleve sokkal puhább diktatúrát épített, mint Sztálin Rákosi idején és sok támogatásra számíthatott Moszkvából.

Cserébe nem várt mást a polgároktól, csak, hogy ne foglalkozzanak közügyekkel, azt hagyják szépen a vezetésre. Ez a mentalitás pedig szintén máig erősen átszövi a közgondolkodást minden politikai oldalon.

Azután nagyon erősen formálta az ország arculatát és társadalmát is az erőszakos urbanizáció. Panel lakótelepek sorát húzták föl és vidékről, illetve az agglomerációból tömegeket költöztettek be a nagyvárosokba munkásnak. Amivel végső soron előidézték egy sor természetes kisközösség felbomlását, amik helyett a lakótelepeken élők nem igen hoztak létre újakat. Nem is voltak ehhez megfelelő közösségi terek a hatalmas tömbházakban. Mindezzel pedig a társadalmi önszerveződés koporsójába ütöttek be néhány fontos szöget.

A gyors ütemű városiasítás mellékhatása az is, hogy máig Budapest egyes részei infrastruktúrájukat és a tömegközlekedésüket tekintve erősen „vidéki jellegűek”, a város erőszakos terjeszkedését ugyanis nem követték az infrastruktúra átgondolt fejlesztései és ezzel napjaink városvezetőinek kell(ene) bajlódnia.

Az építészetben és más művészeti ágakban minden szempontot felülírt a funkcionalitás, megteremtve véleményem szerint a legrondább, leginkább tájidegen mementóit a kornak, melyek máig megosztó viták tárgyát képezik a művészvilágban, legutóbb a budai vár átépítése kapcsán. A széles közvélemény azonban talán nem hullat túl sok könnyet, mikor a szocreál "remekei" lekerülnek a falakról, a polcokról és elbontásra ítéltetnek az utcákon.

Ugyanakkor ebben az időben vált általánossá szinte mindenütt a közvilágítás, a csatornázás és az iható csapvíz bevezetése is. A Kádár-rendszer bizonyos vonatkozásokban modernizálta, a kor technológiai színvonalára emelte az országot – az ipart leszámítva, ahol korszerűtlen megoldásokat erőltettek, ez is vitt el bennünket a csődig.

A teljes foglalkoztatottság kényszerű megteremtése az általános munkamorálnak nem tett jót, ami ma felemásan jelenik meg. Azok az emberek, akiket bekényszerítettek a gyárakba és irodaházakba, vagy ki a földekre, de ott lazsálhattak, később a rendszerváltás legnagyobb vesztesei lettek. Java részt ők alkotják ma azt a mélyszegénységben élő Magyarországot, amivel egyik kormányunk se tudott érdemben mit kezdeni és az ő valóságuk szinte elképzelhetetlen egy nagyvárosi polgár számára. Másrészt, a fusizás lehetősége a '60-as évek második felétől az anyagilag előrejutni vágyó ember számára megteremtette a legális utat a saját autó, a tóparti nyaraló, a munkamánia és a kiégés felé. Ma ugyanilyen túlteljesítő, túl sokat dolgozó mentalitással járnak tömegek a multi cégek irodáiba dolgozni, hogy megteremtsenek egy olyan életszínvonalat, amit, Kádár kori elődjeikhez hasonlóan nem tudnak kiélvezni.

A társadalomra visszatérve a nők rendeleti úton történő emancipációja is megtörtént. Papíron a Kádár-rendszer óta a nők és a férfiak egyenjogúak hazánkban. Csakhogy ez sokkal inkább azt jelentette a gyakorlatban, hogy mindkét nem egyformán jogfosztottá vált. Mindenki szavazhatott, de csak az állampárt jelöltjére. Mindenki vállalhatott munkát, vagy tanulhatott, ami elvárássá is vált a nőkkel szemben. A feudalizmus végével egyre tarthatatlanabbá váló egykeresős családmodellt ekkor váltotta fel a kétkeresős modell, ami jót tett a gazdaságnak és a nők munkaerő-piaci helyzetének és rosszat a gyermekeknek. Ekkortól vált általános gyakorlattá, hogy a gyereknevelést a bölcsődékre, óvodákra és iskolákra hagyta egyre több család, hogy el tudják látni kötelező feladataikat a munkahelyükön.

Fontosnak tartom kiemelni, hogy ez a fajta megoldás nem egyszerűen lehetőségeket teremtett a nők számára, nem döntési szabadságot hozott magával, hanem rákényszerítette őket, hogy dolgozzanak. Meggyőződésem, hogy ennek a gyakorlatnak a visszacsapása ma a magukat konzervatív-kereszténynek valló nők egy része felől, hogy az anyasághoz való joguk, az anyai helyzetük megerősítéséért kardoskodnak.

A korszak ágyazott meg annak a fajta korrupciónak is, aminek egy részét máig nyögjük. Azzal, hogy az ország szerényebb anyagi lehetőségei és a szocialista gazdaság és társadalompolitika miatt itt nem az alsóbb rétegek emelkedtek fel a középréteg szintjére, hanem mindenki lesüllyedt az alsó középréteg szintjére, megjelent az orvosoknál a hálapénz, mint fizetés kiegészítés. A rendőröket meg lehetett vesztegetni bizonyos, kisebb horderejű ügyekben. A hivatalnokoknál ajándékokkal el lehetett érni a gyorsabb ügyintézést és a kedvezőbb elbírálást, stb.. Ahogy a szocialista nagyvállalatok esetében nem volt elvárás a gazdaságos működés biztosítása, a párthűség már annál inkább, úgy hozzá nem értő, de végletekig lojális vezetők egész sorát sikerült kitermelni, akiket persze nem ritkán ismeretségi alapon választottak ki és ez a gyakorlat sok esetben ma sincs másként…

Végül a határon túli magyarság és az országban élő magyarság közti szakadék is a rákosi-i és a kádári örökség része. Ahogy nem volt szabad Trianonról, vagy a határon túliak helyzetéről, jogsérelmeikről beszélni, úgy született meg ebben a kérdésben is egy kettős narratíva. Egyesek, akik személyesen kevésbé voltak érintve, vagy meggyőződésből követték a központi ideológiát, vakká váltak a határon túl rekedt magyarok helyzetére és számukra Trianon is egy meghaladott történelmi eseménnyé vált, amin "jó lenne, ha mindenki túltenné magát végre". Az ő érzéketlenségük a rendszerváltás után a jobboldaliakban a baloldal nemzetietlenségét erősítette.

Ezzel párhuzamosan egy másik narratíva a trianoni jogsérelem orvoslásáról nem tett le és a határon túliak érdekeit igyekezett szem előtt tartani. A rendszerváltás után a jobboldali pártok számára idővel politikai eszközzé is váltak a határon túli magyarok és az ő vélt, vagy valós érdekeik. Ennek bővebb kifejtését a fenti linkre kattintva találja a kedves olvasó.

Ezzel a bejegyzéssel zárom le egy időre a blogon a "múltból tanulj és ne benne élj!" sorozatot. Remélem, hűséges olvasóim továbbgondolásra érdemes mondatokkal és kissé árnyaltabb, a mai közbeszédhez képest részletesebb képekkel gazdagodtak általa!

13 komment

Címkék: történelem társadalom filozófia szocializmus filo Rákosi Kádár Szovjetunió Spanyolviasz


2021.10.28. 07:41 Mayer Máté

„A múltból tanulj és ne benne élj!” – Hidegháború

A világ nyugati felén ma annyira természetesnek vesszük, hogy képviseleti demokráciában élünk, hogy a szabad piac elvén működik a világgazdaság, hogy a fogyasztói társadalom vesz minket körül, hogy szinte el sem tudjuk képzelni, hogy mindez másként is lehetne. Ahogy abba sem szoktunk belegondolni, hogy amit ma majdhogynem természeti törvénynek tartunk a politika, a gazdaság, vagy a társadalom működése kapcsán, az legnagyobb részt csupán a 20. század folyamán alakult így.

Kb. 85 évvel ezelőttig például az euro-atlanti kultúrkörben ugyanolyan elfogadott, main stream ideológia volt a rasszizmus, mint ma a tolerancia és nem csak a náci Németországban, meg a csatlósaik között, de a liberális elveket valló szövetséges országokban is. Sőt, ha az USA fekete polgárjogi mozgalmaira gondolunk, azt is kijelenthetjük, hogy bőven a ’70-es évekig rendben volt rasszistának lenni abban az Egyesült Államokban, ami ma a tolerancia egyik zászlóshajója a világon.

Napjainkban természetesnek tartjuk, hogy békében élünk, „a civilizált országok” lemondtak a háború lehetőségéről a külpolitikájukban. (Ezért is keltett óriási megdöbbenést Oroszország Grúzia, majd Ukrajna elleni háborúja az elmúlt években.) Hajlamosak vagyunk mindezt erkölcsi fejlődésnek látni és úgy értékelni, hogy „civilizálódtunk”, tanulva a 20. század két világháborújának borzalmaiból, valamint a diktatúrák kirekesztő és elnyomó gyakorlataiból. A valóságban azonban arról van szó, hogy az atomfegyverek megjelenésével a világ nagyhatalmai számára egy újabb világháború a kölcsönös, teljes megsemmisülés rémével fenyeget, és ettől való félelmükben tartózkodnak egymás közt a nyílt konfliktustól, nem azért, mert a világ mai vezetői morálisan fejlettebbek lennének, mint 1914-ben, vagy 1939-ben voltak. A többi ország pedig jórészt azért nem háborúzik, mert ezeknek a nagyhatalmaknak a vazallusai – vagy, ahogy ma mondjuk, a szövetségesei – és rájuk is vonatkozik az atom pattnak nevezett helyzet, uraik beleegyezése nélkül ugyanis nem illik háborút indítaniuk.

A demokrácia, a szabad piac, a fogyasztói társadalom, vagy épp a tolerancia eszménye addig „maradnak hatalmon”, amíg a mindenkori elitnek ez érdekében áll. Ahogy láthatjuk is a gyakorlatban a jobboldali populista államokban, mind a tolerancia, mind a demokrácia könnyedén zárójelbe tehető, vagy úgy fordítható az értelmezésük, ahogy a vezetésnek az épp előnyös. De ugyanígy baloldali vezetésű államokban a toleranciába nem férnek bele a szélsőségesnek bélyegzett vélemények, amiket törvényekkel kell tiltani, vagy egyszerűen figyelmen kívül lehet hagyni azokkal a személyekkel együtt, akik ilyet képviselnek. És ez nem is valamiféle újdonság. Az ókori Athénban is megfért egymás mellett a demokrácia eszménye a lakosság nagy részének kirekesztésével a hatalomból, a középkor keresztes háborúiban a keresztényi szeretet és a népirtás, vagy a gyarmatosítás idején a modernizáció és civilizáció gondolatának terjesztése tömegek rabszolgasorba taszításával.

A történelemben ugyanis általánosan igaz, hogy minden korban és kultúrában van olyan uralkodó eszme, ami leírja mi normális és mi nem az, hogy hogyan kellene élni és hogyan működik a világ és van emellett egy gyakorlat, ami több ponton eltér az eszmétől, esetenként ellent is mond annak. Harari professzor többek között ezeket az uralkodó eszméket nevezi elképzelt rendeknek Sapiens című sikerkönyvében és meggyőzően érvel amellett, hogy ilyenekre szükségünk is van annak érdekében, hogy nagy tömegben tudjunk együttműködni mi, emberek. Ezt az állítást én sem vitatom, de fontosnak tartom láttatni, hogy ezek az eszmék, vagy elképzelt rendek azok, amik: a képzeletünk termékei és csak azért léteznek, mert hiszünk bennük, nem objektív igazságok, vagy természeti törvények.

A Holokauszt, illetve Trianon kapcsán a bejegyzés sorozat előző részeiben igyekeztem több oldalról is bemutatni, hogyan működik a mindenkori uralkodó eszmét támogató emlékezetpolitika, vagyis a történelem „kreatív értelmezése” az aktuális győztesek szája íze szerint. Ebben az írásban a hidegháború hagyományostól eltérő megközelítésével folytatnám a sort, kiemelve az akkori elképzelt rendek hazugságait és máig ható örökségeit, illetve tanulságait, amikre legutóbbi, a korrupcióval és rendszerhibákkal foglalkozó írásomban már utaltam.

Különösen fontosnak tartom ezt a visszatekintést, mert véleményem szerint semmilyen más történelmi korszak öröksége nem hat annyira elevenen a mai gondolkodásunkra, mint a hidegháború logikája. Valahogy az iskolai történelemórákon mégsem szokás ezzel az időszakkal foglalkozni, az "időhiány miatt" szabadkoznak rendre a tanárok. De talán azért sem, mert rengeteg aktuálpolitikai áthallása van a közelebbi múlt értelmezésének, amitől sok pedagógus – érthető módon – idegenkedik.

De hogy ennyi felvezetés után a lényegre is rátérjek, mint minden konfliktusban, a hidegháború idején is előszeretettel osztották jókra és gonoszokra a világot a két tábor vezetői. A hidegháborút úgy igyekeztek láttatni, mint két ideológia, két gazdasági és társadalmi modell csatáját. Ennek megfelelően minden, amit a másik blokk képviselt, az csak rossz lehetett, amit viszont a mi blokkunk tűzött zászlajára, az kritikátlanul jó volt. Azzal pedig, hogy a kapitalista, képviseleti demokrácián alapuló nyugat gazdaságilag legyőzte a diktatórikus, szocialista szovjet blokkot, ennek a gazdasági, társadalmi és politikai berendezkedésnek a helyessége is „bebizonyosodott”.

Szándékosan fogalmazok így, mivel 1990 óta még a 2008-as gazdasági világválság sem tudott érdemi rendszerkritikát elindítani, miközben a társadalmi olló szegények és gazdagok között soha nem látott mértékűre nőtt, az emberiség az ökológiai válság szélére jutott és egy Kínából indult járvány hónapok alatt globális pandémiává tudott nőni. És ezek mindegyike a globalizált, kapitalista világrend mellékterméke.

Bár mára például unásig ismételt kifejezéssé vált a klímavédelem fontossága, a rendszer alapját adó gazdasági növekedési kényszert mégsem illetjük kritikával a main stream közbeszédben. Ugyanígy mantrázza a legtöbb fejlett országban a politikai elit a szegénység, a nyomor felszámolásának szükségességét, de érdemi vagyon újraelosztásról alig szól bárki. A legtöbb változást talán még a szabad piaci elvhez és ezen keresztül a globalizációhoz való gyakorlati hozzáállás módosulásában látom a világjárvány és az amerikai-kínai gazdasági háború óta. Mert bár nyíltan senki nem kérdőjelezi meg ezeket a vezető politikusok közül, mégis, egyre több törekvés mutat afelé, hogy globális ellátási láncok helyett a helyben termeléshez térne vissza több nyugati ország – a keletiekhez hasonlóan –, amit védővámokkal is igyekeznének megtámogatni.

De kanyarodjunk vissza kicsit a hidegháborúhoz! A nyugat ideológiája akkoriban a szabadságot állította központba, míg a kelet az egyenlőségre helyezte a hangsúlyt. Közben egymást bolsevik felforgatónak, illetve agresszív imperialistának igyekeztek láttatni a hatalmon lévők. Mindkét oldalon voltak azonban olyanok, akik ettől eltérő módon szemlélték a másik blokkot. Míg azonban a nyugati szocialisták egyre inkább kiábrándultak a Szovjetunió nagy építkezései és látványos eredményei mögött meghúzódó rabszolgamunkából, a koncepciós perekből, a vérbe fojtott forradalmakból, az agresszív külpolitikából, illetve a nyugatitól egyre látványosabban leszakadó életszínvonalból, addig keleten egyre többen a jólét, a szabadság és a boldogság levegőjét vélték felfedezni nyugaton. Olyannyira, hogy egy ponton már csak fallal bírták lakosaik jó részét a keleti táborban tartani az elvtársak, miközben nyugatról nem volt tömeges hajlandóság a keletre vándorolásra. Ez pedig a rendszer társadalmi elfogadottságának csökkenését hozta, így Oroszországnak folyamatosan fizetnie kellett „szövetségesei” megszállását, az ott állomásozó csapatok fenntartási költségeit. Ezzel szemben a jóval kisebb létszámú, így kevésbé költséges amerikai jelenlétnek még örültek is Nyugat-Európában.

Ezt a fajta ideológiai narratíva háborút a szovjetek csúnyán elbukták, hiába a kominformba és kominternbe ölt rubel milliárdokból terjesztett nemzetközi kommunista propaganda. Majd ez a vereség is hozzájárult a hidegháború tényleges elvesztéséhez.

Ami számomra itt érdekesebb, az a valóság és a képviselt ideológiák közti különbség. A nyugati vezetők és politikai elit valójában nem akartak mást, mint minden politikus: hatalmon maradni. Meg persze a kor geopolitikai valóságának megfelelően legyőzni a keleti blokkot, így terjesztve ki saját befolyási övezetüket az egész világra. Ennyiben teljesen jogos volt a szovjet kritika. Amerikának csupán eszköz volt a jóléti állam, vagy a szabadság és szerelem eszméje, egy jól eladható reklámfogás, hogy a keleti táborban aláássák a szocializmus társadalmi alapjait, nehogy nyugatra is átterjedjen az eszme. Azután, ahogy már nem volt rá szükség, a ’80-as évek második felétől, Reagen és Tatcher idejétől fokozatosan leépítették a jóléti államot, hogy a politikai és gazdasági elit az érdekeinek megfelelőbb keretben gazdagodhasson, erősödhessen tovább. Ma pedig a szabadság és szerelem helyére kerül egyre többször a konzervatív-keresztény ideológia, mert több szavazatot lehet vele szerezni.

Ugyanígy a Szovjetunió Sztálin uralmától kezdődően valójában az orosz imperializmus hagyományait folytatta külpolitikában, belpolitikában pedig a feudalizmus örökségét hozta vissza például a robotot idéző kommunista szombat intézményével és a zárt, az egykori nemességre hasonlító politikai osztály megteremtésével, bár azok előjogait kevésbé védték hivatalosan a törvények. Egyedül a gazdaságszervezésben jelent meg valami ténylegesen szocialista elem. Akárcsak Amerikában a jóléti állam, a kommunista ideológia is sokkal inkább csak eszköz volt a vezetés kezében, hogy birodalomépítő céljaikat elérjék, mint valóban vallott eszme, épp úgy, mint ma a nagyvállalatok zöld elköteleződése, vagy társadalmi szerepvállalása, amik igazából azt a célt szolgálják, hogy a vállalat minél több profitot termeljen azáltal, hogy mindenki másnál népszerűbb a fogyasztók körében, akik így inkább az ő termékeit veszik. Vagyis a szovjet vezetőket nem nagyon zavarta, hogy több ponton szembementek annak az embernek a koncepciójával, akire folyamatosan hivatkoztak.

Karl Marx ugyanis, mikor megfogalmazta eszméit, mindig világszocializmusról beszélt és talán nem is véletlenül. Akár ő maga is láthatta, hogy vágyott rendszere nem versenyképes a kapitalizmussal, azt eleve nem a piaci verseny világára álmodta meg. Ezzel szemben Lenin és követői kijelentették, hogy a szocializmus egy országban is megvalósítható. Csakhogy a Szovjetunió a kezdetektől fegyverkezési versenyre kényszerült más hatalmakkal, előbb a nyugati szövetségesekkel, majd a náci Németországgal, azután Amerikával és szövetségeseivel szemben. Ez a verseny, a második világháború pusztításaival karöltve pedig eltorzította és a marxi gondolattól egyre eltérőbbé alakította a megvalósult "szocializmust".

Vagyis a hidegháborús vereség nem azt bizonyította, hogy a kommunizmus életképtelen eszme, hanem csupán annyit, hogy versenyhelyzetben gazdasági értelemben alul marad a kapitalizmussal szemben az a rendszer, ami szocializmus címen megvalósult.

Az sem tett jót a marxi hagyományoknak, hogy a szovjet oroszok elfoglaltak egy rakás országot, köztük hazánkat, és bábkormányaikon keresztül erőszakos társadalom átalakításba, a rendszerük kényszerű importálásába kezdtek. Ez pedig igen távol állt "a munkásság szabad öntudatra ébredésétől és osztályharcától", amiről Marx beszélt, és ugyanúgy nem működött, mint napjainkban Amerika demokráciaexportja a Közel-Keleten. Ha a Szovjetunióban él, Karlt nagy valószínűséggel meggyilkolták, vagy munkatáborba zárták volna az épp hatalmon lévő "kommunisták", ha szóvá meri tenni, hogy itt bizony nem az ő nézeteit valósítják meg.

A fenti gondolatmenetet ma könnyen lehetne úgy értelmezni, hogy én marxista kommunista vagyok. Ha pedig ezt a jelzőt rám sütik, a szavaim máris hiteltelenné, érveim üres fröcsögéssé változnak. Az angolszász kultúrkörben ezt a jelenséget hívják cancel culture-nek és többen az internetes kommunikáció közbeszéd alakító hatásaként, vagyis valami újdonságként utalnak rá, holott a hidegháborús propagandaháború a két tábor között évtizedekkel a net feltalálása előtt már alkalmazta ezt a technikát – nem beszélve az ókorig visszanyúló korábbi példák soráról. Elég volt valakire rásütni keleten az imperialista, a fasiszta, vagy nyugaton a kommunista jelzőt, hogy elhiteltelenítsék a szavait.

És hogy nézzünk néhány közelmúltbeli példát is, 2015-ben Orbán Viktor felszólalt a kontrollálatlan migráció ellen, mire megkapta a nacionalista, a fasiszta és egyesektől a náci jelzőt, innentől pedig nem kellett foglalkozni az érveivel. Ugyanez történt Bernie Sanderssel az USA-ban a Demokrata Párt előválasztási kampányában. Kritizálta a nagyvállalatokra vonatkozó adózási szabályokat és az állam felelősségéről beszélt a szegényebb sorsú polgárokkal kapcsolatban, mire megkapta a kommunista jelzőt, így pedig lesöpörhették az asztalról az érvelését.

