HTML

Spanyolviasz

Álmodtam egy jobb világot: http://kompetenstarsadalom.blogspot.hu

Friss topikok

  • Mayer Máté: @maxval bircaman szeredőci szürke proletár: A nem-befogadás valóban az egyik út. Bár szerintem nem... (2018.03.20. 08:15) „A múltból tanulj, ne benne élj!” – Róma bukása
  • Mayer Máté: @maxval bircaman szeredőci szürke proletár: Egyetértek Veled, hogy a nagytőke túlhatalma óriási pr... (2018.02.13. 12:49) A populizmusról
  • Mayer Máté: @RózsaJudit: Igaza van, amikor azt írja, hogy az állami szabályozó kiszámíthatatlanságot visz a re... (2018.02.13. 11:42) Fenntartható gaz(da)ság
  • Mayer Máté: @RózsaJudit: Ez így nem teljesen igaz. Csak az utóbbi években tech milliárdosok, mint Zuckerberg, ... (2018.02.01. 18:04) A múltból tanulj és ne benne élj! – Róma 2.
  • Mayer Máté: @maxval bircaman szeredőci szürke proletár: Nagyon fontos gondolat! Amit írsz, bár pontatlanul, de... (2018.01.23. 09:00) A politikai korrektségről

Közösség

Utolsó kommentek

  • Mayer Máté: @maxval bircaman szeredőci szürke proletár: A nem-befogadás valóban az egyik út. Bár szerintem nem... (2018.03.20. 08:15) „A múltból tanulj, ne benne élj!” – Róma bukása
  • maxval bircaman szeredőci szürke proletár: A fő megoldás a nem-befogadás szerintem. Persze ha a mi közösségünk nem képes megerősödni, el le... (2018.03.17. 10:53) „A múltból tanulj, ne benne élj!” – Róma bukása
  • Mayer Máté: @maxval bircaman szeredőci szürke proletár: Egyetértek Veled, hogy a nagytőke túlhatalma óriási pr... (2018.02.13. 12:49) A populizmusról
  • maxval bircaman szeredőci szürke proletár: @Mayer Máté: A legnagyobb diktatúra a nyugati liberális demokrácia, a hatalom a nagytőke kezében... (2018.02.13. 12:16) A populizmusról
  • Mayer Máté: @maxval bircaman szeredőci szürke proletár: Ironikusan igaz, amit írsz, a gyakorlat szintjén már k... (2018.02.13. 11:47) A populizmusról
  • Utolsó 20

Címkék

25 év (1) adat (1) Adolf (1) alacsony önértékelés (1) alárendelődés (1) Alexandrosz (1) alkalmazott (2) alkohol (1) államtitok (1) általánosítás (1) al Kaida (1) Amidala (1) Anakin (1) anarchizmus (2) androgűn (1) Antal József (1) antiteizmus (1) apokalipszis (1) armageddon (1) asztrológia (1) ateizmus (3) autoimmun betegség (1) autoritás (1) ayurvéda (1) ayurvédikus (1) baloldal (2) befolyásolás (1) beosztott (2) big picture (1) biológia (1) Birodalom (1) biszexualitás (1) bizalom (1) biztonság (1) blogindító (1) BNO-10 (1) boldogság (2) Brexit (1) cenzúra (1) civil (3) civilizáció (1) colonus (1) csábítás (1) csábító (1) család (4) családterápia (1) Csillagok háborúja (2) csoport (1) csoportidentitás (1) csöves (1) Darth Vader (2) darwinizmus (1) demográfia (2) demokrácia (10) démonizálás (1) depresszió (1) destabilizáció (1) destabilizálódás (1) digitális (1) digitális magány (1) diktatúra (4) diplomácia (2) Disney (1) divat (2) DK (3) dolgozó (1) dominancia (1) drog (1) DSM-V (1) egalizmus (1) egészség (4) egészségmegőrzés (1) egészségügy (2) egyén (1) egyenlőség (4) egyformaság (1) egyház (3) Együtt (2) együttélés (1) együttgondolkodás (1) együttműködés (1) elégedetlenség (1) elengedés (1) élet (1) életszínvonal (1) elfogadás (1) elidegenedés (3) elit (2) elitizmus (1) ellenzék (1) elmélkedés (5) Első Rend (1) elv (1) elvándorlás (2) elvárás (1) elvtelenség (1) ember (2) ember és környezet (1) én (1) energiahatékonyság (1) énideál (1) EQ (1) érdek (1) erő (1) erőszak (1) erő kutusz (1) érték (1) értékválság (2) érzelemszabályozás (1) érzelmi intelligencia (1) ész (1) eszme (2) eszmetörténet (1) etikus (1) EU (3) Euróoai Unió (1) Európai Unió (2) evolúció (4) evolúciós pszichológia (1) ezotéria (1) fajgyűlölet (1) fasizmus (2) fast-fashion (1) FED (1) fejlődés (3) félelem (2) felelősség (1) felettes én (1) felkelés (1) felmelegedés (1) felnőtt (1) felnőttek (1) félrelépés (2) feminizmus (2) fenntartható (6) férfi (3) férfiak (3) feszültség (1) feudalizmus (1) fiatal (1) fiatalok (1) Fidesz (4) film (3) filo (49) filozófia (52) finn (1) finn-ugor (1) fogyasztásmentes (1) fogyasztói társadalom (2) fölérendelődés (1) főnök (2) forradalom (2) Francia Forradalom (1) függőség (3) gazdagság (2) gazdaság (9) gazdasági válság (2) gender (1) generáció (1) genetika (1) globális felmelegedés (3) globalizáció (1) gondolkodás (3) gyarmatosítás (1) gyász (2) gyerek (1) gyerekvállalás (1) gyógyászat (1) Gyurcsány (1) háború (2) hadsereg (1) hajléktalan (1) hajléktalanság (2) hála (1) halál (2) hangulatzavar (1) Han Solo (1) Harmadik Birodalom (1) Harmadik Világ (1) hatalmi elit (1) hatalom (8) házasság (2) hazugság (1) hidegháború (2) hiedelem (1) hierarchia (1) hippi (1) hit (1) Hitler (1) Holokauszt (1) homeopátia (1) homoszexualitás (1) hontalan (1) Horn Gyula (1) humanizmus (1) hun (1) hunok (1) hűség (2) hűtlenség (2) idegengyűlölet (2) identitás (1) ideológia (2) idősek (1) időskor (1) igaz szerelem (1) india (1) indiai (1) információ (1) integráció (1) inteligencia (1) intellektus (1) internet (2) intimitás (1) inverz szexizmus (1) IS (1) ISIS (1) isten (1) Iszlám Állam (1) játék (3) Jedi (2) (1) Jobbik (4) jobboldal (2) jólét (3) jóléti társadalom (3) jóslás (1) jövő (1) jövőkép (1) jövőkutatás (1) Jung (1) jutalom (1) kapcsolatok (1) kapitalizmus (3) Karl Marx (1) Kárpát-medence (1) kataklizma (1) kegyes hazugság (1) kelet (1) képviselet (1) képviseleti demokrácia (2) kerítés (1) kiadó (1) kiegyenlítődés (1) kihalás (1) kilátástalanság (1) Kína (2) kína (1) kínai (1) kisebbrendűség (1) kivándorlás (1) kizsákmányolás (1) klerikális (1) klímaváltozás (8) kognitív (1) kommunikáció (1) kommunizmus (1) konfliktus (1) kontroll (1) könyv (1) konzervatív (1) környezet (3) környezetvédelem (2) köszönet (1) köszöntő (1) kötődés (1) közélet (11) Közép-Kelet Európa (1) közlekedés (1) közösségi nyomás (1) Köztársaság (1) közvetlen demokrácia (1) krízis (1) külföldi munkavállalás (1) kultúra (2) kultusz (1) kütyü (1) kvóta (1) Kylo Ren (1) látó (1) lázadás (1) Leia (1) lélek (11) lélektan (19) lélekten (1) lelki betegség (1) lelki egészség (2) lelki nevelés (1) Liberálisok (1) liberális feminizmus (1) libertarianizmus (1) libertinizmus (1) LMP (3) lobbi (1) Luke (1) magány (2) magatartásorvoslás (1) magyar (2) Magyarország (1) magyarság (1) manipuláció (1) Marx (1) média (5) médiakutatás (1) medicina (1) megcsalás (3) megfelelés (1) megkérdőjelezhető (1) megváltoztatás (1) Megyessy (1) meleg (1) melegség (1) meló (1) menekült (2) menekültek (2) menekültválság (1) menekült válság (1) migráció (7) migráns (2) migránsok (2) mítosz (3) mobilitás (1) modern ideálok (1) MoMa (1) Momentum (1) monogámia (3) moralizálás (1) mozi (1) MSZP (3) multi (1) munkahely (1) náci (2) nácizmus (1) nagyvállalat (1) nagy Ő (3) Nagy Sándor (1) nárcizmus (1) Nem (1) Nemiség (1) nemiség (2) nemi erőszak (1) nemi szerep (1) Nemi vágy (1) nemzet (2) nemzetállam (1) nemzethalál (1) nemzeti szocializmus (2) nemzetközi kapcsolatok (1) neokonzervativizmus (1) neoliberalizmus (1) neonáci (1) népességfogyás (1) népharag (1) népszavazás (1) népvándorlás (3) (2) nők (4) növekedés (2) nyílt tabu (1) nyitott kapcsolat (2) Nyugat (1) nyugat (1) Ő (2) objektivitás (1) öko (2) oktatás (2) október 2-a (1) olvasás (1) önismeret (1) önszeretet (1) önszerveződés (1) Orbán (1) öreg (1) öröm (1) oroszok (1) Oroszország (1) orvostudomány (2) őshaza (1) összefogás (1) osztály (1) Palpatine (2) pár (1) párbeszéd (1) Párkapcsolat (1) párkapcsolat (10) pártok (1) párválasztás (1) patrícius (1) pénz (1) pénzügy (1) pestis (1) plebejus (1) plebs (1) PM (2) polgár (1) polgárháború (1) poligámia (2) politika (14) politikai korrektség (1) politikus (1) popkultúra (2) populista (1) populizmus (3) poszt-apokaliptikus (1) profit (1) promiszkuitás (2) propaganda (1) psziché (3) pszicho (3) pszichológia (26) pszichopatológia (1) Putyin (1) radikális (1) radikális feminizmus (1) radikalizákódás (1) rasszizmus (1) recesszió (1) referendum (1) rendszerváltás (1) részvételi demokrácia (3) röghözkötés (1) Róma (2) Római Birodalom (3) Róma bukása (1) rossz (1) sajtó (1) sajtószabadság (1) sámán (1) sci-fi (2) siker (1) Sith (2) skinhead (1) Skywalker (1) Snoke (1) sorozat (1) soviniszta (1) sovinizmus (2) Spanyolviasz (27) spanyolviasz (40) spekuláció (1) spirituális (2) spiritualitás (3) stagnálás (1) Star Wars (2) Stephen Hawking (1) szabad (1) szabadpiac (1) szabadság (4) szabad akarat (1) szabad világ (1) számítógép (1) számítógépes játék (1) származás (1) szegénység (1) szekta (1) szellemtudomány (1) szélsőjobb (1) szélsőség (1) szélsőséges (1) személyiség (1) szemlélet (1) szenvedés (1) szerelem (3) szex (5) szexizmus (2) Szexualitás (1) szexualitás (5) Szíria (1) szkíta (1) szkíták (1) szociális ügy (1) szocializmus (1) szociál darwinizmus (1) szociológia (1) szorongás (1) szpanyolviasz (1) sztereotípia (1) sztereotipizálás (1) szubjektivitás (1) születésnap (1) szülő (2) szülők (1) szülőkép (1) szülőszerep (1) szuperego (1) tabu (4) táltos (1) tárgy (1) társ (1) társadalmi csoport (1) társadalmi fejlődés elmélet (1) társadalom (45) társkapcsolat (2) tartósság (1) távgyógyító (1) távol-kelet (1) technika (1) technológia (7) tekintély (1) tekintélyelvű (1) telekommunikáció (1) teljesítmény (1) természet (1) természetes szelekció (1) természetgyógyászat (1) természettudomány (1) terorizmus (1) terror (2) terrorizmus (1) testvériség (1) tini (1) titok (4) tőke (1) tolerancia (3) történelem (8) transzperszonális (1) trend (1) Trump (1) túlfogyasztás (2) túlnépesedés (10) túltermelés (2) túlvilág (1) TV (1) ugor (1) újság (1) újságíró (1) Uj Péter (1) Unió (1) uniszex (1) űrkutatás (1) USA (3) üzlet (1) vágy (1) vagyon (1) válás (2) választók (1) vállalat (1) vállalati kultúra (3) vallás (6) valóság (1) valós vágyak (1) válság (6) változó világ (1) világkép (1) világnézet (1) világrend (2) világűr (1) világuralom (1) világválság (3) világvége (1) virtuális vágyak (1) virtuális valóság (1) viselkedés (1) Vona (1) vonzó (1) vonzódás (1) vonzóság (1) xenofóbia (2) Y (2) Y generáció (1) zöld (3) Címkefelhő

2018.03.17. 10:42 Mayer Máté

„A múltból tanulj, ne benne élj!” – Róma bukása

A cikksorozat előző részeiben szó volt a római idők korszelleméről, illetve a Birodalom társadalomszerkezetéről, és legfőképp a jelennel meglévő párhuzamokról, tanulságokról. Ebben a bejegyzésben ismét Rómához nyúlok vissza azért, hogy sorra vegyem, milyen okok vezettek az 1000 éves Birodalom bukásához és azt, hogy ezek az okok mit üzennek nekünk, milyen tanulsággal szolgálnak a mi világunkra nézve.

Ha kinyitunk egy általános-, vagy középiskolai történelemkönyvet, nagyjából annyit olvashatunk ki belőle, hogy jöttek a hunok, meg mindenféle germán törzsek, akiket lefizettek a Kelet-Római Birodalom császárai, hogy inkább nyugatabbra menjenek. Közben a római vezetőket jobban érdekelte, hogy egymásnak keresztbe téve hatalomra juttassák a saját báburalkodójukat, mint az, hogy megvédjék a Birodalmat. Vagyis Róma bukását a kelet-nyugati széthúzás, illetve a Nyugat-Római Birodalmon belüli széthúzás, a népvándorlás és a nyugat gazdasági visszaesése okozta. Mert míg a Birodalom keleti fele továbbra is virágzott a távolsági kereskedelemnek hála, addig a nyugati területek nem tudtak versenyképes termékeket gyártani és a provinciák megszállva tartása több pénzbe került, mint amennyit hoztak.

Leegyszerűsítve a dolog persze így igaz is, de ha kicsit a felszín mögé nézünk, akkor sokkal érdekesebb és tanulságosabb képet kapunk. A válság első jelei a császárság kezdeti időszakára nyúlnak vissza. Ekkorra ugyanis fokozatosan terjedő gyakorlattá vált, hogy a római gazdasági elit, de még a kevésbé tehetősek is elkezdték keresni és vásárolni a Távol-Keletről behozott termékeket. Főleg az indiai fűszerek, valamint a drágakő és a kínai selyem volt kelendő. Ez a fajta „antik világkereskedelem” azonban nem volt kétoldalú. A Birodalom portékáira nem volt vevő Ázsiában, ezért a kalmárok csak aranyért és ezüstért cserébe tudták behozni a népszerű árucikkeket. Aminek a századok során az lett az eredménye, hogy lassanként elkezdett elfogyni az arany és ezüst a Birodalomból és az egymást követő császárok arra kényszerültek, hogy újra és újra csökkentsék a pénzek nemesfém tartalmát.

Ismerős? A pénz értéktelenítése, vagyis inflációja nem egy természetes, automatikus folyamat ma sem, azt mindig „fölülről vezérlik”, persze ma már nem ennyire központosított és egyszerű módon, hanem sok áttételen keresztül – jelenleg a jegybankok kamatemelései és kamatcsökkentései befolyásolják a leginkább, illetve a tőzsdék ingadozásai.

Visszatérve Rómához, a mindennapokra nézve a pénz értéktelenedésének számos gyakorlati hatása lett. Egyfelől, aki nem tudta az infláció mértékével növelni a bevételeit, annak csökkent az életszínvonala, ezért a mai gazdasághoz hasonlóan egyfajta folyamatos növekedési kényszert teremtett az infláció – „ha nem tudsz nőni, lemaradsz/elszegényedsz”.

Másrészt, időközben a társadalomban kialakult egy olyan réteg, akiknek ha törik, ha szakad tartani, sőt lehetőleg időről-időre emelni kellett a fizetését: ők voltak a hivatásos, zsoldos katonák. Bár ez a nyomás eredetileg az inflációtól függetlenül született meg, de a későbbiekben részben ez is hatott rá. Azért volt fontos a katonák kedvében járni, mert a hatalmas Birodalomban a romanizáció – a római kultúra, életmód, jogrend, stb. meghonosítása a provinciákban – csak lassan haladt, a Rómát megszállónak tekintő helyiek pedig, ahogy azt érezték, hogy a hatalma gyengül, azonnal fellázadtak a helytartók ellen. Tehát a Birodalom területeit nem volt elég meghódítani, azokat erővel meg is kellett tartani.

Másrészt Róma keleti határai mentén mindig akadt egy rivális birodalom – sokáig a parthusok –, akik, akárcsak az egyre inkább túladóztatott provinciák lakói, ha a Birodalom gyengülését érezték, máris támadásba lendültek, de szívesen be-betörtek az európai tartományokba a szomszédos germán törzsek is portyázni, zsákmányt szerezni. Vagyis a seregre azért is szükség volt, mert meg kellett védeni a határokat.

De ami mindennél fontosabbnak bizonyult az uralkodók szempontjából: ha a hadsereg elégedetlenkedett, annak hamarosan mindig a császárok itták meg a levét, mert letaszították, meggyilkolták őket, hogy a seregnek, vagy legalábbis bizonyos légióknak kedves vezetőt ültessenek a helyére. Tehát a császár élete függött attól, hogy a katonái kedvében járjon, míg a lakosság legfeljebb morgolódott, ha magasabb adókkal sújtotta őket, vagy, ha föl is lázadtak, a sereg mindig le tudta verni ezeket a megmozdulásokat.

A fenti modell megint csak ismerős lehet, ha az USA-ra gondolunk, ahol az első világháború során a hadiipari lobbi akkora hatalomra tett szert, hogy máig nem nagyon meri senki komolyan megkérdőjelezni az elnökökre, a szenátusra és a képviselőházra gyakorolt befolyásukat, mert, mondjuk úgy, az ilyen kritika „nem egészséges”.
A katonák mellett a roppant területek közigazgatásáért, többek közt az adók összeírásáért és beszedéséért felelős hivatalnokok száma, vagyis a bürokrácia is igen méretesre duzzadt, ami szintén költséges volt és itt sem volt tanácsos a „költségoptimalizálás”. Mert hivatalnokok nélkül a birodalom kormányozhatatlanná vált volna, ha pedig hanyagul, vagy túl korrupt módon végzik a dolgukat, nem folyik be elég adó, hogy részben őket, részben a sereget fizetni lehessen, nem beszélve a sokszor igen nagyszabású állami építkezések költségéről.

Róma bukását tehát eredendően a kelettel szemben deficites gazdasága és a lassanként öncélúvá váló hadseregének és apparátusának roppant fönntartási költségei okozták. Ha arra gondolunk, hogy napjainkban a termelés szinte minden iparágban keletre lett áttelepítve nyugatról és megnézzük, hogy ennek hatására hogyan vált pár évtized alatt Kína az USA kihívójává, könnyen újabb párhuzamot láthatunk. A dolog azonban részben sántít, mert a multik, bár a termelést valóban a harmadik világ országaiba vitték, a legtöbb értéktöblettel járó innovációs tevékenységeket jellemzően meghagyták az anyaországban. Így papíron, bár a termékeket valóban, mondjuk Kína állítja elő, az ehhez szükséges technológiát nyugaton kutatják, illetve magát az eszközt is az anyaországban tervezik meg. Vagyis ennél a példánál maradva elvben Kína a kar, de nyugaton van az ész, ami ezt a kart mozgatja.

Csakhogy a gyakorlatban a fejlődő országok szép csendben eltanulták, vagyis lenyúlták a nyugati technológiákat. Sőt, elkezdték továbbfejleszteni azokat, hiszen állami támogatással nyugatra küldték tanulni a legtehetségesebb fiataljaikat, akik hazatérve már maguk is teljes értékű szakemberekként vehettek részt kutatásokban és fejlesztésekben. Másrészt álomfizetésekért odacsábítottak nyugati szakembereket is azokra a területekre, ahol még nem volt kellő tudású vagy számú saját munkaerő. Tehát azok, a nemrég még elmaradott harmadik világbeli hatalmak, akik elég korán be tudtak kapcsolódni ebbe a folyamatba, egyszer csak elkezdtek önállóan saját termékeket is gyártani. Ráadásul Kína esetében olyan roppant állami támogatással segítik ezeket a külföldi piacokra jutásban, hogy az áraikkal a nyugati gyártók nem versenyezhetnek, miközben minőségben már elérik, vagy olykor le is hagyják a fejlett világ nagy márkáinak gyártmányait.

Ugyanakkor nyugaton is folyamatos az innováció és így a kelet-nyugati verseny lassanként kereskedelmi háborúvá érett – Trump elnök intézkedéseitől függetlenül is. Ez az, ami az ókori Rómából hiányzott. A Birodalom bukásának harmadik oka az innováció hiánya. Nem arról van természetesen szó, hogy a Tiberis partján ne lett volna technológiai fejlődés, de például a padlófűtést nem vitték el a római cégek Indiába és Kínába, ahogy az építészet más vívmányait sem, miközben a kézműves ipar termékei alig fejlődtek és nem váltak keresetté a Távol-Keleten. A császárkorban pedig, bár többen látták a válság jeleit, igazán nem ismerték föl, hogy mit lehetne és kellene tenni a versenyhátrány ledolgozásához. Így ahelyett, hogy magasabb színvonalú oktatásba és kutatásfejlesztésbe fektettek volna, a helyzetet adottnak vették és a jól bevált módon próbálták orvosolni: hódítással.

A mai Erdély, akkori nevén Dacia provincia meghódítása kizárólag azért történt meg, mert az ottani aranybányákból igyekeztek fedezni a kiáramló nemesfémek okozta éhséget és így a romló pénz problémáját. Ám az intenzív kitermelés miatt néhány évtized alatt ezek a bányák is elapadtak. Ekkor jött az újabb, máig is használt módszer egy rendszer szinten problémás gazdaság lyukainak toldozására: az adóemelés.

A hódítások végeztével ráadásul egy olyan probléma is megjelent, hogy elapadt az addigi olcsó, nagytömegű rabszolga-utánpótlás. Ahogy pedig ment föl a rabszolgák ára, úgy vált egyre gazdaságtalanabbá az alkalmazásuk. Innen nézve épp kapóra jött, hogy jó részben az inflációnak köszönhetően megjelent a birodalomban egy elszegényedett szabadokból álló réteg, akiknek bérmunkaként ki lehetett adni az addig rabszolgákkal végeztetett tevékenységeket. Ők lettek a colonusok. Igaz ugyan, hogy az ő fenntartásukat nem kellett a tulajdonosoknak fizetni, de így meg a saját megélhetésükhöz szükséges terményhányadot hagyták náluk, vagyis ezek a gazdaságok kevesebbet termeltek piacra és többet önfenntartásra. Jellemzően a colonusok a termelőeszközeiket is maguk készítették, így ezeket sem kézművesektől szerezték be, így sem ösztönözve az áruforgalmat, ráadásul sok helyen alig voltak érdekeltek a hatékonyabb termelésben, mert a hasznot úgyis a tulajdonosok fölözték le, ezért innovációt sem lehetett várni tőlük ebben a modellben. Ez utóbbi azért különösen problémás, mert az egyre inkább túlnépesedő Birodalom lakóinak etetése így egyre nehézkesebb feladattá vált.

Mindemellé Róma, a sokáig legkeresettebb termékét, a római polgárjogot is elinflálta, amikor Caracalla császár Kr. u. 212-ben megadta azt a Birodalom szinte minden alattvalója számára. Ezzel párhuzamosan persze a polgárjog kiváltságai is gyorsan elpárologtak – mint az ingyenes gabonaosztás –, helyette pedig megnövekedtek az újdonsült és a régi polgárok adóterhei.

Szerkezeti reformok nélkül azonban az adóemelések nem hoztak tartós eredményt és a 3. századtól Róma egyre komolyabb válságtünetekkel nézett szembe. Végül, többszöri próbálkozás után, kényszerűségből megszületett egy olyan intézkedés, ami végre érdemi változást hozott: Kr. u. 395-ben a Római Birodalmat kettéosztották. Ennek annyi lett az eredménye, hogy az ekkor már fejlődésben sokkal előrébb tartó kelet – itt a távolsági kereskedelem és a tudomány fejlesztése révén tudták pótolni még pár száz évig a hiányzó forrásokat – megszabadult a veszteséges nyugattól, ami 81 év alatt összeomlott és Kr. u. 476-ban megsemmisült. Vagyis Róma bukása nem a teljes Birodalom pusztulását jelentette, csak a nyugati birodalomrész elenyészését, amit aztán sokan, sokféleképen próbáltak ismét feltámasztani, máig sikertelenül.

