Spanyolviasz

A Star Wars világában egyértelmű állásfoglalást kapunk arról, hogy mi jó és mi rossz. A filmek kezdettől fogva a Jediket tisztának, a Sith-eket gonosznak állítják be, következésképp, amit a fény követői képviselnek az mind jó, amit pedig a sötét oldal hívei, az mind rossz. Ebből a szempontból a Csillagok háborúja erősen moralizáló, már-már szájbarágós tanmesének tűnik.

A Jedik tanai egyébként nagyon hasonlítanak a buddhizmus tanításaira, de kissé keveredik benne a kereszténység filozófiája is, különösen annak harcos, szerzetesi, középkori változatai. A Sith-ek ezzel szemben valahol a hinduizmus, az okkultizmus és a sátánizmus közt helyezkednek el, meghintve egyfajta imperialista, fasiszta filozófiával.

Ezek a párhuzamok pedig talán nem is véletlenek, a Jedik alapállását a hétköznapokban is jónak szokás elfogadni, míg a Sith megközelítést jellemzően rossznak tartjuk és számomra éppen ezért érdekes az erőhasználat két megközelítésének a vizsgálata. A hétköznapi alapállással szemben ugyanis én azt mondom, hogy a két nézetrendszer ugyanannak az éremnek a két oldala, mindkettő radikális, merev, ítélkező, következésképp embertelen – ami részemről is nyilván címkézés és ítélkezés.

Ahogy az előző bejegyzésben is utaltam rá, Anakin egy alapvetően jószívű kisfiúból lesz Antikrisztus, ami a Sith-ek mesterkedése mellett a Jedik merevségének is köszönhető. A Jedi-vallás a félelmet, a haragot és a gyűlöletet a sötét oldal érzéseinek tartja, vagyis azok morálisan rossz, bűnös érzések. Ezekkel tehát együtt érezni sem lehet, ami sajnos nagyon jól leképezi a mi társadalmunk viszonyulását is. Ez a fajta ítélkezés a másik érzései felett tulajdonképpen a moralizálás egyik formája.

Aki fél, haragszik, vagy gyűlölködik – vagy legalábbis nem tud uralkodni ezeken az érzésein –, az maga is szükségképpen rossz, a sötét oldal szolgája, aki a Jedik számára ellenség és harcolni kell ellene. Ezt a háborút a vallás azután még szent kötelességgé is magasztalja – akárcsak a középkor keresztes háborúi és dzsihádjai.

Ezeken túl a Sith-ek világához tartozik a szenvedély is, amit a Jedik megint csak elítélnek, és rossznak tartanak, ami pedig a japán kultúrához hasonló. Nem tesznek különbséget a szerelem, az alkotás, a munka vagy a harag szenvedélye között, mindet egy kalap alá veszik, és talán egyfajta őrületnek tartják – újabb utalásként Japánra. A Jedinek mindig óriási önuralmat kell tanúsítania, egyfolytában tudatosnak kell lenni, nem merülhet csak úgy el a pillanatban, nem tapasztalhatja meg a flow élményt. Az akarat, az akaraterő jelentősége túlsúlyban van náluk, amit a szorongó, kényszeres vagy túl kontrolos embereknél szoktam látni. Az ilyen személyeknek komoly nehézséget okoz, hogy hagyják a dolgokat csak úgy a maguk módján és tempójában történni. Nem képesek rá, hogy elengedjék magukat, „nem élik meg a pillanatot”. A Jedik tehát egy eszménynek, egy külső ideálképnek próbálnak megfelelni, önmaguk megismerésére is főként azért törekszenek, hogy ehhez a mércéhez alakítsák, faragják magukat hozzá egész életükben.