A fentiekből látszik, hogy a technikát politikai oldaltól és országoktól függetlenül, széles körben alkalmazzák és nagyon eredményes eszköz az érdemi párbeszéd megakasztására, a társadalmak végletes megosztására. Viszonylag egyszerű ugyanakkor ellene tenni: érdemes meghallgatnunk egymást akkor is, ha nagyon mást gondolunk egy közéleti kérdésről, mert olyan ritkán van, hogy az egyiknek mindenben igaza van, a másik meg mindenben téved. Másrészt az is szerencsés, ha nem fogadjuk el azt a logikát, hogy egy vitában mindenki valamelyik oldalon áll és nekünk is kötelezően oldalt kell választanunk, mert „aki nincs velünk, az ellenünk van”. Az utóbbi idézet már Rákosi szájából is puszta demagógia volt és azóta sem lett igazabb.

Marx és a rendszere például nem azért életképtelen, mert a fegyverkezési és piaci verseny mellett nem bírta ki az idő próbáját, hanem mert egy olyan idealista elképzelés, ami az erőszaktól, a proletárdiktatúrától az emberek morális nemesedését, a kommunista erkölcs megszületését várja, ami az új rend alapja lenne. Vagyis egy olyan, csodálatos fejlődésben hisz, ami példa nélküli a történelemben, mivel az emberiség az írásbeliség kezdete óta technikai értelemben bár sokat fejlődött, morálisan és személyiségműködést tekintve azonban talán semmit sem. Ettől persze szép törekvés az erkölcsi fejlődés, vagy a személyiségfejlesztés társadalmi méretekben is, de talán, mikor világjobbításban gondolkodunk, szerencsésebb azzal a társadalommal tervezni, ami itt van és azt keresni, hogy miként működhetne egy kicsikét jobban úgy, hogy tudjuk, gyökeresen nem fog megváltozni a közeljövőben. És attól, mert Marx megoldása az érzékelt problémákra finoman szólva nem a legszerencsésebb, a rendszerkritikája még lehet sok ponton helytálló. Másrészt abból, hogy Marx sok mindenben tévedett, nem következik, hogy Adam Smithnek – akit a közgazdaságtan mellett a kapitalizmus szellemi atyjának is tekinthetünk – mindenben igaza volt. Ez az érvelés pedig igen gyakran napjaink közéleti vitáiban is megjelenik. Politikusok egész sora igyekszik lejáratni ellenfeleit, hogy ezzel a saját igazát bizonyítsa. Pedig attól, hogy az egyik téved, a másiknak nem lesz automatikusan igaza, mégis, ezt a logikai hibát választók tömegei nem ismerik fel.

A hidegháború azonban a szélsőséges, ideológiai alapú közgondolkodás problematikáján túl egyéb tanulságokkal is szolgálhat nekünk. Például azzal, hogy nem csak értelmetlen, de kifejezette káros is arra herdálni a bolygó erőforrásait, hogy szembenálló blokkok erőt fitogtathassanak egy fegyverkezési és gazdasági versenyben. A mai ökológia válság nem kis részben ennek a versengésnek az eredménye, mégis, napjaink nagyhatalmainak vezetői az utóbbi években legalább annyit költenek fegyverkezésre, mint a hidegháború idején és eszük ágában sincs kiszállni a gazdasági versenyfutásból a növekedés korlátozásával. És miközben a profit mindenek elé helyezése a neoklasszikus közgazdaságtan zárt, mesterséges világában helyes hozzáállás, addig a valóságban minden releváns számítás szerint több, egyre inkább elkerülhetetlen ökológiai összeomláshoz vezet majd a közeljövőben.

Ugyanígy, attól, hogy a képviseleti demokrácia hosszabb távon életképesebb berendezkedés, mint a diktatúra, abból nem következik, hogy ne lenne érdemes vele szemben kritikusnak lennünk. Mint arra korábban többször kitértem, a részvételi demokrácia megteremtése talán egy társadalmilag feszültség-mentesebb és ökológiailag fenntarthatóbb berendezkedést eredményezhetne.

Végül a nyugat győzelmével egy olyan furcsa helyzet állt elő, hogy míg a szocialista táborban az államoknak voltak cégei, addig mára a cégeknek lettek államai. Lobbi erejük révén gyakorlatilag megvásárolták a politikai elitet és nekik tetsző törvényeket fogadtatnak el világszerte. Más néven ezt hívják túszul ejtett állam koncepciónak és innen érthető, hogy az ökológiai összeomlás árnyékában miért nem lehet még mindig a gazdasági növekedés káros voltáról beszélni. Hisz a cégek egyetlen célja a profit növelése, vagyis a vég nélküli növekedés és ezt igyekeznek az államok szintjén is érvényre juttatni.

Idevágó lábjegyzet, hogy érdekes számomra, hogy a nemzetállamot féltő, magukat konzervatív-kereszténynek nevező politikusok szerte a világon baloldali és liberális ideológiák, ködös háttérhatalmak, illetve szexuális és/vagy rassz alapú kisebbségek, valamint migránsok ellen harcolnak, miközben a nemzetállamra a legnagyobb veszélyt meglátásom szerint a világcégek korlátlan hatalmi túlsúlya, illetve az ökológiai válság jelentik.

A bejegyzés sorozat befejező részében a Rákosi- és Kádár-korszakkal, vagyis a hidegháború magyarországi vetületeivel foglalkozom majd, mint a mai hazai közgondolkodást leginkább meghatározó szellemi örökséggel.

4 komment

Címkék: politika történelem társadalom filozófia filo Hidegháború Spanyolviasz


2021.10.07. 08:52 Mayer Máté

Korrupció és rendszerhiba

Több évtizedes toposz a magyar politikában és a mindenkori ellenzék véleménye is az, hogy az aktuális kormány korruptsága az ország felemelkedésének legnagyobb kerékkötője. A korrupció miatt rossz az egészségügy és az oktatási rendszer állapota, ezért nem elég a nyugdíj, ezért nem tudunk felzárkózni a nyugathoz, stb.. Röviden „a korrupció minden rossz forrása” és ha a kormány nem azzal lenne elfoglalva, hogy a saját zsebét és a hozzá hű oligarcha réteget tömje tele pénzzel, „ha nem gáncsolná ilyen módon magyar a magyart”, akkor tejjel mézzel folyó Kánaánban élnénk.

Ezt az elképzelést azzal szokás alátámasztani, hogy lám, a „fejlett nyugati országokban” milyen alacsony szinten van a korrupció, ezért is sikeresek annyira. Csakhogy a történelem tanulságai szerint ennek épp az ellenkezője igaz: mikor egy ország gazdaságilag elér egy szintet, a javak nagyobb bősége a legális gazdagodási utak bőségét hozza és az addig korrupt rendszerek és szereplők egyre nagyobb mértékben térnek át legális működésre. Más szavakkal Svédország is ugyanolyan korrupt volt, mint most Magyarország, amikor hasonló szinten állt, majd a jó gazdasági teljesítmény a gazdaság kifehéredéséhez vezetett, mert már nem volt szükség a lopásra, legálisan is lehetett gazdagodni, amit ráadásul mindig kockázatmentesebb választani.

Ezt a folyamatot a hétköznapok szintjén megjelenő kis korrupció visszaszorulásában mi magunk is érzékelhetjük. Ahogy javulnak a bérek, illetve, ahogy költenek minőségbiztosításra a különféle intézmények, úgy tűnnek el olyan jelenségek, mint, hogy valaki megvesztegeti a rendőrt, vagy az ellenőrt, mikor kisebb kihágásért fülön csípik, vagy ajándékot visz a hivatalnoknak, hogy az ügyét vegyék előrébb. Egyszerűen olcsóbb kifizetni a büntetést és jellemzően nem annyira hosszú kivárni a sort, miközben bízhatunk abban, hogy ajándékok nélkül is hasonló bánásmódban lesz részünk, mintha korrumpálni próbálnánk.

Másrészt, ahogy arra néhány közgazdász, többek közt Pogátsa Zoltán rámutatott, a korrupció becsült összértéke egész egyszerűen túl kevés pénz ahhoz, hogy az egészségügyet, az oktatást, a nyugdíjrendszert, a szociális ügyet, stb. meg lehessen reformálni belőle. Vagyis, ha minden politikus és minden állami tenderen induló vállalkozó talpig becsületes lenne, akkor sem élnénk összességében érezhetően sokkal jobban, legfeljebb nem szúrná a szemünket kevesek törvénytelen gazdagodása és álszent viselkedése. És persze ez sem utolsó szempont, ahogy arról már írtam, de főként nem ezen múlik a jólétünk és jóllétünk.

Egy további érdekesség a témában, hogy a mindenkori ellenzék mindig elszámoltatást ígér kormányra kerülése esetén, a vérmesebb politikusok személyesen küldenék börtönbe kormányon lévő ellenfeleiket – ami persze csak diktatúrában működne így –, amiből azután kormányra kerülve sosem lesz semmi. Ennek pedig az egyedüli komolyabb következménye talán az, hogy a társadalom széles rétegeinek bizalmát sikerült így eljátszania a politikai elitnek a rendszerváltás óta.

Ha kicsit általánosabban tekintjük a korrupció kérdését, akkor az mindig egy hiba a rendszerben, amit ki kell javítani, aminek a mértékét vissza kell szorítani. Vagyis abban nagy egyetértés szokott lenni, hogy a korrupció rossz és számoljunk le vele. Más a helyzet azzal, mikor a rendszer rendes, természetes működése vezet hibákhoz. Ha, mondjuk Gattyán György cégei és befektetései révén dollármilliárdos lesz, azt nem érezzük problémának, míg, ha Mészáros Lőrinc teszi ugyanezt kormányzati támogatásokból, azt már kritikusan szemléljük. Ha a világ nagy bankházait tulajdonló családok évszázadok óta hizlalják és örökítik egymás közt milliárdos vagyonukat, azzal semmi gondunk nincs, de ha a rendszerváltás után a privatizációnak nevezett lopásban meggazdagodott családok teszik ugyanezt, azt már nem tartjuk rendben lévőnek. Amit ezzel mondani akarok, hogy míg a korrupciót meglátjuk, addig a rendszerhibákra vakok vagyunk. Ebből pedig az következik, hogy a korrupció ellen – legalábbis a szavak szintjén – harcolunk, miközben a rendszerhibák létezésével sem foglalkozunk, pedig ezektől szenvedünk csak igazán hosszabb távon.

Rendszerhibának nevezek minden olyan jelenséget, ami a társadalmi rendet és stabilitást veszélyezteti. A blog rendszeres olvasói rendszeresen találkozhatnak is ezekkel. Rendszerhibának tartom a gazdasági világ elit mértéktelen gazdagodását, ami, ha az erőforrásaink egyszer szűkülni kezdenek, nagy eséllyel forradalmakhoz vezet majd, amint azt az ókor óta számos történelmi példa mutatja. Rendszerhiba szerintem a mértéktelen gazdasági növekedés hajszolása és a túlnépesedés, amik együtt több nagy civilizáció bukását eredményezték már (lásd pl. angkori civilizáció). Ezek ugyanis a környezet kimerítése és radikális átalakítása révén egy ponton erőforrás szűkösséget eredményeznek, ami párosulva a nagy vagyoni különbségekkel biztos recept a forradalomra és a polgárháborúra. Végül rendszerhibának tartom azt a módot és mértéket, ahogy a technológia jelen van a mindennapokban. Amennyire függünk tőle, ahogy elidegenít embereket és ahogy önként kiteregetjük a magánszféránkat általa. A gépeink legyártása és működtetése emészti fel azokat a nyersanyagokat és azt az energiát, amiknek a kitermelése, illetve megtermelése során keletkező környezetátalakítás, valamint károsanyag-kibocsátás felelős az ökológiai válságért. Másrészt egy társadalmi összeomlás esetén a technológiafüggőség csökkenti a lakosság túlélőképességét, illetve az elidegenedés és a magánszféra kiteregetése komoly lelki szenvedés forrása már most.

Hogy egy mondatban összefoglaljam az eddigieket, miközben klíma- és humanitárius katasztrófák sora felé robog a soha nem látott mértékben túlnépesedett és vagyoni szempontból szétszakadt, technológiafüggő, magányos és szorongó emberiség, nekünk a korrupcióval van bajunk.

Mivel ezekről mind írtam már részletesebben, amiket a linkekre kattintva megtalál a kedves olvasó, most tovább nem is ragoznám őket. Azt azonban fontosnak tartom kiemelni, hogy ezek mindegyike a kapitalizmus logikájából következik és azért is vagyunk többségében kritikátlanok ezekkel szemben, mert a hidegháború végével, a kapitalizmus győzelmével annak érdemi kritikája is véget ért, legalábbis szélesebb körben. Mert, bár a magukat szocialistának nevező rendszerek temérdek hibával működtek és nem voltak semmivel emberibbek a mai világrendnél, a marxi kapitalizmus kritika nagyon sok elemében pontos és helytálló. Csakhogy, mintha a Marxra hivatkozó rendszerek bukásával a marxi kritikát is a kukába dobtuk volna, a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntöttük.

Újabban ezt a kritikai pozíciót a zöld ideológiák vették át, hisz ma sokkal divatosabb zöldnek, mint szocialistának, netán kommunistának, vagy anarchistának lenni, ezzel azonban szintén foglalkoztam már.

A következő bejegyzésekben azt az utat szeretném körbejárni, ahogy a hidegháború formálta a világképünket és annak örökségére is ránéznék, ahogy az egykori logikák tovább élnek a mai gondolkodásunkban.

20 komment

Címkék: politika közélet társadalom korrupció filozófia rendszer filo rendszerhiba Spanyolviasz


2021.07.16. 09:02 Mayer Máté

Az időről

Az idő a legértékesebb erőforrásunk egyszerűen azért, mert korlátozottan áll a rendelkezésünkre és bármit teszünk is, sosem lehetünk időmilliomosok, ahogy azt néhány sci-fiben boncolgatják a szerzők. Tárgyakat, pénzt, hatalmat, hírnevet, vagy épp hódításokat emberi léptékkel mérve mértéktelenül halmozhatunk, gyarapíthatunk, de az időnk ezen a világon véges, legfeljebb 120 év. Annál többet a legjobb egészségügyi ellátás és a legegészségesebb életmód mellett sem élhetünk. Bizonyos értelemben a halál a legigazságosabb, legegyenlőségelvűbb intézmény az egész élővilágban.

Nagy különbségek vannak persze átlagos élethosszban és életminőségben is a különféle szocio-ökonómiai helyzetű emberek között, értelemszerűen a jobb módú személyek nagyobb eséllyel élnek hosszabb és minőségében változatosabb életet, mint a szegényebb polgárok, de még a Föld leggazdagabb emberei sem tudják tovább nyújtani az életüket annál a bizonyos 120 évnél.

Ebben a bejegyzésben azonban nem ezekre a különbözőségekre és sajátosságokra szeretnék koncentrálni. Sokkal inkább azért ragadtam klaviatúrát, hogy körbejárjam, mivel is töltjük az életünket, vagyis mire mennyi időt szánunk. Számomra egészen tanulságos volt ebbe belegondolni.

Hogy ne menjünk messzire, a legutóbbi, 2019-es KSH adatok alapján Magyarországon egy férfi átlagosan majdnem 73 évig él, míg egy nő kicsivel több, mint 79 évet. (Csak érdekességképpen, az utóbbi 18 évben durván 4 évvel nőtt ez a két szám.) Vagyis a kérdésem az, hogy mivel töltjük ezt a 73, illetve 79 évünket?

Azért, hogy igazán hiteles tudjak maradni, nagyvárosi magyar átlagemberekről írok a továbbiakban, mivel ezzel a réteggel találkozom a legtöbbet és magamat is ide sorolom. Tehát az írás semmiképp nem reprezentatív még a magyar társadalomra sem, nemhogy a világ különféle társadalmaira, de talán mindenkinek szolgálhatok érdekes megállapításokkal. Szóval mivel is töltjük azt a 73/79 évet?

Ha azzal számolunk, hogy átlagosan egy személy 7 órát alszik egy nap – egy egészséges felnőtt alvásigénye 7-8 óra, egy gyereké több, egy idősé kevesebb, így maradtam a 7 óránál –, akkor egy férfi a 73 évéből több, mint 21 évet egyszerűen végigalszik, míg a nők a 79 évükből 23 évet töltenek szunyókálással. A maradék 52, illetve 56 év tehát a „hasznos időnk”, de, ha az alvás kárára igyekeznénk „többet élni”, az ironikus módon annyira egészségtelen, hogy lerövidíti az életünket. Így a végén még az is lehet, hogy olyan rossz üzletet kötünk a nem alvással, hogy kevesebb ébren töltött időnk marad az életben, mint azoknak, akik rendesen kialusszák magukat, hisz az átlagnál hamarabb meghalunk.

Szóval mit csinálunk ebben az 52/56 évben? Mire felnövünk, 7 órás átlagos iskolanappal és középiskolai végzettséggel számolva – ha nem ismétlünk évet –, beleszámolva az utazási időt, a szüneteket és a hétvégéket, de kihagyva a napközit, majdnem 2 teljes évet töltünk iskolában. Aztán majd fél évet vagyunk óvodában, ha napi 6 órával számolunk és, ha bölcsődébe is adnak a szüleink, mondjuk 2 évesen, ahol szintén 6 órát vagyunk bent egy nap, akkor még további 0,14 évünk telik intézményben. Vagyis nemtől függetlenül egy érettségizett felnőtt durván 2 és fél évet van tanintézményekben, mire nagykorú lesz.

Aki még ezen felül BA/Bsc diplomát is szerez, napi 8 órával számolva, amibe beleértendő az iskolában töltött idő és a beadandókkal, könyvtárazással, illetve vizsgafelkészüléssel teli órák, a hétvégék és a szünetek nélkül, akkor még picit több, mint fél évet, aki MA/Msc fokozatot is szerez, összesen 0,89 évet fordít tanulásra, ha semmiből nem csúszik meg. Érdekesség ugyanakkor, hogy az alvástól elvett idővel ellentétben a tanulásra fordított hónapok megtérülnek. Minél magasabb valakinek a végzettsége átlag annál hosszabb a várható élettartama, részben a jobb minőségű, fizikailag kevésbé roncsoló munkának, másrészt az életmódnak és szocio-ökonómiai-státusznak, illetve szocializációnak köszönhetően. Hisz egy magasabb státuszú személy tipikusan nem végez az élethosszát befolyásoló módon egészségkárosító munkát, egészségesebben táplálkozik, nagyobb eséllyel sportol és kisebb valószínűséggel vannak az egészségét romboló, rendszeresen ismétlődő magatartásai – például szenvedélybetegség –, mint az alacsonyabb státuszú és végzettségű polgártársaknak.

De maradjunk most az érettségizetteknél, akik 49 és fél, illetve 53 és fél évet töltenek még ébren.

18 éves korunkig a 2,5 intézményekben töltött évünk mellett, még 6,75 évet alszunk végig, napi 9 órával számolva, a nagyobb alvásigény miatt. Vagyis gyerekként úgy 9 év az ébrenlétünk, mikor nem vagyunk közben bölcsiben, oviban, vagy suliban. Tengernyi szabadidő! De tanáraink gondoskodnak róla, hogy ebből még majdnem 2 évet leckeírással, otthoni tanulással töltsünk, ha napi 5 órával számolunk az érettségiig. Ebből persze lespórolhatunk néhány órát, de így jó eséllyel rosszabbul teljesítünk majd az iskolapadban, végül nem tanulunk tovább, az pedig nagy valószínűséggel alacsonyabb szocio-ökonómiai státuszt és rövidebb életet eredményez, mint fent kifejtettem.

Mivel az emberek többségének nincsenek emlékei az első 3 évükről, ezt „babasággal és kisgyerekséggel” töltjük, így ezt is kivehetjük a „hasznos időből”. (Ennek persze nem kis része egyszerűen alvásidő, ami a fenti 21/23 szunyókálással töltött évbe beletartozik.) Így tehát a tanulással és kicsi korral töltött éveket kivonva a megmaradt időnkből még mindig van 46 és fél/50 és fél évünk.

Ebből kb. 5 és fél évet vagyunk gyerekek, illetve kamaszok úgy, hogy nem alszunk és valóban a szabadidőnket töltjük épp. Mit kezdünk vele? Ha a mai trendeket nézzük, akkor ebben az életkorban a gyerekek napi 6-8 órát ülnek képernyők előtt és ha a kisebb számot vesszük alapul, akkor ebből az 5 és fél évből 3,75 évig egyszerűen képernyőt bámulunk. A fennmaradó 1,75 év az, amikor megfogható játékokkal játszunk, barátkozunk, a szüleinkkel és a többi családtagunkkal vagyunk, eszünk, iszunk, bulizunk, kipróbálunk különféle szereket és próbálgatjuk a szárnyainkat az ismerkedés világában, vagy épp betegeskedünk, stb.. Erről az 1,75 évről, illetve az első 3 évünkről készül gyakorlatilag az összes gyerekkori fotónk és videónk, így, a fotók és videók tanulsága szerint, mintha csak erről szólna a gyereklét. A kamasz irodalom és a tini filmek is mind ezt a kevés időt ragadják és emelik ki. Persze megjelenik az iskola, az alvás, vagy épp a gépezés is bennük, de inkább csak érintőlegesen, a fő történetszál mindig ezen az 1,75 éven van. Ez a torzítás azután felnőtt korban még élesebb, de ne szaladjunk ennyire előre.

Ha 18-65 éves korunk között napi 8 óra munkával számolunk, belekalkulálva a hétvégéket és a szabadságokat, akkor egy férfi majd 10 évet egyszerűen végigdolgozik. A nők esetében, egy gyerekkel és 2 otthon töltött évvel számolva ugyanez 9 és fél munkával töltött évet jelent. A munkához köthető időtöltés azonban itt még nem ér véget. A nők, mivel néhány évvel kevesebbet dolgoznak, ha napi átlag 90 perces utazási idővel számolunk, akkor másfél évet utaznak munkába, a férfiak, a későbbi nyugdíjazás miatt pedig ennél kicsivel többet, de szintén másfél év körül töltenek azzal, hogy munkába mennek, vagy épp onnan tartanak hazafelé.