Az innováció hiánya, a deficites külkereskedelmi mérleg nyomán egyre inkább veszteségessé váló nyugati provinciák és a sereg túl drága fönntartási költségei ugyanakkor még jó pár évig kezelhető problémák lettek volna, ha nincs az „antik migráció”. A IV. században ugyanis Ázsia túlnépesedése miatt elindult egy népvándorlás, ami kezdetben nagy tömegű germán törzsek be-betörését jelentette, akik egy részét le is telepítették a rómaiak a határvidékeken. Utánuk jöttek a magát a népvándorlást is elindító hunok, akik több óriási vereséget mértek az addig szinte megállíthatatlannak látszó római légiókra. Végül újabb germán törzsek érkeztek, akik a Nyugat-Római Birodalom maradványait is fölszámolták és saját államaik sokaságát hozták létre a Birodalom egykori területén.

Fontos hangsúlyozni azonban, hogy a népvándorlás, vagy mai nevén a migráció önmagában nem oka volt a bukásnak, csupán felgyorsította azt. Annál is inkább, hisz Róma épp azért nőhetett ilyen hatalmasra, mert korábban roppant sikeres volt abban, hogy a legyőzött népeket ne csak erővel elnyomja, de apránként be is olvassza a Birodalomba, új identitást adva nekik. Gondoljunk csak arra, hogy a II., III. században többek közt a nemrég még barbárnak tartott, romanizálódott germánok adták a légiók katonaságának jelentős részét és büszkén viselték azokat a hadijelvényeket, amiket az ükapáik még fegyverrel próbáltak összezúzni.

Ez azért is sikerülhetett, mert Róma nem azt csinálta, mint például a Trianon után tőlünk elcsatolt részek újdonsült urai, hogy erőszakkal próbálták elvenni a helyiek identitását, hanem sokkal inkább beolvasztotta e kultúrákat a sajátjába, így színesítve, gazdagítva a római kultúrát. Erre a fajta multikulturalizmusra utalhatott Szent István királyunk is követendő mintaként fiához intézett intelmeiben. Ez tette naggyá az USA-t is a 19-20. században.

De akkor miért nem tudták a rómaiak visszaverni, vagy beolvasztani a betörő népeket? Hogy tovább fűzzem a jelen Európájához is kapcsolódó párhuzamokat a kerítés – Hadrianus fala –, határőrséggel, vagyis a határ menti légiókkal sokáig elégséges védelmet nyújtott a Birodalom nyugati fele számára. Azonban ezt a falat nem olyan nagy tömegű ember feltartóztatására tervezték, mint amivel a 3-dik században kellett szembenézniük a védőknek. Az egyik probléma tehát a támadók túl magas száma volt. Ugyanakkor az első hullám germánjait végül még sikerült megállítani, sőt letelepítésükkel egy rövid pillanatig úgy is tűnhetett, hogy a Birodalom még nyerhet is rajtuk. Új munkaerőként és határvédelmi feladatokra, kiegészítő csapatokként számítottak a jövevényekre.

A hunok lovasíjász harcmodorával már kevésbé tudtak mit kezdeni a légiók. Attila még Róma városáig is eljutott egy alkalommal. De a Birodalom történetében bőven akad arra példa, hogy az ellenség kezdetben számbeli, vagy hadászati fölényben volt, majd a rómaiak alkalmazkodtak és megtalálták a módját, hogy legyőzzék a másik felet. Miért volt tehát keményebb dió a lovasíjászok ellen küzdeni, mint Hannibál harci elefántjaival birkózni, vagy a parthusok nehézlovasságát legyőzni?

Egy kedves ismerősöm szerint a rómaiak ellustultak a civilizáció adta kényelemtől és a sztyeppén edződött hunok egyszerűen keményebb fiúk voltak, mint a rómaiak. Abban persze van igazság, hogy a hunoknak volt tapasztalatuk a légiókhoz hasonló, főként gyalogos seregek elleni harcban, míg a Rómaiak a lovasságot csak kiegészítő csapatokként használták, mert addig nem kerültek szembe ilyen gyorsan mozgó, főleg lovasokból álló ellenséggel. De bizonyára megtalálták volna a módját a hunok legyőzésének, ha rendelkezésükre áll a háborúhoz szükséges 3 alapvető tényező: a pénz, a pénz és a pénz.

A háborúkat ugyanis sohasem hadászati szempontok döntik el elsősorban, hanem mindig a két fél gazdasági erejétől függ, hogy a végén ki kerül ki győztesen. Az amerikai Észak és Dél küzdelmében a jobban képzett déliek kezdetben sorra nyerték a csatákat, de a végén a tehetősebb észak diadalmaskodott, ahogy Rommel erőit is fölmorzsolták a világraszóló sikerei után a 2. világháborúban, mert a szövetségesek hiába voltak rosszabbul képzettek és felfegyverzettek, mint a németek, sokkal több pénzük volt, így végül sokkal több katonát állíthattak ki. És még hosszan sorolhatnám a példákat minden korból és kultúrából.

Vagyis a légiók gyengeségét az alkalmazkodás terén a gazdaságban kell keresni. A túlfizetett légionáriusokból ugyanis nem tudtak annyit kiállítani, amennyire szükség lett volna, ráadásul, ahogy az válsághelyzetekben egy bukdácsoló rendszerben lenni szokott, a vezetők a megoldás keresése helyett inkább felelősöket kerestek és 1-2 tehetségesebb hadvezért ki is végeztettek – mert féltették a hatalmukat ezek népszerűségétől. Mindezek tetejébe a hun veszély elültével mindjárt jöttek az újabb germán népek, így az idő is elég rövid volt, hogy regenerálódni és tanulni tudjon a Birodalom az elszenvedett vesztességekből és elkövetett hibákból.

A kegyelemdöfést azonban a deromanizáció felgyorsulása, vagyis a római kultúrától való elfordulás hozta el. A túladóztatott polgárok, akiket a pénzükért cserébe még megvédeni sem volt képes az állam, többé már nem voltak halálukig hűek a Birodalomhoz. A mindenkire kiterjesztett és elértéktelenített polgárjog Róma lényegét, a római identitást ásta alá, miközben a határokat ekkorra főként olyan, újonnan letelepített germánoknak kellett volna védeniük, akiknek a hűségesküjükön még meg sem száradt a tinta. Így pedig inkább átálltak a támadók oldalára, ha ott kedvezőbb feltételeket kínáltak nekik, ahogy a zsoldosokból álló seregek más nemzetiségű tagjai is.

Erre a mai magyar és általában a Közép-Európát érintő elvándorlás rímel rá jól. Ha a gazdasági feltételek nem, vagy kevéssé adottak a boldoguláshoz, az a legforróbb szívű nacionalistákat is a hazájuk elhagyására sarkallja, ami pedig legkésőbb néhány generáció múlva az identitás elvesztésével is többnyire együtt jár. Ez ugyanakkor csak ott igaz maradéktalanul, ahol a fogadó ország kultúrája nem alapvetően más, mint az elvándorlók kultúrája. A Rómába érkező germánok például nem ritkán csodálattal adóztak a legyőzöttek technikai megoldásai és egykori nagysága előtt, de csak nyomokban voltak képesek lemásolni azt. Ma az arab és afrikai bevándorlók a nagy kulturális különbségek miatt gyakran nem tudnak és van, hogy nem is akarnak beilleszkedni az európai társadalmakba. Ilyenkor ahelyett, hogy kölcsönösen idomulnánk egymáshoz, tanulnánk a másiktól, párhuzamos társadalmak jönnek létre. Ezt a problémát pedig eddig a történelem során még egyszer sem sikerült tartósan megoldani, pláne nem akkor, mikor az uralkodó gazdasági modell válságba jutott. Nem ördögtől való tehát átgondolni, hogy a 21. századi népvándorlás kezelésében a befogadás mellett milyen más megoldások jöhetnek még szóba.

2 komment

Címkék: történelem társadalom filozófia hadsereg filo migráció gazdagság népvándorlás gazdasági válság Róma USA Római Birodalom Spanyolviasz Róma bukása


2018.02.12. 08:39 Mayer Máté

A populizmusról

Az utóbbi években divatos kifejezés lett a közbeszédben a populizmus. Politikusokra, pártokra, intézkedésekre és kijelentésekre is szokás lett ráaggatni ezt a jelzőt. Másrészt, a médiát figyelve akár úgy is tűnhet, hogy itt főleg az úgynevezett „jobb oldal” sajátos vonásáról van szó, amit magukat balosnak valló emberek szeretnek címkeként ráragasztani politikai ellenfeleikre. De vajon tisztában vagyunk-e vele, hogy mit is jelent pontosan?

A magam részéről nagyon komoly dolognak tartom a populizmus terjedését, mint tendenciát, mert ha visszatekintünk a történelmi példákra, jól látszik, hogy a demokrácia válságának ez az egyik legbiztosabb jele. Maga a fogalom talán az ókori Athénban jelent meg először, legalábbis ennél korábbi említést nem találtam a tanulmányaim során. Akkor is – és ma is – annak az összetett jelenségnek a leírására használták, amikor egy közszereplő jól csengő dolgokat mond, vagy tesz annak érdekében, hogy a népszerűségét növelje.

„Ennél mi sem lehet nagyszerűbb egy demokráciában?” – gondolhatnánk, hisz, ha a nép uralkodik és a nép tudja, hogy neki mi a jó, akkor azok az emberek, akik ezt a közös jót képviselik, csakis a nép hasznára válhatnak a tevékenységükkel. Az előző mondat magában példa a populizmusra. De mi vele a gond?

Az első probléma, hogy a társadalom rengeteg tagból áll, akik mind mást akarnak, ezek az érdekek sokszor akár egészen ellentétesek is lehetnek, így a „nép nem tudja, hogy mi a jó neki”, mivel a nép nem egy személy, hanem egy közösség, legfeljebb a többségi akaratot lehet meghatározni úgy-ahogy, például népszavazással. Vagyis a populista mindig leegyszerűsítő módon szemlél egy összetett jelenséget – vagy így láttatja azt – és ennek megfelelően túl szimpla válaszokat is ad a felmerülő kérdésekre.

A következő gond magának a képviseleti demokráciának a szerkezetéből adódik: az kerül hatalomra, aki a legnépszerűbb és ha túl sok olyasmit tesz, ami nem népszerű, elveszíti a kormányzás jogát. Ami egyrészt remek, hisz így a társadalom ellenében kormányzó vezetők kontroll alatt vannak – lásd többek közt Gyurcsány Ferenc példáját –, másrészt viszont számos olyan kérdés van, ahol a rövidtávú és a hosszútávú céljaink ütköznek és aki hosszabb távú megoldásokat keres, az olyan dolgokat kénytelen mondani és tenni, amik rövidtávon népszerűtlenek – ilyen mondjuk a klímaváltozás kezelése. Merthogy a „nép” a rövidtávú jót ösztönösen a hosszútávú jó elé helyezi, így aki hosszú távban gondolkodik, az a maga jelenében általában nem arat nagy tetszést a felvetéseivel.

Harmadrészt a populista megközelítésben a megoldásokat és a problémákat is jellemzően egy-egy személyhez, vagy csoporthoz kötik: „Szavazz rám és én majd rendet csinálok!”, vagy „Azok a gonosz fickók az okai mindennek, csak őket kell megbüntetni és a dolgok maguktól megoldódnak, ha már ezek a kerékkötők az ármánykodásukkal nem gáncsolják el a megoldásokat.”. Más szóval ezt nevezik demagógiának és ettől a vonástól válik igazán antidemokratikussá a populizmus, mivel az előbbi mondatok mögött megbújó logika a polgároktól minden esetben távolítja a megoldásokat. Azt sugallja, hogy „add át a kontrollt” és „add át a felelősséget”, „nem a te dolgod”, „nem a te gondod”, miközben a demokráciának éppen az a lényege, hogy a nép és nem egy jóságos vezető az, aki irányít és döntéseket hoz. Ez pedig csak akkor működik, ha az emberek vállalják a rájuk eső felelősséget is. Egy demokratikus jogállamban, kis túlzással, nincs olyan jelenség, ami ne tartozna mindenkire, ami ne mindenki ügye lenne.

Jól érzékelhető ez, mikor meglátunk az utcán egy hajléktalant és legtöbbünkben megmozdul valami rossz érzés, pedig nem ismerjük, nem mi juttattuk ilyen helyzetbe és általában nem tudunk érdemben segíteni sem a szerencsétlenül járt embertársnak. Csak azt tapasztaljuk meg ösztönösen, hogy ő is ennek a társadalomnak, ennek az emberiségnek a része, amihez mi magunk is tartozunk és valami nagyon nem lehet rendben, ha vannak olyan személyek, akik ennyire kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek.

Végül a populizmus mindig akkor kap szárnyra, mikor az addigi, fősodorba tartozó politikusok nem vesznek tudomást égető problémákról, sőt tabusítják őket – lásd a cigánykérdést –, így pedig kezelhetetlenné teszik azokat. Ugyanennek az éremnek a másik oldala, amikor bizonyos elképzeléseket megkérdőjelezhetetlenül, axióma-szerűen használnak – mondjuk azt a felvetést, hogy a folyamatos növekedésre épített gazdasági modell eredendően jó, sőt ez az egyedüli jó út –, ám amikor egy válság megmutatja, hogy ez nem igaz, akkor az addigi kánont támogatók egyszerre hiteltelenné válnak.

Vagyis a populizmus terjedését minden esetben egy olyan, önkritikátlan időszak előzi meg, ami válságba torkollik, majd erre a válságra az addigi „mérsékelt politikusok” nem tudnak érdemi választ adni, ehelyett sokszor maguk is populista látásmódra váltanak, majd elbuknak, vagy alapvetően fordulnak szembe egykori értékeikkel. Orbán Viktor jó példa az utóbbi, túlélő típusra, aki elárulja korábbi önmagát, hogy hatalomra juthasson és ott is maradhasson, a mai magyar „baloldal” pedig az első esetet példázza szemléletesen.

Hogy egy most divatos témával illusztráljam: a menekült- és migrációs válságot a hazai „jobb oldal” képviselői kis túlzással úgy szokták láttatni, mintha minden Európába érkező terrorista volna, amire a „balos” válasz az, hogy „mindannyian szerencsétlen, ártatlan, jóravaló, segítségre szoruló emberek”. Csakhogy mindenféle rosszindulattól és anti-humánus törekvéstől mentesen is, ha reálisan nézzük a képet, a bevándorlók közt épp úgy vannak otthonukat vesztett háborús menekültek, mint gazdasági bevándorlók, akadnak a soraikban szép számmal tisztességesek, de bűnözők, sőt, terroristák is, vannak tanult kevesek és képzetlen tömegek, és mindannyian hozzák magukkal a saját kulturális szabályaikat, hagyományaikat, amik olykor komoly feszültséget jelentenek az őshonos európaiakkal való együttélés során. Sőt, még ez is csak egy igen leegyszerűsítő vázlat róluk, de a „baloldalon” minderről szinte tilos beszélni, „nehogy összemossák az emberek a tisztességtelen és a tisztességes menekülteket és migránsokat”, ezért inkább eltagadják a nekik nem tetsző tényeket. A „jobb oldalon” pedig azért tabu az ilyen differenciált látásmód, mert hátha még együttérzést váltana ki többekből az ide érkezők helyzete és akkor jaj a támogatottságnak! Nagy részben emiatt a gondolkodásmód miatt nem történt sok előrelépés a roma emancipáció ügyében sem az elmúlt évtizedekben, ezért kerültek kiszolgáltatott helyzetbe a devizahitelesek a válság során, ezért nem volt és nincs a mai napig megnyugtatóan rendezve a rendszerváltásból hátramaradt igazságtétel, ahogy az azóta eltelt években is olyan sok minden következmények nélkül maradhatott, stb.. De sok egyéb mellett meggyőződésem, hogy ez nehezíti az olyan történelmi traumák feldolgozását is, mint Trianon, vagy a Holokauszt.

A populizmusra ugyanis sohasem lehet populizmus a válasz!  Ahogy tabusítás és önkritikátlanság sem. Hadd hozzak ide a maiak helyett egy történelmi példát! A jelen korhoz sok szempontból igen hasonló volt a helyzet a ’20-as évek Európájában. Az első világháború traumáját a hatalmon lévők igyekeztek minél gyorsabban elfeledtetni, mindenkitől kimondatlanul is elvárták, hogy „lépjenek rajta túl”. A háborút lezáró békeszerződés-rendszer működésképtelenségéről beszélni tabu volt, akárcsak a hatalmas, társadalmakon belüli vagyoni feszültségről – a témát kommunista propagandának címkézték. Az etnikumok emancipációja szintén nem merülhetett föl érdemben, sőt, a gazdasági berendezkedés is érinthetetlen „szent tehén” volt. Azután jött a ’29-es tőzsdekrach, a hatalmas recesszió a munkanélküliséggel és a társadalmon belüli feszültségek kiéleződésével, az elit viszont makacsul ragaszkodott addigi megközelítésmódjához és ahelyett, hogy a szemléletüket reformálták volna meg, a bevett megoldásokat igyekeztek tovább erőltetni – ami erősen hajaz a mostani görög válságra és annak kezelésére. Végül ez a szűklátókörűség vezetett a szélsőséges szervezetek térnyeréséhez, a demokráciák bukásához és Mussolini, Hitler és sok további diktátor hatalomra jutásához – ahogy nemrég választást nyert a görög Sziriza, vagy az USA-ban Trump. Mert ők kimondták azt, amit az addigi elit szerint nem illett és tettek olyan lépéseket, amiket a megelőző gyakorlat nem engedett meg. Ugyanakkor mindezt a már tárgyalt leegyszerűsítő, rövid távú gondolkodás mentén, a polgárokat távolítva a megoldásoktól és a „mérsékelt politikusokhoz” hasonlóan, mindenfajta önkritika nélkül.

A populizmus térnyerése meggyőződésem szerint akkor állítható meg, illetve akkor szorítható vissza, ha vesszük a fáradtságot és a bátorságot ahhoz, hogy a problémákat azok teljes valójában szemléljük és részletes, mélyre ható, demokratikus válaszokat adunk rájuk. Nem csak a politikusok, nem csak a vezetőink, de mindannyian! Nincs például két Magyarország. Nincs egy baloldali és egy jobboldali magyar társadalom, épp ezért eleve hibás az az elképzelés, ami a másként gondolkodókat ellenségnek tekinti és mindenkit, aki „jobbra is, balra is beszél” árulónak, köpönyegforgatónak címkéz, aki „lepaktál az ellenséggel”. Erre a megosztottságra az a válasz, ha megtanuljuk meghallani egymást. Aztán megtanuljuk meghallgatni egymást. Aztán elkezdünk érdemben beszélgetni mindenféle, a közösség életét érintő kérdésekről.

Mert nincsenek jobbos és balos témák sem, csupán bizonyos politikusok szeretnék így kisajátítani maguknak egyiket-másikat. „Balosként” is kell beszélni a 21. századi népvándorlásról, mert rövid-, közép- és hosszútávon is érinti Európát és benne hazánkat is. De jó volna, ha erről a túlnépesedés és a klímaváltozás felől közelítve, tágabban szemlélve is tudnánk szólni, nem csak azon a szinten, hogy kell-e a kerítés.

Ahogy kell tudni beszélni az óriási tőkekoncentrációról és vagyoni különbségekről is, amit kormány oldalon Soros György, az ellenzék felől nézve pedig Mészáros Lőrinc testesít meg. Mert lehet kedvességnek látni, mikor Soros iskolatejet adott a magyar gyerekeknek, lehet jónak tartani, ha Mészáros munkát ad tömegeknek – az most másik kérdés, hogy milyen körülmények közt és az is, hogy hogyan jutott a vagyonához és azokhoz a cégekhez, ahol ezeket a munkákat adja – , de a probléma ott van, hogy miért is kell ilyen nagy vagyonú emberek jóindulatától függenie sokaknak? Lehetnek ők bármilyen nagyszerűek, vagy aljasok, a lényeg a tendencia, ami keveseket nagy vagyonhoz juttat, sokakat pedig nagy szegénységbe taszít. A jelenség mögött a jelenlegi gazdasági berendezkedés áll, növekedésfüggésestül, globalizációstul, multistól, stb.

És ugyanígy, jobb oldalon is kell tudni beszélni a civilek szükségességéről, a jelenlegi súlyos demokráciadeficitről, a mindent központosító hatalmi törekvések válságáról és az uniós milliárdokból felhizlalt klientúráról, vagyis a legalizált korrupcióról. Civilek nélkül ugyanis nincs demokrácia – mellesleg mindannyian civilek vagyunk, legfeljebb nem szerveződünk –, mert ha a társadalom nagy része nem vállal szerepet a törvénykezés, a település/megye/ország vezetés munkájában, akkor nem a nép kormányoz, csupán egy szűk elit. A különféle jogi fékek és ellensúlyok rendszere csak ezután jön, ehhez képest másodlagos jelentőségű! Nem dolga ugyanis a „nép helyett okosnak lenni” és a népet megvédeni saját nemtörődömségétől/felelőtlenségétől/szűklátókörűségétől/tanulatlanságától.


A központosított oktatás, akár lehetne jó is, de ahogy ma mennek a dolgok, azzal szemben kis túlzással gyakorlatilag a teljes pedagógusi kar kiáll szakmai kifogások miatt, pártállástól függetlenül. És hasonló a helyzet az egészségüggyel is. Jó volna végre elkezdeni az érdemi, szakmai és társadalmi(!) párbeszédet e két témában, ahelyett, hogy különféle szakmai és kormányzati szervezetek egymásnak üzengetnek, hogy ki, hol és milyen feltételek mellett hajlandó asztalhoz ülni. És ahelyett, hogy a kormányoldal szinte hurráoptimista módon beszél sokszor nem is létező sikerekről és vesz semmibe az eredményekre rossz fényt vető mértékadó nemzetközi felmérési eredményeket, az ellenzék pedig csak azt ismételgeti, hogy rendbe kell tenni a két ágazatot, de arról már alig szólnak, hogy hogyan, társadalmi egyeztetésig meg aztán végképp nem jutnak el. És, hogy ne csak a levegőbe beszéljek, a magam részéről itt és itt szedtem össze, hogy mit látnék jó és követendő iránynak e két kérdésben. Azt azonban egy percig nem állítom, hogy igazam van mindenben és az összes törekvés úgy jó, ahogy összeszedtem! Érdemes lenne vitatkozni róla! Hisz az érdemi vita a populizmus egyik fő ellenszere, ezért is örülök a Közös Ország Mozgalom kezdeményezésének, hogy több körzetben vitára hívják a ’18-as választás képviselőjelöltjeit. Érdemes rászánni az időt és akár csak neten keresztül is végighallgatni néhány ilyen vitát!

Végül fontos kérdésnek tartom, hogy miért tudnak egyáltalán ilyen széles körben terjedni a populista elképzelések. Ez, azt hiszem, az oktatási rendszer és a képviseleti demokrácia „csődje”. Az ugyanis nem a semmiből jön, hogy leegyszerűsítő, rövidtávú, önkritikátlan módon gondolkodunk közéleti témákról, melyek kapcsán a felelősséget és a kontrollt is távolítjuk magunktól, sőt, olykor egyenesen „illetlenségnek” minősítjük egyes problémák felvetését és mindezt nagy tömegben tesszük, számosa kérdés kapcsán. Ehhez már eleve az kell, hogy ne tudjunk rendszerben gondolkodni, hogy ne legyenek megfelelő ismereteink ezekről a témákról, de akár magának a rendszernek a működéséről sem. Legyenek viszont feldolgozatlan közösségi traumáink és/vagy mítoszaink, amik meghatározzák a viszonyulást és a gondolkodási keretet is adott kérdésekről, stb. Vagyis a ma sokat hangoztatott polgárosodás megakadt, vagy akár a visszájára is fordult, mivel a polgári szemléletet a társadalom jelentős része nem tudta magáévá tenni. Ebben nem tudta hatékonyan segíteni őket az oktatási rendszer és a társadalmi-, politikai berendezkedés. Ezért beszélek feljebb csődről e két vonatkozásban.

6 komment

Címkék: politika közélet populizmus társadalom demokrácia filozófia válság filo Spanyolviasz


2018.01.29. 11:03 Mayer Máté

A múltból tanulj és ne benne élj! – Róma 2.

A társadalmi csoportok együttélése

A cikksorozat előző részében a közösségi nyomás szempontjából állítottam párhuzamba jelen korunkat és a Római Birodalmat. Ebben a bejegyzésben pedig a mai euró-atlanti kultúrkör társadalmait és az ókori Róma társadalomszerkezetét veszem górcső alá.

Na, ez eddig visszaolvasva pont úgy hangzik, mint azok a száraz, akadémikus tankönyvek, amiken az egyetemi tanulmányok során gyakran elszunyókáltam. Ígérem, a folytatás sokkal érdekesebb lesz! Arról van ugyanis szó, hogy a két vizsgált társadalom között rengeteg a hasonlóság, ami igen tanulságos lehet önmagunkra nézve. Ebben az írásban kettőt ragadnék ki ezek közül: az egyik, hogy egykor Rómában – és ma is – egy szűk elit kezében összpontosult a javak jelentős része, a másik, hogy akkor – és napjainkban is – megjelent az elit szempontjából haszontalan, nagy tömegű emberfelesleg. És itt most főként nem a halmozottan hátrányos helyzetű emberekre és a hajléktalanokra gondolok, hanem azokra a százmilliókra, akik a technológia fejlődése miatt éppen most veszítik el az állásukat, vagy a következő néhány évben, évtizedben fogják elveszíteni azt. Ráadásul, ahogy egyre kevesebb munkát bíznak majd hús-vér emberekre, ezek a tömegek nem csak munkanélküliek, de foglalkoztathatatlanok is lesznek, vagyis tartósan ki lesznek szolgáltatva az állam, és végső soron a tehetősek jóindulatának. Ilyen, nagy tömegű, jórészt az elittől függő népesség volt anno a római plebs is, ezért az ő sorsuk a jövőnkre nézve is érdekes lehet.