A tökéletes Jedi valahol a középkor lovageszménye és a buddhista/keresztény szerzetes között helyezkedik el. Könyörületes, lovagias, bölcs, mértéktartó, önként lemond a vágyairól, másokat önmaga elé helyez, a kötelességet és a szolgálatot mindenek fölött valónak fogadja el, elmélyed az erőben, stb. Más szavakkal a jó Jedi egész életében harcol saját maga ellen, a saját „sötét oldala” ellen. A szenvedélye, a félelme, a haragja, a kötődési vágya mind olyasmik, amiket meg sem próbál elfogadni, megérteni önmagában, mert azokat legyőzendő ellenségnek tekinti. Ezt a mintát sok olyan ember is követi, akik engem fölkeresnek a rendelőben. Az efféle erőfeszítéseket ráadásul a kultúránk még pozitívan meg is erősíti – nesze neked feltétel nélküli elfogadás és szeretet –, csakhogy tapasztalataim szerint, aki önmaga ellen harcol, az a végén mindenképpen veszít.

Ha a kis Anakin lelki sebeire megértéssel, azok elismerésével reagálnak a mesterei, ha anyjához, majd Amidalához fűződő érzelmeinek nem az elfojtását kérik tőle, hanem azt keresik meg, hogy ezeket miként fejezheti ki a Jedi tanítások mentén, ha a félelmeit és haragját segítenek számára is elfogadható módon megélni, a fiatal Skywalker talán sosem áll át a sötét oldalra. Ehhez azonban a Jediknek egy alapvető szemléletváltásra lett volna szükségük, fel kellett volna ugyanis ismerniük, hogy ha valóban Anakin az, aki egyensúlyt hoz az erőben, akkor ők mind hozzájárulnak valamiképpen az egyensúlytalansághoz. Másként mondva önkritikát kellett volna gyakorolniuk és ráébredni arra, hogy esetleg van, amit rosszul csinálnak, hogy a Jedi vallás minden értéke mellett is ugyanúgy embertelen, mint a Sith.

A Jedik rugalmatlansága és következetlensége sokszor megnyilvánul az előzményfilmekben. Dooku gróf is talán részben ezért hagyhatta el a regulát – Palpatine manipulációs képességein túl persze – és bizonyára nem ő és Anakin voltak az elsők, akik kiábrándultak a fény vallásából. Vagy amikor Vindu mester kijelenti, hogy „a Jedik a béke őrei, nem katonák”, majd egy résszel később mindannyian tábornoki rangban vezetik a különféle ostromokat a klón háborúban, az önmagában is eléggé visszás. A háború kitörése egyébként eleve azt jelzi, hogy a Jedik elbuktak fő küldetésükben, a béke őrzésében, tehát a rend szemléletmódja reformokra szorul.

A már említett merevség jelenik meg akkor is, mikor a Jedik a régi Köztársaságot minden körülmények közt megőrzendőnek ítélik és ezért akár fegyverrel is kiállnak a Szeparatistákkal szemben. Nem ismerik föl, hogy a Köztársaság az önkéntességre épül, illetve a kölcsönös nyitottságra és együttműködési képességre. A régi rendszer tehát nem akkor bukik meg, amikor Palpatine császárrá koronázza önmagát, de még csak nem is akkor, amikor Dooku gróf szeparatista tanokat hirdetve a szövetség elhagyására buzdítja a bolygórendszereket, hanem már jóval korábban. A Baljós árnyakban Palpatine azért tudja a Naboo bolygó blokádjára és inváziójára rávenni a Kereskedelmi szövetséget, mert ők már korábban kiábrándultak a Köztársaságból. A mindent behálózó korrupció és bürokrácia megint csak nem a Sithek mesterkedésének az eredményei, hanem az egész rendszer általános válságtünetei. Végül ezek miatt bukik el a régi Köztársaság, a Jedik azonban egyik ellen sem lépnek föl, ezeket ugyanis nem lehet fénykarddal és elme trükkökkel legyőzni. A Sithek elleni szent háborújuk annyira elvakítja a fény harcosait, hogy nem ismerik föl a békét fenyegető világi, az erőtől és vallástól független kockázatokat.