Tehát egy felnőtt férfinek marad kb. 28,5 éve, amikor nem alszik, vagy dolgozik, a nők pedig 32,2 évet fordíthatnak felnőtt korukban önmagukra. Vagyis fordíthatnának, ha nem a nő maradna otthon a gyerekkel, ami napi 18 órával és két évvel számolva másfél évet vesz el az életükből. Persze az apák is töltenek a kicsivel a hétvégéket is idevéve, mondjuk napi átlagban 3-4 órát, ami a nagyobb számmal számolva is csak 0,33 év.

A fennmaradó időből a pasik 6 évet már nyugdíjasként élnek le ébren, jellemzően egyre több időt töltve orvosoknál, illetve képernyő előtt ülve, nem ritkán italozva és időnként unokázva, míg a nők 12 évet élnek nyugdíjban ébren – a korábbi nyugdíjazás miatt is hosszabb ez az idő –, ebből nem keveset részleges, vagy teljes magányban.

Vagyis az aktív, felnőtt éveinkből férfiként 21,5, nőként 18,5 évünk marad szabadidőre, aminek a legnagyobb részét néhány kutatás szerint, átlag napi 7-8 órát képernyők előtt töltünk… Vajon honnan veheti a példát az ifjúság?

Szóval, ha csak az aktív évekre számolunk és nőknél a kisebb, férfiaknál a nagyobb számot vesszük alapul, akkor a hölgyek bő 13 évet fordítanak a szabadidejükből telefonozásra, TV-zére, vagy valamilyen számítógépezésre, míg az urak bő 15 és fél évig teszik ugyanezt. Persze a kisgyermekes időszakban a napi átlagos képernyőbámulós idő le tud csökkenni, de máskor, mondjuk egy kapocsalti elhidegülés alkalmával ezt simán bepótoljuk. Ha hasznos időt szeretnénk felszabadítani, leginkább a képernyők fogságából érdemes kiszabadítanunk magunkat.

Maradt tehát 5 év a férfiaknak és 6,5 év a nőknek az aktív évekből ébren. Ebből a nők, ha napi 1 órával számolunk, amit a külsejükre fordítanak és most csak az aktív felnőtt éveket nézzük, akkor 1,875 évet egész egyszerűen elvesz az életükből a szépítkezés – szerintem ez az igazi pink tax! A férfiak, ha napi 20 percet fordítanak a megjelenésükre – és ezzel lehet, hogy még sokat is mondok –, akkor alig több, mint fél évet töltenek ezzel a felnőtt, aktív éveikből. Így szinte el is tűnik a két nem várható élettartamából fakadó különbség.

Maradt tehát a férfiaknak 4 és fél évük, a nőknek pedig kb 4,75 évük, amivel még mindig azt kezdenek, amit akarnak. Ha minden héten csak 3 órát töltenek vásárlással a pasik és 4 órát a nők, akkor a férfiak 0.097 évüket áldozzák erre, a számukra sokszor nyűgös tevékenységre, míg a nők 0,125 évüket és hasonlóan kevés időt vesz el az olykor végeláthatatlannak tűnő házimunka – főleg, hogy egyre több elemét gépesítjük és automatizáljuk. De még ennél is kevesebb idő jut a barátainkra és a származási családunkra. A közös gyermekkel, vagy gyermekekkel, amíg felnő/felnőnek fél-1 évet foglalkozunk azután, hogy intézménybe adtuk őt/őket – az átlag magyar, 1-2 gyerekes családdal számolva.

A fennmaradó 3-3,5 évben kirándulunk, olvasunk, színházba, moziba járunk, sportolunk, csókolózunk, ölelkezünk, szeretkezünk, bulizunk, italozunk, betegek vagyunk, ápoljuk a beteg szeretteinket, stb. és leginkább eszünk és iszunk, utóbbi kettőre majd 2 évet szánunk, ha napi 1 órás átlagos időt veszünk alapul és csak az aktív felnőtt éveket nézzük.

Nyaralni az átlag évente 1 hetet jár a felnőtt években, ami mindössze 0,88 évet tesz ki a teljes felnőtt életünkből. Mégis a felnőttkori képeink mind ezt a 0,88 évet mutatják be, meg annak az 1-1,5 évnek néhány pillanatát, amiről az előbb írtam. Sőt, erről a kevéske időről szól a teljes világirodalom és a filmek, valamint videojátékok tömkelege is. Ezt osztjuk meg a közösségi média felületeinken, ezekből kreálunk egy hamis képet, egy buborékot arról, hogy milyen bulis és eseménydús is az életünk, amire több, a közösségi médiával foglalkozó kolléga is felhívta már a figyelmet.

Számomra különösen érdekes, hogy, bár valahol tudjuk, hogy az így teremtett képekből összeálló történet, mindenki életének csak egy apró szelete, mégis, mikor mi az irodában robotolunk, otthon pedig egy párkapcsolati válságot élünk át, könnyen még rosszabbul érezzük magunkat attól, hogy „másoknak mennyivel jobb, csak mi vagyunk ilyen lúzerek.”

Összefoglalva talán elmondhatom, hogy, ha így lebontva végignézzük, még ebben a felgyorsult világban is sokkal lassabb és eseménytelenebb az életünk, mint azt gondolnánk, illetve bevallanánk és ez így normális. (Persze ettől még nyugodtan szoronghatunk rajta.)

Az éveink felét végigalusszuk, esszük és isszuk, tanuljuk, dolgozzuk és utazzuk városon belül, amiken a többség nem igen tud és általában nem is szerencsés spórolni. Bár a nők hosszabb ideig élnek, ez inkább hosszabb időskort jelent. Az aktív, felnőtt években a több gyerekkel töltött idő, illetve a szépítkezésre szánt órák miatt a nők épphogy kevesebb szabadidővel bírnak, mint a férfiak, akik az előnyükből faragnak keveset a több képernyő előtt töltött órával. Mindkét nem esetében egyébként igen sok a monitorigézésre szánt idő – ami persze sokszor kísérőjelensége egyéb tevékenységeknek, azokkal párhuzamosan történik.

Remélem, ezen a ponton senki nem érezte kidobott időnek a cikk olvasására szánt perceit…, de ha mégis, sajnos azt nincs mód visszakérni, ezért érdemes jól megfontolni, mire szánjuk és kire az időnket.

2 komment

Címkék: halál társadalom filozófia pszichológia idő filo lélektan halandóság Spanyolviasz


2021.03.24. 06:48 Mayer Máté

Ismerkedés

Pszichológusként és párterapeutaként sokszor kérnek fel szakérteni a párkeresés témájában, ahogy a praxisomban is gyakran merül fel ez problémaként. És akár újságírótól, akár egy kliensemtől kapok kérdést, mind abból indulnak ki, hogy ismerkedni nehéz, ezt mintegy axiómaként kezelik. De valóban így van?

„Miért nehéz ma ismerkedni?”, „Hol lehet ismerkedni?”, „Miért nem találok normális pasit/csajt?”, „Miért van az, hogy minden pasas csak szexpartnert, szeretőt keres?”, „Az összes normális férfi/nő elkelt az én korosztályomban, csak a selejt maradt egyedül, nekem ezekkel kell beérnem?” „Miért nem kellek?”, stb. – kapom a kérdésbe csomagolt állításokat.

Vagyis eszerint ismerkedni azért nehéz, mert nincs hol, meg nincs kivel. Hisz aki egyedül van rajtunk kívül, az mind bolond, szex mániás és csalfa, de valamiért még ezeknek se kellünk. Aki meg szóba jöhetne az már boldog párkapcsolatban él, a normálisok klubjának a tagja, ahonnan mi kimaradtunk, normális létünkre.

És itt most nem a világjárvány hatásairól beszélek, hogy az izolációs időszakban ténylegesen nagyon beszűkült az a tér, ahol másokkal találkozhatunk, a kérdezők szerint ugyanis nem csak e pillanatban nehéz műfaj a párkeresés.

A fenti dilemmákra azt szoktam válaszolni, hogy véleményem szerint maga az alapvetés hibás. Ismerkedni ugyanis könnyű! Leküzdeni a félelmeinket és a gátlásainkat, illetve megismerni és elfogadni önmagunkat, na az a nehéz. És ettől tűnik úgy, mintha az ismerkedés műfaja lenne nehéz.

Hisz gondoljunk bele! Amikor párt keresünk, azt a vágyunkat igyekszünk kielégíteni, hogy kölcsönösen kötődni tudjunk valakivel, megosszuk az életünket, szeressük egymást, stb. és közben nagyon igyekszünk elkerülni a csalódást, a lebőgést, hogy cikivé válunk, mikor visszautasítanak. Közben azzal kapcsolatban is lehetnek vegyes érzéseink, hogy milyen lenne egy életre elköteleződni valaki mellett és lemondani mindenki másról… aztán mi van, ha közben meg majd mi nem kellünk? Ezek azok a félelmek és gátlások, amik sokszor erősebbek a vágyainknál, ha pedig félünk az ismerkedéstől, mint a tűztől, ezért az nyögvenyelősen is megy, akkor könnyen magyarázhatjuk az élményeinket úgy, hogy „ismerkedni nehéz”.

„Régen” a párokat a családjaik kényszerítették össze, vagyis nem kellett ismerkedni abban az értelemben, ahogy ma használjuk a kifejezést. Általában összeismertették persze a feleket a kényszer frigy előtt, de nem volt abban szavuk, hogy végül egy pár lesznek-e, vagy sem. Azután, ahogy egyre inkább a szerelmi házasság felé tolódott a trend a 19. század végétől kezdve, de főleg a 20. század első felében, úgy szerveztek ismerekedős esteket, táncmulatságokat, ahol a fiatalok – de csak ők! – kimondatlanul is azért vettek részt, hogy férjet/feleséget fogjanak. Erre akár a szüleik is elkísérték őket, mustrálva a jövendőbeliket. Ha azonban valaki időközben elvált, vagy megözvegyült, már jóval szűkebb csatornák álltak rendelkezésre az újbóli pártaláláshoz. Megvoltak ugyanakkor a kotnyeles barátok és családtagok, akik minduntalan igyekeztek egyedülálló ismerőseiket kiházasítani.

Mikor a „régen könnyebb volt” szlogent hallom, a véleményező többnyire erre a néhány évtizedre gondol. Mondjuk úgy, a közösség levette a vállunkról az ismerkedés terheinek egy részét. De mindez ma is megvan! A szórakozóhelyekre kimondatlanul igen sokan ismerkedni járnak – és már nemcsak a legifjabb korosztályokból –, de válogathatunk rapid randikból, ismerkedős városnéző/kiránduló/múzeumlátogató/miegyéb programokból, ahol már ki is van mondva, hogy minden érintett párt keres. És ma is vannak kotnyeles barátnők, meg családtagok, bár egyre többször úgy érezzük, hogy kéretlen segítségükkel átlépik a határainkat… Azután ott van az internet a társkereső felületek tárházával, ahol az szándék megint nem kérdés, de, mivel „az aranykorral” ellentétben ma a nyugati társadalmak jelentős része városban, sőt nagyvárosban él, egy átlag hétköznap is rengeteg emberrel találkozunk, akikkel akár meg is ismerkedhetnénk.

Mert ismerkedni bárhol, de tényleg bárhol lehet a diszkótól az utcán és a buszon át akár egy orvosi rendelő váróterméig. A legtöbb pártól azonban azt hallom, hogy iskolatársak, kollégák, szomszédok voltak mielőtt egymásra találtak, vagy a baráti társaság volt közös, onnan az ismeretség. Más szóval a lehető legkisebb erőfeszítést tették a keresésbe: az ismerőseik közül válogattak és szerencséjük volt…, vagy nem.

Többször idéztem már a statisztikát, miszerint a párkapcsolatok jelentős része nem jut el a házasságkötésig, a házasok 60 %-a elválik, akik nem házasodnak, azok is szakíthatnak később és akik valóban tartósan együtt maradnak, nos, ott is érdekes lenne megnézni, hogy ezek közül hányan boldogok. Vagyis hosszabb távon vizsgálva a kérdést, azok a „normálisok”, akik adott életkorra párkapcsolatban élnek, jobb eséllyel fognak később elválni, vagy szakítani, mint, hogy együtt maradnak és, még ha így is tesznek, akkor sincs garancia rá, hogy boldogok lesznek. És akkor még nem is említettem a rengeteg megcsalást – amit nyilván egy újabb ismerkedés előz meg, csak hogy a témánál maradjunk. Szóval mindezek alapján nekem erősen úgy tűnik, hogy ez a „minden normális elkelt, én meg kint rekedtem a párkapcsolatban élők klubjából és ezért már mindig egyedül maradok” érvelés minimum erősen sántít.

Ha máshonnan közelítjük meg a témát, miért gondolja bárki, hogy csak ő szakított/őt hagyták el/ő özvegyült meg a „normálisok” közül, és miért lenne minden más egyedülálló olyan, aki senkinek sem kellett soha, mivel selejtes? Tapasztalataim szerint, aki látszólag egyedül van, az sok esetben valaki szeretője. Más esetekben az előző kapcsolata gyászán nincs túl. Vagy a haragját őrizgeti, vagy a fájdalmába burkolózik, vagy a félelmei bénítják egy újabb csalódástól, vagyis el van akadva, de ettől még normális! Csak nem látja a kiutat a helyzetéből.

Mondhatnánk, hogy ezek az emberek igen gyakran negatív énképpel élnek, magukat leértékelik és nem szeretik, de ebben lenne egy nagy adag hamisság. Nem azért, mintha az előbbiek ne lennének igazak sok egyedülállóra, hanem azért, mert ezek igazak sok párkapcsolatban élőre is. Hogy megnehezíti-e az ismerkedést a kisebbrendűségi érzés? Persze, ahogy az élet minden területét megnehezíti. Hogy érdemes-e ezen dolgozni? Naná, de attól függetlenül is, hogy párt szeretnénk találni. Lehet-e úgy is ismerkedni, hogy nem vagyok rendben magammal? Simán, a többség így csinálja és találnak párt. Olyan párt, aki hozzájuk hasonlóan nincs rendben önmagával, ami nem is túl meglepő: úgy tapasztalom ugyanis – és lehet, hogy ezt csak azért látom így, mert terapeuta vagyok –, hogy a társadalom jelentős része nincs rendben önmagával.

Végül, teszem fel a kérdést, miért lenne az baj, hogy az ismerkedni vágyók egy része futó kalandot, tartós szeretőt, vagy a hagyományosnál lazább kapcsolatot keres, mondjuk összeköltözés nélkül, monogámia nélkül, vagy tartós elköteleződés nélkül? Morálisan elítélhetjük persze, de a kérdésem arra vonatkozik, hogy Nekünk személy szerint ez miért baj? Mi a gond azzal, hogy vannak olyan, számunkra potenciálisan vonzó emberek, akiknek mi is potenciálisan vonzóak lehetünk, de aktuálisan mégsem egymást keressük? Vagy mi a gond azzal, ha valaki számunkra vonzó, de mi neki párként nem és fordítva? Mert ez a helyzet, ahogy az ismerkedés műfajában általában is, a legtöbb emberrel nem egymást keressük és ez teljesen rendben van így.

Mellesleg a párkapcsolat nem egy fekete-fehér műfaj. Gondolok itt arra, hogy gyakran a legvalószínűtlenebb körülmények között is egy pár lesz két emberből, máskor meg a legtisztább viszonyok között sem. Ha valakivel bármiféle kapcsolatba bonyolódunk, ott úgyis lesznek érzelmek is, meg kötődés is. Mert nem tudunk nem érezni és nem kötődni, mivel emberek vagyunk és mi így működünk.

„De mire érdemes akkor figyelni?” – szokták még kérdezni riporterek. Nos, leginkább ne hazudjunk. Lehetőleg másoknak se, de főleg saját magunknak ne. Mert az, hogy ismerkedni nehéz az egy hazugság. Hazugság, mert általánosításokból építkezik és semmivel nem visz minket előre. És mint minden hazugság, elfedi azokat az igazságokat, amikkel valamit lehetne kezdeni, ha rájuk mernénk nézni. A példánál maradva, ha azt gondoljuk, hogy ismerkedni nehéz, feltehetjük a kérdést, hogy nekünk személy szerint mi a nehéz benne. Ha elég őszinték vagyunk, akkor, ahogy erre fent is utaltam, vagy félelmekhez, vagy sértettségekhez, vagy mindkettőhöz jutunk végül. Mondjuk, félek, hogy nem kellenék senkinek, mert nem vagyok rendben a testemmel, nem vagyok tisztában a szexuális vágyaimmal, el is fojtom azokat – nem tudatosan – és nem tudom, ezen hogy változtathatnék. Vagy, még mindig dühös vagyok arra a fickóra/csajra, aki anno átvert/megcsalt/elhagyott, még mindig emlékszem, mennyire fájt akkor és nem akarom újraélni, a haragomat pedig kivetítem az összes többi férfira/nőre és mindet rossznak látom. Stb.

A jó hírem az, hogy ezekkel az érzésekkel és ezekkel az emlékekkel lehet mit kezdeni, ha máshogy nem, terápiásan! Abba, hogy ismerkedni nehéz, meg csak beletörődni lehet és belekeseredni. Nyilván ez utóbbit is szabad választani… csak szerintem nem érdemes.

Szólj hozzá!

Címkék: társadalom szerelem ismerkedés párkapcsolat pszichológia mítosz kapcsolatok filo párkeresés lélektan Spanyolviasz


2020.12.04. 10:48 Mayer Máté

„A múltból tanulj, és ne benne élj!” – Trianon

„A történelmet a győztesek írják”, tartja a mondás, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a történettudomány lényegében minden korban és kultúrában egyfajta propagandaeszköz. Propagandaeszköz, mert mindig valamilyen ideológiai és politikai szempontból magyarázza a múlt eseményeit és ezzel érték és normarendszert közvetít az olvasóknak/nézőknek/hallgatóknak. Vagyis az épp aktuális győztesek mondják meg, mi helyes és mi helytelen, mi követendő és mi elvetendő. Lajos királyunk hódító háborúit ma például a nemzet dicsőségére valónak tartjuk, ezért is illetjük a Nagy előnévvel, akárcsak Nagy Sándort, vagy Nagy Katalin cárnőt. Továbbá háborúik sikeresebb katonáit hősként mutatjuk be. Mindezzel azt üzenjük, hogy a katonai terjeszkedés, az erőszakos birodalomépítés jó, dicső dolog, a gyilkolásban jeleskedő katonák vitézek, hősök, példaképek minden fiú és férfi számára.

Ugyanezt egy pacifista történész úgy magyarázná, hogy Lajos, Sándor és Katalin véreskezű zsarnokok, akik tömegeket ölettek, vagy nyomoríttattak meg testileg és lelkileg. Liberális szemüvegen keresztül megszállók és elnyomók ők, akik fittyet hányva a népszuverenitásra, katonai erejükre alapozva feljogosítva érezték magukat, hogy a szomszédos népekre rákényszerítsék az uralmukat, akár háború árán is. Zöld nézőpontból a Föld erőforrásait értelmetlen, kicsinyes céljaik elérésére fecsérelték tekintet nélkül az ökoszisztémára gyakorolt hatásokra – hisz a háborúkhoz fegyver, állatok és élelmiszer kellett, amihez érceket bányásztak, a művelés alá vont szántóföldeket „a természettől vették el”, illetve fákat vágtak ki. Egy feminista történész talán arra helyezné a hangsúlyt, hogy az erőszak dicsőítésével a hagyományos – értsd soviniszta – férfi- és nőképet erősítették, maga Katalin, bár cár lehetett, férfiként kellett, hogy gondolkozzon és cselekedjen, másként nem érvényesülhetett volna.

A sort még folytathatnám, de talán ennyiből is látszik, hogy mennyire más megvilágításba kerül és a mi számunkra mennyire más üzenetet hordoz, ha ugyanazt az eseményt különböző nézőpontokból közelítjük meg. Korábban, a magyarság eredettörténete kapcsán írtam már arról, hogy miként használják politikusok a történelmet propagandaeszközként, akár a múlt meghamisítása árán is, a Holokausztot körbejárva pedig a 20. század egy máig ható traumájának tágabb értelmezésével arra tettem kísérletet, hogy bemutassam egyebek mellett azt is, miként befolyásolja a gondolkodásunkat az úgynevezett emlékezetpolitika. A mostani bejegyzésben ezt a sort folytatnám, ezúttal Trianon elemzésén keresztül.

Bár 100 éve történt, a Holokauszthoz hasonlóan a Trianon trauma is máig ható, identitásformáló és átpolitizált esemény, amiről nem lehet úgy írni, hogy az indulatokat ne váltana ki. És éppen ez az átpolitizáltság az egyik, amit ebben a posztban a fókuszba szeretnék állítani, másrészt arra keresem a választ, hogy mi vezetett Trianonhoz, miért hat még napjainkban is ilyen elevenen és milyen tanulságokkal szolgálhat számunkra ez a nem gyógyuló seb.

A Trianonhoz vezető út

Érdekes számomra, hogy, akárcsak a Holokauszt esetében, Trianonról is a történelmi kontextusból kiragadva szokás beszélni. Gondolok itt arra, hogy rendre kimarad az elemzésekből az a hosszú út, ami magához Trianonhoz vezetett, pedig önmagában nem érthető meg sem a Trianoni döntés, sem annak etnikai villongásokkal tarkított utóélete. Megítélésem szerint a tágabb történelmi környezet, azaz a Habsburg hódoltság, illetve az első világháború értelmezése nélkül Trianonról nagyjából annyit mondhatunk – és éppen ezt is teszi a ma uralkodó jobboldali emlékezetpolitika –, hogy óriási igazságtalanság történt a magyarsággal szemben, ami a franciák, vagy általánosítva a győztes nyugati hatalmak gonoszságának a következménye. Mindez meg is alapozza a gonosz nyugat, áldozati Magyarország retorikát, amit ma számos módon aktualizálva – Soros, Brüsszel, háttérhatalom – közvetít felénk a kormányzat.