Története kezdetén a Római városállam társadalma nagyobbrészt két csoportra oszlott, a hatalmat és a vagyont birtokló patríciusokra, és a mindenki mást tömörítő plebejusokra, akik szintén rendelkezhettek tulajdonnal, de jellemzően csak jóval szerényebb mértékben. A patríciusok a város alapító nemzetségeitől származtatták magukat és a javakat meg a politikai pozíciókat is születési előjognak tekintették, hisz magukat a társadalom legkiválóbb tagjainak tartották (akárcsak a középkori nemesség). Ezzel szemben a plebejusok „alantasabb” származásával – például nem „tősgyökeres” rómaiak, hanem későbbi betelepülők leszármazottai voltak – és fejletlenebb, kisszerűbb jellemével indokolták a vagyoni és jogi egyenlőtlenségek fenntartását.

Ez a felosztás akkor kezdett megváltozni, mikor egyrészt a patríciusok a védekező és támadó háborúk során rászorultak a plebejusokra, mint katonákra. Másrészt az üzleti életben meggazdagodott, ügyesebb és szerencsésebb plebejusok megalakították a lovagrendet – ők voltak az újkori és jelen kori tőkés befektetők elődei –, akik a későbbiekben a vagyonuknál fogva mind nagyobb politikai befolyásra tettek szert, sőt, az évszázadok alatt a származásukra oly büszke patríciusokat is kiszorították a vezetésből. Illetve még akkor, amikor az elit rátért a rabszolgatartó gazdálkodásra, hiszen így megjelentek a rabszolgák, mint új, nagy tömegű, jogfosztott csoport. De haladjunk sorban!

Amikor a patríciusoknak nagy szüksége lett a plebejusokra katonaként, rákényszerültek arra, hogy a segítségért cserébe különféle jogokat engedjenek át a plebejusoknak. Ennek eredményeként született meg például a néptribunus intézménye – a plebs által választott képviselő, vétójoggal –, vagyis a plebs képviselethez jutott a szenátusban, persze mindig kisebbségben. Vagy ilyen jog volt az is, hogy a plebejusok és a patríciusok házasodhassanak egymással – ennek eredményeként főként a lovagrend tagjai beházasodhattak a patrícius családokba, aminek következtében a patríciusok kaptak a lovagok pénzéből, a lovagok pedig a patríciusok szélesebb politikai befolyásából.

Ebben az időben a plebs tagjai nem voltak hivatásos katonák, ezért ha bevonultak, senki nem művelte a földjeiket és egy elhúzódó konfliktusba akár tönkre is mehettek – már ha túlélték persze. Éppen ezért a sikeres támadó háborúk esetében gyakorlattá vált, hogy a hadizsákmányból a közrendű katonák is kaptak jussot, így a plebs is érdekeltté vált a terjeszkedésben.

Ahogy azonban a Római Köztársaság sikerrel tolta ki a határait minden irányba, a háborúk során ejtett nagytömegű hadifoglyot és olykor a leigázott népcsoportok egy részét is a tehetősek elkezdték rabszolgaként munkára kényszeríteni a földeken és a házak körül. A rabszolga ekkor olcsóbb volt, mint a szabad földműves, így a plebs tagjaira munkásként és főleg földművelőként egyre kevésbé volt szükség, de katonaként még fontos szerephez jutottak, így a politikai és polgári jogaik is többnyire biztosítva maradtak.

A következő fordulat akkor következett be a helyzetükben, amikor a leigázott itáliai népek közül kezdték inkább toborozni a katonákat, így a római plebsre már fegyverforgatókként sem szorultak rá többé. Ekkorra azonban a válságba jutott köztársaság feltörekvő, olykor egyeduralomra törő politikusainak új minőségben lett szükségük a város közrendű polgáraira: politikai támogatókként, vagy, ha tetszik szavazóként támaszkodhattak rájuk. Egyrészt volt, hogy a plebs segítségével el tudtak nyerni bizonyos tisztségeket, másrészt, ha az ellenfeleik kellemetlenné váltak a számukra, a felheccelt/megvesztegetett közrendűekkel elkergettethették, vagy meggyilkoltathatták őket. Vagyis a polgárháborús állapotok közepette még jól jött a plebs tömegereje. Éppen ezért ételosztással, pénzosztással és különféle jutalmakkal igyekeztek maguk mellé állítani a plebejusok mind nagyobb csoportjait.

Végül a császárkorban még egyszer rámosolygott a szerencse a plebsre, mert a polgárháborúk után is fontos szerephez tudtak jutni a Birodalomban. Ez a szerep a „kirakat” volt. Sokáig ugyanis csak Róma polgárai rendelkeztek római polgárjoggal, mindenki más csupán a szűkebb latin jogra áhítozhatott, vagy különféle még szűkebb szövetségesi, vagy „leigázott” státuszt kaphatott. Az elit pedig az „oszd meg és uralkodj!” elvet itt is ügyesen alkalmazva megtalálta a módját, hogy hogyan vegye rá a nem római polgárokat arra, hogy katonáskodjanak, és hűen szolgálják a Birodalmat: a majdnem élethosszig tartó szolgálat végén megkaphatták a római jogot saját maguk és a családjuk számára – nem mellesleg pedig jó zsold ütötte a markukat, ami az évszázadok alatt lassanként egyre csak emelkedett. Éppen ezért a császárok gondosan ügyeltek arra, hogy a római plebset a lehető legnagyobb jólétben tartsák, hogy a római jog elnyerését minél kívánatosabbá tegyék. Így aztán a római közrendűek számára ingyenesek voltak a közfürdők, a gladiátorjátékok, a színházak, a gabona, sőt, olykor más élelmiszerek is és gyakorlatilag mindenféle közszolgáltatás igénybevétele.

Persze ez nem jelentette azt, hogy a rómaiak tömegével ne dolgoztak volna, mindez „csupán” kiegészítés volt a saját maguk által megkeresett vagyonuk mellé. A jólétért cserébe viszont elvesztették mindenféle tényleges jogukat arra, hogy beleszóljanak a politikába. Ismerős? A Kádár-korban mi is ilyen kirakat szerepet vittünk a keleti blokkon belül, hogy a szocializmus működőképességét demonstráljuk a Nyugat és a szövetségesek számára egyaránt.

A katonacsászárok idején azonban megváltozott a helyzet, mivel a provinciák gazdasági súlyának megnövekedésével párhuzamosan Róma elsősége is megkérdőjeleződött a Birodalmon belül, végül pedig jóformán az állam minden polgára megkapta a római jogot – ami egyre inkább teherré vált, mint jutalommá, mert a római joggal rendelkezőknek ekkor már magas adót kellett fizetniük. És itt következett az, ami a jövőre nézve nekünk is érdekes lehet. Ugyanis az elit számára többé már nem hasznos római plebs előjogait és szociális juttatásait egy csapásra megszüntették, miközben az elégedetlenség a sokszor már nem is Rómában székelő császárokra semmilyen hatással nem volt. Hiszen a jól képzett és felszerelt zsoldos hadsereg ahhoz volt hű, akitől a pénzt kapták, a földeket vagy rabszolgák művelték, vagy egy új réteg, a személyükben szabad, de földtulajdon nélküli bérlők, a colonusok. Az ipari termelés központjai szétszóródtak a Birodalmon belül, a távolsági kereskedelem hasznát pedig főleg a keleti területek fölözték le. Róma és a város polgárai tehát már régen elvesztették gazdasági jelentőségüket az elit szemében, akárcsak katonai súlyukat, most pedig utolsó, reprezentatív szerepük is feleslegessé vált.

Ha pedig most visszaugrunk napjainkra és sorra vesszük, hogy Európa gazdasági és politikai súlya a világban csökken, gyakorlatilag a 20. század első harmada óta eladósodottságunk révén alárendelődtünk az USA-nak, majd később Kínának is. Azután mellétesszük, hogy a munkaerőnkre már most is csak korlátozottan van szükség a globális piacon és leginkább már csak fogyasztóként, illetve választóként lehet gazdasági és politikai értelemben értékünk a mindenkori elit számára, miközben a vagyonkoncentráció korábban sosem tapasztalt mértékben kevesek kezében összpontosítja a javak elsöprő többségét. Emellett a Harmadik Világ, de főleg Kína és kisebb részt India népessége a termelés áttelepítése következtében egyre komolyabb vásárlóerővé válik, így az európai vásárlók súlya fokozatosan csökken a nagyvállalatok számára. Illetve a terrorveszélyre és a gazdasági versenyképességre hivatkozva a jogaink megnyirbálása már elindult, miközben a nyugati demokráciák mindegyike, mintha válságba jutott volna, aminek hatására jó eséllyel választóként is egyre kevésbé szólhatunk majd bele, hogy ki döntsön, például gazdasági kérdésekben, vagyis csökken a jelentőségünk választóként is. Végül, részben a már említett nemzetek közötti szocio-ökonómiai kiegyenlítődés miatt is, az elmaradottabb régiók felé mutatott kirakatként is egyre kevésbé lesz ránk szükség, miközben a katonai feladatokat mindenütt hivatásosokra, vagyis zsoldosokra, és egyre nagyobb részt szintén gépekre bízzák, tehát feláldozható emberanyagként sem képviselünk igazán nagy értéket. Akkor szerintem joggal tehetjük fel a kérdést, hogy bízhatunk-e, olyan ajándékszerű szociális juttatásokban, mint a mostanában sokat emlegetett alapjövedelem? És ha kapnának is ilyet a munkájukat vesztett tömegek, az vajon milyen mértékű lenne, mire lenne elég? Vagy mi akadályozná meg az elitet abban, hogy ennek mértékét önkényesen változtassák, akár egyesektől, vagy mindenkitől elvegyék?

Ha most egy pillanatra visszatekintünk Rómára, de már az eljelentéktelenedés után, akkor érdekes tanulságokra juthatunk, hogy mi is történt a magára hagyott tömegekkel. Egyrészt érezhetően csökkent az életszínvonaluk. Másrészt a meginduló népvándorlás következtében különféle „barbárok” igázták le őket és sokukat legyilkolták, a megmaradottak pedig beolvadtak a hódító népekbe. Harmadrészt az itáliai gazdaság kényszerűen elkezdett eltolódni az önfenntartás irányába. Hosszú idő után például már nem csak szőlőt, olivát és más, kereskedelmi forgalomba hozható növényt termesztettek, hanem elkezdték maguknak termeszteni a gabonát, ahogy Egyiptom felől a szállítás nehézkessé vált. Másrészt viszont megőrizték a kereskedő hagyományokat is és városállamokra szakadva bár, de a Birodalom bukása után ismét a kontinens legvirágzóbb gazdasági és kulturális központjává lettek és maradtak sokáig a középkor folyamán, egészen az Oszmán Török Birodalom felemelkedéséig – mert a törökök elzárták előlük a távolsági kereskedelmi utakat. Végül itt székelt a lelki élet terén óriási hatalommal bíró pápa, aki, mondjuk úgy, nem volt vak a térség gazdasági és politikai érdekeire. Ha kellett, keresztes háborút hirdetett, hogy a Közel-Keleten területeket foglalva biztosítani tudják a mind kevesebb adóval terhelt kereskedelmi utakat. Máskor a német-római császárnak tartott ellent, akár az észak-itáliai városok érdekében is…

Tanulságként tehát az önfenntartás, az öngondoskodás és az önigazgatás erősítése révén, életszínvonal csökkenés árán persze, de megőrizhetjük, illetve visszaszerezhetjük a megmaradásunkhoz szükséges feltételeket – hacsak a klímaváltozás lakhatatlanná nem teszi a térséget. Mindez a gyakorlatban elsősorban a belső piac, vagyis a kelet-közép európai belső piac erősítését – részben ez oldhatja fel a térségben a Trianon traumát is –, valamint az oktatás és az egészségügy átalakítása révén a testi-lelki-szellemi egészség feltételeinek megteremtését – például a lelki nevelés bevezetését és az egészségügyben a mentálhigiénés szemlélet meghonosítását, terjesztését –, végül a részvételi demokrácia felé való elmozdulást jelenti, a civil társadalom önszerveződésének erősödésével. Mindezeket nagyban segítheti, ha az EU-t olyan irányba tudjuk elmozdítani, hogy a szervezeten belüli gazdasági egyensúlytalanságok megszűnjenek, magyarul az Unió gazdaságpolitikája ne elsősorban a német és a francia gazdaságok érdekeinek a képviseletét jelentse a többiek kárára, illetve a nagyvállalatok helyett a helyi gazdasági szereplőknek kedvezzen.

Végül érdemes még néhány szóban visszatérni a már említett colonusokra, ugyanis az ő sorsuk is üzenet értékű a ma embere számára. A tulajdonnal nem rendelkező, de személyükben szabad réteg sok szempontból hasonlít napjaink alkalmazottaira. A rabszolgákat egyre több helyen azért kezdték colonusokra cserélni, mert ekkor már sokkal olcsóbbak voltak jogfosztott társaiknál, ráadásul jellemzően motiváltabban is dolgoztak. Hiszen a colonus a munkája gyümölcseiből valamennyire részesülhetett, így érdekében állt minél jobban dolgozni. Azonban hiába költhetett így, mondjuk szerszámokra, állatokra, ruhákra, kultúrára és szórakozásra, a föld amit művelt és a ház, amiben élt, soha nem lehetett az övé, mert egyrészt annyit nem sokan tudtak összekeresni, másrészt törvény írta elő, hogy ki birtokolhat földet és ki nem. Ugyanez volt a helyzet a középkor jobbágysága esetén is.

Ma egyfelől abban van különbség, hogy elvben bárki lehet ingatlantulajdonos, csakhogy a lakásárak és az átlag fizetések olyan távol vannak egymástól, hogy az alkalmazottak többsége számára egyszerűen nem marad más lehetőség, mint albérletbe kényszerülni. Azután jobb esetben öröklés által még válhatnak ingatlantulajdonosokká, de a trend egyre inkább az albérlet térnyerése felé mutat. Ezek az értékelhető tulajdon nélküli emberek pedig a társadalom egyik legkiszolgáltatottabb csoportját alkotják, miközben a munkaterhelés aránytalanul nagy súllyal nehezedik rájuk. A gyakorlatban sokszor napi 10-12 órát robotolnak azért, hogy legyen mit enniük, legyen hol lakniuk és másnap is meglegyen a kenyérkereseti lehetőségük, akárcsak az egykori colonusok.
A másik, sok esetben szintén inkább csak elvi-jogi különbség, hogy a colonusok azért voltak olcsók, mert őket – ellentétben a rabszolgákkal – nem kellett etetni, ruházni, hisz nem tulajdonai, hanem, kvázi alvállalkozói voltak a birtokosoknak. Ehhez képest az alkalmazottak támaszkodhatnak a szociális védőháló elemeire, vagyis az ingyenes oktatásra és egészségügyre, vagy, ha jogosultságot szereznek rá, akár különféle szociális támogatásokat is kaphatnak, miközben a törvény előtt egyenlők a „birtokosokkal”, sőt, ingyenes jogi védelemre is számíthatnak, ha bíróság elé kerülnek vádlottként. Azonban, ami „ingyen van”, vagyis az adóforintjainkból fedezi az állam és külön már nem kell fizetnünk érte, az sajnos olyan is. Egy kirendelt védő egy sztárjogásszal szemben gyakran nem sokat ér. Az ingyenes egészségügy, ezt mindannyian tapasztalhatjuk, gyakran olyan alacsony színvonalon látja el a feladatát és olyan hosszúak a várólisták, hogy az ember vagy meggyógyul magától, vagy belehal. Az ingyenes oktatás a társadalmi különbségek csökkentésében itthon szintén nem jeleskedik, de számos más országban sem jobb a helyzet. A szociális juttatások pedig nem ritkán csak arra elégségesek, hogy az ember épp csak éhen ne haljon belőle – vagy még arra sem. Vagyis az elvi helyzete egy mai alkalmazottnak jobb, mint egy egykori colonusnak, a gyakorlati kiszolgáltatottsága mégsem sokban különbözik attól.

És itt nem csak a végzettség nélküli rétegekről beszélek, hiszen egy vezérigazgató is csak alkalmazott. Ha pillanatnyilag jól is keres és akár az otthona tulajdonosává is válhat, amennyiben bármilyen okból megszűnik a munkája és belátható időn belül nem talál másikat, óhatatlanul elkezd lesüllyedni. A munkavégzésben ugyanis hasonlóan kiszolgáltatott a cégtulajdonosoknak, mint bárki, akinek épp a főnöke. Bár jó néhány dologban tévedett, itt Marx megközelítése szerintem igen pontos: „a tőkések a termelőeszközöket elválasztották a munkásoktól”, vagyis a munkavégzés számos tényezőjét, amit a céges kultúra, hierarchia és eszközpark jelent a vezérigazgató sem birtokolja, ő is másvalaki profitját termeli, másvalaki érdekét szolgálja. Helyzetéből adódóan inkább amolyan „vakok közt is félszemű a király” módon birtokol hatalmat, amit a tulajdonosoktól kap, és amit bármikor elvehetnek tőle.

Visszatérve a colonusok sorsára, ahogy a Birodalomnak elkezdett rosszra fordulni a helyzete, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá ennek a csoportnak a kiszolgáltatottsága is. Elkezdték korlátozni bizonyos jogaikat, például nem költözhettek el szabadon más, jobb feltételeket ígérő birtokosok földjeire, vagyis röghöz kötötték őket, ami nem csak a középkori parasztság sorsából lehet ismerős, de a mai magyar felsőoktatásban résztvevő hallgatók helyzetéből is. Másrészt kötelezték őket az elvárt munkaeredmények érdekében a mind keményebb munkára, ami meg a szocialista tervgazdaságra visszagondolva kelthet deja vu érzést. A 2008-as világgazdasági válság elég élesen megmutatta, hogy mennyire is van a valóságban a lakosságot védő, igazságos társadalom és jogegyenlőség: a kormányok a bankokat mentették és máig szinte senkit nem vontak felelősségre a történelem egyik legnagyobb csalási ügyében, ellenben kevésbé tehetős milliók veszítették el a megtakarításaikat, a munkájukat és olykor az otthonaikat is, amit a populista politikusok mostanában ügyesen meg is lovagolnak. Azután a versenyképességre és a terrorveszélyre hivatkozva sok helyen már el is kezdték megnyirbálni a szociális védőháló elemeit, illetve – bár többnyire még csak elvi lehetőségként egy válsághelyzetre – a szabadságjogokat. De a magyar diákok röghöz kötése is jó példa arra, hogy ha rövidtávon nincs elég erőforrás, mondjuk a fiatalok helyzetének javítására, az ország vonzóbbá, élhetőbbé tételére, akkor ma is kényszerítő intézkedésekkel, a jogok megnyirbálásával lehet dologra fogni a „modern colonusokat”.

Épp ezért, ennek a kiszolgáltatottságnak a csökkentésére az öngondoskodás és az önfenntartás szempontjait nem csak állami, de egyéni szinten is érdemes lehet mérlegelni. Ami egyrészt jelenti és feltételezi, hogy mindenki vállaljon felelősséget a saját életéért, másrészt kell hozzá az is, hogy ebben az állam az oktatáson, az egészségügyön és a szociális szektoron keresztül képessé tegye az erre maguktól képtelen polgárokat. Illetve szükséges és megkerülhetetlen hozzá, hogy az állam a lakosság súlyosan egyenlőtlen vagyoni megoszlását adókkal (több kulcsos adó) és törvényi korlátok alkalmazásával (vagyonmaximalizálás) viszonylagosan – de nem tökéletesen (!) – kiegyenlítse. Ezt ugyanakkor nem a mostani elit ellenében, hanem velük együttműködve szerencsés kivitelezni, vagyis nem erőszakos vagyonelkobzásokra és hasonlókra gondolok itt, hanem az önkéntesség elvére és a párbeszédre. Bár elsőre talán furcsán hangzik, vagy ostobaságnak is tűnhet, de a történelmi példák azt is megmutatják,  hogy az elitnek is jobb hosszútávon a vagyonilag is kiegyenlített társadalomszerkezet, de erre majd egy másik bejegyzésben térek ki részletesen.

4 komment

Címkék: történelem dolgozó spanyolviasz társadalom filozófia elit technológia kizsákmányolás plebejus filo alkalmazott plebs elidegenedés patrícius Róma Marx Római Birodalom társadalmi csoport colonus


2018.01.22. 07:42 Mayer Máté

A politikai korrektségről

Sok vita volt az elmúlt években a politikai korrektségről, hogy jó-e, hogy szükséges-e, vagy épp, hogy mellőzhető, sőt, akár mellőzendő-e. Ebben a bejegyzésben hangsúlyosan nem e viták valamelyikéhez szeretnék kapcsolódni, hanem egészen más oldalról közelítek a témához.

Ennek a kommunikációs formának a kitalálói, ha jól sejtem, arra törekedtek, hogy olyan fajta közbeszédet teremtsenek, amelyben igyekszünk úgy fogalmazni, hogy ne bántsunk meg más embereket. Talán az járhatott a fejükben, hogy csináljuk éppen az ellenkezőjét annak, amit a 20. századi szélsőségesen kirekesztő, diktatórikus mozgalmak tettek. Hisz a kommunisták, vagy a nácik az ellenségnek látott tőkésekre, illetve etnikumokra rendre megbélyegző kifejezésekkel utaltak, mint kulákok, imperialisták, vagy épp páriák, bacilusok. A szavaink pedig „teremtő erővel bírnak”, vagy másként mondva formálják a gondolkodásunkat. Az ilyen címkék pedig tökéletesen alkalmasak arra, hogy dehumanizáljuk a megbélyegzetteket. Vagyis önálló személyek helyett egy arctalan masszaként láttatja őket, akik inkább csak gonosz állatok, semmint emberi lények. Azután mégis ki érezne együtt egy bacilussal, ami egy élősködő parazita, kórokozó a nemzet testében?

Ezzel szemben a politikai korrektség folyamatosan az empátiánkat provokálja, mivel, ha figyelembe veszem, hogy a beszélgetőpartnerem, a hallgatóságom, vagy épp az olvasó-, vagy nézőközönségem számára milyen címkék lehetnek bántóak, akkor bele kell képzelnem magam a másik helyébe, együtt kell érezzek vele. Ez a fajta együttérzés pedig, legalábbis ideális esetben, a partnerek tiszteletét is maga után vonja. A kölcsönös tisztelet talaján pedig valóban sokkal felemelőbb, építőbb jellegű beszélgetések tudnak születni, mint annak hiányában.

Amiről ma írni szeretnék, az éppen ennek az alapgondolatnak a mélyebb üzenete. A szándékot ugyanis szépnek és nemesnek látom, van azonban ebben egy olyan fajta csúsztatás, amit a hétköznapi gondolkodás szintjén is rengetegszer tapasztalok és igen megnehezíti a társas kapcsolatainkat. Nevezetesen, hogy van-e akkora hatalmunk, hogy megbántsunk egy másik embert a szavainkkal? A kérdés elsőre talán ostobaságnak tűnik, de érdemes végiggondolni!

Pszichoterápiákon sokszor hangoztatott alapelv, hogy „mindenki a saját érzéseiért felel”. Ami jól hangzik, de mit is jelent? Hisz az érzések nem állnak tudatos kontroll alatt, nem azért leszek vidám, dühös, vagy épp szomorú, mert azt akarom, hanem mert a testem és lelkem így, vagy úgy reagál egy-egy szituációra az addigi élettapasztalatok és evolúciós örökségünk nyomán. Viszont az már csak rajtunk múlik, hogy ezekkel az érzésekkel mit kezdünk. De hogy jön ez ide?

A magyar nyelvben használjuk a „megbánt” kifejezést, ami az előző logika alapján igen pontatlan. Ugyanis ahhoz, hogy én valakit megbántsak, az ő közreműködésére is szükség van! Mondhatok, vagy leírhatok én bármilyen bántónak szánt szavakat, ha a másik nem bántódik meg ezektől, tehetetlen vagyok – már ha az a célom, hogy megbántsam a partnerem. És a dolog megfordítva is igaz, kommunikálhatok én akármilyen tapintatosan, ha valaki érzelmileg érintett egy témában, még a legpolkorrektebb megfogalmazásokat is magára veheti. Tehát a tapintatlan, vagy akár megbélyegző kifejezések, bár egészen természetes, hogy fájnak, de az, hogy ezeken meg is bántódunk, vagy megsértődünk-e, nem automatikus reakció, hanem abban már a mi tudatosságunk is szerepet játszik és itt van a mi szabadságunk.