A Jedik persze meg vannak róla győződve, hogy ők jók, a jó ügyet szolgálják és ezért arra is feljogosítva érzik magukat, hogy az erőt a céljaik elérésére használják akkor is, mikor ezzel, mondjuk másokat manipulálnak (lásd jedi elme trükk). Vagyis a Jedik, akárcsak a történelem diktátorai és vallási vezetői oly gyakran, úgy vélik, hogy a nemes céljaik szentesítik az eszközt. Ugyanez a logika húzódik a mögött is, hogy a Sith-ek elleni harcukat miért titkolják el a szenátus, a köz elől. Titkolózásukat, a hétköznapi ember számára nem mindig érthető észjárásukat és cselekedeteiket pedig Palpatine ügyesen használja arra, hogy negatív színben tüntesse fel a rendet az univerzum népei számára, végül pedig puccskísérlettel, árulással vádolja őket, ami alapot ad a Jedik kiirtása mellett különleges jogköre megszilárdítására és a császári cím felvételére is - lásd még Tóth Csaba: A sci-fi politológiája című könyvét.

A Jedik tehát tudtukon és akaratukon kívül, de maguk is tevőlegesen segítik az uralkodót a régi Köztársaság lebontásában, ahogy Dooku-t és Anakin-t is elidegenítik maguktól – utóbbit többek közt azzal, hogy kényes, nemtelen helyzetbe hozzák, mikor arra kérik, hogy kémkedjen a kancellár után –, sőt, kis híján Luke is szembefordul velük, miután az apjáról eltitkolt igazságot Vadertől megtudja. Ha A Birodalom visszavágban történetesen Luke nyeri a párviadalt és megöli az addig félt és talán gyűlölt Vadert, akkor esélyes, hogy anélkül távozik a Felhővárosból, hogy tudná, éppen az apjával végzett. (Részben Oedipus története köszön itt vissza.)

A Sith vallás ezzel szemben a vágyak és igények féktelen kiélésére buzdít, miközben elítéli a Jedik korábban felsorolt értékeit. A Sithek tehát a Jedikhez hasonlóan nagyon egyoldalúak, szintén moralizálnak. Határtalan én központúságuk és hatalomvágyuk végső soron céltalan, egyszerre testesítik meg az őrült szektavezért, a megalomán diktátort/managert, és a populista, soviniszta, fasisztoid, erő kultuszban tobzódó politikust.

A Jedikhez képest sokkal ösztönösebbek, spontánabbak, de egyben sokkal gyermekibbek is. Míg Palpatine szenátorként és kancellárként egy remek manipulátor, aki mindenkit képes átverni, addig uralkodóként már csak a hatalmáért remegő és azt vég nélkül növelni igyekvő infantilis vénember. Ekkorra már remek politikusi képességeit rég félredobta és pusztán a hadseregre alapozza rendszerét, amivel óriási taktikai hibát vét, ám ez csak halálakor válik nyilvánvalóvá, amikor a Birodalma kártyavárként omlik össze.

Palpatine éretlensége akkor lesz igazán egyértelmű, mikor magához ragadja a totális hatalmat, de valójában semmi maradandót nem tud létrehozni általa, ő ugyanis a hatalmat önmagáért akarja – ami a sith tanítások alapvetése –, nem azért, hogy bármit is kezdjen vele. Ebből a szempontból a magyar történelemből Gömbös Gyula alakja igen hasonlatos hozzá, másrészről leginkább Hitler és Sztálin parafrázisa.

Vader esetében a Sithek gyermekisége talán még egyértelműbb, hisz szinte haláláig benne ragad a tanítvány, a mestere óhajait leső és végrehajtó, engedelmes fiú szerepében. (De éretlensége miatt ide említhetném akár Kylo Ren pusztító férfi hisztijét is, mikor nem a kedve szerint alakulnak a dolgok.) A rettegett Vader nagyúr politikai céljait akkor osztja meg fiával, mikor levágja Luke kezét. Bár nem biztos, hogy komolyan is gondolja szavait és nem csak azért mondja, hogy ketten legyőzhetik az uralkodót, hogy átállítsa az ifjú Skywalkert a sötét oldalra, de ebből az sejlik föl, hogy talán nem is lát tovább ennél a lépésnél. A Sithek rendje szerint ugyanis a tanítványnak egy ponton annyira meg kell erősödnie, hogy végez a mesterével, hogy a helyére lépve ő váljon mesterré és maga is tanítványt fogadjon. A Sith tanítás tehát a Jedihez hasonlóan merev, mivel ebben csak úgy lehet „felnőni”, ha a szülőfigurát a tanítvány elpusztítja.