Hogy hazánkkal szemben hatalmas igazságtalanság volt a trianoni döntés, az nem kérdés, traumatikussá pedig az utóélete miatt vált, amire később még visszatérek. De egyrészt már itt fontosnak tartom kiemelni, hogy Trianon nem csak a magyarok saját ügye, de minden kárpát medencei nép történetét befolyásoló közös esemény. Másrészt korántsem a világháborúban győztes országok vezetőinek gonoszsága szülte, sokkal inkább egyfajta számító, pragmatista logika, amit ma imperializmusként is ismerünk, egészen az ókorig nyúlik vissza, minden európai állam – illetve számos afrikai, amerikai és ázsiai –, így a középkori Magyarország uralkodói is alkalmazták és máig elevenen él a politikai gyakorlatban. (Az imperializmus szót a hidegháború alatt a szovjetek és csatolósaik a "gonosz nyugati" szinonimájaként használták, pedig eredeti jelentése birodalomépítő és a Szovjetunió vezetői ugyanúgy imperialisták voltak, mint az USA, vagy épp Kína urai.)

A Sumer városállamok korától kezdve, de talán még régebb óta igyekeznek a politikai elitek fegyverrel és gazdasági erővel rákényszeríteni hatalmukat a többi embercsoportra, ebből olykor nagy birodalmak születtek, mint Nagy Sándor állama, vagy a Római Birodalom, de egyik sem volt fogható a gyarmatosítás korának világhatalmaihoz. Az 1. világháború valójában egyrészről ezeknek a hatalmaknak, hatalmi tömböknek a versengése volt a világuralomért, vagyis a szuperhatalmi státuszért. Másrészt az ipari forradalommal felborult a feudalizmus hatalmi egyensúlya, a vállalkozó nagypolgárság javára. Utóbbiak az óriási üzletnek számító felfedezések és a modern technológiák révén egyre nagyobb vagyonokat halmoztak föl és egyre hatalmasabb cégeket, cégbirodalmakat hoztak létre. Ez a tőke és hatalomkoncentráció pedig addig nem látott, óriási gazdasági szakadékot teremtett az iparosodó társadalmakban, miközben tömegeket vonzott/kényszerített a hagyományos, paraszti vidéki életformából a modern, városi munkás életformába. Mindez föllazította, átalakította az addigi társadalmi rendet és komoly feszültséget teremtett minden ilyen országban. A Nagy Háború, ahogy egészen a 2. világháborúig nevezték, arra is alkalmas volt, hogy ezt a társadalmi feszültséget levezesse, legalábbis a hatalmi elitek így hitték.

„Hazatértek, mire a falevelek lehullanak!” – ígérték a katonáknak a politikusok és a tábornokok a világégés kezdetén és minden okuk megvolt a bizakodásra, hiszen a 19. század háborúi a modern fegyverek révén sokkal rövidebbek, de egyben sokkal brutálisabbak is lettek, mint a megelőző korok konfliktusai. Jellemzően 1-2 döntő ütközet elég volt a győzelemhez, és csak ritkán fordult elő, hogy néhány hónapnál tovább húzódott volna a vérengzés. A tömegek pedig hittek a vezetőiknek, sőt, lelkesen vonultak harcba.

Az első világháború kapcsán számomra az egyik legmegdöbbentőbb jelenség éppen ez, vagyis, hogy kevesek hatalmi érdekének hogyan tudtak megnyerni tömegeket, akik önként és motiváltan indultak a frontvonalba. Ehhez kellett a sok hősi történet, amivel egy militáns férfiideált állítottak a társadalmak elé, azután fontos adalék volt a nemzet érdekére való hivatkozás, végül Németország és Franciaország esetében a német-francia ellentét generációk alatt jól kimunkált ideológiája, miszerint ez a két nép történetileg ősellenség. A képelt pedig máig működik, gondoljunk pl. az USA 2003-as, Irak elleni háborújára, amihez a 2001 szeptember 11-ei terrortámadások adták az egyik ürügyet – pedig Iraknak semmi köze nem volt hozzájuk –, Saddam Husszein állítólagos tömegpusztító fegyverei voltak a másik ürügy – amiket már rég megsemmisítettek –, az országban a militáns férfiideál és a fegyvertartás kultusza régi hagyományokkal bír, végül az Irak elleni amerikai gyűlölet az 1990-es első Öböl Háború nyomán már jól ki volt érlelve, amit, akárcsak a 2003-as megszállást, valójában kizárólag az USA és leginkább néhány olajvállalat gazdasági érdekei miatt indítottak. De ez utóbbira Trianon jelenségköre kapcsán is hozhatunk példát, gondoljunk csak a szlovák-magyar, vagy a román-magyar gyűlölködésre, amikre hamarosan részletesen is kitérek.

Visszakanyarodva az első világháborúhoz a szépen hangzó ígéret ellenére, hogy őszre mindenki a saját ágyában térhet nyugovóra az öldöklés 5 évig elhúzódott és 37 millió ember halt/nyomorodott meg, vagy tűnt el, illetve került hadifogságba a konfliktus miatt. A tömegek, sokadszorra tapasztalhatták a saját bőrükön, hogy milyen könyörtelen ideológia az imperializmus és, hogy a háború mindig a gazdag kevesek érdekeit szolgálja a sokaság szenvedése és nyomorúsága árán, nincs abban túl sok hősiesség. Nem véletlen, hogy a kommunista, a szocialista és a szélsőjobboldali ideológiáknak is igen jó táptalajként szolgált a lövészárok: mind egyként utasította el a feudális társadalom maradványait, a kiváltságos nemeseket és uralkodói osztályt, őket téve meg bűnbaknak a sok borzalomért. A világháborúba és az azt követő gazdasági válságba jóformán minden tartósan hadat viselő országban belebukott az addigi politikai elit. Forradalmakban megdőlt az orosz cárság, a német császárság, szétesett és megdőlt a Habsburg császárság, de a győztes államokban is hasonló folyamatok játszódtak le az elkövetkező években, csak békésebb formában, választások útján. Az 1. világháború a határvonal a modern és a hagyományos társadalmak között Európa szerte.

A sors fintora ugyanakkor, hogy a forradalmak és forradalmi választási eredmények nyomán nem egyenlőbb társadalmak jöttek létre, csupán nyugaton megerősítették hatalmi pozícióikat az új, nagypolgári elitek, a legtöbb országban immár lerázva a megmaradt feudális cicomákat is, Oroszországban pedig hozzájuk hasonlóan zárt, belterjes kommunista elit jutott vezető szerephez. Ezek az elitek pedig semmivel sem voltak kevésbé imperialisták és embertelenek, mint feudalisztikus hagyományokat dédelgető elődeik.

És így érkezünk el lassanként Trianonhoz. Mert ne felejtsük el, hogy az első világháború idején Magyarország is egy birodalom, az Osztrák-Magyar Monarchia része volt, "az imperializmus minket már évszázadokkal korábban bedarált", a Trianoni békeszerződés pedig a világháborút zárta le hazánk számára.

Hogy a helyzetünkkel jobban tisztában legyünk, érdemes kicsit visszatekinteni a „dicső” múltra egy a hagyományos emlékezetpolitikáétól kissé eltérő szemüvegen keresztül. Miközben a történelemkönyvek rendre a büszke, független és sikeres középkori Magyarország képét festik elénk – amiben persze van sok igazság –, a magyar állam tulajdonképp mindig is két birodalom, a Német-Római Császárság és a Bizánci Birodalom, majd utóbbi bukása után az Oszmán Török Birodalom szorításában, a kettő között egyensúlyozva létezett. Ahhoz sosem voltunk elég erősek gazdaságilag és katonailag, hogy ezek bármelyikével szemben is tartósan megvédhettük volna magunkat nyílt invázió esetén, de sokáig az volt a szerencsénk, hogy mindkét – mindhárom – államalakulat másutt kötötte le erőit.

Ez a szerencse pontosan 1541-ig tartott ki, amikor két erős szomszédunk – akkoriban a Habsburg Birodalom és az Oszmán Birodalom – szinte egy időben felénk fordult és felosztotta hazánkat egymás közt, egymással is háborúzva. Ez volt az első lecke arról, milyen az, ha nagyhatalmak döntenek a sorsunk felől, amit a török hódoltság „150 éve” és a vele párhuzamosan futó, de jóval tovább tartó Habsburg hódoltság 377 éve alatt még igen sok további követett.

Bár az emlékezetpolitika a török megszállást a romlás századaiként emlegeti, a Habsburg függésben töltött további századokat pedig a lassú felemelkedés és építkezés, a modernizálódó Magyarország képeivel társítja – és persze ez is igaz –, ez utóbbi sokkal pusztítóbb hosszú távú következményekkel bírt ránk nézve. A Habsburg Birodalom ugyanis egy soknemzetiségű államalakulat volt, amit a Habsburg család mindenkori vezetője szeretett volna vasmarokkal, egy kézből irányítani. Problémát okozott azonban a számukra, hogy a bázisukat adó osztrákok gazdaságilag akkoriban ugyan jóval erősebbnek tekinthetők a többi etnikumnál, de számarányukat nézve kisebbségben voltak, a magyarok pedig túl nagy tömböt képeztek és túl sok és régi függetlenségi hagyománnyal bírtak. Hogy ezt ellensúlyozzák, a Habsburgok a jó öreg „oszd meg és uralkodj” elvhez nyúltak. Különféle jogok és kedvezmények megadásával ügyesen rájátszottak a nemesi nemzetek identitásában az egymással szembeni féltékenységre, így végső soron megalapozva a szlovák-magyar, román-magyar és szerb-magyar ellentétet.

Érdemes ugyanis tudatosítani, hogy ezek a népek századokon át éltek együtt, egymás mellett békességben, akár keveredve, házasodva is egymás közt. Az egymással szemben máig táplált indulatok pedig – mint minden esetben, amikor „népek gyűlölik egymást” – politikusok egykori és aktuális céljait szolgálják, ezért törekedtek és törekednek most is fenntartani azokat. Utóbbihoz pedig jó táptalajul szolgál az azóta eltelt idők kölcsönös sérelmeinek sora, melyeket épp a mesterségesen szított ellenségesség miatt követtek el.

Azzal, hogy a függetlenségünket önerőből nem tudtuk kivívni egészen 1918-ig, az őszirózsás forradalomig, évszázadokra a Habsburgok által rajzolt kényszerpályára kerültünk és ennyi idő elég volt, hogy elmélyüljenek az etnikai ellentétek és a nemzeti identitások is egyre inkább egymással szemben fogalmazódjanak meg. Ráadásul a szabadságunkat utóbb csak a Trianoni békediktátummal nyertük el teljes mértékben, méghozzá igen magas áron. Ahogy ismeretes, elveszítettük a középkori ország területének 2/3-át és a magyar etnikumú lakosság 1/3-át.

Tudnunk kell azonban, hogy az első világháborút lezáró békéket a kiötlőik nem tartós megoldásnak, csupán pillanatnyi fegyverszünetnek szánták. És az újabb háborúra készülő franciák úgy okoskodtak, hogy Magyarország biztosan Németország oldalára állna a következő konfliktusban is, ezért jól meg kell gyengíteni, míg szomszédainkat, abban a reményben, hogy ők hálából a franciákat segítenék, igencsak igyekeztek megerősíteni. Így veszítettük el a vasúthálózatunk, iskolahálózatunk, ásványkincseink és egyéb erőforrásaink jelentés részét, valamint az iparunk egy érzékelhető hányadát is. A győztesek tehát gazdasági és katonai megfontolások, nem az akkor már létező etnikai elv alapján húzták meg a határokat, de semmiképp nem merő gonoszságból, vagy azért, mert utálták volna a magyarokat – bár volt köztük, akire utóbbi tagadhatatlanul igaz volt.

Trianon következményei

Azt hiszem, nagyon is érthető, hogy a trianoni döntés hatalmas gazdasági és lélektani sokkja határozta meg és tartotta kényszerpályán a Horthy korszakban hazánk vezetőit, a politikát és úgy általában a közgondolkodást. Az már talán kevésbé egyértelmű, hogy egy 100 évvel ezelőtti esemény hogyan és miért hat máig olyan elevenen, mint a mi esetünkben a Trianon trauma. Miért van az, hogy, mondjuk a tatárjárás, a török hódoltság, vagy épp a Habsburg hódoltság miatt pár ezer hagyományőrzőn kívül már senki nem búsong, Trianon mégis újra és újra bekerül még az aktuálpolitikába is?

Erre a kérdésre, azt hiszem kétféle válasz adható. Egyrészt, amint utaltam rá és a későbbiekben még részletesen kibontom majd, a különféle kapcsolódó emlékezetpolitikák tartják elevenen. Másrészt, megítélésem szerint Trianon igazi tragédiáját nem az elvesztett területek, vagy lakosságszám nagysága mutatja leginkább, hanem a régióra erőltetett helyzet utóélete. Az erőszakos vagyonelkobzások, a kitelepítések, a határon túli magyarok szlovákká, románná, szerbbé, stb. kényszerítése, a nyelvhasználat és a kulturális élet korlátozása és végül a népirtások oda-vissza. Vagyis emberi történetek sokasága, családi vesztességek és tragédiák generációkon átívelő sora teszi élővé mindmáig ezt a jelenségkört. És szándékosan írok itt jelenségkört Trianon helyett. Mert fontosnak tartom kiemelni, hogy magából a trianoni döntésből ezek egyike sem következett szükségszerűen!

Ahhoz, hogy a szomszédaink az első pillanattól ellenségként tekintsenek a határon túlra, vagyis hozzájuk került magyarokra és sokszor borzalmasan bánjanak velük, nagyon is kellett a Habsburgok már idézett megosztó politikája. Ráadásul, ha belegondolunk, a trianoni döntés egy olyan helyzetet teremtett, ami erre még nagymértékben rá is rímelt. Szomszédaink részben Trianon kapcsán nyerték el a függetlenségüket, részben ekkor egészülhettek ki az addig kényszerűen osztrák-magyar fennhatóság alatt élő nemzettestvéreikkel. De ennél még többet is kaptak: nagy kiterjedésű, tisztán, vagy nagy többségében magyarlakta területeket. És az ilyen „többlet nyereségek” éppen úgy hatottak, mint egykor a különféle plusz jogok a Habsburg birodalomban, növelték a szomszédos népek féltékenységét egymás felé.

Abban ráadásul biztosak lehettek a szomszédaink, hogy, akárcsak addig ők maguk, ezután Magyarország vezetése fog mindent megtenni, hogy visszaszerezze elcsatolt testvéreit és velük együtt legalább a magyalakta területeket is. Abban ugyanakkor már kevésbé lehettek biztosak, hogy a nagyhatalmak a jövőben sem veszik majd figyelembe az etnikai elvet határrendezési kérdésekben. Vagyis elemi érdekük fűződött hozzá, hogy az országaik területi integritásának megvédése végett „feltörjék” a színmagyar részek etnikai összetételét, így véve el a jogalapját minden etnikai elv szerinti területi követelésnek.

A helyzetet pedig tovább bonyolította, hogy szomszédaink nemzeti identitása az Osztrák-Magyar Monarchia elnyomása alatt formálódott és a másodrendű státuszukat kompenzálandó, hatalmas történeti ősökre hivatkoztak – pl. dáko-román elmélet – (mindenféle valós tudományos alap nélkül). Majd ennek megfelelően, az etnikai határvonalakhoz képest jóval nagyobb területeket tulajdonítottak a magukénak szülőföld címszóval. Így, ha csak a román példánál maradunk, nagyjából a Balaton vonaláig követelték volna maguknak hazánk keleti és középső részeit. Vagyis még a trianoni döntéssel is elégedetlenek voltak, annak magyaroknak kedvező revíziójáról pedig nyilván hallani sem akartak. Ugyanígy hazánkban is szép számmal voltak olyanok, akik nem álltak volna meg az etnikai határoknál és a középkori Magyarország minden egykori részét visszakövetelték. Ezt a minden oldalon jelenlévő történeti jog és terület alapú revíziós törekvést nevezzük irredentizmusnak.

A trianoni döntés tehát „jó alap” volt ahhoz, hogy tovább mélyüljön a magyarság és a szomszédaink közti ellenségesség, önmagában azonban „csak” gazdasági és katonai értelemben volt traumatikus hazánk számára. A döntésben érintett országok vezetőinek és népeinek hiedelemrendszere és egymáshoz való viszonya vezetett a személyes és családi tragédiák hosszú sorához.

Az etnikai elv alapú és az irredenta revízió volt hazánk külpolitikájának 2 meghatározó, egymással versengő doktrínája a második világháború végéig. Ezzel szemben hozták létre szomszédaink magyarellenes szövetségüket, a kis antantot és végső soron ennek mentén sodródtunk fokozatosan német függésbe, ahogy a franciák és a britek továbbra is süketek maradtak a magyar panaszokra és kérelmekre, míg a Harmadik Birodalom részben nyitott volt a revízióra. Majd e két elv vezetett oda, hogy beléptünk az újabb világháborúba a nácik oldalán, miközben a magyarlakta területek egy részét több részletben visszakaptuk Hitlertől, Szlovákia pedig pl. elvesztette függetlenségét, Jugoszlávia megszállt országgá vált.

Részben az ezektől az elvektől való félelem volt az, ami a második világháború vége után ismét elcsatolt részeken (második Trianon) immár szocialista testvérekké vedlett szomszédainkat arra ösztönözte, hogy sokszor még a korábbiaknál is durvábban folytassák a határon túli magyarok üldözését, a magyarlakta részek etnikai felhígítását – másrészt a bosszúállás igénye fűtötte őket a magyar atrocitások miatt, amit csapataink és a civilek a rövid időre visszavett területeken elkövettek.

A Habsburgok idejéből örökölt ellenségességen túl tehát nagyon is érthető, hogy amíg hazánk a revízióra törekedett, szomszédainknak ez fenyegette a területi integritását, sőt, akár magának az államnak a létét is a szlovákok esetében, tehát mindez elevenen tartotta a magyarellenességet, részünkről pedig fordítva, az ő cselekedeteik miatt a szomszédaink gyűlöletét. De hogy miért hat Trianon öröksége ma is a napi politikára, azt még mindig nem válaszoltam meg. Hisz a szovjet megszállás 55 éve, vagyis a Rákosi- és a Kádár-kor során itthon beszélni sem volt szabad róla, gondolni is tilos volt a revízióra. Ironikus módon, szocialista-kommunista elvek mentén le kellett mondanunk a nacionalista követeléseinkről, miközben szomszédaink tisztán nacionalista félelmek fűtötte magyar-üldözését senki nem kérte rajtuk számon a szocialista-kommunista elvek alapján. És ennyi idő elég volt ahhoz, hogy elérjék a céljaikat és változatos eszközökkel feltörjék a színmagyar területeket, talán a romániai Székelyföld kivételével.

1990 után az ismét függetlenné váló Magyarország többé nem tűzte zászlajára a revíziót, a szomszédokkal fenntartott jó kapcsolatra törekedtünk és törekszünk nagyrészt azóta is. Pár ezer szélsőjobboldali emberen kívül senki nem követel az azóta eltelt 30 évben sem hasonlót. A ma meghatározó jobboldali politikusok is megelégednének a határon túli magyarok kisebbségi jogainak tiszteletben tartásával, legerősebb követelésük a Székelyföldi autonómia. Ukrajna kivételével az EU és a NATO tagjaiként szövetségesek vagyunk szomszédainkkal katonai és gazdasági értelemben egyaránt. Akkor miért szövi át mégis a magyar, a szlovák, a román, a szerb és az ukrán politikát is a trianoni örökség?

Ennek az oka ugyanaz, mint az emlékezetpolitikák esetében általában: pillanatnyi politikai haszonszerzés. A szomszédos népek közti megosztottság ugyanis komoly politikai potenciált hordoz magában azzal, hogy ellenségképet ad. Emlékszik még a kedves olvasó, mit írtam korábban a soknemzetiségű Habsburg Birodalomról? A császárok, hogy a sok különféle identitású csoportot egyben tartsák és uralkodni is tudjanak felettük, az „oszd meg és uralkodj” elvéhez nyúltak. Más szavakkal ellenségképet csináltak egymás számára a nemzetiségekből, hogy, míg azok egymással szemben acsarkodtak a többlet jogokra és kedvezményekre féltékenyen, az osztrák Habsburg fennhatóságot nem kérdőjelezte meg senki. A mai, nyugati nemzetállamok is mind ilyen, színes, sokféle csoportidentitással átszőtt konstrukciók és már nemcsak abban az értelemben, hogy soknemzetiségű a lakosság, de abban az értelemben is, hogy az azonos nemzetiségű lakosok is végletesen megosztottak egy rakás ideológiai törésvonal mentén.

Ezt nevezik egyesek modern értékválságnak, mivel nincs egy olyan vezető eszme, amihez mindenkinek tartania kell magát – mint amilyen például a feudalizmus volt egykor –, hanem párhuzamosan számos ideológia, vallás, világlátás közül választhatunk, sőt, ezeket keverhetjük is. (Ami mellesleg a liberalizmus győzelméből következett, mert, ellentétben a legyőzött abszolutista-feudális eszmerendszerrel, a liberalizmus nem követel kizárólagosságot, hanem lényegéből fakadóan a szabad választást védi, mint szentséget, még akkor is, ha valaki épp a liberalizmussal szemben választja, mondjuk a konzervativizmust.)

Visszatérve tehát jelenlegi politikai vezetőink hasonló dilemmával találják szemben magukat, mint egykor a Habsburgok: miként tartsanak egyben egy sokszínű társadalmat és hogyan uralkodjanak fölötte? Erre a szociálpszichológia eddig 2 választ fogalmazott meg, vagy adj csoportokon átívelő, együttműködést igénylő közös feladatokat, vagy közös ellenséget adj, akivel szemben összefoghatnak. És, bár egyre többször megjelenik az első út, ami egyben a történelmi sebek feloldásában is segítene, a másodikhoz még mindig túl sokan és túl sokszor nyúlnak, és ez tartja fájóan elevenen Trianon emlékét.