Hadd hozzak ide egy másik példát! Egyes emberek száját elhagyják olyan mondatok, mint: „persze, hogy pofon vágtam, hát felidegesített”. Mintha a tett az érzésből direktben, reflexszerűen következne. És az adott személyeknél ez így is van, mivel így szocializálódtak, ezt tanulták meg gyerekként otthon/a nevelőotthonban és/vagy az iskolában, óvodában. Mi pedig ezt bélyegezzük impulzuskontroll zavarnak, aminek a következtében egyrészt igen problémássá válnak ezeknek a személyeknek az emberi kapcsolatai, másrészt gyakorta szembekerülnek a törvénnyel, harmadrészt olykor terápiára kötelezik őket.

Visszatérve a szabadságra gyakran találkozom azzal, hogy emberek az életük „elromlásáért” másokat okolnak, akik „tönkretették” őket. Leggyakrabban a szülőkre és az exekre szokás mutogatni, de ide tartozik az is, mikor a mindenkori rendszert hibáztatjuk a sorsunk alakulásáért. Máskor meg azzal találkozom, hogy valaki nem tud kilépni egy számára kellemetlen kapcsolati helyzetből, mert a „másik olyan hatással van rá”. Mintha dróton lehetne bennünket rángatni, mintha nem mi lennénk a saját életünk urai, mintha nem lennénk szabadok a társas kapcsolatainkban.

A dolog azért is különösen érdekes, mert a fenti állítások mindegyikében van egy részigazság. Nevezetesen, hogy arra semmilyen közvetlen hatásunk nincs, hogy a környezetünk és annak szereplői hogyan viszonyulnak hozzánk, mit csinálnak velünk. Ilyen értelemben igaz a kiszolgáltatottságunk és erre próbál egyfajta megoldást adni a politikai korrektség is. Az azonban, hogy ezekre a behatásokra mi hogyan reagálunk, már kizárólag tőlünk függ!

Mondok pár példát. Nyilván senki nem kívánja, hogy a párja megcsalja, hogy a szülője gyerekként elhanyagolja, vagy hogy az állam rendvédelmi szervezeteivel kelljen szembekerülnie bármilyen okból. Ezek olykor mégis megtörténnek, mivel nem állnak a mi közvetlen kontrollunk alatt. Mindegyik felsorolt helyzetre normális esetben elsőre negatív érzelmekkel reagálunk. Ez meg a tudatos kontrollunk alatt nem áll. De az, hogy ezekkel az érzésekkel mit kezdünk, illetve az adott helyzetekre hogyan reagálunk, már kizárólag tőlünk függ, arra épp hogy a környezetünknek nincs semmilyen direkt befolyása. Ez a mi szabadságunk.

A társadalmunkban jellemzően valamiért nagyobb hangsúlyt kap az előbbiek közül, hogy hogyan cselekszünk, hogy hogyan válaszolunk egy helyzetre, míg többnyire mellékes, hogy mit kezdünk a közben kiváltódó érzésekkel. A polkorrektség is a viselkedésünket, ebben az esetben a megfogalmazásunkat igyekszik a már említett irányba befolyásolni, de semmit nem mond arról, hogy mit tegyünk a közben bennünk keletkező érzésekkel. A dologban pedig ott a csavar, hogy a reakcióink, a viselkedésünk alapvetően attól függ, hogy hogyan viszonyulunk az érzéseinkhez, vagy más szavakkal, hogy milyen az érzelemszabályozó képességünk, mennyire magas az érzelmi intelligenciánk.

Mert ha elszomorodom, megijedek, feldühödök, vagy épp megörülök valaminek, elönt a szeretet, vagy a hála, arra reagálhatok úgy, hogy igyekszem ezeket kizárni és tudomást sem véve róluk, „hideg fejjel cselekedni”, olykor drogokhoz, vagy alkoholhoz nyúlva segítségért az érzelmek elleni harcban. De az is megeshet, hogy hagyom magamon eluralkodni az érzéseket, és egészen azok hatása alá kerülök. Ekkor az érzelmek vagy automatikus cselekvésekre késztetnek – pl. a nyakába ugrom annak, akit szeretek, vagy megütöm, aki megbántott –, vagy épp megbénítanak, mire olyan tehetetlenül vergődöm, akár egy csecsemő. Végül, ha érett érzelemszabályozó képességgel bírok, akkor képes lehetek magamat megvigasztalni, megnyugtatni, megszeretgetni, vagy akár mérsékelni, ha úgy látom jónak. Ekkor ugyanis az történik, hogy az érzelem mentén fogok tudni gondolkodni és viselkedni, de olyan módon és mértékben, hogy a körülményeimet és a többi ember szempontjait is mérlegelhetem.

A három felsorolt reakció között az a különbség, hogy az első esetben kvázi önmagam ellen küzdök és csupán megfelelésből és kötelességtudatból teszek meg dolgokat, de nem élhetek szívből, ami hosszú távon nagyon kimerítő – ezért is kellhetnek a drogok és az alkohol. A második esetben a tudatom az érzések hatására beszűkül és nem tudom „józanul” megítélni a helyzeteket, egy rakás lehetséges megoldást egyszerűen nem is veszek észre a beszűkült nézőpont miatt. A harmadik esetben pedig épp ellenkezőleg, kitágult perspektívával szemlélhetem az eseményeket.

Ugyanakkor egyik reakció sem jobb, vagy rosszabb a másiknál! Van úgy, hogy olyasmiket kell csinálnunk, amikhez semmi kedvünk, minden idegszálunk küzdene ellene, a szemetet mégis le kell vinnünk. Ha szerelmesek vagyunk, vagy ha megtámadnak, az életet jobban szolgálja, ha mérlegelés helyett belevetjük magunkat a helyzetbe és még csak nem is tudatosan felrúgjuk a hétköznapokra érvényes szabályainkat – hisz szerelemben és háborúban mindent lehet. Végül az összes többi esetben szerencsés a harmadik módszert választani, mert sokkal teljesebb és szabadabb életet élhetünk így, mint bárhogy máshogyan.

Mindezek miatt a politikai korrektség általam feltételezett célját nagyobb részt nem akkor érhetjük el, ha a nyelvünkre figyelünk, hanem akkor, ha megtanulunk az érzelmeinkkel bánni, így pedig autonóm, másoktól nem függő személyekké válhatunk, ami az alapja a kölcsönös tisztelet és a másikkal való együttérzés képességének. Meggyőződésem szerint, ha mindenki „csupán” annyit megtenne az emberiségért, hogy a saját érzelmi intelligenciája fejlesztésén dolgozik, a világ egy sokkal élhetőbb és fenntarthatóbb hely lenne.

2 komment

Címkék: társadalom lélek filozófia pszichológia filo politikai korrektség érzelmi intelligencia lélektan EQ Spanyolviasz érzelemszabályozás


2017.12.21. 16:37 Mayer Máté

A múltból tanulj és ne benne élj! – Róma 1.

A közösségi nyomás

Napjainkban nagy divatja van a historizálásnak, egyesek a múltunkra hivatkozva igyekeznek igazolni a tetteiket és az ideológiájukat. Nagy elődök nevét használva próbálnak vonzóvá tenni különféle intézkedéseket, programokat, vagy terveket. Mások egyenesen a megelőző korszakokat szeretnék visszahozni és vannak olyanok is, akik egy-egy dicső pillanat, vagy tragédia emlékét ápolják, nem engedik kiveszni azt a köztudatból.

Én a történelemre egészen másként tekintek. A múltunk ugyanis nem csak identitást ad, de rengeteg példával is szolgál, amiken keresztül megérthetjük, hogy miként működünk közösségben, társadalomban élve mi, emberek. Sok jó megoldás és kudarcra ítélt vállalkozás gazdag tárháza a megelőző korok vizsgálata és sokkal többet mond jelen világunkról, mint hinnénk. Hadd szemléltessem ezt egy idézeten keresztül!

„A föld ércpáncél helyett ünnepi köntöst öltött, feltárták a hegyek méhét, hidakkal fékezték meg a nagy folyamokat, benépesítették a pusztaságot. Város várost ér, s a legtávolibb vidékeket is szabad közlekedés kapcsolja egybe. Ami a {világ} bármely részén terem, mindenkinek közkincsévé lesz. A tengereken zavartalanul járnak a hajók, az utakon nem kell félniük a vándoroknak, mert a kalózok és rablók immár legendává lettek. Itt-ott, a {távoli vidékeken, például} Afrika sivatagaiban, akadnak még csetepaték, de a nagy háborúk, pusztítások és embergyilkoló csaták elképzelhetetlenek már. A pusztító háború mítosszá lett, amelyről régi könyvekben olvasunk, de amelytől e művelt század sarjainak már nem kell tartaniuk. A pusztaságot szántóföldek váltották fel, a vadállatokat a háziállatok szorították ki – ma már annyi várost számlálhatunk, mint ahány ház volt egykor.”

Vajon melyik korról szól ez a pár sor? Mikor először olvastam, szinte hátborzongató volt számomra, hogy, ha a megfogalmazás kicsit frissebb lenne, gondolkodás nélkül rávághatnánk, hogy ez a mai fejlett világ bemutatása, olyan sok a hasonlóság. Valójában azonban Aelius Aristides görög szónok szavait idéztem, aki a Kr. u 2. századi Római Birodalomról írt… a birodalom összeomlásához vezető krízis kitörése előtt. (A 3. századtól ugyanis Róma olyan válságba süllyedt, amiből nem tudott kilábalni és szűk 3 évszázadnyi háborúktól és polgárháborúktól tarkított szenvedés után Kr. u 476-ban végleg összeomlott.)

Rómához azért érdemes visszanyúlni, mert jóformán minden, ami ma zajlik, kicsiben és bizonyos eltérésekkel már megtörtént akkor is. Épp ezért a történelmi párhuzamokat kereső bejegyzés-sorozatom első részében a Római Birodalom felemelkedéséhez szeretnék visszatérni.

Egy korábbi írásomban azt találtam mondani, hogy ma egy globális Római Birodalomban élünk, ahol a harmadik világ népei, mint egykor a provinciák lakói, félszabadokként, vagy rabszolgaként termelik a fejlett országok piacaira a termékeket és vívják a háborúinkat, nem ritkán helyettünk. Ebből a megfogalmazásból úgy tűnhet, hogy Róma egy gonosz, elnyomó állam, ami igába hajtotta szerencsétlen szomszédait. A mondat első fele az elnyomásról persze igaz is, de a második már sántít.

A történelem vizsgálatakor ugyanis alapszabály, hogy minden jelenséget a maga korában kell értelmezni, nem pedig a mai értékeket visszavetítve, előítéletesen. Róma leigázott szomszédai ugyanis semmivel sem voltak jámborabbak a későbbi birodalomnál, sőt, rendszeresen háborúztak vele. Vagyis bizonyos mértékig Róma, történelme első 6-700 évében, rákényszerült a terjeszkedésre, nem pusztán önszántából tolta ki folyamatosan a határait minden égtáj felé, hanem azért is, hogy magát, a létét védje. Abban a korban a többi állam a Birodalomhoz hasonlóan ugyanerre törekedett, csupán Róma volt közülük a legsikeresebb és a legszerencsésebb.

Ez a fajta, folyamatos önvédelemi harcban és időről-időre létbizonytalanságban élő életforma persze ennek megfelelően torzította a társadalom szerkezetét és világlátását is. A birodalomépítés egyre tudatosabbá, professzionálisabbá és végül öncéllá vált. A gazdaság is a folyamatos versenyhelyzethez igazodott, a rabszolgatartó modell támogatta a terjeszkedést, de a folyamatos növekedési kényszer egy idő után válságokba is sodorta a lassanként összetarthatatlanul nagyra növő államot, míg végül a fenntarthatóság szempontjának a hanyagolása össze is roppantotta azt. Megint csak ismerős?

A világunk szüntelenül túltermelő, túlfogyasztó és túlnépesedő emberisége is hasonló válságokat kénytelen időről-időre megtapasztalni, hol háborúk, hol humanitárius katasztrófák, hol gazdasági válságok, hol pedig népvándorlási hullámok formájában. De mi történne, ha egy állam vezetése, mondjuk Magyarország kormánya úgy döntene, hogy kiszáll a mókuskerékből és nem növekedik tovább, inkább fenntartható pályára állítja át az országot?

Ha visszafognák a fogyasztást, betiltanák a repülést és a lakosságot a benzin/dízel üzemű autókból környezetbarátabb közlekedési eszközökbe ültetnék át, illetve korlátoznák a húsfogyasztást, különösen a marhahús esetében, valamint az egy családban vállalható gyerekek számát, akkor rövid úton elsöpörné a vezetést a népharag új választás, vagy, ha mereven ragaszkodnak a céljaikhoz és elzárkóznak a demokratikus megoldások elől, akkor forradalom útján. De menjünk egy szinttel tovább! Tegyük föl, hogy oktatás és a tömegmédia révén meggyőzik a lakosság nagy részét a megszorítások szükségességéről és az állampolgárok még ezen a ponton is kitartanak a kormány mellett, mi több, a lépéseket akár az ellenzék mérvadó erői is teljes mellszélességgel támogatják.

Amikor korlátoznák a szabad-kereskedelmet, illetve a tőke és a munkaerő szabad áramlását – vagyis az EU alapelveinek és a szabadpiac fő alappilléreinek érvényre jutását –, valamint a hitelezést a fenntarthatóság érdekében és helyi, kisüzemi, nem ritkán kézműves vállalkozókat támogatnának, tiltva a raktárkészletek fölhalmozását célzó túltermelést és megkövetelve a tartósságot, hogy minél tovább használható tárgyakat kapva csökkentsük a bolygó szemétterhelését, akkor az Unió komoly szankciókkal vágna vissza. Mert amíg a demokratikus jogok csorbításában és a migránsok/menekültek be nem fogadásában egészen messzire elmehetünk, addig, amint a többi tagország – főként a nagyok, mint Németország, vagy Franciaország – gazdasági érdekeit megsértjük, azonnal keményen az orrunkra koppintanak. Végső soron akár ki is rúghatnak a szervezetből, de valószínűbb, hogy a társadalom megosztására törekednének különféle módszerekkel, hogy a nekik kedves politikai szereplőket megtámogatva visszatereljék az országot az általuk elvárt útra. (Elég, ha az államadósság átsorolásával és a visszafizetés ütemezésével elkezdenek nyomást gyakorolni hazánkra a megfelelő szervezetek és a kormány máris olyan kényszerű spórolásba és adóemelésbe kezdhet, ami a tudatos lakosság körében is visszatetszést keltene. Vagy a Nyugattól való lemaradással való riogatás is alkalmas lehet a vezetés népszerűségének aláásására és esetleg egy nagymértékű kivándorlás elindítására.)

Ha még a katonai kiadások csökkentését is meglépnénk, hogy oktatásra, egészségügyre, zöld energiára, stb. költsünk inkább, akkor meg a NATO támadna bennünket kötelezettségszegésért. Végső soron olyan gazdasági nyomás nehezedne Magyarországra, hogy az államcsőd elkerülése érdekében a kormány még akkor is kénytelen lenne feladni a küzdelmet, ha a lakosság kitart és fölsorakozik mögé. Akárcsak Róma, ami, ha nem folytat terjeszkedő háborúkat, a szomszédai prédájává vált volna. Ez a közösségi nyomás, vagy csoportnyomás, ami egy adott környezet minden szereplőjét meghatározza és bizonyos mértékig kényszerpályán tartja. Ha tetszik ez a korszellem.

Ez a nyomás a hétköznapok szintjén leginkább bizonyos hiedelmekben, alapvetésekben érhető tetten, mint például abban, hogy a folyamatos gazdasági növekedés jó, kívánatos és ha ezt bármi megtöri, az rossz, hibás, ezért kijavítandó. Vagy azokban, miszerint a szabadpiac, a vámhatárok lebontása, illetve a tőke és a munkaerő szabad áramlásának biztosítása a helyes irány, aki pedig nem ezt támogatja az beteg, ostoba, vagy morálisan romlott.

A környezetvédelem kérdésén keresztül igen jól érzékelhetjük, hogy ezek a hiedelmek miként torzítják el az egyébként nemes célért tett lépéseinket is. Nekem az egyik legszembetűnőbb ellentmondás, mikor a különféle termékekből egyre-másra jelennek meg a „zöld” alternatívák a piacon, öko-bloggerek arra buzdítanak, hogy minden meglévő jószágunkat cseréljük le környezetbarátra, különféle állami és uniós kedvezményekkel igyekeznek bennünket, például az elektromos autók felé terelni, stb. Miközben a legkörnyezetkárosítóbb tevékenységünk az, ha új dolgokat vásárolunk, ha fogyasztunk, és ezzel támogatjuk és ösztönözzük is a túltermelést. A fogyasztói társadalom és a kapitalizmus logikája azonban nem engedi láttatni, hogy éppen az a baj, hogy mindent konzumerizálunk, hogy mindenből üzletet csinálunk. Az igazán fenntartható életvitel nem csupán hulladékmentes, de a lehetőségekhez mérten fogyasztásmentes is.

A korszellem ugyanakkor egyáltalán nem egy rossz, gonosz, vagy akár csak problémás dolog, ahogy az eddigi sorokból akár tűnhetett, hanem egy adottság. Vagyis, ha változást szeretnénk elérni a világban, akkor nem a közösségi nyomás ellen, nem a korszellem ellen kell harcolnunk, hanem ennek a logikáját használva, e mentén gondolkodva célszerű cselekedni. Róma erre is remek példaként szolgál, mikor a császárság első századaira visszaszorult a rabszolgatartás korábban megállíthatatlanul terjedő gyakorlata. A helyüket pedig mind nagyobb mértékben szabad bérlők, a colonusok vették át, mert gazdaságilag egyre kevésbé érte meg rabszolgákkal dolgoztatni. Az elit számára veszélyes és költséges rabszolgalázadások, a rosszul tartott, motiválatlan rabszolgák alacsonyabb termelékenysége, a hódító háborúk végeztével a rabszolga utánpótlás elapadása és a rabszolgák eltartásának költségei együttesen elegendő nyomást jelentettek, hogy a kegyetlen és embertelen gyakorlat fenntartása többé ne érje meg, így pedig lassanként megszűnjön, átalakuljon.

Ugyanígy, ha ma problémának tartjuk, mondjuk a klímaváltozást, akkor leginkább úgy tehetünk ellene, ha egyrészt gazdaságilag segítjük a környezetbarát alternatívákat, másrészt adókkal és adminisztratív eszközökkel költségesebbé tesszük a jobban károsító gyakorlatokat. De legfőképp mindezt nem elszigetelt szabadságharcos módjára érdemes csinálnunk, hanem a nagy nemzetközi szervezeteken keresztül, azokat meggyőzve, velük együttműködve!

1 komment

Címkék: történelem zöld társadalom filozófia környezetvédelem menekült filo túlnépesedés fenntartható migráció szabadpiac túltermelés túlfogyasztás migráns Római Birodalom Spanyolviasz fogyasztásmentes közösségi nyomás


2017.10.25. 07:57 Mayer Máté

A jóléti állam vége – a neoliberalizmus és a neokonzervativizmus világrendje

A blogon szereplő bejegyzésekben sokszor abból indulok ki, hogy miként lehetne „jobbítani a világ helyzetén”. Ez az idealizmus tükröződött vissza, mikor a jövő lehetséges útjait vettem sorra, vagy amikor nemrégiben korunk kihívásaival foglalkoztam. A mostani írásban azonban egy gondolatkísérlet erejéig szakítok ezzel a szemlélettel és arra vállalkozom, hogy felvázoljam egy olyan holnap képét, ahol semmin nem változtattunk, amíg lehetett.

Ahogy a szélsőséges eszmék kapcsán korábban utaltam rá, korszakunkat 3 alapérték uralja: a szabadság, az egyenlőség, és a testvériség, vagyis a Nagy Francia Forradalom jelszavai. Minden modern és posztmodern ideológia levezethető ezekből. A hagyományos, demokratikus világnézetek mindhárom értéket képviselik, csak eltérő mértékben, míg a radikális irányzatok egy, vagy két érték eltúlzott, totális megnyilvánulásai, a többit pedig mereven elutasítják, a gonosz forrásának bélyegzik. Ebből a sorból csupán két eszme lóg ki, a neoliberalizmus és a neokonzervativizmus, mert, bár mindkettő demokratikus, a (gazdasági) egyenlőséget következetesen elutasítják és a szélsőségesekhez hasonlóan, ezt jelölik meg minden bajok forrásaként. A jövő szempontjából pedig azért érdemes ezzel tisztában lennünk, mert a ’80-as évektől kezdődően ez a két ideológia fokozatosan leuralta a Nyugat gazdasági, társadalmi és politikai filozófiáját. Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy mi lesz, ha nem változtatunk semmin, azt kell megértenünk, hogy pontosan milyen világképet is képvisel e két megközelítés.

Ahogy legutóbbi írásomban is kitértem rá, az egyenlőség elutasítása itt a szolidaritás háttérbe szorítását jelenti, azaz a szociális intézkedések megnyirbálását, az állami oktatás és az egészségügyi intézmények csökkentett finanszírozását, illetve a szakszervezetek, vagy akár a civil érdekvédő szervezetek jogköreinek a szűkítését. Másfelől törekvésük még a bürokrácia és úgy általában a piac állami kontrolljának a leépítése, a „kisebb állam” megteremtése. Vagyis összességében e két ideológia a jóléti államot számolja fel. De mégis miért?

A válaszhoz először filozófiai síkon érdemes közelíteni. A neo-eszmék alapja a darwin-i evolúció elmélet, miszerint a természet rendje az, hogy a legéletrevalóbb túlél, míg a „gyöngék” elhullanak. Ám míg Darwin a bolygó bioszférájáról, a baktériumok, növények és állatfajok kialakulásának és mutációinak törvényszerűségeiről írt, addig az újhullámosok a társadalomra vetítik a filozófus tanait, más szóval szociál-darwinisták. Ismerős valahonnan? Nem véletlenül, hisz pontosan ebből indultak ki a nácik is. Azzal a lényeges különbséggel, hogy a nemzetiszocialisták a rasszok közti különbségek, a vér és a genetika alapján, önkényesen határozták meg, ki életrevaló és ki vesszen el, szemben a neoliberális és neokonzervatív véleményvezérekkel, akik a természetes szelekciót eredeti, szó szerinti értelmében használják. Náluk ugyanis a túléléshez és a szaporodáshoz való jog forrása a környezethez való alkalmazkodóképesség mind nagyobb mértéke, a mi társadalmunkban pedig a viszontagságokhoz és változásokhoz a leggazdagabbak tudnak a legjobb esélyekkel alkalmazkodni és ők a legvonzóbb partnerek is a többség számára, vagyis az ő vezérelvük nem a származás, hanem a vagyon. Lázár János mondata, miszerint „akinek nincs semmije, az annyit is ér”, akár e filozófiák tételmondata is lehetne.

Innen talán már könnyen érthető, miért bontják le a jóléti, szociális állam elemeit az olyan vezetők, mint Ronald Reagen, Margaret Thatcher, Emmanuel Macron, Donald Trump, vagy hazai vonatkozásban Bokros Lajos, Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor. Itt minden a GDP-ben mérhető gazdasági sikernek van alárendelve, amit a szegényebb, elesettebb rétegek felkarolása csak hátráltatna, akárcsak a piaci történések szigorúbb állami kontrollja. Azzal érvelnek ugyanis, hogy a piac felpörgetése mindenkinek jó, hiszen, ha több a pénz, akkor a jóléti és szociális kiadásokra is több jut majd. Csak azt felejtik el hozzátenni, hogy itt kizárólag a saját jólétükre, vagyis a gazdasági elit jólétére és szociális igényeire gondolnak, a gazdasági sikereknek pedig, ha nem is kizárólag, de aránytalanul nagyobb mértékben élvezik a hasznát, mint a társadalom többi rétege. E két eszme a kapitalizmus csúcsra járatása.  Az olyan célokat, mint a tőke-, és a munkaerő szabad áramlása, a vámhatárok lebontása, vagy a szabad verseny biztosítása, rendszeresen úgy kommunikálják, mintha ez az egész társadalom érdeke lenne, holott elsősorban a tőkés elit profitmaximalizálását segítik és a piaci pozícióikat betonozzák be általuk. Próbáljon meg ma valaki „kézműves termékekkel” betörni, mondjuk az autóiparba, az energiaiparba, vagy a fegyveriparba. Még ha sikeres is a mikro vállalkozása, mint sok netes start-up cégnek, az óriásvállalatok azonnal felvásárolják, mindenféle innovációjával együtt, hogy egyrészt ne nőhessen konkurenciává, másrészt az így megszerzett eredeti ötletekből tovább erősíthessék a saját helyzetüket.

A neoliberálisok és neokonzervatívok azt hirdetik ugyanis, hogy elég, ha a jogok szintjén van egyenlőség, sőt, ők a törvény előtti egyenlőség élharcosai, mondván a szabad verseny elve, például mindenkinek egyforma lehetőségeket biztosít. Igen ám, de ezekkel a lehetőségekkel csak az tud élni, akit erre felkészítettek a családjában és/vagy az iskolában, másrészt, akinek van hozzá elegendő tőkéje. Vagyis megfordítva, bár elvileg mindenkinek szabad, mondjuk saját légitársaságot alapítani, erre nem mindenkinek van meg a lehetősége és a jóléti, szociális állam intézkedéseinek a lebontásával hatékonyan biztosítják is azt, hogy ez a helyzet ne nagyon változzon. Nem azt mondom persze, hogy üdvös lenne egy olyan jövő, ahol mindenkinek saját légitársasága van, csupán arra szeretnék rávilágítani, hogy az aránytalanul nagy vagyont felhalmozó gazdasági elit a jogok érvényesítésénél is aránytalanul nagyobb erőt képvisel, mint a társadalom összes többi rétege együttesen. A jelenlegi törvények tehát kis túlzással a gazdasági elit törvényei és ezen törvények védelme egyben az ő hatalmi pozíciójuk megvédését is jelenti.