A továbbiakban Eric Berne emberképét hívom segítségül, aki többek közt úgy írta le a személyiséget, mint ami gyermek, felnőtt és szülő részből áll. Szerinte a gyermeki részben van az életenergia, az ösztönök, a vágyak, de a hiányok, a sérelmek is, a szülő pedig az ideálokat, normákat, elvárásokat képviseli, míg a felnőtt e kettő között közvetít, és ő felel a realitásért, az életben való boldogulásért is, épp ezért a felnőtt az, aki (jó esetben) a külvilág és a személy belvilága közt hidat képez. Ha ezt az elméletet ráhúzom a Csillagok háborúja univerzumára, akkor azt lehet mondani, hogy a Sith-eknél a követelődző, sérült belső gyermek, a Jediknél a moralizáló belső szülő kerül túlsúlyba, míg a felnőtt mindkét vallás híveinél igen gyenge.

Velük szemben a felnőttséget legtisztábban olyan világi szereplők jelenítik meg, mint a Luke-nál sokkal földhözragadtabb Han Solo, a Leiát örökbefogadó Bail Organa szenátor, vagy a lázadást vezető Mon Mothma. (A náluk idealistább Leia és Amidala leginkább lázadó kamaszlányoknak tűnnek számomra.) Egyikük sem olyan gáncstalan, mint a Jedi-lovagok, de nem is olyan impulzívak és romlottak, mint a Sith-ek. Vannak elveik és vannak vágyaik, mindkettőhöz tudnak kapcsolódni. Fontos számukra, hogy másokkal mi van, de ezt nem helyezik annyira saját maguk elé, mint egy Jedi, tehát az is lényeges nekik, hogy ők maguk hogy vannak.

A való életben egyébként a „Sith-ek” impulzuskontroll zavaros és/vagy paranoid és/vagy pszichopata és/vagy nárcisztikus személyiségzavaros személyek, akiket a cselekedeteikért a jog nem ritkán bűnözőnek bélyegez. A „Jedik” ezzel szemben szorongó, kényszeres, parentifikált emberek, akik olykor alvászavarral, evészavarral, és/vagy különféle szexuális funkciózavarokkal küzdenek. Tartós, elkötelezett párkapcsolatra mindketten csak korlátozottan képesek, és nem könnyen válnak szülővé. Emberi kapcsolataikat az egyenlőtlenség jellemzi, a Sith-ek dominánsak, a Jedik alárendelődők, ezért mindketten a tekintélyelvű, autokratikus párkapcsolatban, családmodellben, vállalati kultúrában, illetve társadalmi és politikai berendezkedésben érzik jól magukat, bár ezt az utóbbi esetben a Jedik szeretik képviseletei demokráciának, a Sithek meg diktatúrának címkézni.

A társadalomba való beágyazottság felől szemlélve a Jedi és a Sith vallást, azt lehet mondani, hogy mindkét irányzat zárt a tömegek felé. Az erőhasználat képessége a belépő ide is, oda is, ám míg a Jedik nyíltan gyakorolják a hitüket, addig a Sithek rejtőzködnek, vallásukat talán még akkor is titkolják, amikor ők kerülnek hatalomra a galaxisban.

A Jedi-rend a régi Köztársaságban egyfajta speciális rendőrségként működik, független az államtól, de tevékenységük nyomán részben mégis összefonódnak azzal. Nagyfokú autonómiával bírnak, sőt, bizonyos értelemben a világi törvények fölött állónak tűnnek. Időről-időre belefolynak a napi politikai ügyekbe is, mint mikor A Baljós árnyakban közvetíteni próbálnak a Kereskedelmi szövetség és Naboo bolygó konfliktusában.