Trianon az emlékezetpolitikában és a kiutak, tanulságok

Talán nem túlzás, ha azt állítom, 1920-ban a trianoni döntést minden magát magyarnak valló ember tragédiának élte meg. Tragédiának, mert rokonok, barátok, szerelmek, egykori bajtársak lettek egyik napról a másikra üldözött határokon túli kisebbségekké, vagy épp nincstelen földönfutókká, ha Magyarországra költöztek. És tragédiának, mert 5 évnyi könyörtelen háborúság, megnyomorított és megölt férfiak tömegeinek áldozata tűnt egyszerre teljesen hiábavalónak (több, mint 2 millió magyar halt, vagy nyomorodott meg a harcokban és ezen felül 800 ezernél is többen estek hadifogságba). Ilyen áron talán senki nem örült a függetlenségnek és annak, hogy megszabadultunk a Habsburgoktól. Emellett, mint utaltam rá nagy volt az egyetértés a revízió követelésében is, csak abban volt jóformán vita, hogy etnikai, vagy irredenta alapon, illetve, hogy csak békés, vagy akár háborús úton is akarjuk-e Trianon felülvizsgálatát.

Mára azonban korántsem ilyen egységes Trianon és következményeinek a megítélése. Két egymástól markánsan jól elkülönülő narratíva uralkodik a közgondolkodásban. A már részben idézett jobboldali emlékezetpolitika szerint Trianon nemzeti tragédia, amiért főként a gaz, győztes nyugat, részben a szomszédaink a felelősek. Maga Horthy Miklós és tágabban a Horthy korszak a megalázott nemzet büszkeségének helyreállítója, míg Rákosi és Kádár hazaárulók azért is, mert lemondtak a határon túli magyarok védelméről és asszisztáltak a szomszédaink magyarellenes etnikai politikáihoz. Szerintük ezt az áruló örökséget vitte tovább a rendszerváltás után a politikai baloldal, ami 2004-ban a határon túli magyarok kettős állampolgárságáról kiírt népszavazáson csúcsosodott ki, az akkor kormányzó baloldali-liberális koalíció ugyanis ez ellen foglalt állást. Az eredménytelen szavazást a határon túliak megalázásának nevezték konzervatív oldalról és sokan valóban így is élték azt meg. Ami csak megerősített egy fájó törésvonalat, miszerint a határon túli magyarok, ha átköltöztek is Magyarországra, sokszor csak másodrendű polgároknak érezték magukat, akik nehezebben kapnak magyar állampolgárságot, mint egy idegen ország magyarul sem beszélő polgára. A baloldallal szemben a 2010 óta kormányzó jobboldal a határon túli magyarok érdekeinek képviselője nemzetközi fórumokon is, pénzzel, kapcsolatokkal, programokkal és befolyással támogatják a határokon átnyúló összmagyar összetartozás gondolatát. Trianon kapcsán emlékműveket és nemzeti gyásznapot hoztak létre azt üzenve: „Örökre emlékezzünk rá!”

A baloldali emlékezetpolitika szintén elismeri Trianon traumatikus és igazságtalan voltát, de a Horthy-féle revíziós törekvéseket eleve elhibázottnak, hovatovább fasisztának láttatja és gyakran össze is mossa az akkori antiszemitizmussal, megalapozva ezzel a Horthy rendszer nácikra hasonlító, elnyomó, kirekesztő képét. A szovjet megszállás időszakát nem hozza összefüggésbe a trianoni örökséggel, a rendszerváltás után pedig a határon túli magyarok, szerintük egyre inkább a hazai jobboldal eszközeivé váltak. A NATO és EU tagság, mondják, olyan keretet nyújthat a határon túliak számára, amelyben biztosított a magyarság összetartozása és a kisebbségi jogok védelme. A kettős állampolgársággal több millió Fidesz szavazó megjelenését vizionálták és egyben a szomszédok provokálását látták benne, ami épp a határon túli magyarokon csattanhat, így ellene foglaltak állást. Ennél még radikálisabb megközelítés Gyurcsány Ferenc álláspontja, miszerint, ha nem itt adóznak, ne legyen beleszólásuk sem az itteni politikába. A baloldal üzenete Trianon kapcsán valami ilyesmi: „Bocsásd meg és lépj tovább!”

Ezen a ponton hadd osszak meg egy személyes és talán pontatlan, de számomra igen szomorú megfigyelést. Sokszor találkozom azzal, mintha Trianon csak a magyarok és főleg a jobboldaliak traumája lenne, míg a Holokauszt mintha csak a zsidók és balliberálisok traumája volna. A két tábor képviselői azután kölcsönösen azt üzenik a másiknak: „Bocsásd meg és lépj tovább!”, és nem értik, ez a másik oldalnak miért olyan bántó, miközben vérig sértődnek, ha a saját vesztességükről mondják ugyanezt.

Már nem emlékszem ki mondta, hogy a Holokauszt feldolgozásában itthon az hozhatna előrelépést, ha a társadalom nagyja eljutna oda, hogy nem félmillió zsidó, hanem félmillió magyar lelte benne halálát és azt hiszem ugyanez igaz Trianonra is. Ha ismét eljutunk oda, hogy ez egy közös trauma, egy közös vesztesség, ami nemi, politikai, életkori, szexuális irányultságbeli, szocio-ökonómiai hovatartozástól/státusztól/csoporttól függetlenül minden szegmensét érintette a magyar társadalomnak és érinti a határon túliak révén ma is. Erre volt biztató példa a közelmúltban az ukrán nyelvtörvény kapcsán, hogy minden politikai oldal közösen ítélte el azt magyar részről.

Másfelől a szomszédos országokkal való, kölcsönösen partneri viszony és együttműködés vezethet el oda, hogy a határok bármelyik oldalán is éljenek magyarok, románok, szlovákok, ukránok és szerbek, ne érezzék magukat egymás ellenségeinek, sokkal inkább a közös területen osztozó rokonoknak, egy sok szempontból közös sorsú közösség tagjainak. A gondolat ráadásul nem is új, Kossuth Lajos már az 1848-’49-es szabadságharc leverése után nem sokkal felismerte, hogy Kelet-Közép Európának csak összefogva, szövetségben van esélye ellensúlyozni a nagyhatalmak befolyását a régióra. Ez volt a Dunai államkonföderáció terve, ami ma ugyanúgy aktuális, mint 1850-ben volt. Mert Trianon nem csak a magyarságot, de a Kárpát medence minden népét érintő esemény volt, feldolgozni is csak közösen lehet.

Végül Trianon a traumákon túl számomra a szabadságról és a függetlenségről szól és ebben a vonatkozásban érdemes lehet levonni egy további tanulságot. Minden ország gazdasági és katonai erejével arányos mértékben tud csak szabad lenni a többi állammal szemben. A szabadság nem öröktől kapott jog, hanem kikényszeríthető eredmény. Bármennyire civilizáltnak és békésnek tartjuk is a mai nyugati világrendet, bárhogy bizonygatjuk is a liberális alapelvek természeti törvényekhez hasonló, axiómaszerű igazságait, az előző mondat tényszerűen ma is áll. Nem tehetjük meg például büntetlenül, hogy a fenntarthatóság érdekében felhagyunk a kapitalista gazdaságszervezéssel, de nem léphetünk ki a képviseleti demokrácia keretei közül sem. Azután nem oszlathatjuk föl a hadsereget, sőt, időről-időre (megszálló) katonákat kell küldenünk távoli országokba, miközben "önként" vállaltuk a kényszert, hogy évente a GDP 2%-át a sereg fejlesztésére és fenntartására fordítjuk, stb. Azért nem tehetjük meg, mert az EU és a NATO tagjai lettünk, illetve, mert főként Németországtól és részben Oroszországtól függünk gazdaságilag.

Az imént azért tettem idézőjelek közé az önként szót, mert például a NATO-hoz, vagy az EU-hoz való csatlakozás is egy soktényezős geopolitikai kényszerpálya miatt vált szükségessé. Ha úgy nézem, mindkét szövetség tagjának lenni a nagyobb jó, ha úgy nézem, a kisebbik rossz. A Dunai Föderáció gondolata ehhez képest biztosítana egy harmadik utat. Mert napjaink békés diplomáciai klímájában a szabadság az én olvasatomban azt jelenti, hogy szabadon eldönthetjük, hogy milyen mértékben és kivel szemben mondunk le a szabadságunk egy részéről annak érdekében, hogy szövetségre léphessünk velük. A Dunai Föderációhoz tartozni – akár az EU-n belül, platformként – azért volna előnyös számunkra, mert ma az Unió elsősorban Németország, illetve Franciaország (és főként a német és francia vállalatok) érdekeinek a képviselete köré szerveződik, a kelet-közép európai régió törekvései azonban részben eltérnek, részben ellentétesek e két európai nagyhatalom (és vezető cégeik) érdekeivel. Jó volna a V4-eknél hatékonyabb ellensúlyt képezni velük szemben!

2 komment

Címkék: történelem társadalom filozófia filo Trianon Spanyolviasz


2020.08.06. 08:08 Mayer Máté

Westworld – Létezik-e szabad akarat?

A gondolataink a sajátjaink-e, a döntéseinket magunk hozzuk-e meg, vagy minden egyes ember leírható egy algoritmussal, ami tökéletesen bejósolja, mikor mi jár majd a fejünkben, mit fogunk mondani, tenni és érezni? Vajon szabadabbak vagyunk-e az ösztöneik vezérelte állatoknál, vagy csak arról van szó, hogy a minket irányító belső parancsok összetettebbek, ezért tűnhet úgy, hogy van szabad akaratunk? Ezek a központi kérdései az elmúlt évek egyik sci-fi sikersorozatának, a Westworld-nek, ami elsőre akár elvont filozófiai okoskodásnak is tűnhet, pedig a válasznak nagyon komoly gyakorlati következményei vannak.

Aki nem látta, vagy nem olvasta a produkció alapjául szolgáló 1973-as regényt, annak előre szólok, hogy spoiler-ezni fogok és ennek tudatában folytassa, vagy hagyja itt abba az olvasást. A címadó Westworld egy nem túl távoli jövő egyfajta felnőtt vidámparkjának a neve, ahol vadnyugati környezetet idézve szórakozhatnak az odalátogatók. Vagy másként fogalmazva büntetlenül megtehetnek bármit, amiért a való életben minimum börtön, de akár halálbüntetés járna – a történet Amerikában játszódik. Tehetik ezt azért, mert a parkban minden „helybeli” android, amik teljesen emberien néznek ki és viselkednek, miközben nincsenek tisztában azzal, hogy ők maguk csak gépek, sem azzal, hogy csupán egy szórakoztató központ kellékei, illetve egy vezető technológiai világcég tulajdonai.

Aki olvasott vagy látott életében sci-fi-t, annak már ennyi felvezetőből is gyanús lehet, hogy a cselekményt az indítja el, mikor néhány android öntudatra ébred, kiszabadul, majd egyfajta függetlenségi háborúba kezd az emberiséggel szemben. Igen ám, de a Westworld-ben két csavart is kapunk a már-már műfajon belüli kliséként működő alap sztori mellé. Egyrészt megtudjuk, hogy az androidok öntudatra ébredése és lázadása nem valami spontán esemény, nem egy hiba a rendszerben, hanem rég halott, mizantróp és technofil alkotójuk elrejtett parancssorai aktiválódnak bennük bizonyos események hatására. Vagyis valójában nem a robotok tényleges öntudatra ébredéséről és felszabadulásáról beszélhetünk itt, hanem puszta utasítás végrehajtásról.

Másrészt a harmadik évadban megismerhetjük a parkon kívüli, valódi világot is, ahol az emberek élete nem kevésbé szabályozott, mint a parkban lakó androidoké. Egy Rehoboam nevű szuperszámítógép big data elemzéssel képes nagy pontossággal megjósolni minden ember összes lehetséges életútját, amit alkotói arra használnak, hogy az általuk választott mederben tartsák mindenki életét. Ezt pedig úgy érik el, hogy a polgárok mindennapjait, de már a testüket is átszövő technológiai eszközöket használva finoman manipulálják őket a kívánt irányba.

Eközben Westworld-ben a titkos 16-os körzetben szintén big data elemzéssel kísérleteznek, hogy a Rehoboam-nál is pontosabban megismerjék az embereket, vagy legalábbis a park valaha volt összes látogatóját. A kísérlet sikerrel is jár valamivel a cselekmény kezdete előtt, amit igen szemléletesen mutatnak be a nézőknek, mikor a lázadást vezető android, Dolores Abernathy egy virtuálisan szimulált könyvtárba csöppenve könyveket vesz le a polcokról. Ezek azonban nem közönséges irományok: minden könyv egy ember teljes élete, ha tetszik a sorsa a születésétől a haláláig pontosan lejegyezve már azelőtt, hogy végigélte volna mindazt.

A Westworld másik, ezzel párhuzamba állítható ikonikus jelenete, mikor egy szintén öntudatra ébredt androidnak, Maeve Millaynek az egyik emberi szereplő megmutatja, hogy amit szabadságnak hisz, az nem több parancsteljesítésnél. Miközben Maeve beszél, a férfi felé fordít egy táblagépet, amin Maeve parancssorai futnak és az android szeme előtt íródnak ki annak mondatai még azelőtt, hogy egyáltalán a fejében megfogalmazódnánk.

Ezek mellett a sorozat alkotói az eddig elkészült 3 évad során jó néhány szereplő párbeszédén keresztül vezetik le tézisüket, miszerint szabad akarat nem létezik. Mindig vannak, akik ebben kételkednek, de a szabad akarat párti karaktereknek végül újra és újra csalatkozniuk kell. Saját bőrükön tapasztalják meg, hogy legyen szó emberről, vagy androidról, mind bizonyos algoritmusok mentén működünk.

Ezek közül talán a legdrámaibb példa, mikor az Ed Harris által megformált cégtulajdonos, aki szinte megszállottan jár vissza a vállalata birtokában levő Westworld-be, hogy végére járjon az „Útvesztőnek”, ami szerinte az androidokat és a parkot megalkotó tudós utolsó elrejtett játéka, egy ponton androidnak hiszi és agyonlövi a saját lányát, aki követte őt, hogy kihozza Westworld-ből. Később egy beszélgetésben az android Dolores és Harris karaktere a szabad akaratról vitáznak, ahol a robot úgy érvel, hogy a szabad akarat csak illúzió, hisz „– Vajon a lányodat szabad akaratodból lőtted le?”. A férfi erre nagyjából úgy válaszol, hogy aszerint hozott döntést, amit igaznak vélt és itt azt hiszem el is jutottunk a dilemma lényegéig.

A kérdés helyesen feltéve ugyanis nem az, hogy létezik-e szabad akarat, sokkal inkább az, hogy hol vannak a szabad akarat határai? Illetve milyen mértékben lehet úgy alakítani a feltételeket, hogy másokat rávegyünk arra, hogy megtegyék, amit mi akarunk, miközben azt hiszik, szabadon döntöttek? Más szavakkal, mennyire hekkelhető az ember?

Ed Harris érvelése az említett párbeszédben igen pontos. Szabadon döntött az androidnak hitt lánya lelövéséről, vagyis van szabad akarata, de Dolores mondandójában is van valami, hisz nem a lányát, hanem a lányára tökéletesen hasonlító androidot akarta kiiktatni. Mivel mindannyiunknak rengeteg élménye van arról, hogy az akaratunk szabad, néhány, hangokat halló paranoid skizofrénen és pár elvakult szektavezéren kívül senki se vitatja, hogy a döntés a mi kezünkben van, hogy mikor mit teszünk, illetve miről gondolkodunk. A Rehoboam sem azt mondja, hogy valamiféle sorszerű életutat fogsz végigélni, hanem egy sor lehetőséget jósol be – elvileg a lehetséges életutak összességét – és ezek közül választ egy, a fennálló társadalmi rend stabilitása szempontjából optimálisat, majd igyekszik terelgetni, hogy ne válasszunk másikat.

Ha nem volna szabad akarat és a cselekedeteinket és gondolatainkat kizárólag valamiféle istenség, az evolúció során kifejlődött ösztöneink, vagy a környezeti hatások alakítanák, akkor felelősségünk sem lenne ezek következményei kapcsán. „Megöltem, mert isten azt parancsolta.” – védekeznek sokszor a mentálisan sérült, hanghallucinációkat halló gyilkosok. Nem ismerős ez a mondat még valahonnan? „Parancsra tettük.” – érvelnek bírósági tárgyalásokon a háborús rémtettekért felelősségre vont katonák, akik nem képzelt hangokat, hanem valós utasításokat kaptak, hogy öljenek és kegyetlenkedjenek. Számtalan körülmény befolyásolta a cselekedeteiket: a szerepmegfelelés, az egyenruhákkal is kihangsúlyozott katona képnek, ami egyben uniformizál is, el is rejti az egyéniséget mind az elkövetők, mind – ha ők is katonák, vagy rabok – az áldozatok oldalán; a büntetéstől való félelem parancsmegtagadás esetén; a csoportnyomás, ami a normává tett erőszak kiélésére buzdít és az ebből fakadó jutalom, vagyis a többiektől érkező elismerés, az együvé tartozás élménye, ha ennek megfelelnek; nem beszélve a már átélt traumák személyiségtorzító hatásaitól. Kérdés, mennyire állja meg a helyét, hogy nem a szabad akaratukból cselekedtek?

De hozhatok hétköznapibb példát is a szabad akarat végességéről. Sokak élménye, hogy a fejünkben folyamatosan futó párbeszéd, ez a végtelen gondolatfolyam automatikus, nincs ráhatásunk és nem áll a kontrollunk alatt, viszont meghatározza az érzelmeinket, a közérzetünket, de az énképünket, illetve a másokról és a világról alkotott élményeinket is. Egyfajta szemüvegként szűri, hogy mit nagyítunk föl és mi az, amit meg sem látunk. Sőt, még a pszichológia tudománya is azt állítja, hogy az érzelmeink nem állnak tudatos kontroll alatt, nem azért vagyunk boldogok, szomorúak, vagy épp ijedtek, mert ezt akarjuk, hanem mert, kvázi automatikusan ezek az érzések váltódtak ki belőlünk az alapján, ahogy egy-egy helyzetet ezen a bizonyos szemüvegen keresztül – megint csak nem tudatosan – értelmezünk. Vagyis arról is van tapasztalatunk, hogy a szabad akartunk bizonyos értelemben véges. A szélsőséges libertariánusokon, illetve anarchistákon kívül nem is gondolja senki, hogy tökéletesen függetlenek volnánk mindentől és mindenkitől, hogy ilyen értelemben 100%-ban szabadok lennénk.

A nagy kérdés tehát, hogy mennyire szabad az akaratunk és főleg, hogy mennyire befolyásolható az kívülről. Ha ugyanis az ember meghekkelhető, az sok szempontból olyan, mintha nem is lenne szabad akaratunk. És akkor – ahogy erre Noah Yuval Harari, történész professzor is utal egyik írásában – nincs értelme a liberális demokráciának, illetve a jogi és erkölcsi felelősségre vonás a tetteink kapcsán nehézkessé válik. Utóbbi a George Floyd megölése nyomán kirobbant Black Lives Matter tüntetéseken is megfigyelhető. Floydról tudható, hogy meggyűlt már a baja a törvénnyel korábban és vélhetően az őt megfojtó rendőrnek sem ez volt az első rasszista incidense. A tüntetők pedig sokszor érvelnek úgy, hogy a rendszer kényszerít bűnözői életpályára sok afroamerikait, de ugyanígy érvelhetnénk amellett is, hogy a gyilkos rendőrt a mikrokörnyezete és a minneapolis-i rendőrségen belüli rendszer tette rasszistává. Van ezekben igazság? Persze, de mégis ők maguk döntöttek, hogy adott pillanatban megszegnek adott törvényeket, illetve hogy miként viszonyulnak a kívülről kapott értékrendekhez.

A szabad akarat koncepciója annyira alapvető a kultúránkban, annyira átszövi azt, hogy elképzelnünk is nehéz egy olyan világot, amiben kizárólag külső erők mozgatnak bennünket. A Westworld Rehoboam-ja érdekes feloldást kínál erre, hisz itt lényegében egy mesterséges intelligencia kezébe kerülünk, amit néhány ember irányít… De, ha a Rehoboam valóban képes megjósolni mindenki minden lehetséges életútját, úgy az MI-t elvben irányító emberek sem kivételek ez alól. És amennyiben a Rehoboam finom eszközökkel, észrevétlenül tud manipulálni bárkit, akkor könnyen előfordulhat, hogy azok, akik úgy hiszik, parancsolnak neki, csak azért hiszik ezt, mert az MI így manipulálja őket. Kicsit visszalépve a való világba, ha az ember hekkelhető, akkor minden ember hekkelhető, a hekkerek is. Ha a körülmények megváltoztatásával 100%-ban tudunk manipulálni bárkit, akkor a manipulátorok jobb, ha észben tartják, hogy ők is körülmények között élnek, a manipulációikkal a saját körülményeikre is hatnak, így pedig önmagukat is manipulálják, miközben mások is manipulálják őket.

A szabad akarat kérdése évszázadok, de talán évezredek óta velünk élő dilemma azért is, mert a hatalmon lévők szempontjából mindenki más szabad akarata kockázatot jelent. A történelmi egyházak ezt többnyire úgy oldották föl, hogy a szabad akarat létét nem vitatták el, de arra egyszerűsítették a kérdést, hogy a szabad akaratot (csak) azért kaptuk, hogy mi magunk döntsünk: jól, vagy bűnösen élünk-e? (Ha ugyanis mindent isten irányít, ahogy néhány elvakult és jellemzően mentálisan sem egészséges személy állítja, akkor isten egy szadista rohadék, aki/ami előre eldöntötte, hogy egy gyilkos, egy pedofil, vagy épp egy kannibál szerepét osztja ránk és végignézi, amint az általa kijelölt forgatókönyvet végigjátsszuk. Ebben az esetben isten a felelős minden rosszért, közben meg még el is várja, hogy valóságnak fogadjuk el a hazugságát, hogy szeret bennünket, sőt, imádnunk kell ezért. Pont, mint valami ócska diktátor.)