De nézzünk hétköznapibb példákat: a külföldi tanulmányok lehetőségére sokszor olyan pozitívumként tekintünk, amivel mindenki jól jár, de végső soron ma többségünk azért tanul – javarészt saját költségen –, hogy azután a tudását áruba bocsáthassa, eladhassa a gazdasági elit birtokában lévő multiknak és cserébe az átlagnál kicsivel jobb fizetést kapjon tőlük napi 8-12 óra munkáért. Vagyis az időnket, és a tudásunkat ugyanúgy felvásárolják, akár a kis cégeket és azok innovációit. De félreértés ne essék, nem azt állítom, hogy ez a gyakorlat ördögtől való lenne, hisz mindannyian nyerünk az üzleten valamit, csak azt mondom, hogy nincs arányban, amit a két fél kap, illetve feláldoz ezért. Arra gondolok, hogy bérből és fizetésből szinte senki nem gazdagodhat meg. A társadalmi mobilitás tekintetében van egyfajta üvegplafon, ami nem engedi, hogy akik lejjebb vannak, azok az igazán tehetősek közé kerülhessenek, vagy másként mondva, ez az üvegplafon fönntartja a társadalmon belüli vagyoni egyenlőtlenségeket.

Egy másik példa a munkaerő szabad áramlása, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a cégek úgy pakolászhatják az alkalmazottaikat egyik helyről a másikra, ahogy akarják, sőt, sokszor elég belengetni a jobb külföldi fizetés ígéretét, hogy a szegényebb országok polgárai maguktól induljanak útnak. Ennek a politikának azután olyan mellékhatásai is vannak, mint a családok szétszakadása, vagy a kulturális különbségekből fakadó beilleszkedési nehézségek okán a szociális izoláció, vagy a „párhuzamos társadalmak” kialakulása, mindezek pedig gyakran vezetnek változatos mentális, fizikai és társadalmi problémákhoz.

A tőke szabad áramlása végső soron arra jó, hogy az elit „felvásárolhassa alólunk a világot”. Itt, Európában ez még talán kevésbé látszik, de a Harmadik Világban bőven találunk olyan történeteket, mikor egy nagyvállalat megvette egy ország olaj, gáz, szén, vagy épp ivóvízkészletének jelentős részét, vagy a szántóföldjeit és legelőit, máskor erdőit és hegyeit, hogy azután ott kedve szerint termeltessen nyomott áron, jellemzően súlyosan környezetromboló módon, nem ritkán gyermek és rabszolgamunka alkalmazásával, amit csak akar. Az olajban gazdag régiókban, például többnyire óriási a szegénység ennek a modellnek a következtében, amivel a nyugati közvélemény kevéssé törődik, ahogy azzal is, hogy az olcsó termékek milyen áron kerülnek olyan olcsón a polcokra.

Azt azonban már mi is megérezzük, mikor a tőke szabad áramlása miatt a termelést elviszik a Távol-Keletre, mire nálunk egy rakás ember elveszti a munkáját.  Majd egy idő után a politikusok arról kezdenek beszélni, hogy „nem vagyunk versenyképesek”, azért nem itt termeltet a multi, de ha lejjebb vinnénk a fizetéseket, megnyirbálnánk a szakszervezetek jogait és lazítanánk az alkalmazottakat védő szabályokon, vagy a környezetvédelmi előírásokon, akkor vissza lehetne csábítani a gyártást, és újra lennének munkahelyek…

Vagy azt is említhetném, amikor befektetők fölvásárolják egy település lakóingatlanait, felverik az ingatlanárakat, akár olyan mértékben, hogy a helyiek már ne tudjanak lakáshoz jutni csak súlyos hitelek fejében és végső soron azt érik el, hogy a lakosság mind nagyobb része albérlő lesz a saját szűken vett hazájában.

A neoliberalizmus és a neokonzervativizmus tehát durván elitista ideológiák és ennek megfelelően állnak a társadalom egészéhez is. Az eddigieken túl erre talán a legszemléletesebb példa az elmúlt években nálunk is felpörgő dzsentrifikáció. Ha egy város tele van szociálisan hátrányos helyzetű emberekkel, de szeretnénk javítani a városképen, a település turisztikai megítélésén, a közbiztonságon, stb., akkor a költséges és lassú oktatás, egészségügy, szociálisügy és igazságügy fejlesztése helyett azt is meg lehet tenni, hogy a gazdasági súlyát kihasználva az elit egyszerűen kiszorítja ezeket az embereket a településről.

Aki szociális bérlakásban él, azzal a legkönnyebb a helyzet, hisz az otthona az állam tulajdona, amit egyszerűen el lehet venni tőle. Ha humánusabb megoldásban gondolkodnak, akkor kárpótlásul, mondjuk valami eldugott faluba is elűzhető az illető a családjával. Persze, akik véletlenül ingatlantulajdonosok, azokkal sem sokkal nehezebb elbánni, mivel szegények, így nyilván romos állapotú a ház, amiben laknak, hisz nincs pénz a felújításra, és ez éppen kapóra jön a vezetésnek: csak omlásveszélyessé kell nyilvánítani, vagy más jogcímen kell kisajátítani az ingatlant és máris mehetnek ők is az eldugott falvakba. Végül, ha túl sok hátrányos helyzetű él egy tömbben és nem akarnak nagy társadalmi felháborodást, a befektetők elkezdhetik a piaci árnál magasabban felvásárolni a helyi ingatlanokat, mert, ha így eléggé felverik az árakat, akkor a helyiek egy része magától eladja az otthonát, hogy kiköltözzön azokba a bizonyos falvakba, ahol jóval alacsonyabbak a lakásárak. Az ilyen módokon megszerzett területekre azután új építésű lakóparkok, irodák, szállodák, parkolóházak és plázák épülhetnek az új lakók, vagyis az elit igényeinek és életszínvonalának megfelelően.

Ezzel a gazdasági eszközzel végső soron a tehetősek azt érik el, hogy minden más társadalmi rétegtől elszeparálva élhessenek, hogy ne kelljen látniuk a szegénységet. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a dzsentrifikációval nem megoldanak egy problémát, csupán térben arrébb tolják, a maguk számára kényelmesen láthatatlanná teszik azt. És, hogy a jövő szempontjából miért fontos mindez? Azért, mert nagyon jól megmutatja, hogy mire számíthatunk.

Az elit jó része már ma is csak magával törődik, csak magát védi, belenyugodott, hogy a globális humanitárius katasztrófa az éghajlatváltozás és a népességnövekedés nyomán elkerülhetetlen és ezen nem is akarnak változtatni. (Annál is inkább, mivel a klímaváltozást éppen az ő általuk hajtott, profitmaximalizáló gazdasági modell teszi elkerülhetetlenné.) Ehelyett a saját pozícióikat és erőforrásaikat bástyázzák körül, azok megvédésére készülnek. A megelőzés helyett készleteket halmoznak fel arra az időre, mikor a jelen társadalmai valamilyen formában összeomlanak, hogy az elkülönült kis világukban mindebből szinte semmit ne kelljen érzékelniük és rábízhassák magukat a robotjaik és a különféle okos eszközeik adta virtuális kényelemre a kerítések és drón seregek biztos fedezékében. Ekkorra már a termelést és a különféle szolgáltatásokat is gépekre bízhatják, így a szegényebb sokaság jelentős hányadára már munkásként sem lesz szükség. Ezt a számukra haszontalan emberfelesleget pedig várhatóan éppen így, vagyis selejtként fogják kezelni. A kulcsfogalom ebben az elképzelt jövőben a tulajdon, mivel itt minden tulajdon az elit kezében összpontosul, mások csupán időlegesen, a munkájuk fejében bérelhetnek tőlük bármit.

A kerítés, mint a menekült/migrációs válság kezelésének eszköze már most is jó szimbóluma ennek a világképnek. Elég szemléletesen megmutatja, hogy kit tekintenek értékesnek és kit nem, vagy, ha sarkosabban fogalmazok, akkor ki éljen és ki pusztuljon. Az olyan értékek, mint a humanizmus, vagy az olyan témák, mint a zöld kérdések csak addig érdekesek nekik, amíg ebből profitot lehet termelni. A szén-dioxid kibocsátási kvóták esetében például fontosabb, hogy ezekkel haszonnal kereskedjenek, mint az egész rendszer eredeti célja, vagyis a szén-dioxid kibocsátás csökkentése.

A dolog pikantériája az, hogy ez a modell már számos alkalommal vezetett világválsághoz, más szóval csődhöz. Ezekből a válságokból persze eddig rendre „fölállt a gazdaság”, de ennek egyre nagyobb ára van ökológiai és közgazdasági értelemben egyaránt. Ha pedig az evolúcióelméletet a gazdaságra vetítjük, akkor azt mondhatjuk, hogy ez a modell csak időszakosan életképes, biztosan kialakíthatóbb nála rugalmasabb, alkalmazkodóképesebb alternatíva is, ahogy a gyakorlatban születnek is ilyen elképzelések. Az olyan zöld, illetve szociáldemokrata ideológiák, mint a Bernie Sanders nevével fémjelzett kezdeményezés az USA-ban, vagy a részvételi demokrácia felé elmozduló Svájc és a skandináv államok részben, vagy egészben mind vitatják ennek a látásmódnak a kiindulópontjait, de még az Angela Merkel-féle, eleddig kevéssé sikeres willkommenskultur is szembe megy vele. A kérdés pedig leegyszerűsítve az, hogy a közelgő humanitárius és ökológiai katasztrófák során csak egy szűk csoportot kell-e megvédeni és életben tartani, vagy a lehető legnagyobb sokaságot.

Szólj hozzá!

Címkék: gazdaság darwinizmus társadalom filozófia elit klímaváltozás jólét filo világválság neokonzervativizmus neoliberalizmus elitizmus jóléti társadalom gazdasági válság Spanyolviasz szociál darwinizmus


2017.09.15. 15:12 Mayer Máté

Lelki betegség és társadalom – Lelki beteg társadalom?

Először is elnézést szeretnék kérni az olvasótól, mert kissé hosszú lesz a téma bevezetése. Úgy érzem azonban, hogy annak a megítéléséhez, hogy a társadalmunk lélektani értelemben mennyire egészséges, vagy beteg, először a mentális zavarokkal és egészséggel kell általánosságban foglalkozni. Illetve azzal, hogy milyen kapcsolat van a pszichopatológiák és a társadalom között.

 

Lelki betegség

A mentális zavarok, ellentétben az organikus betegségekkel és fertőzésekkel, többnyire nem járnak jól látható, tapintható, vagy könnyen mérhető fizikai elváltozásokkal. A tünetek nagymértékben szubjektívek, azokat „csak” a „betegek” érzik, és esetleg a környezetüket zavarják. Ráadásul a pszichés problémák besorolása is szubjektív, hiszen a mentális zavarokat összegző diagnosztikai gyűjtemények, mint a DSM-V, vagy a BNO-10, sokkal inkább szubjektív véleményeken, szakmai konszenzuson alapulnak, mint az orvostudomány más kórképeit összegző „betegség lexikonok”. Más szavakkal az, hogy kit tekintünk lelkileg egészségesnek, normálisnak és kit minősítünk betegnek, végső soron önkényes dolog. A pszichés zavar egy olyan címke, amit a többségi társadalom és a hatalom által szakértőnek elismert személyek – jelenleg a pszichiáterek és pszichológusok – aggathatnak rá olyanokra, akik bizonyos szempontok mentén nem felelnek meg a közösség normáinak.

Gondoljunk csak bele! Az influenza 150 évvel ezelőtt is influenza volt, az elfogadott pszichopatológiai kórképek viszont korszakról korszakra változnak. Az pedig, hogy egy társadalom kit tekint betegnek és kit ismer el egészségesnek, nem csak ezekről az emberekről mond el valamit, de magáról a közösségről is. Nagyjából 100 évvel ezelőtt azokat a nőket, akiknek voltak szexuális vágyaik betegnek, hisztériásnak minősítették és elmegyógyintézetbe zárták. Ma ezzel szemben éppen a csökkent szexuális vágyat tartjuk problémásnak, nem beszélve az orgazmus zavarok és egyéb szexuális teljesítőképességet érintő zavarok tárházáról. A 19. század végi - 20. század eleji társadalom tehát mai szemmel prűd volt, míg jelen korunk onnan nézve romlott erkölcsű, szex mániás és perverz, vagy megfordítva, egykor az önmegtartóztatást tartották értéknek, ma pedig a személy kibontakozását, kiteljesedését.

Az is sokatmondó azután, hogy egy közösség mit kezd azokkal, akiket nem tart normálisnak. A középkorban a lélek ügyei az egyházra tartoztak, így a „pácienseket” kizárólag morális alapon vizsgálták. „Betegségüket” az ördög művének hitték és vagy igyekeztek kiűzni belőlük a gonoszt, vagy magukat a személyeket tekintették ördöginek, ezért elrettentésül, a nagyközönség előtt kivégezték őket.

Bár a 19. századra a mentális zavarok gyógyítását is fennhatósága alá vonta a szárnyait bontogató modern orvostudomány, a betegek szempontjából azonban nem sokat javult a helyzet. Akit betegnek címkéztek, azt börtönszerű, zárt intézményekbe csukták, elkülönítették az „egészségesektől”, majd a „bolondokat” vagy hagyták megrohadni a saját piszkukban, vagy rosszabb esetben kínzással felérő „terápiákat” alkalmaztak rajtuk. A fent említett hisztériánál például a „legsúlyosabb esetekben” lobotómát végeztek a szerencsétlen pácienseken.

Ma ehhez képest, bár léteznek zárt intézmények, ott (papíron) emberséges ellátás, pszichoterápia és gyógyszeres kezelés várja a pácienseket. Aki pedig nem szenved olyan tünetektől, hogy magára, vagy a környezetére veszélyes lenne és képes ellátni saját magát, az ambuláns rendelésen kereshet segítséget terápia és/vagy gyógyszerezés formájában. Sőt, az egész rendszer minél inkább a nyitott intézmények irányába igyekszik elmozdulni. Vagyis a mentális zavarral élőket a mai szemlélet szerint már nem kell elzárni a társadalomtól és nem is kell őket büntetni, sanyargatni az állapotukért, sokkal inkább segítségre, támogatásra szorulnak. A gyakorlat azonban kissé más képet mutat, de erről majd később.

Az eddigi gondolatmenetbe jól illeszkedik Carl Gustav Jung felvetetése, miszerint nem csak az egyes egyének lehetnek betegek, de maga a társadalom is. Jung a nácik Németországát és a közelgő világháborút látva azt mondta, hogy talán nem azokkal a személyekkel van a baj, akik erre a közegre szorongással és hangulatzavarral reagálnak, hanem maga a világ működik egészségtelenül, megbetegítően és ilyen feltételek között éppen hogy a szorongó és depressziós emberek a normálisak, egészségesek.

De ha az is roppant szubjektív, hogy egy személy lelkileg egészséges-e, akkor hogyan ítélhető meg ugyanez egy egész társadalom esetében? Nyilván itt sem lehet objektív igazságokra számítani, csupán arra vállalkozhatok, hogy bizonyos szempontok mentén megvizsgálom a közösségek működését.

 

A lelki egészség

Először is annak a megítéléséhez, hogy mit tekintünk betegnek elengedhetetlen, hogy beszéljünk arról is, hogy mit tartunk egészségesnek. Egyrészt Popper Péter nyomán én is jó sorvezetőnek gondolom az ókori delphoi jósda néhány szempontját: egészséges az, aki 1.) általában a képességeihez mérten helyt tud állni a világban, a maga szintjén el tudja látni a feladatait, 2.) élete során többnyire képes az öröm, a boldogság érzését átélni és 3.) be tud illeszkedni az adott közösségbe, ahol él. Másrészt a DSM-V meghatározását tekintem irányadónak, miszerint, aki nem él meg tartós szenvedésnyomást és a környezete sem szenved tartósan az állapotától és/vagy a viselkedésétől, illetve mentális állapota nem gátolja őt a mindennapi életvezetésben, az a személy egészségesnek tekinthető. Fontos kihangsúlyozni, hogy itt általános tendenciákról van szó, tehát, ha valakinek meghal egy szerette, akkor a gyász ideje alatt nem az a normális, ha továbbra is a korábbiakhoz hasonlóan működik az örömre való képessége. Vagy, mikor (organikus értelemben) lebetegszünk, akkor rendben van, hogy a felépülés ideje alatt nem tudjuk ellátni a korábbi szintünkön a feladatainkat.

A második megállapításom, hogy a pszichés zavarral élők – ellentétben az organikusan betegekkel – minőségileg nem különböznek az egészségesnek címkézett személyektől. Vagyis a lelki működésük alapvetően ugyanolyan, mint bárki másé, csupán az egyes vonások mértékében van különbség: például mindenki szorong olykor, de van, akinek a szorongásszintje hétköznapi stressz esetén annyira nagy, vagy a szorongást olyan tartósan éli meg, hogy az lényegesen befolyásolja az életvezetését. Ez is az oka annak, hogy, ha a BNO-10-et, vagy a DSM-V-öt lapozgatjuk, akkor szinte minden egyes kórképnél azt érezzük, hogy az adott zavar bizony passzol ránk. Vagyis minden egészséges személynek vannak, mondjuk nárcisztikus vonásai is, csupán ezek mértéke nem éri el a személyiségzavarnak nevezett állapot szintjét.

Azután a harmadik alapvető kérdés, hogy miként válhatunk lelkileg beteggé. A tudomány mai állása szerint erre az a válasz, hogy az autizmust és a veleszületett szellemi fogyatékosságot leszámítva, ezek a zavarok nem születnek velünk! Vagyis valamilyen külső behatásra alakulnak ki. A depresszióra, skizofréniára, antiszociális személyiségzavarra, stb. való genetikai hajlamot örököljük, de ahhoz, hogy ezek ki is alakuljanak, a megfelelő életkorban bekövetkező traumákra és/vagy tartós stresszterhelésre van szükség, amiket a személy nem tanult meg kezelni.

 

A lelkileg egészséges közösségek

Ezzel pedig el is érkeztünk a közösség egészségességének kérdéséhez. Nagyjából a múlt század ’50-es éveiig Amerikában viszonylag széles körben tartotta magát a nézet, hogy a mentális betegségért magát a beteget okolták, az ő „gyöngeségét”, „életképtelenségét” hangsúlyozták, ezért a kezelés is mindig csak rá fókuszált. A pár- és családterápiás irányzat iskolateremtői azonban fölvetették, hogy a tünetek mindig társas helyzetben alakulnak ki, vagyis a lelki betegségek kialakulásához megbetegítő környezetre is szükség van, így a gyógyítás során sem elég a tünethordozóra koncentrálni, a személy fontos kapcsolatait is be kell vonni a terápiába, az élet pedig őket igazolta.

Azóta számos vizsgálat zajlott annak érdekében, hogy kiderítsék, mely családokban tudnak egészséges egyénekké cseperedni a gyerekek és hol lesznek betegek. Összességében azt lehet mondani, hogy azok a családok – és tágabb közösségek – segítik az egészséges fejlődést, ahol tiszta, egyértelmű szabályok vannak, amelyek mindig a gyerek érettségéhez, életkorához igazodnak. Ezeket a szabályokat azután tudják rugalmasan kezelni, alakítani. Ahogy a gyermek egyre idősebb, úgy vonják be őt is egyre jobban a szabályalkotásba. Mindezt segíti a nyílt, egyenes kommunikáció.

A szabályok a közösségekben (sokszor ki nem mondott) hagyományokként élnek, a tagoknak pedig szerepeket adnak, ami végső soron az összetartozás érzését nyújtja. Ezek a szabályok és szerepek pedig a fent említett módon rugalmasan alakíthatók a tagok változó érettségéhez és szükségleteihez mérten.

A jól működő család kifelé, a környezetére nyitott, ami azt jelenti, hogy kifelé keresi a kapcsolatokat, barátokat és szövetségeseket, akiktől a közös tevékenységek által új erőt meríthet, illetve baj, nehézség esetén kívülről is tud segítséget kérni. Szakmai szóval élve a család külső és belső határai rugalmasak, de meg is tartanak. Végül, ha családról beszélünk, akkor a szülők párkapcsolatának minősége befolyásolja az egész rendszer működőképességét a legjobban.

Ha egy közösség engedi a tagjai számára a külső-belső kibontakozás lehetőségét és egyúttal eszközöket nyújt az élet nehézségeivel való megküzdéshez is, akkor egészségesnek tekinthető. A két kulcskifejezés tehát a lehetőségek megadása és az eszközök nyújtása. De hogy néz ki mindez a társadalom szintjén?

 

Felszabadító és megbetegítő szabadság

Ahogy változott, hogy mit tekintünk lelki betegségnek, úgy változtak a társadalmak is és megfordítva, a közösségek patológiája más volt a közép- és újkorban és más most. Ha úgy tekintünk a társadalomra, mint egy családra, akkor a „régi szép idők” közösségei, ha tönkrementek, jellemzően bántalmazó családként funkcionáltak. A tagokat fizikailag büntették, lelkileg terrorizálták. Ehhez képest a mai nyugati társadalmi család tipikus diszfunkciója az elhanyagolás. A tagok egymással kevéssé törődnek, a gyöngébbekkel, elesettek szemben kevéssé szolidárisak, a tehetősek egyéni érdeke a köz érdeke elé kerül.

Félreértés ne essék, ez nem azt jelenti, hogy minden társadalom beteg lenne! Csupán arról van szó, hogy amennyiben a közösség elkezd a belső változtatási igényekre túl mereven reagálni, a „szülő pár”, vagyis a hatalom birtokosai rivalizálnak egymással, esetleg egyetlen személy, vagy kör kezébe kerül minden hatalom, ha a társadalmon belüli kommunikáció zárttá és „dupla fenekűvé” válik – mást mondunk és mást teszünk, az üzenetek ellentmondásosak –, stb., akkor a megelőző korok társadalmai bántalmazó, míg a mai társadalom elhanyagoló család módjára kezd viselkedni.

Ahogy fent írtam, egy jól működő közösség lehetőségeket nyújt a tagok számára a kiteljesedéshez és egyben eszközöket is ad a nehézségek kezelésére. Ha innen nézzük, a jelenlegi, úgynevezett liberális demokráciák a lehetőségek, vagyis a szabadságjogok megadásával messze megelőznek bármely korábbi korszakot. Az eszközök nyújtása tekintetében azonban csúnyán el vagyunk maradva, hisz a szabadság a jogok megadásánál kezdődik, de nem ott ér véget. Ahhoz, hogy valaki szabad lehessen, meg is kell tanítanunk élni a lehetőségeivel, élni a szabadságával, másként nem a szabadság érzést erősítjük benne, hanem a bizonytalanságot.

A terápiás munkám során egyre inkább megerősödik bennem az a felismerés, hogy a különféle pszichés zavarok – 1-2 kivételtől eltekintve – egyetlen közös tőről fakadnak: a lelki problémák mögött minden esetben az érzelemszabályozás zavara áll. Vagyis, mikor azt mondom, hogy a társadalom nem ad megfelelő eszközöket ahhoz, hogy a polgárok a szabadsággal bánni is tudjanak, akkor mentálhigiénés szempontból az érzelemszabályozás megtanításának a hiányára gondolok. Legrosszabb esetben a személyek föl sem ismerik a saját érzéseiket, azok annyira nem voltak fontosak gyermekkorban a környezetüknek. Ennél egyel jobb, ha valaki tisztában van ugyan vele, hogy mit érez, de az érzéssel magával már nem tanult meg mit kezdeni, az kritikátlanul eluralkodik rajta. Például a félelme teljesen megbénítja, cselekvésképtelenné teszi. Ugyanígy az öröme is határtalan, nem tud uralkodni magán az öröm kimutatásakor és hasonló a helyzet a többi érzelemmel is.

Összességében azt lehet mondani, hogy itt az érzelmi intelligenciáról beszélünk, aminek a szintje attól függ, hogy a személy mennyire ismeri fel és azután mennyire tudja kezelni az érzéseit. Ha valaki ebben alacsony szinten áll és tartós, vagy nagy stressz éri, akkor lesznek különféle tünetei, amiket pszichés zavaroknak nevezünk. A tüneteket csoportosíthatjuk aszerint, hogy mennyire hasonlítnak egymásra és ezeket elnevezhetjük depressziónak, pánikbetegségnek, kényszerbetegségnek, stb., majd kitalálhatunk különféle terápiákat és gyógyszerezést egyikhez és másikhoz, de mindben közös az érzelemszabályozás zavara, igazából azzal kellene valamit csinálni.