Itt egyértelműen azért utaznak a blokádot vezető helytartó hajójára, hogy nyomást gyakoroljanak rá a vesztegzár feloldására. A helytartó reakcióiból pedig világos, hogy bevett gyakorlatot látunk, mikor a Jedik, akár az erőt is bevetve avatkoznak diplomáciai ügyekbe a mindenkori kancellár kérésére, ha a hivatalos út a békéltetésre nem működőképes. A Jedik tehát egyfajta szelíd erőszakkal tartják össze a régi Köztársaságot, cserébe különleges jogosítványaik vannak.

A klónok támadásában, mikor Anakin és Obi-Wan egy fejvadászt üldöz, aki egy bárban rejtőzködik, a civilek kíváncsiskodását azzal hárítják el, hogy „ez Jedi ügy”, mire az emberek hamar vissza is térnek addigi tevékenységeikhez. Vagyis a rend tagjai a tömegek szemében hasonlatosak lehetnek a mi világunk különleges nyomozószerveihez, mint amilyen az FBI. Az utasításaikat végrehajtják és bizonyára félve tisztelik is őket. Ezt a félelmet és tiszteletet a Jedik kifelé mutatott titokzatossága csak tovább erősíti, amivel bizonyára nem mindenki szemében válnak népszerűvé.

Egy másik példa az előjogokra, hogy a rend elszakíthatja a családjától az erőhasználónak született gyermekeket, ami ideológiailag meg is van támogatva, hiszen kiváltságnak számít.

A Jedik összességében egyébként elfogadott, elismert szervezet a régi Köztársaságon belül, különleges hatalommal és jogkörökkel. A Zsivány egyesből azt is megtudjuk, hogy az erővel csak lazább kapcsolatban lévő emberek, sőt az erőt egyáltalán nem használó személyek is kapcsolódhattak a rendhez, mint a különféle Jedi létesítmények kiszolgáló személyzete. Ilyen pozíció lehetett például a Kiber templom őrének lenni.

A Jedi filozófia és hit viszont minden bizonnyal csak a rend tagjainak magánügye, a kívülállók számára nem ismerhető, így a hétköznapi gondolkodást is csak kevéssé befolyásolhatja – ami közvetve hozzájárul a Jedik bukásához is. Hasonlóan a mi világunk zsidó és hindu vallásához a Jedik nem térítenek, a rendhez való tartozás születési előjog, ami nem szerezhető és ugyanez mondható el a Sithekről is.

A sötét oldal hívei azonban a Jedikkel ellentétben nem duálunióban képzelik el a világi hatalom és az egyház viszonyát, hanem abszolút hatalomra törnek. A Sith tanok alapvetően meghatározzák Palpatine politikai ambícióit, ami az állam számára „nemzetbiztonsági kockázatot jelent”, pláne, hogy ezt az utolsó pillanatig sűrű homály fedi. A köz számára még akkor sem ismerhető az uralkodó vallásos oldala, mikor önmagát császárrá lépteti elő és a későbbi történéseket bemutató részekben sem egyértelmű, hogy a hatalmon levők „sithsége” mennyire tudott dolog szélesebb körben.

A Sithek uralma egyfajta rejtett teokrácia, tanaikat nem hirdetik, sőt, inkább titkolják, azonban ahogy a saját képükre igyekeznek formálni a galaxist, a szellemiségük minden bizonnyal átjárja az emberek mindennapjait, így hatással van a gondolkodásukra is. Szélsőséges rendpártiságuk, kritikát és ellentmondást nem tűrő kormányzati módszereik sokakban félelmet ébresztenek és szolgai engedelmességre intik őket, mások viszont épp ellenkezőleg, ezek miatt fordulnak szembe a Birodalommal – ami erősen emlékeztet a mi világunk populista jobboldali politikusai és a liberálisan gondolkodók ellentétére. A rendszer merevsége az oka, hogy ezek az ellenérzések végül lázadássá és polgárháborúvá duzzadnak, ugyanakkor Az ébredő erőből az is világos, hogy a Birodalom ideológiáját nem mindenki utasította el. Az Első Rend ugyanis azokat tömöríti, akik a Birodalom eszméjét még 30 évvel később is a magukénak vallják.