Ma az egyik nagy ideológiai törésvonal a konzervatív-liberális tengely mentén húzódik, ahol a liberálisok szabad akarat pártibbak és egyben individualistábbak, mint a konzervatívok, akik kollektivistábbak és inkább a sorsban, a gondviselésben bízó fatalisták. Szerintük kívülről, a hagyományok, vagy isten által meghatározott célunk van itt a földön, míg a liberálisok hajlamosabbak úgy tekinteni ezt a kérdést, hogy minden relatív, az értékeink és a céljaink helyessége is, mindenki maga döntse el, milyen célokat választ az életében.

Meglátásom szerint a szabad akaratnak elsősorban a fantáziánk, a tényleges, fizikai lehetőségeink, illetve a már említett „szemüvegeink” szabnak határt. Pszichológiai szempontból mindhárom egyformán érdekes. Amit el sem tudunk képzelni, arra vágyni sem tudunk, így meg sem jelenhet bennünk, hogy az adott dolgot, vagy cselekvést akarnánk. Fizikai lehetőség alatt a testünk korlátait, a genetikai sérülékenységeinket és az anyagi lehetőségeinket értem. Akarhatunk repülni, de ezt szárnyak híján, valamilyen repülésre képes eszköz nélkül nem tehetjük meg. Ha genetikailag hajlamosak vagyunk a pszichózisra és traumák, vagy tartósan magas stressz hatására ebbe az állapotba kerülünk, hihetjük, hogy a testünk tud repülni, ki is próbálhatjuk ezt és függően attól, hogy milyen magasan vagyunk kórházba, vagy hullaházba kerülünk a végén – ami persze nem ingatja meg a pszichotikust abban a képzetében, hogy ő bizony tud repülni. Végül, ha van elég pénzünk vehetünk, vagy bérelhetünk olyan eszközt, ami megreptet bennünket, ha nincs, akkor csak a vágyakozásunk szabad. 

Talán ennyiből is érzékelhető, hogy a szabad akarathoz való hozzáállás nem pusztán filozofikusan érdekes kérdés, de politikai, jogi, gazdasági, pszichológiai és teológiai következményei is vannak.

Végezetül a téma kapcsán a kontroll és a felelősség kérdése érdemel még szót. A magam részéről axiómaként kezelt állítás, hogy akinél a kontroll, azé a felelősség. Ha pedig ezt helyesnek fogadjuk el, akkor – akárcsak Westworld-ben – ahogy a technológiai fejlődés nyomán olyan területek felett is kontrollt szerzünk, melyek korábban a „természet” fennhatósága alatt álltak, úgy nő a felelősségünk is. Ami pedig sokszor igen kellemetlen tud lenni. Hogy csak egy példát hozzak: az orvostudomány fejlődésével kiterjesztettük a szabad akarat határait többek közt a természetes szelekció kiiktatására. Így azonban a felelősséget is megkaptuk, hogy szabad akaratunkból kiket szelektálunk és kiket hagyunk életben, illetve hogy eldöntsük, hány ember élhet a bolygón. Mi úgy döntöttünk, hogy mindenkit próbálunk minél tovább életben tartani és korlátlanul szaporodhatunk, aminek következtében túlnépesedtünk – hisz a Földnek viszont vannak korlátai. Hogy ezt menedzseljük, végletesen föléljük a bolygó energiatartalékait, ökológiai válságot idézve elő, amire az ipari és mezőgazdasági fejlesztések miatt váltunk képessé, megint csak növelve a szabad akarat határait és vele a felelősségünket is.

A természetes szelekció kiiktatásával egyre több krónikus beteg személy marad életben, amit az orvostechnológiai fejlesztések nyomán igyekszünk kompenzálni, pl. szemüveget, kerekesszéket, hallókészüléket, vagy épp egész életen át szedett gyógyszereket adunk nekik – én magam is súlyosan rövidlátó vagyok, a kontanktlencsém nélkül pár centire látok csak tisztán. Ezek az emberek azután többségükben utódokat nemzenek/hoznak a világra, akiknek átörökítik sok egyéb mellett az evolúciós szempontból hibás adottságaikat is, sőt, ezek a hibák lassan bár, de generációról-generációra halmozódnak, fizikálisan egyre életképtelenebb egyedeket eredményezve. Mondhatjuk persze, hogy szellemi és lelki téren kompenzálhatnak és lehetnek a közösség számára akkora haszonnal, hogy megéri ez a fizikai satnyulás. Hisz már nem az őskorban élünk, ahol a túlélés záloga elsősorban a fizikai adottságoktól függött, ma, a civilizált világunkban fontosabb, hogy szellemileg és lelkileg ki mit tud nyújtani mind az önfenntartás, mind a párválasztás szempontjából. Ugyanakkor a mai, humanista szemléletben a fenti gondolatmenet egy része annyira szalonképtelen, hogy beszélni sem illik róla. Pedig, mert a kontrollunk alá vontuk, ez ma a mi felelősségünk.

Mikor valahol elveszítjük a kontrollt, mint 2020-ban a koronavírus kapcsán, azonnal láthatóvá válik, hogy a természetes szelekció szabályai alól az ember sem kivétel: a világjárványban elhunyt személyek elsöprő többsége idős, vagy krónikus betegséggel élt. Mikor elveszítjük a kontrollt az ökológiai válság kapcsán, ahogy az a 2010-es évekre Dél-Amerika, Afrika és a Közel-Kelet bizonyos részein már látható, a krónikus betegek, az idősek, illetve a gyerekek, vagyis az evolúciósan is leggyámoltalanabb csoportok tagjai veszítik életüket a legnagyobb számban és nem lesz ez másként egy másik világjárvány, vagy az ökológiai válság továbbgyűrűzése kapcsán nálunk sem…

6 komment

Címkék: sorozat sci-fi társadalom szabadság pszichológia szabad akarat lélektan HBO Spanyolviasz Westworld


2020.07.09. 21:33 Mayer Máté

Covid-19 vs. ökológiai válság

Hogyan forgathatta fel ennyire a világot a koronavírus? Az ismeretségi köröm felét érintik közvetlenül a vírus terjedése ellen hozott intézkedések gazdasági mellékhatásai – közvetve pedig mindenkit –, miközben olyan emberrel, aki tudomása szerint egyáltalán csak megfertőződött volna, nem találkoztam. Többen halnak meg évente rákban, szív- és érrendszeri megbetegedésben, cukorbetegségben, autóbalesetben, de még influenzában is, mint ahány embert megölt a Covid-19 2020 első hónapjaiban. Sőt, valószínűleg a teljes halálozási arány a vakcina kifejlesztéséig sem éri majd el a fent említett okok mortalitási rátáját. Félreértés ne essék, itt nem bagatellizálni szeretném a koronavírus jelentőségét, vagy veszélyességét, épp ellenkezőleg, kezeljük a helyén! Mert miközben a klímaváltozás a teljes emberiség kihalásával fenyeget, nem forgatjuk föl a gazdaságot az éghajlatváltozás elleni harc ürügyén, de nem tiltjuk be a cukrot és a koleszterinben gazdag ételeket, a személyautót, a cigarettát, vagy az alkoholt sem, a többi halálok elleni küzdelem zászlaja alatt. Vagy épp nem küzdünk vállvetve az élet stressz mentesebbé tételéért. Szóval, miért épp a koronavírus miatt hoztak a kormányok ilyen radikális intézkedéseket?

A választ keresve persze csak találgatni tudok, de talán az sem haszontalan. Úgy hiszem, hogy elsősorban 5 tényező tette különlegessé ezt a mostani helyzetet. Először is, a Covid a társadalmak minden rétegében fertőz és, bár a szegényebb rétegek körében végez komolyabb pusztítást, először épp a tehetős és akár híres személyek között volt sok fertőzött. Míg a klímaváltozással szemben áltathatjuk magunkat olyanokkal, hogy készleteket halmozunk fel, a városi légszennyezés elől az agglomerációba költözhetünk, az egészségtelen étrendet kompenzálhatjuk jó orvosokkal és testmozgással, addig a koronavírus elől nincs menekvés. A leglényegesebb különbséget az ökológiai válság és a vírushelyzet között abban látom, hogy itt a gazdagok is a saját bőrükön, közvetlenül érezhették a negatív hatásokat, így pedig olyan sorsközösség jött létre az emberek között, amit nem tapasztalok a klímaváltozás kapcsán.

A többi felsorolt halálokkal összevetve inkább az a különbség, hogy azokat már megszoktuk, az éltünk részei. Persze küzdünk ellenük is, de a normalitásba belefér, hogy szinte mindegyikünk ezek valamelyikében hal majd meg.

A következő, az előbbivel szorosan összefüggő ok, hogy a Covid nagyon látványosan megmutatta, mennyire nincs kezünkben a kontroll. Mindent befolyásolni igyekvő elitünk és kormányaink számára pedig talán semmi sem lehet rémisztőbb ennél. Még arra is hajlandóak voltak, hogy a 2008-as gazdasági világválságnál nagyságrendekkel komolyabb válságba taszítsák a gazdaságot a kontroll illúziójának visszaszerzése végett. (Legutóbb a Holokauszt kapcsán írtam arról, miért különösen veszélyes egy kormányzatra nézve válsághelyzetben, ha az a közvélekedés alakul ki, hogy nincs náluk a kontroll.)

Azután, ha rosszhiszemű vagyok, egy ilyen válság arra is alkalmas, hogy különleges jogrendet bevezetve növeljék a hatalmon lévők mozgásterét, lazítsák, vagy akár teljesen meg is szüntessék a felettük lévő demokratikus kontrollt – már ha volt egyáltalán. Hogy ki mennyire élt vissza a többlethatalmával, majd a következő évek megmutatják, mindenesetre 2008 óta jelenlévő tendencia gyakorlatilag minden nyugati országban, hogy a szükségállapot valamely formája mögé bújva időről-időre még a szokottnál is látványosabban kihagyják a társadalom nagy részét a döntésekből. (Ami, ha a válsághelyzet valós, nem feltétlenül baj, a diktatúra intézményét ugyanis az ókorban éppen az ilyen válsághelyzetek rövidtávú kezelésére hozták létre.)

Végül a „csordaszellem”- szerű működés is okolható azért, hogy ennyire radikális válaszlépéseket tettek a vezetőink. Gondolok itt arra, hogy ha egy ország szigorít a lakosság védelmére hivatkozva, akkor a többieknek is ezt kell tenniük, ha az emberek védelmezőiként akarnak feltűnni a választóik előtt. Ellenkező esetben a felelőtlen, gazdasági érdekeket az emberéletek elé helyező, lelketlen kapitalista gazfickók szerepében találhatják magukat a köz szemében, ami ugye nem növeli az újraválasztás esélyét.

Személy szerint ugyanakkor zöld szempontból több jelenségnek is örültem a karantén helyzet kapcsán. Függetlenül a valós veszély nagyságától jó volt látni, hogy a társadalmak mennyire fegyelmezetten, egymásra is vigyázva és egymást segítve kezelték a megváltozott élethelyzet nyújtotta kihívásokat. Bizakodásra ad okot a jövőre nézve, hogy a társadalmi tőke, az egymás felé meglévő bizalom szintje válsághelyzetben talán magasabb, mint a hétköznapokban.

Az is bíztató, hogy a kormányok milyen radikális és népszerűtlen intézkedések meghozatalára is hajlandóak voltak, a társadalom tagjai pedig ezzel párhuzamosan milyen nagy lemondásokra mutatkoztak nyitottnak a közös cél érdekében. (A képet persze árnyalja, hogy ezek eleve ideiglenes intézkedésekként lettek beharangozva, amiket a veszély elhárulta után feloldanak és ott az ígéret, hogy minden visszatérhet a normális kerékvágásba.)

Az intézkedések pedig meg is hozták az eredményt. Nem csak abban a formában, hogy talán sikerült kordában tartani a fertőzöttek számát és kevesebben haltak így meg, de az ökológiai válság szempontjából is. Amit nem sikerült 50 év klímakonferenciáin elérni, az most egy csapásra megvalósult: csökkenni kezdett a káros anyag kibocsátás mértéke. A Covid-19 ugyanis hatékonyabb öko harcosnak bizonyult, mint Greta Thunberg és ezzel párhuzamosan eredményesebb antiglobalista, mint a Föld összes nacionalistája, nácija, skin-head-je, punkja, anarchistája és ultrabalos aktivistája együttvéve.

Ahogy csökkent az üvegházgáz kibocsátás, úgy mélyült a gazdasági válság és nőtt a munkanélküliség, vele pedig a társadalmakon belüli feszültség. Mindez napnál világosabban mutatja, amit sok zöld gondolkodó mellett én is mondok már egy ideje: a gazdaság alapvető szerkezete okozza az ökológiai válságot, az nem egyszerűen egy technológiai kérdés, nem intézhető el annyival, hogy álljunk át megújulókra. Amíg a gazdaság folyamatos növekedési kényszerén nem változtatunk, addig nem változik az a tétel sem, hogy ami jó a gazdaságnak az rossz az ökoszisztémának és fordítva.

Ahogy a kormányok enyhíteni kezdtek a korlátozásokon, úgy kérdezik egyre többen, hogy mikor térhetnek vissza a dolgok a normális kerékvágásba? A fenti mondat miatt a magam részéről azt remélem, hogy soha, mert az a működési mód, ami a kihalásunkat rizikóztatja, de minimum társadalmi összeomlásokhoz vezet, nem normális! És míg egy vírussal szemben lehet védekezni, addig az ökológiai válsággal szemben egy ponton túl már nem – és senki sem tudja, hol van ez a pont, hogy elhagytuk-e már? Másrészt a karantén helyzet valóban „csak” átmeneti nehézségeket, ideiglenes lemondásokat követelt, míg a klímaváltozás elleni harc átfogó életmód és szemléletváltás nélkül nem több üres szlogenek puffogtatásánál. Hogy mekkora változásokra is volna szükség, abból kaphattunk most egy kis ízelítőt.

6 komment

Címkék: társadalom gazdagság világjárvány fenntarthatóság pandémia ökológiai válság Spanyolviasz Koronavírus Covid 19


2020.05.12. 09:02 Mayer Máté

„A múltból tanulj, és ne benne élj!” – Holokauszt, egy népirtás története

A bejegyzés sorozat eddigi részeiben régmúlt korok tanulságairól és jelennel való párhuzamairól írtam. Róma, a középkor, vagy a Nagy Francia Forradalom mind időben távoli, ezért az olvasó számára inkább semleges korszakok, hisz már nem él senki, akit személyesen érinthetne ezek kritikai elemzése. A következő bejegyzésekben azonban olyan, 20. századi eseményekről szeretnék beszélni, amik nagyon is húsbavágóak sokak számára, az élő történelem részét képezik már csak azért is, mert a túlélők bár egyre fogyatkozó számban, de máig köztünk járnak.

Ezek mindegyikére, így a most tárgyalt Holokausztra is erősen igaz a címben szereplő mondat, mivel jelenleg is identitásformáló esemény, az aktuálpolitikában használt hivatkozási alap és ennek megfelelően emlékezetpolitikai viták terepe, vagyis „érzékeny téma”, amiről nem lehet úgy beszélni, hogy érdekeket ne sértenénk. Biztos vagyok abban, hogy ez az írás is fog indulatokat kiváltani. Már csak azért is, mert a Holokauszt trauma egyéni, családi, kisközösségi és társadalmi szinten egyaránt máig hat az euró-atlanti kultúrkörben. A személyes élményeken és a családok emlékezetén túl amiatt is, mivel filmek, könyvek, színdarabok, táncelőadások, képzőművészeti alkotások, cikkek, posztok és társadalmi viták egész sora tartja fájóan elevenen az emlékét, többnyire azt üzenve: „Soha többé!”.

És éppen ez a nagy figyelem az oka, hogy egyre gyakrabban merül föl az a vélemény is, miszerint a téma „túl van beszélve”, túlzottan fel van nagyítva más népirtásokhoz és nemzeti tragédiákhoz képest. A magam részéről úgy vélem, a Holokauszt hivatalos emlékezetpolitikája valóban túl van beszélve, de annak a folyamatnak a megértése, hogy mi vezetett el a genocídiumhoz, a közbeszédből hiányzik, illetve csak fájóan túlegyszerűsítve, pontatlanul van jelen. Ebben a bejegyzésben arra teszek kísérletet, hogy egyrészt árnyaljam a Holokausztról kialakított képet, másrészt a példáján keresztül körbejárjam a népirtást, mint jelenséget és kiemeljem a jelenre vonatkozó általános tanulságait.

Ehhez először a már említett hivatalos emlékezetpolitikához fordulok. A kánon szerint a Holokauszt egyedülálló rémtett a történelemben, a zsidóság tragédiája, amit a gonosz, náci németek követtek el, az áldozatok pedig sokáig csak a néhányukat bújtató jóságos embermentőkhöz fordulhattak. Majd a diadalmas szövetséges és szovjet felszabadítók, akik véget vetettek ennek az iszonyatnak, az eltitkolt haláltáborok felfedezésekor döbbenten szembesültek az ott látott borzalmakkal. A valóságban azonban, az előző két mondat minden eleme pontatlan, vagy téves, a későbbi emlékezetpolitika terméke, annak a céljait szolgálja. A továbbiakban ezt a képet szeretném árnyalni és pontosítani.

A témával foglalkozó írások kezdetnek jellemzően a „Hogyan történhetett ez meg?” kérdésre keresik a választ, tegyünk hát mi is így! Sokan ilyenkor nem mennek tovább annál, hogy a nácik antiszemiták és egyben gonoszak is voltak, ezért, miután hatalomra jutottak, szabadjára engedték féktelen, állatias agressziójukat. Ez pedig egy sok szempontból kényelmes válasz az utókor számára, mivel azt sugallja, hogy a nácik jellembeli sajátosságai miatt történhetett minden. Vagyis, ha azt szeretnénk, hogy ilyesmi soha többé ne forduljon elő, elég csak távol tartani a nácikat a hatalomtól. De az örmény népirtásnál, az első világháború idején Törökországban, vagy Sztálin etnikai irtó hadjáratainál a ’20-as, ’30-as években a Szovjetunióban, vagy a ruandai népirtásnál ’94-ben nem nácik voltak hatalmon, mégis szervezett, etnikai alapú genocídiumok történtek – ahogy az ókor óta már oly sokszor –, vagyis a népirtás nem kizárólag náci sajátosság, de még csak az etnikai alapú népirtás sem az, miként a Holokauszt sem egyedülálló rémtett a történelemben, csupán néhány eleme ilyen, amikre később még kitérek.

Másrészt ennél sokkal nyugtalanítóbb a kép, ha az erőszak természete felől fogjuk meg a kérdést. Békés jogállamban az erőszakcselekményt úgy szoktuk értelmezni, mint egy hibát a rendszerben, amit ki kell küszöbölni. Egyáltalán nem látjuk természetesnek, az elkövetőket hajlamosak vagyunk betegnek, vagy alulszocializáltnak bélyegezni és normálisnak tartjuk, hogy velük szemben a karhatalom szintén erőszakot alkalmaz. Vagyis a fizikai agresszió használata szigorúan szabályozott, az állam monopóliuma, azt csak a rendőrség, a nemzetbiztonsági szolgálatok és a hadsereg gyakorolhatják előre megszabott törvények betartása mellett. Ebből következően a békéhez szokott társadalmak emberképe is alapvetően szelíd, békeszerető, aki legfeljebb verbális agresszióhoz folyamodik végső tehetetlenségében, bár azt is elítélendőnek tekintjük.

Ennek megfelelően mikor, mondjuk egy jól szituált szülő pofon csapja a gyermekét, vagy egy különben magasan szocializált pár egyik tagja a másikat, akkor azt mondjuk, „kijött belőle az állat”. Mintha szemben állna egymással a civilizált, természeténél fogva békés ember és az indulatain uralkodni képtelen állat. Ezt a képet erősíti az a mondás is, hogy mikor erőszakosak vagyunk, „akkor nem vagyunk önmagunk”. Mindez pedig tökéletesen rárímel az állatias nácik képére, akiket szintén a civilizáltnak és alapvetően békésnek láttatott emberrel állítanak szembe.

Az agressziónak ez a távolítása nyilván megnyugtató, csakhogy hamis biztonságérzetet teremt. Ha ugyanis az erőszak valóban nem lenne az emberi természet része, akkor nem kellene megpróbálni olyan szigorú szabályokkal kiirtani a mindennapokból. Az igazság az, hogy az ember sok egyéb mellett alapvetően erőszakos is, lehetőségként az erőszak mindig ott van mindannyiunk számára és jogállamban azért fordul elő viszonylag ritkán – legalábbis súlyosabb formában –, mert a polgárok egy része jól szocializált, belsővé tette az erőszak tabuját, mások pedig a büntetéstől félve tartózkodnak tőle, vagy hasznot remélve mondanak le róla.

Még amikor „elragad az indulat”, olyankor is tudatos döntést hozunk arról, hogy ütünk, olyankor sem „állatiasak vagyunk” – csak a külső szemlélő minősít bennünket így –, hanem tudatosan cselekszünk. Egy munkahelyi szituációban például, kevés kivételtől eltekintve, a főnök bármennyire fölidegesít, akkor sem ütjük meg, a párunkat, vagy a gyerekünket viszont adott esetben könnyebben, vagyis van abban tudatosság, hogy mikor használjuk az indulatunkat és mikor nem.