Visszatérve az eredeti témához annak eldöntéséhez, hogy egy adott közösség egészséges-e, érdemes fölidézni, hogy a lelki zavarok tekintetében a normális és a beteg között nem minőségben, hanem mennyiségben van különbség. Vagyis, ha elfogadjuk, hogy egy társadalom akkor tekinthető betegnek, ha „megbetegíti” a tagjait, akkor azt kell megnézni, hogy a polgárok hány százaléka szenved lelki betegségtől és hány százaléka egészséges. Ez ugyanis jól mutatja, hogy az adott társadalomban a családok és a kisközösségek mekkora részét tekinthetjük jól funkcionálónak. A jó kérdés tehát nem is az, hogy egy közösség egészséges-e, vagy beteg, hanem, hogy mennyire egészséges, illetve mennyire beteg.

 

Mennyire egészséges a mai magyar társadalom?

A példa kedvéért vegyük sorra kis hazánk állapotát. Ha a lelki betegséget, mint mutatószámot vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy egyidejűleg a lakosság nagyjából 20-40 százaléka szenved valamilyen lelki betegségtől – a legtöbben szorongásos zavartól, hangulatzavartól és/vagy valamilyen függőségtől –, aszerint, hogy milyen statisztikákat veszünk alapul. Mivel pszichiáterhez, vagy pszichológushoz fordulni sok helyen még mindig szégyenletes dolog, ezért az egészségügybe bekerült betegek száma igen pontatlan adat – pláne, hogy aki teheti, inkább magánrendelésen keres segítséget, így nem is kerül be ezekbe a statisztikákba. Ha azt vizsgáljuk meg, hogy hányan szednek olyan gyógyszereket, amik pszichés zavarok tüneti enyhítésére használatosak, illetve hányan kezelik magukat alkohollal, vagy drogokkal, akkor meg azok a személyek maradnak ki, akik kizárólag pszichoterápiával, vagy valamilyen alternatív gyógyászati irányzattal próbálják orvosolni a nehézséget. Amennyiben viszont mindhárom irányból közelítünk és esetleg mellé vesszük az öngyilkossági statisztikát, a hajléktalanok számára vonatkozó adatokat és a kriminalisztikai statisztikát is – hisz aki az utcán él, vagy törvényt szeg, a legtöbb esetben mentálisan sem egészséges, de erről majd később – akkor már egészen jó közelítést kapunk.

Anno az egyetemen, már nem emlékszem, melyik tankönyvben, de találkoztam olyan adattal is, hogy a fejlett nyugati országokban szinte mindenki szenved élete során hosszabb-rövidebb ideig szorongásos tünetektől, vagy a hangulatzavar valamelyik formájától. Tehát ha épp most nem is beteg, jó eséllyel az volt, vagy az lesz. Ebből pedig az következik, hogy az ipari társadalmak vagy nagymértékben betegek, diszfunkcionálisak, vagy ez az egyéni élet természetes része, a személyiségfejlődéshez szükséges és elég csak azokra az emberekre koncentrálni a társadalom megítélésénél, akik tartósan ragadnak benne ilyen állapotokban.

A magam részéről egy kombinált megközelítést tartok a legszerencsésebbnek, értem ezalatt, hogy fontosnak tartom annak a vizsgálatát is, hogy a fogyasztói társadalom hogyan jutott oda, hogy szorongóvá és/vagy hangulatzavarossá teszi a tagjai jelentős részét, másfelől a nyugati társadalmakat egymáshoz viszonyítva az is kirajzolódik, hogy közülük melyek működnek élhetőbben és melyek diszfunkcionálisabban.

Úgy látom, hogy a ’70-es évek második felétől–a ’80-as évek elejétől, mikor sok nyugati ország politikájában a neokonzervativizmus és a neoliberalizmus került előtérbe és az új vezetők úgy döntöttek, hogy leszámolnak a jóléti állam eszméjével – lásd pl. Margaret Thatchert, vagy Ronald Reagant – a szolidaritás, mint érték is háttérbe szorult, míg a skandináv államokban továbbra is fontos érték maradt. E két út eredményeit nézve azután jól látszik, hogy az északi országok polgárai ma jóval elégedettebbek az életükkel, összességében pszichésen jobb állapotban vannak és az oktatási rendszerük mindenki másnál sikeresebbnek tűnik az összehasonlító vizsgálatokban, míg a piacpártibb államok mindkét szempontból lemaradóban vannak. Hazánk a rendszerváltás után ez utóbbiakhoz csatlakozott, megspékelve poszt-szocialista örökségünk megannyi sajátosságával.

Ha pedig kizárólag a többi, hozzánk hasonló úton járó állammal vetjük össze a magyar adatokat, akkor úgy tűnik, hogy akár a fent említett statisztikákat, akár az elégedettségi mutatókat vizsgáljuk, Magyarország a többi piacpárti országhoz képest is jellemzően az alsó harmadban van lelki egészség tekintetében.

De a pszichés állapothoz más oldalról is közelíthetünk. Egy társadalomról nem csak az mond el sokat, hogy milyen arányban betegszenek meg a tagjai, de az is, hogy azután mit kezd ezekkel az emberekkel.

 

A kezelés

A „terápia” elsősorban mindig attól függ, hogy miként tekintünk az átlagtól eltérő személyekre. A történelem során kétféle alap megközelítéssel találkozhatunk: az egyik a többiektől különböző, akár lelki zavarral élő embereket hibáztató, rájuk haragvó és őket büntető szemlélet, a másik pedig a pszichés sérültséget, a beteg-, az áldozat szerepet hangsúlyozó, segítő, támogató megközelítés. Ha eszerint nézünk végig a megelőző korszakokon, az látszik, hogy jellemzően mindkét megközelítés jelen van egymás mellett, a korszakok inkább abban különböznek, hogy melyik a hangsúlyosabb.

Az antik társadalmakban a segítés volt előtérben, de csak a polgárjoggal rendelkezők esetében. A rabszolgák lelkével mit sem törődtek. A középkor (keresztény) közösségei, mint láttuk, morális, vallási alapon büntették a mentális zavarral élőket, azok kevés irgalomra számíthattak a könyörületet hangsúlyozó egyháztól és annak követőitől. Majd az újkor, ahogy följebb írtam, alapvető szemléletváltást hozott, mert a lelki problémákat immár ismét betegségként fogadták el, azonban az alkalmazott „kezelések” alapján továbbra is inkább büntették a pácienseket az állapotukért. Végül a legújabb korban az antik segítő attitűd lett ismét irányadó az egészségügyben.

Vegyünk egy hétköznapi példát! Ha egy depresszióval élő személyt lustának, hülyének, sőt, akár ingyenélőnek látok, akkor ennek megfelelően fogok vele bánni. Megvetem, esetleg bántalmazom azért, mert nem látja el a feladatait, így „az én adómból élősködik”. Még az is lehet, hogy amikor karon ragadom és alaposan megrázom, hogy „térjen már észhez”, alapvetően jót akarok neki, próbálom „kirángatni” az állapotából. Ezzel szemben, ha betegnek fogadom el, akkor orvost keresek a számára, akár a lehetséges kezeléseknek is utána olvasok, és a képességeimhez mérten megpróbálok részt venni a gyógyításában.

A magyar társadalom a szemléletmód és így a terápiás megközelítések tekintetében is nagyon vegyes képet mutat. A nagyobb városokban a pszichés zavarok létező problémaként való elfogadása jellemzően magas, ezért a szakemberhez fordulás is elfogadottabb, mint a kisebb településeken. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan még viszonylag széles körben tartja magát az a nézet is, hogy aki terápiára jár, az beteg, a lelki betegség pedig stigma. Ebben a tekintetben megfigyelhető viszont egy generációs váltás is, a fiatalabb korosztályok körében már sokkal kevésbé megbélyegző a lelki zavar, mint az idősebbek esetében. Másrészt iskolázottsági, műveltségi szempontból is van különbség abban, hogy a mentális zavarokat mennyire fogadjuk el létezőnek és az ilyen zavarral élőket normálisnak tekintjük-e, akiknek „csak elakadt az életük”, vagy „bolondnak nézzük őket, akiktől félni kell”. Minél iskolázottabb valaki, jellemzően annál inkább hajlik az előbbi megközelítés elfogadására. De nem minden másság esetében igaz a fenti tendencia. A szexuálisan orientációban az átlagtól eltérő, LMBT embereket éppen azok tartják nagyobb részt betegnek, akik a pszichés zavarokat amúgy megbélyegző kategóriaként használják.

Az állam felől nézve a kérdést, papíron az egészségügy, a családügy, a szociálisügy, az oktatásügy és az igazságügy is foglalkozik a lelki egészség kérdésével és a pszichés zavarral élők segítésével ilyen-olyan formában. A gyakorlatban viszont kicsit más a helyzet. Vannak például pszichiátriai és neurológiai osztályok, de ezek súlyosan alulfinanszírozottak, ezért szakemberhiánnyal küzdenek és romos épületekben kénytelenek működni. Állami rendelésen jóformán senki nem kaphat pszichoterápiás segítséget, csak gyógyszerezést, ami az esetek többségében csupán tüneti kezelésre elég, a gyógyításra nem.

Az egyetemek képeznek ugyan pszichológusokat és pszichiátereket, de a pszichoterápiás ismeretek nem részei ezeknek a képzéseknek, azt jellemzően saját költségen, posztgraduális kurzusok keretében kell elsajátítani. Azután, a már említett alulfinanszírozottság miatt a végzősök többsége magánpraxisba, vagy külföldre kényszerül, ha megélhetést is szeretne, nem csak hivatást. Bár a mentálhigiénés ellátás elvben az egészségügy egyik fontos szempontja, a gyakorlatban többek közt bezárták a Lipótot és más kórházakból is vonnak ki pénzt, a pszichiátria pedig részben még mindig a rendszer mostohagyereke még az orvosok között is. A Lipót persze, mint részben zárt intézmény egy korábbi szemlélet velünk élő maradványa volt, így a megszüntetése akár egy modernebb megközelítés meggyökeresedését is jelenthetné. A gyakorlatban azonban a bezárása után az utcára került egykori páciensek egy részét egyszerűen hagyták kiesni a rendszerből. A magukról önállóan gondoskodni nem tudó, a társadalomba segítség nélkül beilleszkedni képtelen szerencsétlenek ma koszos hajléktalanokként élnek az utcákon. Segítséget leginkább a rájuk szakosodott civil szervezetektől kaphatnak, mert az állami intézmények sokszor már nyilván sem tartják őket, a segítésükre hivatott szervek számára már nem is léteznek.

Ez a szemlélet sajnos általánosan is elég jól leírja a szociálisügy jelenét. Az, hogy a hatalom hátrányos helyzetű milliókat hagy lesüllyedni a nyomorba, a lelki egészség szempontjából is tragikus fejlemény. Ezek az emberek azután a társadalom peremén jóval nagyobb eséllyel élnek cél nélküli életet, kriminalizálódnak és/vagy valamilyen szerfüggővé válnak. Lelki értelemben beszűkült és beszűkítő állapotban vannak, ahonnan nagyon nehéz önerőből kitörniük.

Nem segít rajtuk – és másokon – az sem, hogy az oktatási rendszerben a mentálhigiéné inkább csak a tantervekben szerepel, a tanórákon kevéssé jelenik meg. A lelki nevelés teljességgel hiányzik a képzésből. Az alulfinanszírozottság ráadásul itt is szakemberhiányt, eszközhiányt és az épületek lerohadását eredményezi. Túlterhelt és alulfizetett tanárok sokaságáról mondható el, hogy kiégtek, vagyis maguk is terápiás segítségre szorulnának, így pedig nem is várható el tőlük, hogy hitelesen képviseljék a lelki egészség szempontjait a tanulók előtt.

Az a diák, aki „jó családból jön” szerencsés, mert ha megfelel a gyerekek lelki szükségleteit nagyobb részt figyelmen kívül hagyó követelményeknek, akkor bekerülhet egy elit iskolába, ahol az imént említett nehézségekből jóval kevesebbet érezni – cserébe „csak” a folyamatos teljesítményszorongással kell megküzdenie. Aki viszont hátrányos helyzetű, az nem elég, hogy az otthoni nyomorral nap, mint nap szembesül, de a képzésből is ők esnek ki a legkönnyebben. Ha a családjuk még bántalmazó is, a családsegítő intézmények és az igazságügyi szervek erről ugyan az esetek nagy részében tudomást szereznek, de az alulfinanszírozottság és a szakemberhiány ezeket a testületeket is érinti, így igen limitált a segítség, amit nyújthatnak és ha be is avatkoznak, az végső soron nem egyszer rosszabb helyzetbe hozza az érintetteket, mint amilyenben addig voltak. Leginkább még civil, alapítványi segítségben reménykedhetnek.

Végül az is nehezíti a helyzetüket, hogy valódi kisközösségek, melyek megtartó közegként működhetnének még ilyen körülmények között is, a nagyobb városokban gyakorlatilag nincsenek és a kisebb településeken is széthulló félben vannak.

Ha pedig ezek a fiatalok „elkallódnak”, akkor, ahogy utaltam rá, jó eséllyel előbb-utóbb az igazságszolgáltatás látókörébe kerülnek, mint bűnözők – többnyire, mint drogosok (mert hazánkban a kábítószer használat kriminalizálva lett), mint prostituáltak, mint rablók és tolvajok, mint a szervezett bűnözésben érintett gengszterek, vagy, mint erőszakos cselekedetet elkövető személyek (az alulszocializáltság, az impulzuskontroll problémák miatt), esetleg, mint hajléktalanok (a hajléktalanság hazánkban kriminalizálva lett). Ha elkapják és elítélik őket, börtönbe kerülnek, ahol az alulfinanszírozottság a túlzsúfoltságban, a mostoha ellátásban és a szakemberhiányban ölt testet. Akit ma morális és jogi szempontból bűnözőnek nevezünk, az jellemzően mentálisan nem egészséges/érett. Korrektív szocializáció és szükség esetén terápia helyett azonban csak elzárni, megbüntetni akarjuk ezeket az embereket, aminek az a következménye, hogy szabadulásuk után az egykori elítéltek többsége visszaesővé válik és újra bekerül a börtönbe – Magyarországon jelenleg 70% körül van az elítéltek visszaesési rátája. Ahogy a fegyintézményekben nincs, vagy alig van szakember – sőt, sokszor még szándék sincs – a segítésükre, ugyanúgy a társadalomba való visszailleszkedéshez sem kapnak fogódzókat. Tisztességes munkát pedig igen nehéz szerezni bűnözői múlttal.

Összességében a mai magyar társadalom mind a lelki zavarok, mind a kezelés felől nézve, mind nemzetközi összehasonlításban igen kevéssé tűnik egészségesnek a számomra. Aminek egyebek mellett komoly, negatív következménye van hazánk gazdasági teljesítőképességére, valamint arra, hogy mennyire vagyunk képesek demokratikus módon megszervezni önmagunkat és ilyen szellemben működtetni az intézményeinket.

Az a magánvélemény, hogy amíg mentálhigiénés szempontból nem javítunk a társadalom állapotán, addig marad ez a korrupt, urambátyám szemlélet a közéletben és ez a széthúzó, egymást levegőnek néző, vagy a másikon átgázoló attitűd a társadalomban. A nyugatos felzárkózásnak – már amennyiben az jó cél – ez a feltétele.

 

„Jó dolgunkban nem tudjuk, hogy mit csináljunk.”

Jung ugye azt állította, hogy az épülő Harmadik Birodalomra és a közelgő világháborúra normális reakció a szorongás és a hangulatzavar. De akkor hogy lehet az, hogy egy békésebb, demokratikusabb és technológiailag fejlettebb világra a társadalom ma is hasonló tünetekkel reagál, csak még nagyobb méretekben? Hiába hódít újból a politikai populizmus, a totális diktatúráktól még nagyon messze vagyunk itt, Nyugaton és hiába van saját világválságunk, az a diplomáciában eddig nem okozott akkora felfordulást, mint a ’29-es tőzsdekrach, ráadásul az atompatt – az atomfegyverek bevethetetlensége a kölcsönös megsemmisítés veszélye miatt – nyomán egy tényleges világháború kitörésének az esélye egészen minimális. Talán tényleg csak az a gond, hogy jó dolgunkban nem tudjuk, mit csináljunk?

Korábban említettem, hogy a neoliberalizmus és a neokonzervativizmus előretörésével a szolidaritás, mint érték, a vezetők körében háttérbe szorult. Mi több, ezzel magyaráztam a lelki zavarok növekvő előfordulását is. De hogy lehet, hogy a fogyasztói társadalom több embert betegít meg lelkileg, mint a nácik és a világégéshez vezető nemzetközi feszültség együttesen? A dolog talán érthetővé válik, ha megnézzük, hogy a gyakorlatban mindez mit jelent.

A legalapvetőbb szinten arról van szó, hogy mindkét piacpárti eszme arra az alapvetésre épít, hogy a profitot termelő munka és a bevételt hozó fogyasztás minden más tevékenységnél előbbre való, ezért azokat a feladatokat, amik a munkát és a fogyasztást gátolják, lehetőleg ki kell váltani. Innentől kezdve csökkent a gyereknevelés ázsiója, „az anyák menjenek csak vissza dolgozni, a gyerek meg mehet a bölcsődébe, óvodába, iskolába, a foglalkozás után meg ott van neki a babysitter!” A háztartás vezetését is piaci szemlélettel alakítottuk át: a takarítónőt megfizetve profitot termelő munkát támogatunk, akárcsak akkor, ha ételt rendelünk, vagy étterembe járunk ahelyett, hogy mi magunk főznénk. (Persze az alapanyagok megvásárlásával is pörgetjük az államháztartást és az élelmiszercégek profitját, ha ezeket nem magunknak termesztjük/termeljük, de kisebb mértékben, mint ha megvesszük a készételt.)

Ennek az egyik eredménye a rengeteget dolgozó és rengeteget fogyasztó, túlhajszolt alkalmazottak tömege, a másik pedig az elhanyagolt gyermekek hada, akikre ilyen formán nem jut elegendő minőségi idő, helyette játékokat és kütyüket adunk a kezükbe – így is javítva a fogyasztási rátát. Az oktatási intézmények egyik legfőbb feladata mára nem is a nevelés, vagy a tanítás, hanem a gyermekmegőrzés, hogy a szülők nyugodtan dolgozhassanak.

Minél tehetősebb valaki, jellemzően annál keményebben hajt az életszínvonala fenntartásáért és növeléséért, tehát ez a trend is annál erősebben érvényesül nála. A másik oldalon a szegényebb rétegek szociális támogatása lecsökkent, megszűnt, vagy az USA-ban eleve nem is volt, és a számukra elérhető egészségügyi ellátás és oktatás is jócskán elmarad attól, ami a felemelkedéshez, vagy akár a szinten maradáshoz szükséges lenne. Így ők jóval kiszolgáltatottabbak a munkaadóiknak és a pénzszerzési kényszert még égetőbbnek élhetik meg, mint vagyonosabb polgártársaik. Azt pedig már talán mondanom sem kell, hogy mindez megint a gyerekeken csattan a legnagyobbat. Sok hátrányos helyzetű fiatalt szó szerint az utca nevel, a szüleik vagy küzdenek a fennmaradásért, vagy összeroppannak az életformánk súlya alatt, amit többnyire droggal vagy alkohollal igyekeznek enyhíteni, a legszerencsétlenebbek, legsérültebbek pedig az utcára kerülnek.

A kapitalizmus alapelve a szabad verseny, amit mára sikerült szinte totális szintre emelni és az emberek mindennapjait szakadatlan versennyé alakítani. A munkahelyen versenyzel a kollégákkal az előrejutásért, vagy egyszerűen azért, hogy ne rúgjanak ki. Otthon versenyzel a szomszédokkal, a barátokkal és a családtagokkal, hogy kinek nagyobb az autója, kinek márkásabb a mobilja, vagy divatosabb a ruhája. A párkeresés is egy verseny, ahol a többi férfi/nő a versenytárs. Kinek nagyobb a bankszámlája, a bicepsze, a melle, van feszesebb bőre, dúsabb szája és haja, vagy épp több szexpartnere/udvarlója stb. De a szabadidő eltöltése is verseny: ki utazott messzebbre, jobb szállodába, ki látta már premiervetítésen a filmet, ki jár exkluzívabb éttermekbe és klubokba, stb. Egyszóval ki tud több és színesebb élményt összeharácsolni. Sőt, még a feltöltődés, a regenerálódás is egy elüzletiesedett verseny: minél rövidebb ideig tartó, minél intenzívebb edzésprogramot, elvonulást, terápiát, stb. keresünk, amivel éppen a lényeg veszik el.

Természetes, hogy a gyerekeink is átveszik tőlünk ezt a mentalitást, de ha véletlenül mégis ellenállnának, akkor is rájuk erőltetjük. Abban is verseny van, hogy kinek a szeme fénye jár több különórára, vannak jobb jegyei, beszél minél előbb minél több idegen nyelvet és persze vannak minél menőbb cuccai, minél több és csillogóbb kütyüje, stb. A kicsik pedig nem csak a netről, a TV-ből és a hirdetésekből ömlő információáradatot fogadják kritika nélkül, de azt is természetesnek veszik, hogy ennyi ingerrel kell nap mint nap szembesülniük – hisz ebben nőnek fel.

Az elhanyagoltság és a túlpörgetettség elegye végül azt eredményezi, hogy pszichés tüneteket kezdünk produkálni, szorongunk és/vagy hangulatzavarosak leszünk, amit a pszichológus kollégák betegségnek címkéznek, majd a pszichiáterek gyógyszereznek miatta. A helyzet ugyanis az, hogy lélektani szempontból a világháború előestéjének totális diktatúrái kevésbé voltak totálisak az életmódunkra nézve a hétköznapok szintjén, mint a jelen fogyasztói társadalma. És minden embertelenségével az akkori kor lassabb tempója még mindig élhetőbb volt a többség számára, mint a jelen rohanása, az akkori szociális kapcsolatok jobban kielégítették a társas szükségleteinket, mint a mostani elhanyagoltság és a gyakran vele járó magány érzet. A felnőtt lakosság körében az élet minden területére kiterjedő kiégettség az, ami depressziós és szorongásos tüneteket, illetve autoimmun betegségeket és egyéb pszichoszomatikus tüneteket eredményez – hogy a személyiségzavarokat ne is említsem –, míg a gyerekek hiperaktivitása a túl sok inger és a túl sok cukor bevitel következménye, a sok disz-es tünet – diszgráfia, diszlexia, diszkalkulia – pedig a mozgásszegény életmód miatt féloldalasan fejlődő központi idegrendszer mellékterméke. Azután felnőve ezeknek a gyerekeknek a párkeresés és az emberi kapcsolatok fenntartása még nehezebbé válik, akárcsak a szülővé válás. Hisz ilyen jellegű kompetenciákat az elhanyagoltság nyomán alig, vagy egyáltalán nem kapnak gyermekkorukban, majd kamaszként a kortársaktól sem a megszokott módon, ahogy a kapcsolattartás körükben nagyobb részt virtualizálódik.

A fogyasztói társadalom a felszínen az egyéni kibontakozást és kiteljesedést hirdeti, illetve az egyén kapcsolódását a közösségekhez, de valójában ez az életforma pont a kiteljesedést, a kibontakozást lehetetleníti el és a közösségek lebontásával, a kapcsolatok virtualizálásával a tényleges kapcsolódás lehetőségét veszi el.

Szólj hozzá!

Címkék: üzlet közélet pszichopatológia társadalom lélek filozófia pszichológia fogyasztói társadalom filo pszicho psziché lelki egészség lelki betegség Spanyolviasz BNO-10 DSM-V


2017.08.01. 10:37 Mayer Máté

21. századi politika

A bal- és jobboldal, mint politikai kategóriák, mára nagyobb részt idejétmúlttá váltak. Egyrészt azért, mert az utóbbi 200 évben lényegesen átalakult a nyugati társadalmak szerkezete. Például a gépesítés nyomán eltűntek a paraszt- és munkástömegek, helyettük irodisták és vállalkozók sokaságával találkozhatunk a nagyvárosokban. Másrészt azért, mert a világ is változott körülöttünk és jelenleg számos olyan kérdésre kell válaszokat találnunk, amik föl sem merültek a bal- és jobboldali eszmék születésekor, így ezekre nincs is klasszikus megoldása egyik tábornak sem. Ebben a bejegyzésben azokat a fő kihívásokat gyűjtöttem össze, amikkel egy 21. századi politikának mindenképpen foglalkoznia kell.

Az első ilyen téma, az unásig ismételt globális felmelegedés. Nem a távoli jövő elvont, tudományos kérdéséről van szó ugyanis, ahogy azt a ’80-as, ’90-es években hitték, hisz napjainkban a klímaváltozás hatására háborúk törnek ki a Közel-Keleten és államok hullanak szét Latin-Amerikában, ami évszázadok óta nem látott népvándorlást indított el, és a java még hátra van! (A menekültek/migránsok mögött tehát elsősorban a klímaváltozás áll – illetve a túlnépesedés –, nem Soros György, az USA, vagy Vlagyimir Putyin.) A növekvő tengerszint azzal fenyeget, hogy a víz évtizedeken belül ellepi Hollandiát, Kaliforniát és számos más, tengerparti régiót, amivel újabb milliókkal nő majd a menekültek száma, miközben ugyanezen idő alatt a Föld bizonyos részeit lakhatatlanná teszi a szárazság, megint súlyos milliókkal növelve a migránsok táborát.