Bár egyelőre nem sokat tudunk a császár halála utáni időkről, annyi bizonyos, hogy a polgárháború ott nem ért azonnal véget, vagyis a birodalmi tanokat voltak, akik védelmezték és továbbvitték. Ezek részben katonai vezetők, illetve birodalmi tisztviselők, politikusok lehettek, tehát világi emberek, míg az Első Rend feje, Palpatine-hoz hasonlóan egy sötét oldalhoz tartozó erőhasználó, Snoke, ami azt is egyértelművé teszi, hogy a Sith-ek bukása nem jelentette a sötét lovagok teljes pusztulását sem. A vallási hagyatékuk is tovább él az Első Rend berkein belül, ami felveti, hogy Palpatine császári évei alatt megreformálta a vallást. Az előzményfilmekből ugyanis úgy tudjuk, hogy „Sith-ekből mindig csak kettő van, egy mester és egy tanítvány”. Ezzel szemben a Ren lovagjai nem valószínű, hogy a semmiből tűntek volna föl, esélyesebb, hogy a Birodalomban született erőhasználókat a Jedikhez hasonlóan a császár is elragadta a családjaiktól és valamilyen formában a sötét oldal tanaira oktatta őket, hogy a rendszerét szolgálják.

A Star Wars világában az új Köztársaság jeleníti meg a teljes mértékben szekularizált államot, míg korábban csak a Galaktikus Köztársaság/Birodalom határain kívül eső rendszerekről volt elmondható a szekularizáltság. Ezek a világok azonban többnyire a nyomor, a rabszolgaság és a bűn fészkeiként szerepelnek a filmekben, amit a vásznon a Tatuin bolygó testesít meg. Minden értelemben rendszeren kívüliek, a Köztársaság/Birodalom száműzöttei lakják, így a kultúrája is ennek megfelelően alakul.

Az új Köztársaság azonban – amit eddig kevéssé ismerhetünk –, minden bizonnyal nem tagadja a régi értékeit, ezt viszont a Jedik nélkül, a vallással való összefonódás nélkül képviseli. Széleskörű demokráciára épül, hisz egészen a radikális Ellenállóktól a békepárti irányzatokig mindenkinek helyt ad. A régi Köztársaság merevségét és szeparatizmussal szembeni intoleranciáját minden bizonnyal maga mögött tudta ez a rendszer, amit az mutat leginkább, hogy megtűri maga mellett az Első Rendet, sőt, annak váratlan támadásáig békére törekszik vele. Valószínűsíthetjük továbbá, hogy ebben a világban az erőhasználóknak nincsenek különleges jogosítványaik, mint a régi rendszerben, itt mindenki egyenrangú, egyenlő.

Az új Köztársaság számomra a mai liberális, multikulturális nyugati demokráciák analógiája. Egyfajta nyitott, elfogadó, idealista világ, ami naivan vak az olyan külső fenyegetésekre, mint, amilyen az erőszakos, fasisztoid és populista-imperialista Első Rend, amely külsőségeiben a náci Németországot, hadsereg szervezési elveiben az egykori Oszmán Birodalmat idézi – olyan, gyerekként a családjuktól elrabolt és katonának nevelt fiúk alkotják a serege jó részét, mint Finn, akárcsak az egykori janicsárok a törököknél.

A következő részekben azt várhatjuk, hogy ez a békére vágyó, pacifista Köztársaság kénytelen lesz megvédeni önmagát és miközben így tesz, bizonyára zártabbá, keményebbé is válik majd. Közben az is valószínű, hogy ez az új rendszer nem tér vissza a régi hibáihoz, nem nyúl majd a Jedi rendhez, vagy legalábbis nem a korábban megszokott, őrző szerepkörben.