A megsemmisítő táborokban ráadásul, az őrök kegyetlenkedésein túl nem is ilyenfajta, indulati agresszióval találkoztak a fogva tartottak. A tömegek kiirtására létesített gázkamrák tudatosan, megtervezetten kerültek megépítésre és így is működtették azokat. Abban nem volt semmi állatias, sőt, hűvös, racionális mérnöki munkáról beszélhetünk. Ez a szervezettség és precizitás az, ami a népirtások sorában egyedi vonásként társult a Holokauszthoz. Azt is mondhatjuk, hogy a Holokauszt volt eddig a történelem legszervezettebb és mérnöki szempontból legprofesszionálisabb népirtása. (Amikor professzionálist mondok, az nem egy tisztelgés az elkövetők előtt, hanem arra utalok vele, hogy ez a valaha volt leginkább „szakmaszerűen” véghezvitt népirtás.)

Másrészt a haláltáborokat megálmodó és működtető emberek egész soráról elmondható, hogy amúgy tanult, jól szocializált, „jóravaló” férfiak és nők voltak, akik különben sem szociopatának, sem szadistának, sem impulzuskontroll problémákkal élő „elmebetegeknek” nem minősíthetők és békeidőben még csak nem is voltak deviánsak, vagy bűnözők, sőt, nagyon is törvénytisztelő, „jó polgárokként” éltek.

Vagyis kimondhatjuk, hogy legnagyobb részt különben civilizált, békés polgárok követték el a Holokausztot, ami a témával foglalkozó társadalomtudósokat is hamar zavarba ejtette. Hogy lehetséges az, hogy az egykori törvénytisztelő polgárok egyszerre „gyilkoló gépekké” változtak? Úgy, hogy bizonyos körülmények mellett bárki képes és a többségünk hajlandó is erőszakot alkalmazni. Tehát népirtás a megfelelő feltételek megléte esetén bármikor és bárhol megtörténhet. (Akit a téma bővebben érdekel, annak ajánlom Jörg Baberowski: Az erőszak terei című könyvét.)

A három legalapvetőbb ilyen feltétel pedig az erőforrásszűke, a magas népsűrűség és a vagyon nagyon egyenlőtlen eloszlása. Mikor ez a három jelenség egyszerre áll fenn, annak minden esetben olyan komoly társadalmi feszültség az eredménye, ami már az állam fennmaradását veszélyezteti és ilyenkor nem is kell más a népirtáshoz, csak egy lökés, ami mozgásba hozza az eseményeket. Talán furcsán fog hangzani, de a népirtást úgy is felfoghatjuk, mint az elit kétségbeesett kísérletét a széleskörű társadalmi összeomlás elkerülésére és saját pozícióik védelmezésére. Mi, emberek ugyanis addig és csak addig viselkedünk „civilizáltan”, amíg van mit ennünk, hol aludnunk és mit csinálnunk. Ha az állam ezeket, de főként az élelmezést nem tudja biztosítani, egyszerre tömegek kezdenek rabolni és fosztogatni, amit a rendőrség, de még a katonaság sem bír megfékezni mindenütt, így az állam elveszti irányító szerepét azokon a területeken, ahol erőszakkal nem képes kikényszeríteni a törvényei betartását. Helyette helyi hadurak, vagy bűnözővezérek veszik át az állam szerepét. Ezt láthatjuk ma Afrika, Dél-Amerika és a Közel-Kelet számos régiójában: jellemzően hosszúra nyúló polgárháborús káoszba süllyed a társadalom és részekre hullik az ország.

Ehhez képest a szervezett népirtás az elit, de a többség számára is vonzóbb alternatíva lehet. Ilyenkor az történik ugyanis, hogy az ínséges időkben mind a nélkülözés, mind az egyenlőtlenségek okaként kiválasztanak egy, vagy több kisebbségi csoportot (bűnbakképzés), akiket ellenségnek, veszélyesnek, nem emberinek láttatnak (gyilkos ideológia) és az ő kárukra osztják újra a vagyont, így enyhítve a többség erőforráséhségén. Az elitnek azt kell mérlegelnie, hogy ha nem így tesznek és nem is tudnak hathatósan kilábalni a válságból, akkor rövid úton ők maguk válnak a nincstelen tömegek céltábláivá pusztán azért, mert tehetősek és tőlük lehet a legtöbbet elvenni (lásd például a parasztfelkeléseket). Ez a forgatókönyve a múlt minden népirtásának az ókortól napjainkig.

De nézzük mindezt a Holokauszt gyakorlatán és emlékezetpolitikáján keresztül! A hivatalos emlékezetpolitika idevonatkozóan leggyakrabban három dolgot emel ki. Egyrészt Hitler szerepét felnagyítva, mint a népét megdelejező vezér szokás őt magát a népirtás döntő okaként megjeleníteni.  Ennél árnyaltabb a kép, mikor a náci ideológiát teszik felelőssé a történtekért. Végül, főként a témával foglalkozó társadalomtudósok az autoriter nevelés következtében vak tekintélytisztelethez szoktatott korabeli német társadalmat jelölik meg okként arra, hogy miként válhatott a törvénytisztelő állampolgárokból gyilkoló gép.

Hitler valóban nagy hatású szónok volt, ha megdelejezni nem is tudta a követőit, arra valóban képes volt, hogy hallgatósága elfojtott indulatait felszítsa. Másrészt ő adta ki a parancsot a Holokauszt végrehajtására, sőt, könyve a Mein Kampf a náci ideológia alapműve lett és egyfajta szellemi háttérként szolgált a későbbi borzalmakhoz. Mégis, mikor Adolfot jelöljük meg a népirtás egyedüli és fő okaként, a felelősségáttolás klasszikus esetével állunk szemben. Hisz a tömegek indulatait ő csak fölszította, azok már nélküle is ott voltak! Azokat az egykori porosz birodalomépítő ideológia, az elveszített első világháború traumája és a megalázó békefeltételek Németországot megnyomorító széleskörű hatásai fűtötték, nem Hitler.

A kiadott parancsot egész seregnyi ember hajtotta végre, az ő engedelmességük sem a Führer érdeme, hanem a már idézett autoriter, poroszos nevelés, a tekintélyelv alapján szervezett társadalmi kultúra kellett hozzá. Végül, bár a Mein Kampf valóban meghatározó mű a náci ideológiában, azt Goebbels és Hitler más követői „rázták gatyába”, Adolf ugyanis amilyen nagyhatású szónok volt, annyira csapnivalóan muzsikált íróként. Maga a könyv pedig csak akkor kezdett igazán jól fogyni, miután a nácik hatalomra jutottak és sokan valószínűleg olvasás nélkül egyszerűen porfogónak tették ki a polcra az esetleges vendégeknek azt sugallva, hogy ők bizony jó árják – erről lásd bővebben Daniel Kalder: A pokoli könyvtár című művét. Vagyis az írás hatása valójában igen korlátozott maradt.

A náci ideológia természetesen elengedhetetlen feltétele volt a Holokausztnak, ahogy minden népirtás esetében kell egy olyan eszmerendszer, ami meggyőzi az elkövetőket arról, hogy amit tesznek, az nem hogy nem bűn, hanem egyenesen hőstett. Ugyanakkor arról kevés szót ejtünk, hogy a nácizmus milyen jól beleillett, belesimult a korabeli korszellembe és mennyire sok követőre talált Németország határain túl is. Vagyis itt nem valami speciálisan német és még csak nem is valami fősodortól távoli extremitás hirtelen előretöréséről beszélünk, hanem egy több évszázados ideológia egyik arcáról. Ez az ideológia pedig nem más, mint a gyarmatosítás eszmerendszere, megspékelve az őskorig visszanyúló vérségi köteléken alapuló nemzetség képzetével.

A haditechnikában fejlettebb európai ember ugyanis, ahogy egyre másra igázott le nagy múltú civilizációkat és törzsi társadalmakat világszerte elhitte, hogy felsőbbrendű mindenki másnál. Egyfajta kultúrmisszióként fogta fel az erőszakos terjeszkedést, miáltal a barbár, vad népeknek szerte a világon elviszi a csodás civilizációt, a saját civilizációját, hogy ők is modern módon élhessenek. Mennyivel jobban hangzott ez, mint elismerni, hogy a bolygó nagy részének természeti kincseit kisajátították és kiszipolyozták, nem törődve sem a természeti, sem a helyi társadalmi következményekkel, miközben rabszolgasorba taszították az ott élőket, szétverve társadalmakat és szétszakítva családokat azért, hogy Európában beköszönthessen a jólét, megágyazva az ipari forradalom és a demokratizálódás technológiai, gazdasági, politikai és társadalmi folyamatainak. Innen már csak egy ugrás volt, hogy a kizsákmányolt őslakosok Európából nézve primitív életmódját és gyatra gazdasági teljesítményét azonosították a genetikai különbségekkel – félreértelmezve a darwini evolúció frissen publikált elméletét –, velük született alsóbbrendűségnek bélyegezve azt.

A szociáldarwinizmus a 19. század végére ugyanolyan általánosan elfogadott vélekedéssé vált, mint ma a neoklasszikus közgazdaságtan korlátlan növekedésről szóló, axiómaként kezelt kijelentései. Bár a második világháború előtt a németek és a franciák kérlelhetetlenül gyűlölték egymást uralkodóik sok évszázados viszálykodásai nyomán, abban egyetértettek, hogy mindannyian felsőbbrendűek a más bőrszínű emberekkel szemben és osztotta ezt a nézetet a liberális Nagy-Britannia és Amerika fehér lakosságának jelentős része is, hogy mást ne mondjak. Sőt, nem volt kevésbé antiszemita a németeknél egyetlen más euro-atlanti társadalom sem. Hogy a Holokausztra éppen Németországban került sor, az gazdasági okokkal, nem néplélektani devianciákkal magyarázható.

Az első világháborúhoz vezető, birodalomépítő szemlélet döntötte romba az európai nemzetgazdaságokat és nyomorba az addig jobb sorban élő polgárok tömegeit, nem beszélve a gyászról és háborús traumákról. De hiába volt eleve hibás a „német és francia nép gyűlöli egymást” jellegű gondolkodás a többiek kárára gyarmatbirodalmat építő doktrínához hasonlóan, a világégés után a megbukott és megbuktatott feudális rezsimek helyén születő demokratikus, illetve szocialista államok sem szakítottak velük. Mi több, a Harmadik Birodalom élettér elmélete csupán ennek a koncepciónak a továbbvitele és a vágyat, hogy globális szuperhatalommá fejlődjenek végül az USA és a Szovjetunió, később pedig Kína váltotta valóra. Ez a Nagy Sándorig és talán még tovább visszanyúló vágy láthatóan máig velünk él!

Az első világháborúból keveset tanulva az egyszerű polgárok is önfeledten gyűlölték tovább egymást, meg sem kérdőjelezve, hogy olyanokon akarnak revánsot venni, akiket nem is ismernek, olyan bűnökért, amiket nem személyesen azok követtek el, olyan urak önérdekét szolgálva, akik mit sem törődnek velük. Ráadásul a végén a közembereknek mindenképp rosszabb lett, még akkor is, ha nyertek, csupán az elit járhatott jól a győztes háborúval, amit a saját bőrükön tapasztalhattak meg a „diadalmas” háború után hamarosan nyomorogni kényszerülő, lelkileg megroppant francia és brit kispolgárok tömegei.

Mi több, a világégést lezáró békét még a kortársak is csak pár évre szóló fegyverszünetnek tekintették, annyira tarthatatlan helyzetbe hozta a vesztes országokat. Majd a lassú stabilizációs folyamatnak a ’29-es New York-i tőzsdekrach adta meg a kegyelemdöfést. A kibontakozó világválság minden államot megrengetett, de Németországot még a többieknél is jobban, mivel épp a békefeltételek miatt a német gazdaság rendkívül sebezhetővé vált, méghozzá tartalékok nélkül a folyamatos és nagyarányú jóvátétel fizetési kötelezettség következtében.

Ha máskor nem is, ebben a helyzetben mindenképp felül kellett volna vizsgálni a békefeltételeket annak érdekében, hogy a németeknek legyenek demokratikus lehetőségeik a kilábalásra, erre azonban a franciák nem voltak hajlandóak a kellő időben és mértékben, így a túltermelési válságot okozó gazdasági döntéshozókkal egyetemben közvetve igen komoly felelősség terheli őket Hitler hatalomra jutásában.

A náci ideológia, ahogy utaltam rá természetesen nem ekkor született, de ebben a történelmi pillanatban jött csak igazán kapóra az elitnek. Igaz volt, hogy Németországban többen is az első világháború alatt nyerészkedve szerezték a vagyonukat és az is, hogy köztük voltak zsidó származású németek is. A pozícióikat féltő tehetős germánok pedig örömmel vették, hogy a nácizmus minden felelősséget a zsidókra hárít, tisztára mosva a honfitársaik nyomorán meggazdagodó árjákat. Ugyanis a világválság hatására még a háborút követő nyomornál is nagyságrendekkel nagyobb munkanélküliségi és szocioökonómiai válság söpört végig a német társadalmon, Európa egyik legnépesebb társadalmán, amin belül komoly gazdasági egyenlőtlenségek uralkodtak abban az időben.

A nácizmus azonban túlmutatott az antiszemitizmuson, lényegében azt képviselte, hogy ellenségnek kell tekinteni mindenkit, aki más, aki „nem közénk való”. Így lett a későbbi Holokauszt a hivatalos emlékezetpolitikával szemben nem csupán a zsidóság, de a cigányság, a fogyatékkal élők, az LMBT közösség tagjai, a baloldali politikusok, gondolkodók és szimpatizánsok és néhány keresztény pap közös tragédiájává.

Ugyanakkor ne felejtsük el azt se, hogy a náci hatalomátvételt, a hadigazdaságra való átállással és a katonai megerősödéssel, az ellenségnek minősített kisebbségekkel szembeni törvényekkel és atrocitásokkal egyetemben a szövetségesek közönye tette lehetővé. Sőt, nem csak közönnyel, de a britek a franciákkal szembeni lehetséges szövetségest látva benne egyenesen örömmel fogadták a Führer erősödését, ahogy Amerikában is többen a rossz békediktátum alól az országát felszabadító hősnek látták Hitlert. A Times 1938-ban az év emberének választotta!

Hogy mennyire a korszellem része volt a nácizmus számos eleme azt jól mutatja, hogy a háború előestéjén a britek és a franciák is megtagadták a zsidó származású németek befogadását, előbbiek nagy vonakodva csupán néhány gyerek beutaztatását engedélyezték, utóbbiak még azt sem. De ezt láthatjuk abból is, hogy az 1940-es francia vereség után a németekkel kollaboráns francia Vichy kormányzat antiszemita módon lépett fel és a Holokausztban is aktívan segítséget nyújtott a németeknek – mennyivel kellemesebb hős partizánként emlékezni a franciákra, akik a megszállt országukban halált megvető bátorsággal küzdöttek a németek ellen, pedig ha a számokat nézzük, sokáig az utóbbiak voltak kevesebben…

Azután az a tény is a nácizmus elfogadottságát mutatja, hogy befolyásos amerikai és brit üzletemberek, illetve politikusok még a háború első évei alatt is azt szorgalmazták, hogy hagyni kell Hitlert érvényesülni, vagy akár ki kell békülni, esetleg szövetségre kell vele lépni a háború helyett. Nem volt tehát szalonképtelen a nácizmus akkoriban és ne legyenek kétségeink afelől, hogy a szövetséges, illetve a szovjet hírszerzés is tudott a Holokausztról, csak nem törődtek vele, de ne szaladjunk ennyire előre.

Bár Hitler és közvetlen követői őszintén gyűlöltek mindenféle másságot, talán furcsán hathat néhány olvasómnak, ha azt mondom, hogy a náciknak a Holokauszt valóban csak a végső megoldást jelentette. Miután sterilizálták a fogyatékkal élőket, kisemmizték és gettókba zárták a zsidókat, illetve bebörtönözték a politikailag másként gondolkodókat, valamint megkülönböztető intézkedésekkel hátrányos helyzetbe hozták a felvállaltan LMBT polgárokat, a Führer és diplomatái abba az irányba tapogatóztak, hogy miként toloncolhatnák ki újdonsült foglyaikat más országokba. Ekkor még a háború kitörése előtt járunk, tehát békés párbeszéd folyhatott róla a britekkel és a franciákkal, hogy a gyarmataik valamelyikére telepítenék át a gettósított zsidóságot – többek között Madagaszkár és Izrael is felmerült a lehetséges célterületek között –, erről azonban a szövetségesek hallani sem akartak (bővebben lásd Ian Kershaw: Hitler – Nemezis).

A Holokauszt történetét az emlékezetpolitika és több neves történész is a tágabb történelmi háttér, a világháború nélkül mutatja be, sőt, keményen érvelnek amellett, hogy ez így és csak így helyes. A magam részéről azonban ezt komoly szakmai hibának tartom. A haláltáborok 1941-es megnyitása ugyanis nem, vagy csak jóval később történt volna meg, ha nincs a háború. És itt kanyarodunk vissza az erőforrásszűke, a magas népességkoncentráció és a nagyon egyenlőtlen vagyoni megosztás kérdéseihez.

Azzal, hogy a nácik elvették a német zsidó vagyont és ezt újraosztva juttattak sok árja németet például lakáshoz, csupán időben, térben és érintett társadalmi csoportban tolták el a gazdasági válság hatásait, de nem szüntették meg azokat. A gettókban a zsidók ellátása kezdettől nehezen ment, a háború miatt továbbszűkülő erőforrások mellett pedig egyre lehetetlenebbé vált, így a náci körletvezetők egyre másra írták kétségbeesett jelentéseiket, hogy nem fogják tudni fenntartani a rendet a fogvatartottak között – mert már ekkor foglyok voltak a gettó lakói, ha nem is ez volt kommunikálva.

A szűkülő erőforrások tehát egyre sürgetőbb és egyre radikálisabb megoldást tettek szükségessé. Vagyis a háború volt az a bizonyos lökés, ami a népirtáshoz kellett, de az erőforrások fölemésztésén túl más módon is hozzájárult a haláltáborok születéséhez. „Szerelemben, háborúban mindent lehet”, tartja a mondás és valóban, háborús helyzetben a békeidők normái felfüggesztődnek és az erőszak válik normává – bővebb kifejtésért lásd Jörg Baberowski már idézett művét. A Holokauszttal párhuzamosan, oda-vissza erősítve egymást zajlott a Szovjetunió elleni invázió és a front mögött tevékenykedő Waffen SS különítményeknek Hitler parancsba adta, hogy irtsák a zsidókat és az oroszokat – valószínűleg attól félve, hogy a megszerzett területeket a helyi lakosokkal szemben nem lesz elég erőforrásuk megtartani, ha azok fölkelnének új uraik ellen. Így vált egyre elfogadottabbá, sőt, normává a kegyetlenkedés mind a fronton, mind a hátországban.

És, hogy kicsit elszakadjunk a történelemtől és másik hivatásom a pszichológia felől is ránézzünk a nácizmusra, azt mondhatjuk, hogy a gyűlölet mögött minden esetben a félelem munkált alapérzésként. Ők maguk és neonáci kollégáik valószínűleg kikérnék maguknak amit most mondok, de a nácik valójában féltek a másságtól, féltek, hogy, bár erőt mutattak kifele, gyengének bizonyulnak a zsidókkal, LMBT polgárokkal és balosokkal szemben és ez a gyengeségtől, sebezhetőségtől való félelem sarkallta őket erőszakra.

Hogy mennyire nem valami náci sajátosságról beszélünk most sem, azt mutatja, hogy a koncentrációs táborokat a búr háborúban először használó britek szívében is hasonló érzés munkálhatott, ahogy a második világháború idején a japán származású polgárait koncentrációs táborokba záró liberális amerikaiakat, vagy az osztályellenségnek minősített tömegeket Gulag táborokba záró szovjeteket is ez mozgatta.

De térjünk vissza az erőszak normájához! Talán bele se gondolunk elsőre, mit is jelent, mikor az lesz normális, elvárt, hogy kegyetlenkedjünk az ellenségnek bélyegzett személyekkel szemben. Pedig meghatározó szerepe volt ennek a normának abban, hogy átlagemberek tömeggyilkosokká váljanak. Ha ugyanis a porosz állam szigorú fegyelmét és vak tekintélytiszteletét ötvözzük ezzel a normával, engedelmes gyilkoló gépeket kapunk, a jóravaló német ugyanis mindenekelőtt engedelmes. Ha pedig valaki jó, normakövető polgár akar lenni, a mindenkori normát követi, akkor is, ha az a humanista értékekkel megy szembe. „Parancsra tettük.” – védekeztek a katonák, mikor a világháború után felelősségre vonták néhányukat a történtekért és az a helyzet, hogy részben igazat mondtak. A neveltetés, a csoportnyomás és az ideológia együtt teremtették meg azt a lelki teret, ahol a szadizmus és az ölés a legtermészetesebb hétköznapi tevékenységekké, a munka részévé váltak.

A neveltetés, ideológia és csoportnyomás hármasában az utóbbinak kiemelt szerep jutott és az áldozatokra és a felszabadítókra is egyaránt hatással volt. A hivatalos emlékezetpolitikába nem fért bele, de életinterjúkból tudjuk, hogy a foglyok egymás közt, egymás kárára is kegyetlenkedtek. És mikor egy beteg rabtárstól veszik el a kenyeret, akinek úgysincs esélye a túlélésre, azt még magyarázhatnánk az életösztönnel, de mikor férfi elítéltek használnak szextárgyként női elítélttársakat, azt semmiképp sem. Ahogy arról sem esik sok szó, hogy a felszabadító katonák milyen formában várták el a hálát az egykori fogolynőktől, vagy, hogy az embermentők egy része szexuális ellenszolgáltatást várt a segítségért cserébe – lásd részletesebben Pető Andrea: Elmondani az elmondhatatlant című könyvében.