A melegedés mindannyiunk ügye, mert mindannyiunk életét megváltoztatja. Onnantól, hogy mely órákban napozhatunk a nyáron odáig, hogy mi terem meg nálunk és mi nem, számos hatását érezhetjük itt, Európában is. A népvándorlás átalakítja, diverzebbé teszi a társadalmainkat, a csökkenő erőforrások mérséklik az életszínvonalunkat és feszültségeket generálnak az emberek között, nem kedvezve a békés egymás mellett élésnek és a toleranciának, stb. De végső soron akár az egész Föld is lakhatatlanná válhat a felmelegedés miatt és az emberrel együtt minden élet kihalhat ezen a bolygón, szóval a tét óriási.

Abban pedig mára nagy az egyetértés a szakértők között, hogy a klímaváltozást legalább részben emberi tevékenység okozza. A földművelés és az állattartás az erdők kiirtásával – hogy a helyükre takarmánynövényt ültessenek az állatoknak – és az állatok, főleg a szarvasmarha által kibocsátott rengeteg metánnal minden más tényezőnél nagyobb mértékben erősíti a folyamatot. Emellett a megállás nélkül túltermelő ipar a másik lényeges kibocsátó. Csakhogy míg az állatok metánt, addig az ipar főleg széndioxidot pumpál az atmoszférába, ami azért érdekes, mert a metán kb. ötször rombolóbb üvegház gáz a szén-dioxidnál, viszont, míg a metán 4-5 év alatt lebomlik a levegőben, addig a szén-dioxidnak ugyanehhez durván 100 évre van szüksége. Vagyis a húsfogyasztás drasztikus visszafogásával 4-5 éven belül érezhetően lassítható lenne a felmelegedés, míg a szén-dioxid kibocsátás lecsökkentése csak sokkal lassabban, fokozatosan éreztetné a hatását. (A szállítmányozás, a közlekedés és a háztartások közvetlen káros anyag kibocsátása még együttesen is csak töredéke az ipar és a mezőgazdaság üvegházgáz termelésének.) Ráadásul a helyzet mára olyan súlyossá vált, hogy talán csak alig néhány évünk maradt a cselekvésre, amíg a folyamat még legalább részben visszafordítható!

Egy jövő iránt elkötelezett politikának tehát az ipar és az ipari mértékű földművelés igen komoly visszafogásával kell kezdenie rövid időn belül. Ami azonban nem könnyű lépés, mert ez egyben a gazdasági növekedés végét is jelentené, a fogyasztói életmód komoly visszafogása mellett. És azon túl, hogy nem lenne népszerű, a gazdasági elit érdekeit is durván sértené, ami szinte lehetetlenné teszi a bevezetését. Éppen ezért egy ilyen fajta gazdasági-társadalmi fordulatot széles körű tájékoztatásnak, oktatásnak és párbeszédnek kellene megelőznie – ami viszont időigényes. Csak a többség megnyerésével és nem a társadalomra fölülről ráerőltetett reformokkal volna esély a tartós sikerre – hisz nem elégséges néhány évre visszafogni a termelést és a fogyasztást, hogy azután minden menjen tovább a régiben, ehelyett egyszer és mindenkorra búcsút kell intetnünk a jelenlegi életformánknak és gazdasági berendezkedésünknek.

Az első témából következő általános alapelv a fenntarthatóság, ami azt jelenti, hogy bármiféle politikai döntést ezen a szemponton átszűrve érdemes meghozni és azokban a kérdésekben, ahol nem lehet mindenki, vagy a nagy többség számára kielégítő megoldásokra jutni, ott ennek az elvnek a mentén érdemes dönteni. (Például a húsevés kontra vega étrend dilemmában nincs mindenkinek jó, általános megoldás. De ha tudjuk, hogy a húsfogyasztáshoz kapcsolódik a káros anyag kibocsátás java része, akkor szabályozóként megtehetjük, hogy a hús adóját nagymértékben fölemeljük, míg a zöldségekét lecsökkentjük, ezzel párhuzamosan pedig felvilágosítjuk a társadalmat arról, hogy miért van erre szükség, így terelve a többséget a vega táplálkozás felé – mondom ezt úgy, hogy eredendően nagyon szeretem a húst és tisztában vagyok vele, hogy növényi alapú étrenddel mennyire nehéz pótolni azokat a testnek szükséges elemeket, amikben főként a húsételek bővelkednek.)

A következő nagy téma a túlnépesedés. Ahogy azonban látni fogjuk, ezek a kérdések nem függetlenek egymástól, sokkal inkább kölcsönösen átszövik egymást. Ugyanis, mint már korábban is írtam, nem volna ilyen mértékű a klímaváltozás, ha nem lenne túlnépesedés: 760 millió ember, akármilyen pazarlóan is él, akkor sem lenne képes annyi káros anyagot termelni, mint 7,6 milliárd. És megfordítva, a klímaváltozás nem kezelhető a túlnépesedés megoldása nélkül. Mert hiába fogjuk vissza drasztikusan az ipart és a mezőgazdaságot, hiába váltunk nagy lemondások árán ma még fenntartható életmódra, ha nem foglalkozunk a demográfiai kérdésekkel tudatosan, a bolygó lakosságszáma óhatatlanul tovább nő majd. (Ezt arra alapozva mondom, hogy a történelem során ez a minta ismétlődik unos-untalan minden korban és kultúrában. Ahogy egy területen megoldották a helyiek megfelelő élelmezését, azok néhány generáció múlva annyira megsokasodtak, hogy a föld már nem bírta etetni valamennyit, mire fejleszteniük kellett a termelési technikákat, vagy elvándoroltak, vagy háborúztak, vagy egyszerűen csak éhen haltak.)

Az embernek tehát el kell jutnia arra a szintre, hogy tudatosan önszabályozza a faj egyedszámát, ha tartósan fenntartható módon kíván élni a bolygón, nagyobb háborúk és humanitárius katasztrófák nélkül, hogy az esetleges kihalást ne is említsem. A demográfiai kérdések azonban korántsem annyira egyértelműek, mint a környezetvédelem ügye. Ugyanis nem csupán a harmadik világbeli népességfelesleget kell kezelni valamilyen módon, de párhuzamosan a csökkenő lélekszámú társadalmak elöregedésével is kezdeni kell valamit. Mert míg a sokat emlegetett nemzethalál víziója nem reális félelem a népességfogyást illetően, addig az elöregedés valós dilemma és számos megoldandó kérdést ad a 21. századi államok számára.

Már csak azért is, mivel a túlnépesedést két tendencia idézi elő: egyrészt rendkívüli mértékben lecsökkent a csecsemő és gyermekhalandóság az elmúlt 100-150 évben, másrészt ugyanilyen radikálisan megnőtt a születéskor várható élettartam. Tehát a modern egészségügy jelentősen kitolta a halál időpontját az emberek életében, amitől egyszeriben túl sokan lettünk a Földön. A dolog egész pontosan úgy áll, hogy a világ tehetősebb felén a (vagyonos) szülők elkezdtek kevesebb gyereket vállalni, többnyire mennyiségi helyett minőségi szempontokat vesznek figyelembe a családtervezéskor, miközben a várható élettartam is itt nőtt a leginkább. Így az iparilag fejlett régiókban lassanként túl sok lett az idős és túl kevés a fiatal. (Persze ez csak a jómódú családok esetében igaz. A nyugati társadalmak halmozottan hátrányos helyzetű rétegei ugyanis, bár sokkal jobban élnek harmadik világbeli társaiknál, hozzájuk hasonlóan korán kezdenek szülni és sok gyereket vállalnak.) Ezzel szemben a harmadik világban a nagycsalád divatja még mindig töretlen – bár lassanként változik –, miközben az emberek valamelyest tovább is élnek, mint korábban – bár nem annyi ideig, mint a fejlett világbeli polgárok. A sok gyermek pedig egyben a vagyon nagyobb elaprózódásához is vezet, tehát itt ez az egyik oka az általános szegénységnek. Ha azonban ők is áttérnének a kisebb családmodellre, úgy a nagyobb vagyonkoncentráció az életszínvonal emelkedéséhez vezetne, ami magával hozná az általános egészségi állapot javulását, ami pedig sok egyéb mellett magasabb várható élettartamot eredményezne. Vagyis, miközben ott is csökkenne a gyerekszám, az emberek egyre tovább élnénk, így az elöregedés kérdései náluk is megjelennének.

Ma divatos dolog a népességszám megtartásáról beszélni a nyugati társadalmak esetében, aminek egyik eszköze, ha az egészségügy révén mind jobban megnyújtjuk a polgárok életét. Ám ha ezen az úton járunk, akkor újra kell definiálnunk az időskort és az idősek helyét a társadalomban. Mert míg a korábban jellemző 8-10 év nyugdíjas létet ki tudta termelni a fogyatkozó számú fiatalság is, addig azt a 20-35 évet, amivel ma számolhat egy 65 éves ember, már gazdaságilag nem bírják el az aktív korúak. Tehát vagy tovább emeljük a nyugdíjkorhatárt, vagy csökkentjük a nyugdíjakat – esetleg a várható élettartamot –, vagy új módon vonjuk be az időseket a társadalomi munkamegosztásba. A magam részéről ez utóbbit tartanám kívánatosnak, mivel meggyőződésem, hogy jelenleg a nyugati közösségek legnagyobb kiaknázatlan erőforrása a nyugdíjasokban rejlik. Jobb esetben jóhiszeműen tekintünk rájuk és az életüket egy soha véget nem érő vakációnak fogjuk fel – amire a tehetősebb országokban olykor az anyagi fedezet is megvan –, rosszabb esetben viszont tehernek, koloncnak látjuk őket, akiket el kell tartani.

Ezzel szemben úgy vélem, hogy az idős emberekben rengeteg potenciál rejlik és igenis fontosak és hasznosak a társadalom szempontjából. Igaz ugyan, hogy szakmai kompetenciáik a világ felgyorsultsága miatt elértéktelenednek, de a társas kompetenciák, az emberi kapcsolatokra vonatkozó bölcsesség, amivel sok öreg rendelkezik, annál inkább megmarad és erre a közösségeknek nagy szüksége is lenne. A közösségi gyermekneveléstől a közélet szerevezéséig számos területen vehetnének át feladatokat az idősek a fiatalabbaktól részmunkaidőben, így segítve, tehermentesítve azok életét. (Ez a folyamat természetesen családokon belül most is gyakran megfigyelhető, amit viszont én javaslok az az, hogy érdemes volna közösségi szintre is kiterjeszteni.)

Ezzel párhuzamosan a modell fenntarthatóságához az is szükséges, hogy az egyre terjedő gépesítés nyomán az önfenntartáshoz nélkülözhetetlen javak megtermeléséhez a csökkenő számú aktívkorúak munkáját olyan ütemben váltsuk ki gépekkel, ahogy egy-egy folyamatra már nincs ember. Ugyanis a technológiai fejlődés révén elvben az elöregedés kompenzálható.

Végül ide kapcsolódik az általános egészség kérdése is, mivel az idősekre csak akkor lehet erőforrásként számítani, ha testileg és mentálisan is nagyobb részt egészségesek. Ehhez pedig sokat segíthet gyerekkortól kezdve a testi, lelki és szellemi nevelés és a családok hasonló szellemiségű életmódja, majd felnőve a munkahelyek egészségtudatos hozzáállása, a partnereket és munkavállalókat tisztelő és nem kizsákmányoló vállalati kultúra, illetve az igényekhez igazodó egészségügyi ellátás.

A túlnépesedés kapcsán a fenntarthatóság mellett az egészségességet határoznám meg alapelvként. Tehát egyfelől belátható időn belül fenntartható mennyiségűre kell csökkenteni a lakosság számát – főként a Harmadik Világban –, másfelől a felmerülő kérdések megoldásánál az egészséget, mint fő szempontot érdemes figyelembe venni. A népességfölösleg mérséklését például erőszakkal is igen gyorsan el lehet érni, de a morális aggályok mellett ez a lelki egészség felől nézve is óriási károkat okozna. Hogy egy hétköznapibb példát is hozzak, a szórakozóhelyeken a dohányzás/nem dohányzás kérdése feloldhatatlan dilemma. Vagy a dohányosokat korlátozzuk a szenvedélyük kiélésében, vagy a nem dohányzókat a friss levegőhöz való hozzáférésben, tehát valakivel mindenképp kitolunk. Itt is az egészségesség felől közelítve javaslom eldönteni a vitát és a dohányzást számos közvetlen és közvetett romboló hatása miatt a jelenlegi gyakorlathoz hasonlóan magam is tiltanám zárt, közösségi terekben.

A 21. századi politikának a klímaváltozás és a túlnépesedés mellett a technológiai fejlődéssel is foglalkoznia kell. Bár ezt a kérdést hagyományosan nem szoktuk politikainak tartani, jobban megnézve mégiscsak nagy az állam felelőssége abban, hogy miként alakíthatja az életünket a technológia. Egyfelől azt látjuk, hogy az elmúlt 100 év fejlesztései a rádiótól az internetig fenekestül felforgatták a szabadidőhöz és a munkához való viszonyunkat, de még a társas kapcsolatainkat is formálták. Másfelől, tetszik vagy sem, a technológia politikai tényezővé vált és nem csak abban az értelemben, hogy a tech lobbi neki tetsző törvényeket igyekszik elfogadtatni, de úgy is, hogy a befolyása az életünkre vetekszik a hivatásos véleményvezérek és politikacsinálók befolyásolási képességével.

Mára az okos telefonok és az internet a tájékozottság olyan illúzióját keltik, ahol mindenki szakértőnek érezheti magát bármely kérdésben, miközben a valódi tudásunk a legtöbb közéleti témában túl kicsi és töredékes ahhoz, hogy akárcsak releváns véleményt formálhatnánk róla. Ezt a tudatlanságot azonban nem érezzük, mert itt lép be a képbe a közösségi média, ami a nekünk tetsző tartalmakból buborékot fúj körénk, hogy ellenvéleményekkel és valódi kérdésfeltevéssel már ne is kelljen bajlódnunk, és pár, hozzánk hasonlóan gondolkodó „szakértőt” meghallgatva az általuk vallott propagandát a saját meggyőződésünkké tegyük. (A jelenség ráadásul még csak nem is új, az értelmiségi elit már jóval a net elterjedése előtt belecsúszott ebbe a torzító hatásba, mikor a társadalomtudományos kutatások java része csak a „rendezett családból jövő”, közép és felső rétegekhez tartozó fiatal egyetemistákat vette alapul és belőlük általánosított az egész társadalomra. Azután a 2008-as válságot követően sokan szörnyülködve tapasztalták, hogy az a neoliberális konszenzus, amit általánosnak véltek, milyen sok ember számára ellenszenves. Hisz a társadalmak leszakadó és nyomorgó rétegeiről, a „globalizáció veszteseiről” nem csak a politika, de a társadalomtudósok se nagyon vettek tudomást (tisztelet a kivételnek), így pedig nem is látszott, hogy a neoliberális buborékon kívül is van élet, mégpedig nem is kicsi.)

A helyzet az, hogy az utóbbi évtizedekben lezajlott technológiai fejlődés ütemével kognitív szinten nem tudunk lépést tartani. Másként mondva mindeddig nem voltunk képesek megtanulni felelősen bánni a kütyüinkkel, így pedig védtelenek, eszköztelenek vagyunk a mellékhatásokkal szemben. A közösségi média felületein például, önként kiteregetjük az életünket, szűkítve ezzel a magánszféránkat, miközben így kiszolgáltatottá is válunk. Sokan talán bele sem gondolnak, hogy a magukról feltöltött fotók és kommentek milyen hatással lehetnek az életükre, ha meglátja a munkáltató, egy hatóság képviselője, vagy bárki, aki az ilyen könnyen szerzett adatokkal vissza akar élni, de ide említhetném a netes zaklatás kérdését is.

Az előbbi példák oktatási, jogi, igazságügyi és egészségügyi kérdéseket vetnek fel, mint mondjuk: „Megengedhetjük-e a társadalom tagjainak, hogy ostobák legyenek?”. A magam részéről abban hiszek, hogy hosszú távon az emberek képzése, felkészítése segíthet a technika felelős használatában, de addig is ezzel párhuzamosan szabályozásra, a tech cégek és a szolgáltatók korlátozására van szükség – ebbe az irányba mutat az internet szabályozásának törekvése is, még ha sokszor nem egyértelműen jók is az elgondolások, mert túlságosan a cégek profitérdeke és biztonságpolitikai szempontok mentén gondolkodnak a téma szakértői. Ugyanis, amíg az átlag felhasználó nem látja át, hogy hülyeségeket csinál, addig nincs is arra szabadsága, hogy másként cselekedjen. Ezért hamis legtöbbször a téma kapcsán a szabadsággal és a szabadságjogokkal érvelni. A másik oldalról viszont a túlszabályozás ugyanolyan veszélyes, mint az alulszabályozás. A technológiai eszközök révén olyan mértékben vált megfigyelhetővé az életünk hogy az etikai, jogi, sőt, biztonságpolitikai dilemmák sokaságát veti fel.

De tovább megyek, ha mondjuk, a magyar kormány komolyan gondolja, hogy munka alapú társadalmat kíván fölépíteni, akkor a valódi ellenség, nem „az állást lopó migráns”, de még csak nem is a harmadik világ nyomorgói, akik a hazai munkabér töredékéért robotolnak sokkal lazább munkavédelmi feltételek között, hanem a világcégek gépei. A munkát ugyanis nem a szegény bevándorlók veszik el, hanem a folyamatos automatizálás nyomán a gépek. És ennek néhány éven belül érezhető hatása lesz a foglalkoztatáspolitikára. Mert ami a 19-20. században nagyobb részt lezajlott az iparban és a mezőgazdaságban, hogy a gépesítés hatására tömegek munkája vált fölöslegessé, most ugyanaz várható a szolgáltató szektorban is.

Másrészt azonban, ahogy írtam, az elöregedést is többek közt a gépi munka terjedésével ellensúlyozhatjuk. Ebben a kérdésben a középutat ott látom, hogy azokra az állásokra, ahol az elöregedés miatt nincs ember, nyugodtan használhatunk gépeket, de mikor a meglévő embereket szeretnénk gépekkel kiváltani, annak komoly negatív társadalmi hatásai lehetnek. Vagyis az emberi munkaerőt célszerű olcsóbbá és így vonzóbbá tenni oly módon, hogy kevesebb adóteherrel sújtjuk azt, míg a gépi munkát, ha az munkahelyeket veszélyeztet, alapos adóztatással megdrágíthatjuk, hogy ne érje meg a gépet választani az ember helyett.

Folytatva a sort a technológiai fejlődés dönti el nagyrészt, hogy mit oktatunk és azt is, hogy milyen eszközökkel. A napjainkban tanulható foglalkozások jelentős része 30-40 éve még nem is létezett, miközben a jelenlegi szakmák negyede-fele el fog tűnni a következő 40-50 évben a technológiai fejlődés mellékhatásaként.

Azután az élelmiszerek génmanipulációja, ami nagy divat az USA-ban, nem ismert egészségügyi és környezeti kockázatokat rejt. A klónozás jogi és etikai kérdéseket vet föl, például: „A klón tulajdon, vagy önálló entitás?”. A robotika és a mesterséges intelligencia fejlesztése Asimov törvényeinek átgondolását és a megfelelő jogszabályok megalkotását teszi hamarosan szükségessé. Az űrkutatás pedig, ha eljutunk az űr gyarmatosításáig, diplomáciai, nemzetközi jogi – sőt, galaktikus jogi – kérdések sokaságát veti majd föl, hogy a feltáruló környezeti kincsek kiaknázásáért versengő vállalatok szabályozását ne is említsem. És a sort még hosszan lehetne folytatni.

Végül ne felejtsük el, hogy a technológiai fejlődés nélkül ma nem lenne klímaváltozás és túlnépesedés – ahogyan persze azok a társadalmi, életmódbeli, politikai és gazdasági változások sem, amit összességében fejlődésnek, civilizációnak hívunk –, tehát már csak ezért is húsbavágó, politikai kérdés a technológia helyzetének szabályozása az életünkben.

A fenntarthatóság és az egészségesség mellett a technológia kapcsán meghatározó alapelvek lehetnek az energiahatékonyság és a tartósság. Mert egyrészt nem mindegy, hogy a különféle termékekhez az alapanyagokat fenntartható forrásból szerzik-e be, vagy sem. Azután kérdés, hogy mennyi hulladék és káros anyag keletkezik a gyártás, a csomagolás, a szállítás, az értékesítés és a fogyasztás során. De a kütyük, autók, háztartási gépek, stb. esetében az is lényeges, hogy mennyi energiára van szükségük használat közben – és azt milyen hatásfokkal hasznosítják. Illetve lényeges szempont, hogy milyen hosszú egy-egy termék élettartama és ha elromlik, mennyire javítható – más szóval, milyen gyorsan lesz magából a termékből is szemét.

A profitmaximalizálás felől nézve teljesen érthető, hogy silány, gyorsan elromló és nem, vagy csak nehezen javítható fogyasztási cikkekkel árasztják el a piacot, ráadásul indokolatlanul nagymértékben és széles választékban. Mi pedig akármennyire vagyunk tudatos vásárlók, a nagyobb gépek esetében, mint amilyen egy autó, egy hűtő, vagy egy mosógép, azzal találkozunk, hogy nincs belőle helyi, kézműves, fenntartható módon készített, ráadásul az utóbbiak gyorsan és nem ritkán javíthatatlanul el is romlanak. Ez tehát egy olyan pont, ahol csak az állam, a szabályozó felől lehet érdemben belenyúlni a rendszerbe és a profit szempontját háttérbe tolva magas adókkal, vagy akár tiltással korlátozni az ilyen fenntarthatatlan termékek gyártását és árusítását.

Végezetül a felmelegedés, a túlnépesedés és a technológia mellett a 21. századi politikának válaszokat kell adnia a „mi és ők” dilemmájára is. Itt egyfelől arra gondolok, hogy a globalizáció nyomán a nemzet, mint csoportformáló kategória mellett egyre inkább megfigyelhető, hogy az emberek határokon átnyúló közösségeket alkotnak, ahogy a nemzetek feletti gazdasági, katonai és jogi szervezetekbe tömörülés is egyértelmű trend. Ezért a korunkban már nem elég egy politikának nemzeti keretben gondolkodnia, de azzal párhuzamosan, egyfajta nemzetközi perspektívával is rendelkeznie kell.

Másfelől, az előbb elmondottak egy speciális eseteként mára a föld lakosságát egyre érzékelhetőbben el lehet helyezni a globalizáció nyertesei és vesztesei tengely mentén. A túlzott hatalom- és vagyonkoncentráció nyomán az utóbbi évszázadban kiemelkedett egy szűk, néhány százezer embert számláló világ elit, míg velük szemben a leszakadó rétegek és a nyomorgók tömegei teszik ki az emberiség java részét. A kettő között található középrétegeket pedig akkora anyagi és hatalmi szakadék választja el a felső 1%-tól, hogy már tömegerejüknél fogva sem képesek ellensúlyozni azt. Ez az egyensúlytalanság pedig mindenféle tekintélyelvű diktatúránál, vagy véres terrorcselekménynél jobban aláássa és veszélyezteti a demokratikus államberendezkedést.

Hiszen gondoljuk végig! A választásokon 4-5 évente minden választókorú polgár részt vehet, együtt választjuk tehát a vezetőinket. Azonban abba a törvényhozói munkába és kormányzati tevékenységbe, amit két választás között folytatnak, az egyszerű állampolgároknak alig van, vagy egyáltalán nincs beleszólásuk. 1-1 népszavazással dönthetünk ugyan pár kérdésben, de ezek számban és jelentőségben elenyésznek azok mellett, amikről nincs népszavazás, sőt, sokszor széleskörű társadalmi egyeztetés sem. A kormányok ugyanis minden lényeges, gazdasági döntésben a tőkés elithez fordulnak, minden más kérdés pedig ezeknek a pénzügyi döntéseknek a következményei mentén dőlhet csak el. (Például akarhatunk mi bármilyen fantasztikus oktatási rendszert, ha a költségvetésbe nem terveznek bele kellő forrást ehhez, akkor minden csak szép álom marad.)

Tehát, míg a globális felmelegedés messze ható következményei miatt a leglényegesebb 21. századi probléma, addig a „mi és ők” dilemmára adott válasz határozza meg, hogy mekkora a mozgásterünk a klímaváltozás elleni küzdelemben, ahogy ez dönti el a túlnépesedéshez és a technológia kérdésköréhez való hozzáállásunkat is. És itt nem pusztán arról van szó, hogy minden modern pártnak el kell döntenie, hogy mely rétegeket kívánja képviselni, mert ez egyben a gazdasági hatalomhoz való hozzáállást is maga után vonja.

Hadd mondjak most egy keményet: a demokratikus állam legfőbb feladata szerintem a leggazdagabb és leghatalmasabb réteg vagyonának és hatalmának a korlátozása lenne, vagyis egyfajta ellensúly szerep gyakorlása. E nélkül ugyanis a hatalom nem a népé, csupán a tehetőseké, tehát az állam berendezkedése valójában nem demokratikus, hanem vagyoni alapon kvázi feudalisztikus.