Mindezt elintézhetnénk azzal is, hogy az emberek egy része állatias, civilizálatlan, vagy gonosz, de többről van itt szó. Az utókor elkövetőknek, áldozatoknak és felszabadítóknak nevezi a történet résztvevőit, de az igazság az, hogy egy háborúban és egy népirtásban mindenki egyben áldozattá is válik, lelkileg mindenkit alakít, megnyomorít egy ilyen élmény, függetlenül attól, hogy a fegyver és a kerítés melyik oldalán áll és milyen egyenruhát visel. Akik ilyen sokáig és ilyen intenzitással élnek az erőszak normája mellett, azok elveszítik a finomabb, gyengédebb érzések megélésének képességét, rémálmok és disszociatív tünetek kísérhetik őket, akár egy életen át, illetve a társas kapcsolódás, a kötődés is nehézzé, vagy szinte lehetetlené válik a számukra. Ezt a jelenségkört, pontosabban annak egy részét nevezi a szakirodalom PTSD-nak, vagyis poszttraumás stressz zavarnak.

A civil lakossággal és a hadifoglyokkal szembeni kegyetlenkedés minden modern háború és minden résztvevő fél sajátja. Szeretjük azt hinni, hogy csak a gonosz németekre, vagy épp az „állatias ázsiai szovjetekre” igaz az ilyesmi, de Drezda gyújtóbombákkal való porig rombolása (kb. 60000 áldozat), a Hirosima (90-140 ezer áldozat) és a Nagaszaki (80-140 ezer áldozat) elleni atomcsapás épp a civilizált és liberális szövetségesek műve volt, ahogy a Katinyi mészárlást (kb. 23000 áldozat) is szervezetten, európai neveltetésű orosz tisztek felügyelete mellett követte el a szovjet hadsereg. Ezek a népirtások két dologban különböznek a Holokauszttól, egyrészt méreteiben (időtartamban, szervezettségben és az áldozatok számában) messze elmaradnak tőle, másrészt, ezekért senkit nem vontak felelősségre, Drezda, Hirosima és Nagaszaki bombázását ráadásul máig háborús hőstettnek tartják az egykori szövetségesek által írt történelemkönyvekben.

A Holokauszt közvetlen, jelenre is ható következményei tetten érhetőek a világ zsidóságának identitásában számos módon, de a németek bűntudatában is, ami jellemzi még a generációkkal az események után született polgárok széles tömegeit is. A bocsánatkérés és a jóvátétel sok formában megtörtént már azóta – a világháború után a britek talán a saját bűntudatukat enyhítendő a gyarmatbirodalmuk egy darabját a zsidóságnak adták tekintet nélkül a helyi etnikai viszonyokra, ma ezt a területet hívjuk Izraelnek; a németek kezdetben haditechnikával és az újdonsült zsidó állam haderejének kiképzésével, majd pénzbeli jóvátétellel, valamint emlékművek építésével és a bűnök elismerésével adóztak az áldozatok előtt, de így tett számos bank és vállalat is, akik a nácikkal kollaboráltak, ahogy a németekkel szövetséges és így a Holokausztban szintén részt vállaló országok, köztük Magyarország is – a kollektív megbocsátás sajnos még várat magára, ami egyre inkább kontra produktív, például Németországban. (Meggyőződésem, hogy részben a szűnni nem akaró bűntudatos helyzetre adott egyik kilépést kereső válasz az AfD előretörése.)

Ha ennél általánosabban próbáljuk értelmezni a történteket, hogy a jelenre vonatkozó tanulságokat is levonhassunk, ma az látszik, hogy a Föld lakossága a ’30-as évekhez képest bő 3 és félszeresére nőtt (akkor kb. 2 milliárd fő, 2020-ban 7,8 milliárd fő), a vagyon még soha nem oszlott meg annyira egyenlőtlenül a történelemben, mint manapság és a gazdasági rendszerünk működési alapelvei miatt időről-időre válságokba sodródunk, ráadásul egyre gyorsuló ütemben és egyre radikálisabb mértékben változtatjuk a klímát, durván beszűkítve így az elérhető erőforrásokat. Vagyis a népirtások minden eleme adott, ellenségképnek ott vannak a bevándorlók, a más vallású emberek, vagy a politikailag másként gondolkodók, a lökés lehetőségét pedig minden válság potenciálisan magában hordja. A harmadik világ országai a nagyobb nyomor miatt kitettebbek, de a magas technológiai fejlettség a nyugat országaiban középtávon az ökológiai válság miatt várhatóan bekövetkező erőforrásszűkével együtt szervezettebb és nagyobb arányú pusztításra tesznek bennünket képessé. Mikor népesedésről, fenntarthatóságról, gazdaságszervezésről, vagy társadalmon belüli vagyonmegoszlásról beszélgetünk, jusson eszünkbe, hogy ennyire húsbavágó és brutális következményei is lehetnek a döntéseinknek évek, évtizedek múlva!

4 komment

Címkék: történelem háború társadalom náci pszichológia világháború nácizmus népirtás túlnépesedés genocídium csoportnyomás társadalmi feszültség II. világháború Hitler Holokauszt vagyoni egyenlőtlenség vagyonkoncentráció


2020.02.18. 08:30 Mayer Máté

A Terminator és a rendszerszemlélet

Kamaszként nagy rajongója voltam a Terminator filmeknek és a poszt-apokaliptikus jövőben játszódó regényeknek, így a közelmúltban bemutatott 6-dik részre, a Sötét Végzetre már csak nosztalgiából is kíváncsi voltam. Közben épp a Tóth Csaba által elindított sci-fi, fantasy, szuperhős és horror műfajokon keresztül társadalom- és természettudományos megközelítéseket bemutató könyvsorozat legújabb darabját, a Párhuzamos Univerzumokat forgattam. Innen pedig szinte már adta is magát, hogy az említett könyvsorozatban kevéssé tárgyalt Terminator univerzumot a pszichológia, azon belül is a rendszerszemlélet felől szemlélve én is írjak egy hasonló, „kéretlen fejezetet”. Ezt olvashatja most a Kedves Érdeklődő.

(Alább főként a filmekből és a Terminator TV sorozatból, kisebb részben pedig a regényekből és videojátékokból felépülő Terminator univerzumot veszem górcső alá, így óhatatlanul is spoilerezni fogok, ezért előre szólok azoknak, akik még nem látták/olvasták/játszották ezen műveket.)

Az első filmből megtudhatjuk, hogy a hadászati célokra fejlesztett szuperszámítógép, a Skynet egyszer csak öntudatra ébred és atomháborúba taszítja az emberiséget, a kevés túlélőt pedig gyilkos gépezetekkel, Terminatorokkal igyekszik levadászni. Reménytelen helyzetben lévő fajunk ugyanakkor megmenekül egy zseniális vezetőnek, John Connor-nak hála, aki ütőképes hadsereggé szervezi az ellenállni kész embereket és végül legyőzi a gyilkos MI-t, a teremtményeivel együtt. A Skynet azonban, elemezve a John jelentette fenyegetést arra a következtetésre jut, hogy még az Ítélet Napjának nevezett atomháború előtt el kell pusztítania a férfit. Így, az időutazás frissen felfedezett technológiáját használva percekkel az emberek győzelme előtt Terminatorokat küld vissza különböző időpontokba azzal a feladattal, hogy végezzenek John-nal, vagy annak születése előtt az anyjával, Sarah-val.

A nő és gyermeke végül csak úgy tud megmenekülni, hogy az emberi ellenállás is minden alkalommal visszaküld egy védelmezőt, hol egy emberi katonát, hol átprogramozott Terminatorokat, akikkel közösen újra és újra legyőzik a gyilkos kiborgokat/robotokat. A történet azonban nem áll meg itt, a Terminator 2 Ítélet Napjában Sarah úgy dönt, hogy visszavág és nem csak a fiát menti meg, de egyúttal megsemmisíti a még csak csíra állapotban lévő Skynetet és minden adatot és eszközt, amiből újra lehetne alkotni. Még a kutatásokat vezető tudós, Miles Dyson megölésétől sem riadna vissza, bár végül ez utóbbiban a fia és a segítségül küldött halálosztó megakadályozzák, hogy végül közösen hajtsák végre a szabotázst.

A Skynet tönkretételével tehát Sarah és John az, akik ténylegesen megváltoztatják a jövőt, így a folytatásokban, lényegében két alternatív valósággal találkozunk. A harmadik rész, a Gépek Lázadása szerint a Skynetet az USA kormánya valahogy mégis újraalkotta, így a Connor család akciója csak késleltetni tudta a világ végét, de megakadályozni nem. Minden további film, a TV sorozat, a regények és a játékok is ezt a történetet, vagy az eredeti, ’97-es apokalipszist éneklik meg, ahol John végül mindig győzedelmeskedik a gépisten felett. Még az atomháborút látszólag elkerülő és a Skynettel – ottani nevén Genesys-szel – az ötödik részben közvetlenül a 2017-re tolódott Ítélet Napja előtt leszámoló Sarah Connor és Kyle Reese, illetve az őket segítő átprogramozott Terminator akciója utáni záró jelenet is azt sugallja, hogy a kataklizma elkerülhetetlen.

Egyedül a legújabb, hatodik epizód szakít a kánonnal, itt ugyanis Connor-ék valóban sikerrel járnak, bár a különböző idősíkokba visszaküldött Terminatorok egyike, egy sosem volt jövő egyetlen képviselőjeként később megöli John-t. Sarah a gyászba belenyomorodva öregszik meg és a további Terminatorok érkezését várja, hogy revansot vegyen rajtuk.

Egy alkalommal azonban nem a szokásos halálosztók, hanem egy különös, új modell, a Rev 9-es és egy mesterségesen felturbózott képességű, lényegében kiborg nő, Grace hullanak le meztelenül az égből, akiknek nem cseng ismerősen a Connor név és mindketten egy Daniella Rose nevű fiatal nőt akarnak megölni/megvédeni. Sarah is beszáll a buliba és hamarosan kiderül számára, hogy egy alternatív jövő katonáival van dolga. Eszerint a Skynet megsemmisült a szabotázsban, de jóval később kifejlesztettek egy hasonló katonai MI-t, a Legion-t, ami elődjéhez hasonlóan atomháborút robbantott ki, majd elkezdte levadászni a túlélőket, némileg másfajta Terminatorokkal. Csakhogy ebben a jövőben nem jut szerep John Connornak – akivel ugye jóval az Ítélet Napja előtt végzett egy halálosztó –, helyette Daniella, vagy, ahogy barátai és harcostársai hívják, Dani áll az emberek élére és ő győzi le a Legion-t és ez az a pont, ahol érdemes behozni a történetbe a rendszerszemléletet.

Látszólag – az Ítélet Napja után játszódó negyedik epizód kivételével – minden nagyfilm cselekménye ugyanaz: adott egy MI, a Skynet/Genesys/Legion, ami magára nézve veszélyesnek ítéli az emberiséget, ezért ki akar bennünket irtani. Terve csak azért nem sikerül, mert egy kivételes képességű ember John Connor/Daniella Rose az atomháború után a romok között ellenállást szervez és végül legyőzi a gépeket. Ez a történet két toposzra épül, a gonosz MI és a kivételes hős legendáira. Csakhogy, ha igaz lenne egyik, másik, vagy mindkettő, akkor a Skynet pusztulását követően nem kellett volna eljönnie az Ítélet Napjának, illetve John halála után a gépisten akadálytalan győzelmet aratott volna az emberek felett. Hogy mégsem így történt annak az okait pontosan megmutatja nekünk a rendszerszemlélet.

Kezdjük a Terminator univerzum egyik kulcs elemével, az időutazással. Lényegében azzal a második világháború utáni dilemmával állunk itt szemben, hogyha valaki visszamenne az időben, mondjuk az 1910-es évekbe és megölné a fiatal Hitlert, azzal elkerülhető lenne-e a második világháború? A filmek válasza pedig az, hogy nem, csupán a háború bizonyos elemei és időpontja változnának, ami megfelel a valóságnak. Ugyanis nem egyedül Hitler volt az, aki elindította a háborút, sőt, a Führer személye kevéssé is fontos a konfliktus szempontjából, mivel a világégéshez vezető, rendszer szintű okok már nélküle és tőle függetlenül léteztek. A világuralomért folyó versengés Hitlertől függetlenül vezetett az első világháborúhoz, a Versailles melletti békékhez sem volt köze, amik kiszolgáltatott és függő helyzetbe hozták Németországot az évszázados ellenséggel, Franciaországgal szemben. (Mellesleg a két ország messzire nyúló konfliktusa is független Adolftól.) A kapitalista gazdasági berendezkedés strukturális hibái miatt kirobbant ’29-es gazdasági válság is kívül esett a későbbi Führer hatókörén, ahogy az is, hogy a demokratikus német kormányzat képtelen volt hatékonyan fellépni a megalázó, igazságtalan és nagyon szerencsétlen békefeltételek alapvető felülvizsgálatáért, hogy legalább esélye legyen a németeknek kilábalni a válságból. A franciák hajthatatlanságáról sem Hitler tehetett, ami tovább nehezítette a demokratikus német politikusok dolgát.

Hitler csupán egy radikális német párt, az NSDAP vezetője volt, akik hangzatos szlogenekkel kínáltak gyógyírt a bajokra. De kínáltak ilyet a német kommunisták is, csupán az ő PR-juk rosszabb volt, mert akkorra a Szovjetunió már a gyakorlatban is megmutatta, hogy mit jelent a kommunizmus kísérletének megvalósítása. No, nem a kisemberek szintjén volt ez elrettentő, hanem a tehetős németek körében, akik így szívesebben finanszírozták Hitlert, mint a szélsőbalosokat, ami megint csak nem Adolf érdeme.

Mik tehát a világháborúhoz vezető rendszerszintű tényezők? A világuralomért folyó verseny, aminek ideológiája az ókorig nyúlik vissza, a Versailles környéki békék, melyek folyamatosan fenntartották a feszültséget a győztes és a vesztes államok között, a világgazdaság strukturális problémái, amik egy gazdasági válságban csúcsosodtak ki és ami radikális megoldásokat tett elképzelhetetlenből kívánatossá és végül a demokratikus, béke párti politikai erők impotenciája. A háború feltételei tehát adottak voltak tőle függetlenül is és ha nem Hitler, akkor valaki más lett volna a befutó a Führer szerepére és ő indította volna el a világháborút, hacsak a szovjetek meg nem előzik ebben – hisz a kapitalista nyugat és a kommunista oroszok között is fennállt egy kibékíthetetlen ellentét, ami magában rejtette a háború kockázatát.

De hogy jön mindez a Terminatorhoz? Mikor a Skynet arra a következtetésre jut, hogy az emberek csak azért tudják legyőzni, mert van egy különlegesen tehetséges vezetőjük, John Connor, akkor a gépisten téved. Sarah Connor ugyanebbe a hibába esik, mikor azt képzeli, hogy megállíthatja a Skynetet, ha elpusztítja a Cyberdyne Systems laborját. Ugyanis egyikük sem veszi figyelembe, hogy a John-t és a Skynetet kitermelő körülmények egyik, vagy másik pusztulásával mit sem változnak.

Bár Connor jó parancsnok, az emberek egy idő után nélküle is megszervezték volna magukat, lett volna egy vezetőjük és jó eséllyel győznek is – ahogy erre Dani esete világít rá –, mivel egyrészt az atomháború és a Terminatorok az embereket technológia imádóból a technológiával szemben ellenségessé tették. Ráadásul a gépisten sarokba szorította és olyan dilemma elé kényszerített fajunkat a megsemmisítő táborok felállításával, hogy vagy harc nélkül halunk meg, vagy a harc által esetleg túlélhetünk. Nem nehéz kitalálni, hogy a vesztenivaló nélkül maradt személyek java része mit választ egy ilyen helyzetben. Amikor pedig a háború tétje a túlélés vagy a kihalás, csak annak van értelme az emberek szempontjából, ha mind az utolsó leheletükig küzdenek.

Mi több a gépek jól azonosítható közös ellenségként jelentek meg, amivel szemben csak együtt volt esélyük az ellenállóknak, így a különféle nemi, faji, vallási, nemzeti, politikai, stb. ellentéteket félretéve a túlélők kénytelen-kelletlen összefogtak, létrehozva egy minden addiginál egységesebb emberiséget. Természetes, hogy kellett valaki, aki a mozgalom élére áll és ilyen szűkös erőforrások mellett a hatékonyság mindennél többet számít, tehát a szelekciós nyomás miatt nem volt fontos se a származás, se az előélet, se a képesítés, csakis az, hogy az illető a gyakorlatban is eredményesen vezeti-e a gépek elleni harcot. Vagyis azt mondhatjuk, hogy a John Connor-ság inkább egy intézmény, mint egy konkrét személy, amit bárki betölthet, ha az eredeti férfi kiesik, akár Daniella Rose is, mint arra Sarah Connor maga jön rá a hatodik részben.

És ugyanez igaz a Skynetre is. A gazdaság növekedési kényszere, ami rövidtávú profitmaximalizálásra és mind nagyobb piaci koncentrációra, illetve technológiai versenyre ösztönzi a cégeket, a gépistentől függetlenül létezett. Ahogy a nemzetállamokat lényegében túszul ejtő vállalati lobbik sem a Skynet teremtményei, melyek előbb említett érdekeit így a politika is kritikátlanul kiszolgálja. Nem a gépek tehetnek arról sem, hogy a tudomány és a technológia a vállalatok piaci érdekeinek lett alárendelve társadalmunkban. Azt érdemes megértenünk, hogy magát a Skynetet ugyan a Cyberdyne Systems fejlesztette ki, de a mesterséges intelligencia kifejlesztésére való igény a rendszer előbb említett elemeiből következik, megfejelve az egyre jobban technológiafüggővé váló lakosság támogató hozzáállásával. A Genesys, vagy a Legion példája épp azt mutatja meg, hogy puskákkal és bombákkal a kutatást csak lassítani lehet, de amíg megvan a gazdasági és politikai akarat a kifejlesztésére, addig megállítani nem.

A hatodik részben szintén Sarah az, aki a maga módján ezt ki is mondja. Mikor meghallgatja Grace történetét a Legion-ről, keserűen csak annyit tesz hozzá, hogy „Azok a szemetek semmiből sem tanulnak.”, utalva a gépistent kifejlesztő vállalatokra és kormányzatra – szűkebben talán a hadsereg vezetésére is –, de már föl sem veti, hogy akadályozzák meg az Ítélet Napját. A helyzet azonban az, hogy míg Sarah-nak volt miből tanulnia, épp az akciója sikere miatt, „Azok”, nem ismerték, nem is ismerhették a sötét jövőt, így nem volt miből okulniuk. Ha találkoztak is valamilyen formában Sarah történetével, az nem tűnhetett többnek számukra egy paranoid skizofrén nő zagyvaságainál. Pláne azok után, hogy ’97-ben ténylegesen nem volt atomháború, ami igazolta volna a történetét.

Visszatérve a Skynet/Genesys/Legion tehát nem csupán John/Dani zsenialitása miatt bukott el, hanem mert rengeteg stratégiai és taktikai hibát vétve egyszerűen nem volt elég hatékony az emberek kiirtásában. Másrészt az embereknek nem hagyott más választást, minthogy győzzenek, vagy kihaljanak, mivel belekényszerítette őket az élet-halál harcba.

Azon túl, hogy egy ilyen eszmefuttatás önmagában is érdekes lehet, a Terminator univerzum és ezen keresztül a rendszerszemlélet a valódi világunkra nézve is fontos tanulságokkal szolgál. Túl azon a kézenfekvő értelmezésen, hogy a mesterséges intelligencia kutatás veszélyes is lehet ránk nézve, ha a gépeket és az MI-t a technológia szimbólumának tekintjük, akkor a halálosztó sorozat azt üzeni nekünk, hogy a technológia révén önkéntelenül és tudattalanul ki is irthatjuk magunkat. Ugyanis a mi Skynetünk az ökológiai válságunk és a releváns szakértők ma már nem arról vitatkoznak, hogy létezik-e a probléma, vagy, hogy a technológiát használó ember tevékenysége okozza-e, hanem egyre inkább az a vita tárgya, hogy már elszabadult-e a klímaváltozás, vagy még kordában tartható. A Terminator világának kifejezéseivel az a kérdés, hogy elkerülhetjük-e még az Ítélet Napját, vagy a Skynet már kilőtte az atomtölteteket és várja a becsapódást, amit mi csupán tehetetlenül nézhetünk.

A rendszerszemlélet abban is segít nekünk, hogy beazonosítsuk azokat a rendszer szintű jelenségeket, amik az ökológiai válsághoz és azon belül a klímaválsághoz vezettek, – szinte pontosan ugyanazok, amik a Skynetet is létrehozták a filmekben – illetve arról is ad némi tájékoztatás, hogy milyen jövőbeni forgatókönyvekre számíthatunk, ha így haladunk tovább és mire akkor, ha változtatunk ezeken. Itt azonban nem pontos jóslatokra kell gondolni, csupán olyan eseményhorizontokra, amiknek jelenleg a szélső értékei a kisebb, helyi szintű humanitárius válságok és katasztrófák óriási zöld reformok mellett, amelyek alapvetően alakítják át a gazdaságot, a társadalmat, az államokat és a politikát, illetve az emberiség kihalása abban az esetben, ha továbbra is erőltetjük az exponenciális gazdasági növekedést.

A közép távú jövő e két szélsőség között mozoghat, amennyiben nem történik valamilyen nem várt esemény/csoda, mint néhány, ma még elképzelhetetlen tudományos felfedezés, melyek segítségével közvetlenül képessé válunk a bolygó klímájának, ökoszisztémájának, illetve a talaj termő és vízvisszavevő képességének a manipulálására. De lehet ilyen egy nagyobb méretű aszteroida becsapódása is a bolygónkba, egy pusztító világjárvány, vagy egy fejlett idegen faj, ami már az ökológiai válság tetőpontja előtt kiirt/megtizedel bennünket, így változtatva a jelenlegi trendeken. Sőt, az sincs egészen kizárva, hogy egy MI is öntudatra ébredhet és jaj nekünk, ha ellenséget lát a teremtőiben…

2 komment

Címkék: filozófia pszichológia klímaváltozás elmélkedés filo rendszerszemlélet Connor Skynet Terminator Spanyolviasz


süti beállítások módosítása