Machiavelli anno a demokráciát a bírói, a törvényhozói és a végrehajtói hatalom szétválasztásaként határozta meg. E három hatalmi ágnak pedig nem csak függetlennek kell lennie egymástól, de kölcsönösen felügyelniük és korlátozniuk is kell egymást, hogy a filozófus szerint demokratikus államberendezkedésről beszélhessünk. Én ezt azzal egészíteném ki, hogy létezik egy negyedik hatalmi ág is, mégpedig a vagyonban testet öltő gazdasági hatalom – és nem a média –, e hatalom birtokosai pedig a gazdasági elit. A többi hatalmi ágtól eltérően őket nem választják, vagy kinevezik, hanem munkájuk és/vagy családi örökségük útján jutnak a pozíciójukba. Meglátásom szerint pedig a jelenlegi nyugati civilizáció egyik fő problémája éppen abban rejlik, hogy ez a hatalmi ág átszövi az összes többit, semmi nem korlátozza azt, így pedig szinte mindenható módon beleszólhat a parlament a kormány és az igazságszolgáltatás munkájába, lényegében uralkodik valamennyi felett.

Ezzel szemben a valódi, részvételi demokráciában a három hagyományos hatalmi ágnak a vagyont és a vagyon által szerezhető hatalmat is korlátoznia kellene és viszont, mint ahogy a tengely másik végén a nyomort, az anyagi, testi, lelki és szellemi szegénységet is föl kell számolni, másként az elesettek nem képesek beleszólni a saját sorsuk alakításába, mert nem látnak túl a jelen pillanaton miközben minden erejüket lefoglalja a tág értelemben vett túlélés. Ehhez pedig a megfelelő lakhatás, megélhetési feltételek, oktatás és egészségügy biztosítása szükséges, amihez meg elkerülhetetlen a vagyon bizonyos mértékű újraelosztása.

Mindez eddig akár kommunista filozófiának is tűnhetett, de Marxszal szemben azt vallom, hogy a társadalomban lehetnek vagyoni különbségek, sőt, kell is, hogy legyenek ilyenek, ahogy a piaci verseny sem rossz dolog, csupán ezek mértéke nem mindegy, hogy mekkora. Abban hiszek, hogy lehetőség szerint mindenkinek rendelkeznie kell az önfenntartáshoz szükséges szellemi, valamint lelki tudással, illetve egészségi állapottal és anyagi javakkal.

A fenntarthatóság, az egészség, az energiahatékonyság és a tartósság elvei mellett ugyanis az önfenntartást is meghatározó alapelvnek tekintem. Ehhez egyrészt elengedhetetlen az önfenntartáshoz szükséges környezet megőrzése/megteremtése, vagyis a felmelegedés, az elsivatagosodás és a tengerszint emelkedés megállítása. Másrészt az emberiség létszámát akkorára kell zsugorítani, amennyi ember képes lehet a meglévő véges erőforrások és javak között önfenntartó módon élni. Itt azonban nem az anarchisták utópiája, az egymás mellett élő földművelő és állattartó kisbirtokok hálózata lebeg a szemem előtt vízióként, hanem a munkamegosztáson alapuló jelenlegi, városi-vidéki berendezkedés, ahol a társadalom tagjai egyben kölcsönös függésben is élnek, kölcsönösen függenek ugyanis egymás munkájától. Azzal a lényeges különbséggel, hogy a jelenlegi túltermelő és túlfogyasztó, az élvezeteket túlhajszoló életforma helyett egy fenntartható, jóval alacsonyabb életszínvonalon élő társadalmat képzelek el, aminek a technológiai fejlődés a kiszolgálója, nem pedig a motorja.

Ahhoz, hogy ilyesfajta közösségben éljünk a kiegyenlítődés alapelve is szükséges. Ma az úgynevezett fejlődő országok folyamatosan a gazdag, fejlett országokhoz való felzárkózáson munkálkodnak. Vagyis egymással versengenek a szűkös erőforrásokért, hogy nekik egyszeriben több jusson, mint másoknak, így ők is csatlakozhassanak a fejlett országok elitklubjához. Azonban a tehetős nemzetek életszínvonala fenntarthatatlan, így a hozzájuk való felzárkózás és a velük való versengés is az. Én tehát a felzárkózás helyett a kiegyenlítődés elvét javaslom, ami a vagyon olyan újraelosztását jelentené, ahol a szegényebb nemzetek kompenzációt kapnának a gazdagabbak vagyonából, akik ennek eredményeként mérsékelnék életszínvonalukat, hogy leegyszerűsítve egy fenntartható középső sávban találkozzon a két tábor. Vagyis paradox módon tényleg „meg kellene állítanunk Brüsszelt” – és vele a többi vagyonos, fejlett országot és szövetségi rendszert is –, de nem azért, amiért a kormánypropaganda a közelmúltban sulykolta.

A kiegyenlítődés egyben azt is jelentené, hogy teljesülne az „egyenlő munkáért egyenlő bért” követelése, vagyis egy német egy bangladesi és egy magyar építőmunkás is hasonló – a jelenlegi németnél és talán a magyarnál is – alacsonyabb bért kapna a munkájáért. (Csak egy érdekesség, hogy ez a szlogen eredetileg a feministák jelmondata volt, amivel a nők és férfiak fizetése közti indokolatlan különbségekre akarták felhívni a figyelmet, ma pedig már radikális jobboldaliak szájából hallani a nemzetek közötti bérfeszültség kapcsán.)

Zárásként had osszam meg néhány a cikkhez kapcsolódó dilemmámat:

 - Bevezethetőek-e szükséges, de népszerűtlen intézkedések egy demokráciában, ahol a hatalom forrása a népszerűség? Ha nem – ahogy én sejtem –, van-e annyi időnk, hogy átalakítsuk a társadalmakat részvételi demokráciára alkalmas, aktív közösségekké? Ha nem, „zöld diktatúrák” nélkül elkerülhető-e a totális klímakatasztrófa?

 - Folytatva a sort, képes lehet-e az alulról szerveződő állam, alulról szerveződő pártokkal a vagyonos elit korlátozására? Ha nem, mi módon nyerhető meg az elit az önkorlátozásra?

 - Azután, van-e még ahhoz elég időnk, hogy humánus módszerekkel kezeljük a túlnépesedést, illetve fokozatosan mérsékeljük az életszínvonalat a fejlett országokban? (Ma utóbbi esetében ez a gyakorlat, az előbbivel pedig nemzetközi szinten nem foglalkozunk.)

E kérdések alternatívája ugyanis a felülről, erőből véghezvitt megoldások sokasága, amik által ugyan ideiglenesen elkerülhető a katasztrófa – de legalábbis mérsékelhető annak mértéke –, ám tartós megoldást egyiktől sem várhatunk, mert az erőből, hatalmi szóval kicsikart változások éppen a lényeget hagyják változatlanul: magát a rendszert.

7 komment

Címkék: politika nemzet gazdaság populizmus egészség jobboldal társadalom filozófia globalizáció technológia globális felmelegedés klímaváltozás baloldal filo túlnépesedés fenntartható életszínvonal lélektan energiahatékonyság kiegyenlítődés tartósság Spanyolviasz


2017.07.25. 11:21 Mayer Máté

Stephen Hawking „bemondás”, avagy tényleg el kell menekülnünk a Földről 100 éven belül?

Stephen Hawking „bemondása” miszerint 100 éven belül el kell hagynunk a bolygót számomra sokkoló, mert ezzel a gondolkodó burkoltan azt sugallja, hogy az ehhez szükséges, ma még nem létező technológiák kifejlesztésére és legyártására, vagyis a természettudományos fejlődésre több esélyt lát, mint az emberi társadalmak fejlődésére, hogy megtanuljunk a természet határait tisztelve, fenntartható és nem kizsákmányoló módon élni. Sokkoló, mert lehet benne valami! A társadalomtudományok művelésére ugyanis az ipari forradalom kezdete óta jóval kisebb figyelmet fordítottunk, mint a természettudományokra – hiszen az hozza a gyors pénzt. A hideg ráció és a hűvös moralitás ápolása mellett pedig elhanyagoltuk az emóciók, a lélek világát, miközben semmi nem köt jobban össze bennünket, embereket, mint az érzelmeink. Kultúrától függetlenül, mindannyian hasonló érzelmi repertoárral bírunk, így ezen a szinten tudunk a legkönnyebben kapcsolódni egymáshoz. Az emóciók szavakon túli világában nagyjából egyenlőek vagyunk – az e területen súlyosan sérült személyeket leszámítva –, és ez az a világ, ami meghatározza a motivációinkat, a gondolkodásunkat és így a cselekedeteinket is. Hiába hittünk sokáig a ráció elsőségében az emóció felett, ez a tétel a ’80-as évek végére – a’90-es évek elejére tudományosan megdőlt.

Az érzelemszabályozás fejlesztésével azonban egészen a ’90-es évek végéig – a 2000-es évek elejéig, néhány úttörőt leszámítva még a lélektan sem igen foglalkozott. Freud-ot és az európai analitikusokat jobban foglalkoztatták az „ösztönök”, a szocializáció és a pszichopatológiák, az Amerikában meghatározó kognitív-behavioristákat pedig a viselkedés és a gondolkodás, mint az érzetek, érzések és érzelmek. Ezzel persze nem lebecsülni szeretném a fenti iskolákat, hisz mindannyian úttörő munkát végeztek és a megállapításaik az érzelemszabályozás szempontjából is nagyon értékesek! Csupán arra a tényre akarom felhívni a figyelmet, hogy az emóciók a közelmúltig a pszichológiai kutatás mostohagyerekei voltak – miközben a terápiás gyakorlatban már jó ideje ezekkel dolgozunk – és csak a legutóbbi években kezdtük fölfedezni azok valódi jelentőségét az egyének és az emberi kapcsolatok szempontjából. Ha pedig az idő szűkös, hogy a mai közösségek attitűdjét fenntartható irányba változtassuk, akkor leginkább lelki nevelésre, az érzelmi intelligencia, vagyis az érzelemszabályozás fejlesztésére lesz szükségünk. Mondom ezt úgy is, hogy ha az emberiség a jelenlegi társadalomtudományos szintjén kezd a Mars kolonizálásába, akkor aligha lehet abban sikeres. Hiszen amennyiben az életmódunkkal szétverünk egy működő ökoszisztémát, előidézve a saját kihalásunkat, akkor egy nulláról felépített, vagyis igen nagymértékben külsőerőforrás igényes, mesterséges marsi ökoszisztéma sem lenne tőlünk biztonságban, minden valószínűség szerint azt is hasonlóképpen tönkretennénk. Így pedig a kolonizációval nem a túlélésünket garantálnánk, csak a haldoklásunkat nyújtanánk el – akárcsak az egészségügyünk, ami a végstádiumú, gyógyíthatatlan betegséggel küzdő emberekkel teszi ugyanezt.

Szólj hozzá!

Címkék: űrkutatás társadalom filozófia pszichológia klímaváltozás filo természettudomány lélektan Stephen Hawking Spanyolviasz


2017.06.27. 09:09 Mayer Máté

Inverz szexizmus és deszexualizáció, avagy hová tűnnek a „nőies” nők és a „férfias” férfiak

Azokat a személyeket, akik kényszeresen edzenek, hogy minél „tökéletesebbé” tegyék a testüket a pszichopatológiában inverz anorexiásnak nevezik. Inverz, mert a tünetek szintjén éppen az ellenkezőjét látjuk, mint anorexia nervosa esetében: izmos, sportos test, kínosan egészséges étrend, napi többszöri táplálkozás és általában is az egészségre való fokozott figyelem. A mögöttes lelki működés azonban egészen hasonló, mint anorexia nervosa-nál: a testtel, a megjelenéssel való fokozott, kényszeres foglalkozás, testképzavar, a táplálkozás kényszeres monitorozása, a jónak, egészségesnek tartott étrend rögeszmés hajszolása, merev, szorongó, kényszeres személyiség, önmagukkal szembeni könyörtelenség – esetükben az edzésterv és az étrend betartása tekintetében –, stb.

Ugyanennek a logikának a mentén beszélek inverz szexizmusról. Míg a hagyományos értelemben vett szexizmus nemi sztereotípiákra és előítéletekre épít, addig az inverz szexizmus a nemi szerepek elutasítását, elnyomását hirdeti, magát a nemiséget jelölve meg megoldandó problémaként. Ezzel pedig a hagyományos szexizmushoz hasonlóan általánosító, morális értékítéletek mentén operáló ideológiává válik.

Hogy érzékelhető legyen, mennyire ugyanannak az éremnek a két oldaláról beszélünk, itt van néhány párba állított kijelentés a szexizmus és az inverz szexizmus logikája mentén: „Ha kiteszed, céda vagy, ha elrejted nem vagy nő.” „A nő életcélja az anyaság és hogy egy férfit támogasson a céljaiban (csak házasodj jól! – legyen gazdag a férjed) vs. a nő álljon meg a lábán, a karrier a fontos meg a tanulás, aki korán vállal gyereket az elrontja az életét és kiszolgáltatottá válik, férfiaktól fog függeni.” „A férfiak mind bántalmazók, akik elnyomják a nőket, vs. a férfi legyen erélyes, határozott, nagymunkabírású, jó fizetéssel, stb.” „A pasik csak Azt akarják! – és azok a nők, akik szintén? – vs. házastársi kötelesség.”

Az inverz szexizmus felől nézve mintha a nők csak a szingliség és a rabság között választhatnánk, míg a férfiak egyfajta gyerekes, féktelen dorbézolás, illetve a nemük megtagadása és egy másfajta rabság között. Ehhez képest a másik oldalról a hagyományos szexizmus tárgyiasítja a két nemet. Innen szemlélve a férfiak és a nők is elsősorban tenyészállatok és főleg abban van köztük különbség, hogy ezt a szerepüket mennyire élvezhetik ki.

Az inverz szexizmus egyik arca az androgünitás, amit a divatvilág és a szépségipar egy része reklámoz. A másik, a harcos nővédő szervezetek körében megfigyelhető radikális feminizmus, ami egyszerre üzen hadat a hagyományos női szerepeknek és az egész férfi nemnek. Bár a gyökerük más, közös bennük, hogy a felszínen a nemi sztereotípiákat gondnak tekintik, a gender szerepek újradefiniálásáról beszélnek. A mélyben azonban a nemi sztereotípiák lebontása helyett a nemi szerep, mint olyan lebontására törekszenek, azt a biológiai tényt, hogy az emberi faj két nemből áll, és a nemek közt különbségek vannak, szeretnék eltörölni. De mégis mi ennek az oka?

A divat- és szépségipar azért törekszik a férfiak feminizálására, hogy aztán a külsejükkel túlontúl foglalkozó, önbizalom hiányos és bizonytalan pasik a nőkhöz – vagy még inkább a femininebb meleg férfiakhoz – hasonlóan megszállottan vásárolják a termékeiket. Ennek a marketingkampánynak a „gyümölcse” az úgynevezett metroszexuális férfi. A nők esetében hasonló célt szolgálnak az alultáplált, többnyire evészavaros és/vagy szerfüggő manökenek, akik soványságuk okán szinte teljesen elvesztik másodlagos nemi jellegeiket. A „szépségük” meddő, nőietlen a szó legszorosabb értelmében, mivel a túl alacsony testzsír százalék miatt gyakran nem is menstruálnak, vagyis nem fogamzó képesek. Sokan mégis követendő példát látnak bennük amitől folyamatosan elégedetlenek a saját testükkel a különféle önsegítő coach-ok és guruk, a fogyókúra ipar és a plasztikai sebészek legnagyobb örömére. Itt tehát nincs mögöttes ideológia, minden a profitmaximalizálásnak van alárendelve.

Ezzel szemben a radikális feministák keresztes háborút hirdetnek mindenfajta nemi különbözőséggel szemben, összetévesztve az egyenrangúságot az egyformasággal. A (férfi) erőszakkal és a hagyományos női szerepekkel szemben vívott harcukat megítélésem szerint főként személyes traumák ösztönzik, amivel egyéni szinten nagyon is együtt lehet érezni, közösségi, társadalmi szinten azonban embertelen amit képviselnek. Ugyanolyan elvakult küldetéstudat hajtja őket, mint a másik oldalon a konzervatív-klerikális csoportokat.

Ezek a politikailag jobb oldali körök a hagyományos szexizmus védőbástyái. Jellemzően „a családok és az erkölcs védelmében” kardoskodnak, a gender szerepek változásában pedig a keresztény gyökerű nyugati kultúra liberális aláaknázásának a kísérletét látják és többnyire valamiféle kultúr-apokalipszis vízióját is előrevetítik. Ők sem alkotnak azonban egységes tábort. Találunk közöttük populista jobboldali politikusokat, akiket főleg a szavazatszerzés hajt, ultraortodox keresztényeket, akik szent, isten által rendelt kötelességüknek érzik a nők visszakényszerítését középkori, alárendelt szerepeikbe, a férfiakat pedig az „uralkodói trónusra”, azután ide sorolható jó néhány konzervatív civil is, akik a nyugati népességfogyás miatt aggódnak és persze a hagyományos értelemben vett soviniszta, szélsőjobboldali radikálisokat is megtalálni a soraikban.

Egyfelől közös a két oldalban a haszonszerzés – anyagi, vagy politikai –, másfelől pedig a radikalizmus. Ez a lényegi azonosság mutatkozott meg akkor is, mikor a ’80-as években radikális feministák és konzervatív-klerikális radikálisok egy táborba verődve, közösen ellenezték a pornográfia liberalizációját az USA-ban, a történelem fanyar humorának egyik példájaként.

További közös pont, hogy mind a hagyományos, mind az inverz szexizmus normatív, mert abból az alapvetésből indulnak ki, hogy tudni vélik, milyen az ideális nő, illetve férfi, amilyenné mindenkinek válnia kellene, ami a „normális”. A hagyományos felfogás Marlboro man-je és stepfordi felesége, vagy az inverz szemlélet deszexualizált, feminin férfi- és maszkulin nő idolja (vagy még inkább „férfiatlan” férfija és „nőietlen” nője) bár a felszínen szinte mindenben egymás ellentétei, a mélyben semmiben nem különböznek egymástól. Ugyanis mindkét irányzat azt sugallja, hogy ha olyanná válunk, mint ezek a példaképek, az mindannyiunk számára egyformán jó, örömteli állapot. Nem veszik tehát figyelembe a személyek közti különbségeket. Azt, hogy nem létezik az „egy igaz út”, ami mindenkinek egyformán jó volna. Vagyis nem minden férfi érezné jól magát Marlboro man szerepében, vagy feminin pasiként, ahogy a nők egy jó részének is túl szűk a steppfordi modell, míg másoknak a maszkulin nő képe nem igazán vonzó. Mintha az, ahogy önmagunktól vagyunk, nem lenne jó, helyette mindenképp külső sémákhoz kellene igazodnunk: a szexista és az inverz szexista ideológia szerint nem az a fontos, ami belülről fakad, hanem az engedelmes normakövetés, a külső ideáloknak való megfelelés.

A 21. századi ember ezzel szemben egyre inkább kíváncsi rá, hogy ki is ő, milyen is ő „valójában”, mi az, amiben ő egyedi. A nemi szerepek változása pedig talán elsősorban éppen ennek a következménye. Azzal, hogy a személyek közti különbségek fontossá, értékessé váltak, az is érdekes lett, hogy ki milyen módon éli meg a nemi szerepeit és a hangsúly fokozatosan átkerült az általános, közös pontokról a különbségekre. Bár sokan még mindig szeretünk általánosítva „Férfiakról és „Nőkről” beszélni, összességében mégis úgy tűnik, hogy ha nem is tudatosan, de mára a többség elfogadja azt a tényt, hogy kicsit mindannyian különbözünk egymástól. Sőt, időnként nagyobb különbségek vannak két férfi és két nő között, mint egy férfi és egy nő között. Ráadásul az ember egész élete során változik. Változik a testünk, változnak a szerepeink és az is, ahogy ezeket megéljük, valamint változik a világ is körülöttünk. A nemi szerep tehát nagyon összetett, sokrétű és dinamikus eleme az identitásunknak, így nem lehet egy egész életre ráhúzni egyféle viszonyulást!

A tapasztalatok is azt mutatják, hogy a realitáshoz közelebb áll egy ilyenfajta diverz, sokszínű megközelítése a gender szerepeknek, mint a sztereotip, szexista és inverz szexista nézőpontok. Mindebből pedig az következik, hogy egyfelől a nemi szerep kulturális termék, nem velünk született adottság és mint ilyen, a genetikai tényezők mellett a környezeti behatások, vagyis tanulás révén alakul ki, majd egészen a halálunkig folyamatosan formálódik, változik. Mondhatjuk, hogy ilyennek, vagy olyannak kell lennie az ideális nőnek és férfinak, de ez sohasem objektív tény, csupán a mi szubjektív igazságunk!

A másik következmény, hogy a különféle férfiak és nők akkor tudnak legjobb eséllyel stabil párkapcsolatot kialakítani, ha a saját, megélt nemi szerepükhöz viszonylag jól passzoló, azt kiegészítő társat választanak maguk mellé. Vagyis axiómaszerűen nem igaz az az állítás, hogy a gender szerepek „liberalizálódása” a párkapcsolatokat és így a családokat is bomlékonyabbá teszi, csupán több és némileg más szempontot érdemes figyelembe venni a párválasztásnál, mint 150-200 évvel ezelőtt. Ma például mindkét fél megelégedettsége egyformán fontos, míg a nagycsalád véleménye lényegesen mellékesebb a választásnál, mint korábban. Éppen ezért összességében az önismeret és az egészséges önszeretet, az érzelmi intelligenciával, a jó kommunikációs készséggel és a színes konfliktuskezelési repertoárral úgy általában többet nyom a latban, mint mondjuk, a vagyon, vagy a szülők helyeslése. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne volnának ma is hagyományos értékrendű emberek, akik ne tudnának kölcsönösen kielégítő kapcsolatokat létesíteni egymással úgy, hogy a fenti lista elemei számukra lényegtelenek. Az esetükben is az figyelhető meg azonban, hogy változnak, színesednek az évek alatt és jellemzően a klasszikus női és férfi szerepek valamelyik félnek túl szűkösek, vagy túl terhesek lesznek egy idő után. A kapcsolat stabilitása pedig mindig attól függ, hogy mennyire rugalmasan kezelik a változásokat.

Végezetül fontosnak tartom kiemelni az inverz szexizmus egy egészen sajátos vonását, a deszexualizációt. „Ha kiteszed céda vagy, ha elrejted, nem vagy nő.” – írtam följebb. A mondat első fele pedig a deszexualizáció lényegét fogja meg. Vagyis a nemi jellegek megmutatása, a kihívó, „szexis” megjelenés és tágabban maga a szex meg van bélyegezve, mert rossznak, állatiasnak van beállítva. Radikális feminista szempontból a nemi vágyait megélő nő a férfiak játékszere, mivel a szexualitás egészében a férfi erőszak egy megnyilvánulási formája, a nők megalázásának és uralásának eszköze. Gyakran alantas, ösztönszintű működésként tekintenek rá, amin a civilizált embernek felül kell emelkednie. (A jelenség már csak azért is érdekes, mert a szex megbélyegzését utoljára a reformáció és ellenreformáció korának ultravallásos, puritán figuráitól és lánglelkű inkvizítoraitól láthattuk, újabb találkozási pontként a két oldal között.)

Másfelől, viszonylag általános megfigyelés, hogy nyugaton a párok egyre ritkábban élnek nemi életet és meggyőződésem szerint ez a tendencia nem teljesen független a deszexualizáció jelenségétől sem. Furcsa, paradox kettősség, hogy miközben a popkultúra az utóbbi évtizedekben szinte teljesen kendőzetlenül és óriási mennyiségben tolja az arcunkba a szexet, addig az inverz szexizmus – olykor a politikai korrektség arcát öltve magára – ezzel ellentétesen a szex negatív megbélyegzését hirdeti, és a két tendencia a deszexualizációban valahogy mégis összeér. A nemi vágyat sok egyéb mellett a fantázia indítja be, viszont ha minden ki van téve, meg van mutatva a szemnek, a fantáziának nem marad hely. 200 éve még egy kivillanó női boka is erotikus inger volt a kor férfijai számára, kacérságnak számított. Mára a forrónadrágok és mini topok nem sok teret engednek a képzeletnek, ahogy az izompólók és feszülős farmerek sem. A túlszexualizáltság összességében csökkenti a nemi vágyat, az inverz szexizmus pedig, mintegy válaszként erre a túlszexualizáltságra, negatívan bélyegzi meg a szexet. Paradoxon pedig abban van, hogy ez a két jelenség egymást kiegészítve, végső soron egy irányba hat: deszexualizál. (Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a megnövekedett, nagyvárosi stressz terhelés és a túl sok munkaórából fakadó kimerültség sem tesz túl jót az emberek libidójának.)

Összefoglalva a nemi szerepeink éppúgy szubjektívek és sokszínűek, mint az, hogy ki mit tart szépnek. A külső ideálok követésénél pedig sokkal élhetőbb és örömtelibb vállalkozás, ha befelé figyelünk és kíváncsisággal fordulunk a saját férfiségünk/nőiségünk felé, megismerjük azt, összebarátkozunk vele és a magunk egyedi módján igyekszünk kibontakozni benne. Mert a külsőnknél, az öltözködésünknél és a bankszámlánk nagyságánál mind a két nem számára sokkal vonzóbb az átlag feletti önismeret, az önszeretet és a magabiztosság – ezt hívja a népnyelv kisugárzásnak, karizmának.

7 komment

Címkék: szex szexualitás gender társadalom feminizmus lélek filozófia szexizmus pszichológia konzervatív sovinizmus nemiség filo soviniszta nemi szerep lélektan klerikális Spanyolviasz inverz szexizmus